keresztény irodalom: a keresztény hitet kifejező, megvalló és megvédő írók és műveik összessége. - Feladata a →kereszténység megjelenítése a világban, a →keresztény élet gazdaságának feltárása és védelme az →eretnekségekkel és a külső támadásokkal szemben. Részei a fil., apologetikus, teol., egyhtört., liturgikus, aszketikus, szépirod. alkotók és művek (→magyar katolikus irodalom). - Első korszaka Kr. u. 50-100: az úsz-i →Szentírás keletkezési ideje. A →keresztényüldözés idején a ker. íróknak zsidó, pogány és gnosztikus tanításokkal szemben kellett megvédeniük a kerséget, s megnyerni a pogányokat (→vértanú-akták, →apostoli atyák, →apologéták, →ókeresztény írók). A 4. sz. elején a gör. és lat. →egyházatyák a felszabadult Egyházban jelentkező problémákról írtak és az eretnekségekkel küzdöttek. Az 5-11. sz: az eu. irod-nak kb. a fele a ~hoz számítandó, a másik fele pogány, panteista, zsidó, iszlám, katar, bogumil stb. A ker. írók legfőbb feladata egyrészt az egyhatyák örökségének átmentése a →népvándorlás körülményei közepette, másrészt a kerség átadása az újonnan megtért népeknek. A szerzők szinte mind szerz-ek: →Boëthius, Nursiai Szt Benedek, →Cassiodorus, →Venantius Fortunatus, Nagy Szt Gergely, Sevillai Szt Izidor, Szt Aldelmus, Szt Bonifác, →Beda Venerabilis, →Alkuin, →Hrabanus Maurus, Johannes Scotus →Eriugena, →Notker Balbulus, Damjáni Szt Péter, Canterbury Szt Anzelm. - A 12. sz: a szerzetesi lelkületet fölváltotta a világ iránti ker. felelősségvállalás. A szerz. szerzők mellett megjelentek a világi papok és laikusok (a 13. sz: a →koldulórendek). A műveltséget egyre inkább a lovagság (→lovag), később a polgárság határozta meg. A tört. követelmények, melyekre a ker. szerzőknek válaszolniuk kellett: a világi és egyh. hatalom harca (→invesztitúra-harc), gazd. és társad. átalakulások, szegénységi mozg-ak, az Egyh. megújulásának szükségessége, az iszlám terjedése, az →averroizmus és a →keresztes hadjáratok. - A 12-13. sz: a ker. írók figyelme inkább a teremtés szépségére, a világ- és istenszeretetre, az értelem és a hit összeegyeztethetőségének kérdéseire, Jézus és Mária emberségére terelődött, de mindez a misztika nyelvén is megjelent (→Abaelard, Clairvaux-i Szt Bernát, →Saint-Thierry Vilmos, →Szentviktori Hugó, →Szentviktori Richárd, →Johannes Salisbury, Deutzi Rupert (1075-1129), Reichersbergi Gerhoh (1093/94-1169), →Joachim da Fiore, Nagy Szt Albert, Aquinói Szt Tamás, Szt Bonaventura, Roger →Bacon, Raimundus →Lullus, →Duns Scotus; lat. költők: Lavardini Hildebert (1056-1133), Bingeni Szt Hildegárd, Alanus ab →Insulis, →Celanói Tamás, Aquinói Szt Tamás; legendaírók: Heisterbachi Cesarius (1180 k.-1240), Celanói Tamás, →Jacobus de Voragine). A késő kk. ~át →Tauler, Sziénai Szt Katalin és Szt Bernardin, →Dante Alighieri, →Petrarca, →Eckehart mester, Henrik →Suso, Svéd Szt Brigitta, Richard Rolle (1300 k.-1349), →Kempis Tamás, a fil. Nicolaus →Cusanus és Giovanni →Pico della Mirandola határozta meg. - 1500 k. a →könyvnyomtatással megjelentek a nagy példányszámú, gyorsan és olcsón előállítható kv-ek és apró iratok. Széles olvasókörök ismerkedtek meg vallási, pol., társad. és gazd. írásokkal. A ~ számára új témát hozott Amerika és K-Ázsia fölfedezése és gyarmatosítása, a rabszolgaság, a kapitalista pénzgazdálkodás, továbbá a parasztháborúk, az Egyh-on belül a korrupció, az egyházszakadás és a vallásháborúk.

