Magyar Katolikus Lexikon > P > panteizmus


panteizmus (a gör. pán, 'minden' és theosz, 'isten' szavakból): a mindenséget az istenséggel azonosító filozófiai és vallási felfogás. - A ~ kifejezés J. Tolandnál jelent meg a 18. sz. elején, tartalma azonban már kezdettől jelen volt a bölcs-ben és a vallásokban. A ~t az I. Vat. Zsin. elítélte (D 1803). - A ~ mint vallási fölfogás különbözik az →ateizmustól és a →monizmustól. A monizmus csak egyetlen létezőt tételez föl, ezért a ~t úgy is tekinthetjük, mint a monizmus vallási formáját. A ~ abban különbözik a →teizmustól, hogy tagadja a transzcendens Isten létét. Ahol Isten és a világ létbeli azonosságát vallják, ott Isten és a világ viszonyát kétféleképpen lehet elgondolni: v. a világot értelmezik az istenség oldaláról, v. az istenséget a világ oldaláról. Az első a világban csak látszatvalóságot enged meg, a második formája valójában ateizmus, mert tagadja az istenség transzcendenciáját. - Történeti megjelenési formái különbözők. A ~ minden vallásban jelentkezik, mint a hagyományos népi formákkal szembenálló csop-ok tanítása, amelyek úgy tüntetik föl magukat, mint műveltebb vallási meggyőződés hordozóit. Azt hirdetik, hogy minden azonos az istenséggel, azért az élet minden ter-ének van valamilyen isteni jellegzetessége, ill. mindenütt a mindenható isteni erő jelentkezik. A testi és lelki, az anyagi és szellemi tényezők összeszövődése miatt azonban nehéz a ~ban materialista-naturalista és szellemi irányzatot megkülönböztetni. A természeti vallásokban a mana a személytelen mindenható erő, a →hinduizmusban a brahmá az egyetlen végtelen szellemi valóság, hasonló panteista vonásokat hordoz a →buddhizmus is, különösen japán formája. Egyiptomban az istenek és a halottak kultusza szintén át van szőve panteista vonásokkal: a halottak visszatérnek az egy, végső, isteni erőhöz és léthez. Bár a gör-róm. mitológia politeista, az istenek összessége, a pantheon már annak a kifejezése, hogy ez a tapasztalati lét azonos az istenséggel, hiszen az istenek fölnagyított természeti erők. Amikor azután az eleaták, Hérakleitosz, a sztoikusok és az újplatonikusok filozófiájával elindult a vallásos irányzatú lét-egység keresés, egyre inkább panteista lett (Plotinosz emanációs tana). Ez később hatott a kk. arab és ker. fil-ra is (Areopagita Dénes, Scotus Eriugena stb.). Az újkorban a humanizmus és a reneszánsz esztétikai színekbe öltöztette a maga term- és életélményét, s ez sem mentes a panteista vonásoktól. A monista gondolkodás legkövetkezetesebb képviselője Spinoza, s az ő rendszerében G. E. Lessing az új vallásos világértékelés példáját látta, mert abból az emberek egyetemes erkölcsi magatartását és egyetértését is le lehet vezetni. Az ilyen érzelmileg fűtött ~ visszacseng J. G. Herdernél is, az ifjú Goethénél és a romantikusoknál. Hegel és Schelling a világ fil. magyarázatában szintén erre támaszkodnak. -

A vallástört. tehát mindenütt fölmutat panteista hajlamokat. Mi a magyarázata ennek? A valóság az, hogy a teizmus egyesíti azt a kettősséget, amelyet a →deizmus és a ~ külön-külön szemléltet. A deizmus az istenség távolságát, a ~ a közelségét, ill. a vele való egységet emeli ki. A teizmusban, a kinyilatkoztatott istenhitben Isten mint transzcendens létező végtelen távol van ugyan, de kegyelmi hatásával egészen közel jön az emberhez: egyszerre transzcendens és immanens. Ahol a két végletnek ez az egyensúlya fölbomlik, ott az ember v. az egyik, v. a másik oldalra hajlik. Vagy azonosítja a világot az istenséggel, v. teljesen idegennek tartja tőle. Így a deizmust és a ~t úgy kell venni, mint az Isten és a világ kapcsolatának két hamis formáját. A ker. igehirdetés témája az, hogy mi „Istenben élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28), s ő lesz minden mindenben (1Kor 18,28), de úgy, hogy transzcendenciája megmarad. A ~ ezt a határt lépi túl, amikor nem ügyel eléggé a termfölötti misztériumra. Aquinói Szt Tamás így magyarázza a helyes utat: „Mivel a lét minden dolognak a legmélyebb belseje, azért a lét szerzője, vagyis Isten, minden dologban a legmélyebb módon benne van, de nem úgy mint a lényeg része, hanem úgy, mint ahogy a cselekvő benne van abban, amibe beleviszi hatását” (STh I,13,7). Ebből következik Isten megismerésének a problémája. Bár őt a teremtett dolgokból fogalmilag megismerjük, az igazi ismeret mégis az, ha tudjuk, hogy ő minden ismeretünket fölülmúlja. Isten és a teremtmény viszonyát tehát a létanalógia (→analogia entis) közbejöttével kell fölfogni. Spinoza ezzel szemben föltételezett egy létfogalmat, és mindent abból vezetett le. A ~ föladta Isten transzcendenciáját, végtelenségét, változatlanságát, és bevonta őt a világ változásának folyamatába. Ezzel azonban föladta személyességét és erkölcsi-bírói jogát is a világgal szemben, s ugyanakkor az ember személyisége is kárt vall. Az ember is csak egy mozzanat a nagy változó egységben, egy gondolkodó központ, amely nem léphet →én-te kapcsolatba az abszolút személyes létezővel, sem a remény, sem a szeretet ter-én. Itt tehát igazában sem bűnről, sem megváltásról, sem örök hazatalálásról nem lehet szó. G.F.

LThK VIII:25.