perszonalizmus (a lat. persona, 'személy' szóból): a →személyt középpontba állító filozófiai és teológiai irányzat. - A ~ kifejezés F. Schleiermachertől származik, aki 1799: a →panteizmussal szemben a személyes Istenbe vetett hitet jelölte vele. - I. A filozófiában a szentháromságtani viták kapcsán jelent meg, sőt tágabb értelemben ide sorolható már az ókorból is minden olyan bölcs., amely kiáll amellett, hogy az ember nem egyszerűen dolog, sajátos jogai vannak. Így a szenttamási és a rá építő irányzatok is természetszerűleg állítják, hogy az ember nem közelíthető meg immanentista, materialista v. kollektivista alapon. A ker. gondolkodók közül mégis Szt Ágoston az, aki elsőként hangsúlyozta, hogy az ember nemcsak gondolkodó lény, hanem szeretni, dönteni, cselekedni képes személy. A hagyományos személy-fogalom (Boëthius szerint értelmes természetű egyedi magánvaló, Szentviktori Hugó szerint közölhetetlen lény) sokak szerint inkább az individuum, az egyed meghatározása, elsikkad benne, hogy az ember csak úgy lehet személy, ha →én-te kapcsolatba lép, ha kinyílik a másik, a többi felé. Az újkori irányzatok ennek hangsúlyozásával gazdagították a ~t. - Mint rendszer, 1903: Ch. Renouvier-nél jelent meg, aki azt szorgalmazta, hogy a →pragmatizmuson túl kell lépni a személyesség irányában. A pszichológiai pedagógiában 1906: W. Stern kritikai ~t fejlesztett ki, melynek lényege, hogy a nevelés célja a személy, a teljes ember kialakítása. A ~ végső arculatának kiformálódásához hozzájárultak az egzisztenciális bölcs-ek is. A szűkebb értelemben vett ~ képviselői Maurice →Blondel, Gabriel →Marcel, Romano →Guardini. - A ~ középpontjában az én-te viszony v. a párbeszédes egzisztencia áll, ami ezeknél a (többségükben kat.) gondolkodóknál nemcsak ember és ember, hanem Isten és ember közti kapcsolatot is jelent; előbbinek épp utóbbi a gyökere. Van kapcsolatunk a tárgyi világgal is, a létet magát azonban csak személyi mivoltunkkal érjük el, a tárgyak csak alsóbb fokon részesednek a létből. Épp ezért a személy a valóság magva és célja, a dolgok csak eszközök e cél eléréséhez. - II. A teológiában a ~ tanítása két forrásból táplálkozik: Egyik a szentírási antropológia, mely szerint az ember Isten képmása, feladata a világ átalakítása, a kegyelemből fakadó istengyermekség pedig a személyes szabadságra való felszabadulás. Ehhez társul az a megfigyelés, hogy az ember nem merőben „természet”, hanem több annál. Ezt hangsúlyozta már Szt Ágoston is, Szt Tamás, később Luther, a tübingai isk., majd Newman. A másik forrás a legújabb korban végbement „fordulat a szubjektum irányában”, amiben ker. gondolkodók a Szentírás emberközpontúságának és alanyra-irányultságának igazolását láthatták. →Kant, a →német idealizmus, az →egzisztencializmus és egzisztenciálfilozófiák által képviselt alany-központú bölcs-eket az →újskolasztika képviselői eleinte kritikával, elutasítással fogadták, lassan azonban pozitívan kezdték értékelni, az antropológiai teológia behatolt olyan diszciplinákba is, mint a teremtés-tan v. a krisztológia. Egyre inkább bebizonyosodik: a teol-nak nem a kozmosz-központú ókori bölcs-re kell elsősorban támaszkodnia, hiszen attól a termtud-ok és a technika felé vezet inkább az út, hanem a kinyilatkoztatás által radikálisan képviselt személy-központúságra. Ennek révén hozzáférhetőbb lesz a Szentháromság-hit, de az Egyh. titka is, és szilárdabb alapot kap az erkölcs építménye is. Cs.I.

LThK VII:292.