A 16. sz: a →humanizmus, a →reformáció és a →katolikus megújulás jelszava egyaránt a „megújulás” volt. E 3 irányzat egymás után lépett színre, s részben harcolva, részben szövetkezve egymással, a későbbi évsz-ok eu. szellemtört-ére is hatottak. A humanisták úgy vélték, hogy ez olyan értelmes neveléssel érhető el, mely az ókori nyelvek és irod. tanulmányozásával megerősíti az emberi méltóság és a személyi szabadság tudatát. Forrásuk a Szentírás mellett az ókori fil. A földrajzilag nemzetközinek tekinthető humanizmus központja ÉNy-Eu-ban volt, ismertebb írói →Colet, Morus Szt Tamás, Fisher Szt János, →Erasmus és Blosius (1506-66), ill. →Melanchthon, Budé (1467-1540) és →Faber Stapulensis, Vives (1492-1540) és Alfonso de Valdés (1490-1532), Contarini (1483-1542). - A prot. reformátorok mindent az isteni kegyelemre tettek föl a →sola Scriptura tana szerint. A pogány ókor bölcs-ét teljesen, a kk. ker. hagyományt nagy részben elvetették. Közp-juk É-Eu., →Luther, →Kálvin, →Zwingli, Melanchthon, Bucerus (1491-1551), →Cranmer, Knox (1513-72) származási helye. - A katolikus megújítók 1540: a →jezsuiták jóváhagyásával és 1545: a →trienti zsinattal indultak. A teljes Ny-i hagyományból merítettek, és az ókor, a Szentírás, a patrisztika, skolasztika és a misztika örököseinek tekintették magukat. Jóllehet bíztak Istenben, aki minden embert üdvözíteni akar, de bíztak az emberi term. jóságában is, melyet az eredeti bűn nem rontott meg. A kat. megújulás szülőhelye Spo., innen indult Loyolai Szt Ignác, Xavéri Szt Ferenc, Borgia Szt Ferenc, →Suárez, →Molina, Jiménez →Cisneros, Vives, León (1527-91), Melchior →Cano, Francisco de Vitoria (1483 k.-1546) és Domingo →Bañez; Avilai Szt János, Granadai Lajos (1504-88); ferences misztikusok: Francisco de Osuna (1497 k.-1542), Alcantarai Szt Péter, Juan de Los Angeles (1536-1609), Bernardino de Laredo (1482-1540); ágostonos misztikusok: Alonso de Orozco (1500-91), Cristóbal de Fonseca (1550 k.-1621), Pedro Malón de Chaide (1530 k.-1589). Kv-eik közül néhány 100 kiadást is megért, sok nyelvre leford., s a tengeren túl is olvasták és utánozták. Hatásukat fölülmúlta a két nagy sp. misztikus: Avilai Szt Teréz és Keresztes Szt János. A 16-17. sz-ig Spo-ban csak misztikus író kb. 3 ezer élt. A kor irod-ának több mint harmada vallásos mű, de Spo. világi irod-át is a kat. szellem éltette. Bár Spo-gal szemben Itália háttérben maradt, Loyolai Szt Ignác Rómában telepedett meg, s a reformpápák körül olyan írók gyülekeztek, mint Contarini, Vittoria Colonna (1492-1547), →Michelangelo, Néri Szt Fülöp, Borromei Szt Károly, Bellarmin Szt Róbert. - E század ~ának műfajai ált. a hitvita és a hitterjesztés szempontjainak megfelelően szatírikus, vitatkozó, teol. művek, prédikációk, röpiratok, énekek és katekizmusok. Nyelvi szépségben és vallásos mélységben legtöbbjük elmarad a misztika prózája és versműv-e mögött. - Az újkor legtöbb szerzője a 17. sz: élt. A →manierizmusban az ókori formák és alakzatok mintaszerűen érvényesültek. Lat-ul írt a lírikusok közül Balde (1604-68), Avancini (1611-86), Fleming (1609-40), Gryphius (1616-64), Milton (1608-74), Donne (1571/72-1631?), Crashaw (1612-49); a drámaírók közül Bidermann (1578-1639), Gretser (1562-1625), Balde, Masen (1606-81), Avancini.

A fil. már a →felvilágosodás felé tartott, de a nagy költők és írók még ker-ek. Spo-ban, Fro-ban és Németalföldön az irod. aranykorát élte, a sp-ok között Cervantes (1547-1616), Lope de Vega (1562-1635), Tirso de Molina (1580?-1648), Calderón (1600-81); a fr-k között: Szalézi Szt Ferenc, Pascal (1623-62), Corneille (1606-84), Racine (1639-99), →Fénelon, →Bossuet, →Bourdaloue; a németalföldiek között: Vondel (1587-1679) és Grotius (1583-1645), Angliában Donne, Herbert (1583-1648), Milton, Crashaw és Bunyan (1628-88); No-ban Bidermann, Böhme (1575-1624), Spee (1591-1635), Gryphius, Angelus Silesius (1624-77) és Gerhardt (1607-76). - A ker. dráma a 17. sz: érte el csúcsát (a 16., ill. 18-19. sz: szinte nem született nagy drámai alkotás a ~ban. A romantikusok drámai kísérletei inkább az olvasóhoz, mint a színháznak szóltak, a szláv ker. színpadi irod., Gogol (1809-52) Elégiáitól eltekintve, túlságosan lírai és epikus. A hatalmas barokk drámákhoz viszonyítva a kk. vallásos játékok csak előkészületet jelentenek, a 20. sz. ker. darabok utócsengések.) Az ellentétes erők (föld és ég, Isten és sátán) Calderón, Vondel, Milton stb. színpadain nagy hatással jelentek meg. A dráma főhőse rendszerint Isten harcosa, a vértanú. A barokk színpad tanítani, építeni és téríteni akart. Eszközei a termfölötti világ megjelenítésére szolgáltak, képeivel és pátoszával a néző lelkét akarta megindítani. - Ugyanezt a célt akarták elérni a hitszónokok is. A nagy ker. drámák korszaka a nagy prédikációk korszaka is. Képviselői: Szalézi Szt Ferenc, Bossuet, Fénelon, Bourdaloue és →Massillon, az ang. Lancelot, Donne, Taylor (1613-67), Baxter (1615-91) és Tillotson (1630-94), a ném. Arndt (1555-1621), Drexel (1581-1638), →Abraham a Sancta Clara, Spener (1635-1705), a sp. Melchior Fuster, a port. Antonio Vieira (1608-97), →Pázmány Péter. - Miként a dráma és a prédikáció a nyilvános előadáson a tömegekre, úgy hatott az aszketikus irodalom az egyes személyekre. A 17. sz. a lelkivezetés klasszikus korszaka. „Tökéletes alávetettség a lelkivezetőmmel szemben” - fogadta meg Pascal. Istentől megvilágosított lelkivezetőért imádkozott Chantal Szt Franciska. A lelki levélirod. és az aszketikus írások kiemelkedőek a korszak irod-ában. Szalézi Szt Ferenc, →Bérulle és Fénelon levelei a teljes irod. gyöngyszemei közé sorolandók lélektani finomságaik, ker. életbölcsességük és nyelvi nemességük révén. Az egyházi énekköltészet és lelki líra is lelkipásztori célzatú: az ének a közösséget, a líra az egyént szólította meg (Lope de Véga, Donne, Herder [1744-1803], Crashaw, Milton, Spee, Angelus Silesius és Gerhardt). A 17. sz. ~i alkotása a ker. misztika gyümölcse, s a korábbi sz-ok termésével azonos érték. - A 18. sz. az irodtört-ben alapvető változást hozott. Míg a barokk irod. valójában ~ volt, azaz a ker. szellem megnyilvánulása, s a legkiválóbb prózaírók Jézus tanítványának vallották magukat, a 18. sz. szerzőinek egy része még őriz valami töredéket a ker. örökségből, de már deisták, racionalisták és naturalisták, s nem krisztushívők többé (Montesquieu [1689-1755], →Diderot, →Voltaire, →Rousseau, Swift [1667-1745], Defoe [1660?-1731], Shaftesbury [1671-1713], →Hume, Pope [1688-1744], Fielding [1707-54], Sterne [1713-68], Lessing [1729-81], Goethe [1749-1832], Schiller [1759-1805]). A 18. sz. hirdette meg átütő hangon, hogy igazi író és tudós csak „felvilágosult” személy lehet, azaz nem ker.

A felvilágosodással indult meg a folyamat, melyben az értékelés szempontjai nem pusztán a művészet ter-éről valók. A nagy hírnévre szert tett szerzők ettől kezdve többé nem ker-ek, sőt gyakran a kerség ellenségei, akik véd- és dacszövetségben támogatják egymást az ellentábor háttérbe szorítása érdekében. E folyamat a 20. sz. totalitárius rendszereiben érte el csúcsát, de nyomai a rendszerek bukása után, a 21. sz. küszöbén is megtalálhatók. - E kor ker. szerzői Liguori Szt Alfonz, Skandináviából Swedenborg (1688-1772, kersége kérdéses); Ukrajnából Szkovoroda (1722-94); Fro-ban Massillon és Caussade (1675-1751), Spo-ból Feijóo (1676-1764), No-ban Klopstock (1724-1803). Zinzendorf (1700-60), Tersteegen (1697-1769), Jung-Stilling (1740-1817), Liguori Szt Alfonz, Sailer (1751-1832), Wesley (1703-91) és Swedenborg vallási közösségeket és mozg-akat indítottak el, a tevékeny ker. életben, az apostolkodás és a megszentelődés révén keresték a megújulást. Arnold (1666-1714), Szkovoroda, Lavater (1741-1801) és Claudius (1740-1815) a nép ker. nevelésén fáradozott. E kor vallási mozgalma a Spener és Francke (1663-1727) által kezdeményezett →pietizmus. - A 18. sz. végére a felvilágosodás el tudta terjeszteni a föltevést, mely szerint az Egyh. utolsó óráit éli, s a kerség hamarosan végleg eltűnik. Úgy tűnt, a felvilágosult fil-ok megfosztották szellemi alapjaitól az Egyh. nevelő tevékenységét, s a →francia forradalom és a szekularizáció az anyagi alapokat is elvette az Egyh-tól. E föltevést alapjaiban cáfolta a ~ kimagasló korszaka, a 19. sz., melyben a ker. szerzők egy időre ismét az élre kerültek hírnév és ismertség szempontjából is. →Schleiermacher, Novalis (1772-1801) és Chateaubriand (1768-1848) művei közvetlenül a sz. elején hatalmas sikert arattak. F. L. Stolberg (1750-1819) költő katolizálása 1800: híres írók és művészek konverziójának sorát indította el, akik később meghatározták No. szellemi életét (pl. F. Schlegel [1772-1829], A. Müller [1779-1829], F. Overbeck (1789-1869), Z. Werner [1768-1823]). A ker. ébredés No-ban és Fro-ban kezdődött, s Itália, Lengyo. és Spo. is hamarosan bekapcsolódott. Schleiermacher, Schlegel, →Baader, →Görres, →Brentano, Chateaubriand, →Lamennais, Manzoni (1785-1873), Pellico (1779-1854), Wordsworth (1770-1850) és Mickiewicz (1798-1855) a szabadság, az emberi jogok és a haza eszményeit ker. szempontok szerint értelmezte és írta le, élesen elhatárolódtak a felvilágosodás, a fr. forr. és a napóleoni hatalom szellemétől. Újra fölfedezték a ker. kk-t, s úgy ünnepelték az Egyh-at, mint a műveltség és a tud. anyját, mint az áll. és a társad. szükséges alapját, a legmagasabb életbölcsesség tárházát. E szerzők a kerség védelmezőiként léptek föl: Chateaubriand esztétikailag, Maistre (1754-1821) pol-ilag, Schlegel tört-ileg, Schleiermacher fil-ilag, Lammenais szociológiailag. - A ker. szerzők köv. nemzedéke (→Newman, →Kierkegaard, Gotthelf [1797-1854], Gogol, Dosztojevszkij [1821-81], Szolovjev [1853-1900], Bloy [1846-1917], Hopkins [1844-89]) inkább támadtak, mint védekeztek. Számukra a kerség nem olyan valóság, melynek szépségét, hasznosságát és létjogosultságát bizonyítani kellene a világ előtt, hanem olyan termfölötti értékrend képviselője, mely előtt az évszázad mozgalmainak kell igazolniuk magukat. E szerzők többé-kevésbé prófétai alakok, akik Isten nevében figyelmeztetve szólnak korukhoz, s előre hirdetik az emberiségre váró, keresztényelleneségből fakadó 20. sz. katasztrófákat.

Minden témát földolgoztak: a term. szépségét és a tört. eseményeit, a szegények nyomorát és a misztikus lélek boldogságát. Hebel (1760-1826), Brentano, Eichendorff (1788-1857), Droste-Hülshoff (1797-1848), Manzoni, Grundtvig (1783-1872), Rossetti (1828-82), Hopkins, Thompson (1859-1907), Verlaine (1844-96), Kasprowicz (1860-1926) és Gezelle (1830-99) vallásos lírája, Gotthelf, Stifter (1805-68), Manzoni, Mickiewicz, Gogol, Dosztojevszkij, Tolsztoj (1828-1910) és Leszkov (1831-95) vallásos epikája a sz. művészi csúcsának része. Közírók, mint Schlegel, Görres, Lamennais, →Lacordaire, →Montalembert, →Ozanam, →Balmes, Donoso Cortés (1809-53), Dosztojevszkij, Hello (1828-85), Hilty tesznek tanúságot a ker. hit mellett. Nagy fil-ok és teol-ok mint Schleiermacher, Baader, Kierkegaard, Newman, Möhler (1796-1838), →Scheeben, →Rosmini-Serbati, Hügel (1852-1925), Kirejevszkij (1806-56), Komjakov (1804-60) és Szolovjev ábrázolják lenyűgöző módon a kerséget és az Egyh-at. - Amilyen csúcspont volt a 17. sz. sp. és fr. irod-a a ~ tört-ében, úgyanolyan csúcsnak számít a 19. sz: az or. és lengy. ~, de más társad. és szellemi környezetben. A fölvilágosodás eszméi a 19. sz: az új humanizmus, liberalizmus, szocializmus, materializmus, pozitivizmus, ateizmus, nihilizmus szellemi irányzataiban fejlődtek tovább, s uralták a fr. és a bolsevik forr. közötti időt is. A ker. barokk szerző még nagyrészt hívő olvasótáborra számíthatott, művei erős vallásos hagyományból nőttek ki. Ezzel szemben a 19. sz. ker. írói szinte valamennyien a hitetlenségből jöttek, s abból csak kemény szellemi harc után tudtak szabadulni. De épp ezáltal voltak igazán alkalmasak arra, hogy a kerség értékeit és valóságát közel hozzák egy nihilista világhoz: saját tapasztalatból ismerik azoknak gondolkodását és érzületét, akikhez beszélnek. Szabadgondolkodó volt, mielőtt megtért, Chateaubriand, Lamennais, Lacordaire, Montalambert, Manzoni, Pellico, Görres, Schlegel, Donoso Cortés, Mickiewicz, Slowacki (1809-49), Dosztojevszkij, Kasprowicz, Bloy, Péguy (1873-1914); Brentano, Grundtvig, Kierkegaard és Verlaine életük egy részében hitetlenné váltak, majd megtértek. Newman, Faber (1814-63), Patmore (1823-96), Hopkins és Szolovjev konvertiták. Lisieux-i Szt Teréz is átélte a hitetlenség kísértését, de ez csak a hit próbája volt számára. -

A 20. sz. elejének technikai és tud. változásai megingatták a fiz. és más tud-ok addigi magabiztosságát, optimizmusát; s a műv. és irod. is gyökeresen szakított minden hagyománnyal. A válság az I. vh. végén (a soha nem látott emberáldozat tragédiájában) tetőzött, s a mindent meg kell változtatni kényszerébe torkollt. Míg az értelmiség egy része reményét a →kommunizmusba, a fasizmusba v. a →nemzetiszocializmusba vetette, a nemzedék másik része a kerséghez fordult. Sok addig hitetlen szerző lett hívő. E szellemi fronton voltak harcos egyéniségek is: Hugo Ball (1886-1927), →Papini, Unamuno (1864-1936), Bernanos (1888-1948), Haecker (1879-1945), Belloc (1870-1953), Chesterton (1874-1936) és →Bergyajev. Az eu. kultúra ker. alapjaira talált rá: Eliot (1888-1965), Dawson (1887-1964), Haecker, Halecki; a tomista fil-ban fedezte föl a jelenkor égető kérdéseinek válaszát →Maritain, Gilson (1884-1978), Pieper (1866-1942), →Blondel és Mounier (1905-50), megalapozva a ker. →perszonalizmust, ill. (→Marcel) a ker. egzisztencializmust. - Az ev. teol-ban megjelent →Barth, →Brunner, Thurneysen (*1888), később →Tillich, →Bonhoeffer, →Niebuhr. Wust (1884-1940) elindította a metafiz. föltámadását, →Scheler az emberben lévő Örökkévalót, →Guardini az Egyh. ébredését a lelkekben. →Söderblom és sokan mások az →ökumenizmus irányában dolgoztak. Fro-ban, Angliában és No-ban az irod-on belül ismét mozg. lett a kat. megújulás, melyet főleg konvertita v. újra megtért szerzők vezettek. A 20. sz. 1. felének legnagyobb ker. írói elkötelezetten hirdették a hagyományos tanítást, ugyanakkor koruk legjelentősebb irodalmár avantgardistái. E kor íróit és gondolkodóit azonban csak a vh-k korszakában fedezték föl és értékelték igazán. - A II. vh. után úgy tűnt, hogy az atombomba és a tömegpusztítás más példáinak sokkhatása megváltoztatja a világ szellemi arculatát, az embert szembenézésre készteti önmagával. Mindez azonban legfeljebb a felszínen ment végbe. A 20. sz. 2. felének problémái ugyanazok, mint korábban voltak: az ateizmus, a materializmus és a nihilizmus ereje csak nőtt. A ker-ek tudatában voltak kisebbségi helyzetüknek, sőt →Claudel, Mauriac (1885-1970), Mistral (1889-1957), Papini, Eliot, Levis, Sigrid Undset (1882-1949), Reinhold Schneider (1903-58), Gertrud von Lefort (1876-1971) és mások halálával néhányan úgy vélték, kihal a ~. Mint a felvilágosodás idején, e jóslat most sem következett be, sőt ekkor lépett föl Böll (1917-85), Dürrenmatt (1921-90), Bobrowski (1917-65), Meister, Tanzberg, Biontek, Spark (1918-), Fry (1907-), Daisne (1912-), Estang (1911-), Cesbron (1913-), Quéffelec (1910-), Cayrol (1911-), Emmanuel (1916-), Laforet (1921-), Coccioli, Fabbri (1911-), Pomilio (1921-), Hammarskjöld (1905-61), Roman, Brandstätter, Szolzsenyicin (1918-), Maximov; É-Amerikában: O'Connor (1925-64), Powers, Perzy, Updike (1932-); az afrikai Senghor (1906-), Paton (1903-), Kayoya, az ausztráliai Morris L. West, a japán Endo, a latin-amerikai Cardenal (1925-) stb. - A 20. sz: a ~ nemcsak a hívőknek, hanem minden olvasónak szól. Sikere olyan társad-ban, amely többségében már sehol sem ker., bizonyítja, hogy a szabad szívvel vallott hit egy olyan szerzőt, aki tud írni, nem akadályoz abban, hogy sok olvasója legyen. A kat. megújulás írói és gondolkodói lelki energiáik nagy részét az 1950-es évek új teol-jából (→Congar, →Lubac) merítették.

A legfontosabb gondolatokat, melyek a II. Vat. Zsin-on érvényre jutottak a kat. Egyh-ban, már 40 é. korábban kidolgozták és megformulázták a fr. és ném. gondolkodók és írók. Az 1960 u. legtöbbet vitatott ker. szerző a sz. 1. felében író P. →Teilhard de Chardin (†1955). A legtöbb ker. szerző műveiben a hit mint emberi magatartás nem magától értetődő, problémátlan és örökölt kincs, hanem szellemi és lelki fáradozás árán megszerzett és állandóan megóvandó érték. Sokan életük későbbi szakaszában találtak rá a hitre, s valamennyien hitetlen környezetben élnek, ezért e kor ~ában a hitetlenség és a hitbeli kétely éppoly gyakori téma, mint a hit. - Még soha nem ábrázolták az embert oly bűnösnek, gyengének és elesettnek, az ember soha nem undorodott önmagától úgy, mint e sz-ban, amikor a ~nak szemére is vetik, hogy túl nyersen ábrázolja a bűn nyomorúságát. De éppen az elesettségében összetört ember láthatja meg újra az Istent mint Urat, mint kezdetet és véget, s ismerheti föl Krisztusban a szabadítót és Megváltót, aki nélkül semmire sem képes. A megváltás után kiáltó világban a bűn mellett ott áll a szt alakja is, akit kísértések érnek, de a kegyelem erejéből szilárdan áll. A 20. sz. ~a közelhozta a sztet mint embert, akiben Isten jelenléte nyilvánult meg. Ismét megjelent az irod-ban a pap mint a cselekmény középpontja és az isteni élet osztogatója. A legjobb papregényekben a szentelésben kapott papi karakter és a karizmatikus adottság világossá válik. - A ffi és nő kapcsolata és a házasság a ker. írók műveiben Isten jelenlétének helyeként mutatkoznak. A gondolat már Danténál és Patmore-nál megvan, de akkoriban veszedelmesnek és kerülendőnek érezték, ma inkább ajánlottnak tartják. A világ iránti felelősség és a világ átalakítása nemcsak egy Istenhez, hanem az Istenhez vezető út. Ez ismét nem új fölismerés, de a ~ban eddig nem látott hévvel ábrázolják és gondolják át. Míg a 19. sz. ~a főként individualista volt, a 20. sz: nagyobb a közösségi tudat. - A ~ tárgya mindig Isten és az ember, de megteheti, hogy Istent állítja a középpontba és felőle nézi az embert, mint a kk-ban; v. az embert teszi a középpontba és felőle nézi Istent, mint a legutóbbi időkben. A 20. sz. ~ának legsajátosabb jegye a teocentrizmus: újra Isten került a központba (Claudel, Barth). A kk. istenközpontúság és az újkori emberközpontúság Maritain kifejezésével a jövendő „istenközpontú humanizmusában” folytatódik. A 20. sz. ker. fil-ai és teol-ai Istent és az embert párbeszédben látják. - 2000: a ~ ismét szinte csak a vallását gyakorló ker. embert képes elérni. A →tömegtájékoztatási eszközök növekvő befolyása és terjeszkedése miatt a ker. szerzők ismét az ismeretlenségbe szorulnak vissza. A média eszközeinek birtoklását szinte kizárólagosan a pénz határozza meg, ami a művész és művészet (főként a ker. műv.) számára nem lehet döntő fontosságú, ebből adódóan a ~ harca a nyilvánosságért a 21. sz. elején szinte esélytelen. M.F.

Bibliothek der Kirchenväter. Vol. 1-80. Kiad. F. X. Reithmayr és V. Thalhofer. 1869-89. - Krumpacher, K.: Geschichte der byzantinischen Literatur. 1897. - Bibliothek der Kirchenväter. Vol. 1-83. köt. Kiad. O. Bardenhewer és mások. 1911-39. - Bardenhewer, O.: Geschichte der altkirchlichen Literatur. Vol. 1-5. köt. 1913-32. - Hymnen und Sequenzen. Kiad. F. Wolters. 1914. - Wolters, F.: Lobgesange und Psalmen. Übertr. d. griechisch-kat. Dichter des 1. bis 5. Jahrhunderts. 1923. - Katolische Leistung in der Weltliteratur der Gegenwart. 1934. - Schreiber, C.: Aufklärung und Frömmigkeit. 1941. - Moeller, Ch.: Literatur des 20. Jahrhunderts und Christentum. Vol. 1-4. 1960. - Homo viator. Modernes christliche Theater... Erzählungen. Vol. 1-4. 1962-66. - Klassiker des Protestantismus. Vol. 1-8. Kiad. C. M. Schröder. 1962-67. - Das Drama des Mittelalters. Vol. 1-3. Kiad. R. Froning. 1964. - Nigg, W.: Wallfahrt zur Dichtung. 1966. - Balthasar, H. U. von: Herrlichkeit. Eine theologische Ästhetik. Vol. 1-7. köt. 1967-75. - Hubensteiner, B.: Vom Geist des Barokk. (bibliogr.) 1967. - Kranz, G.: Europas christliche Literatur von 500 bis 1500. (bibliogr.) 1968. - Wegbereiter heutiger Theologie. Vol. 1-9. Kiad. H. Fries és J. Finsterhölzl. 1969-76. - Aland, K.: Pietismus und moderne Welt. 1974. - Dibelius, M.: Geschichte der urchristlichen Literatur. 1975. - Flückiger, F.-Anz, W.: Die protestantische Theologie des 19. Jahrhunderts. 1975. - Katolische Theologen Deutschlands im 19. Jahrhundert. Vol. 1-3. Kiad. H. Fries-G. Schwaiger. 1975. - Könneker, B.: Die deutsche Literatur der Reformationszeit. (bibliogr.) 1975. - Kranz, G.: Christliche Dichtung heute. (bibliogr.) 1975. - Altaner, B.-Stuiber, A.: Patrologie. (bibliogr.) 1978.

lásd még Schem. Strig. 1997:513.