deizmus: természetes vallási rendszer, amely a ker. értelemben vett isteni kinyilatkoztatást elutasítja. - Kiindulópontja az újkori ember életérzése volt, amely szemben a kk. istenközpontúsággal emberközpontúvá akarta tenni a vallást. - A régi sztoikus bölcseletből kölcsönözve az alapot a ~ azt állítja, hogy miként a pozitív jog az ált. term-jognak az egyes tört. helyzetre való alkalmazása, úgy a pozitív vallás is az ált. term-vallás egy-egy esete. Istent hol úgy mutatja be, mint abszolút transzcendens létezőt, aki egyáltalán nem törődik a világgal, hol pedig úgy, mint aki panteista módon benne van a világban. A ~ átvette a fölvilágosodás racionalizmusát és tételeinek megerősítését látta a termtud-ok előretörésében. Ezek segítségével igyekezett megvalósítani a vallás és az erkölcs teljes szekularizálását. - Keletkezésének tört-éhez hozzátartozik az, hogy a 16. sz. vallásháborúk után jelentkezett a vágy, hogy az ész törv-ére hivatkozva áthidalják a vallások ellentéteit. A gondolat első szorgalmazója a francia J. Bodin volt (1530-96), aki az ésszerű vallásossághoz elegendőnek tartotta az egy Isten létének, az erkölcsi felelősségnek, a szabadságnak, a lélek halhatatlanságának és a túlvilági ítéletnek az elfogadását. A természetes vallás mozgalmát Angliában H. Sherbury népszerűsítette (De veritate, 1624). Virágkorát a szabadgondolkodók működésével a 18. sz. elején érte el. Nevezetesebb képviselői: Th. Hobbes, Ch. Blount, J. Toland, M. Tindal, Th. Morgan. A bibliai jövendöléseket és csodákat →allegóriáknak fogták föl. De természetesen ellenfeleik is akadtak, akik a kinyilatkoztatás valódiságát és történetiségét védelmezték. - Fro-ban P. Bayle a 17. sz. végén a descartes-i kételkedést kiterjesztette a vallási dogmákra, bírálta a kinyilatkoztatásról szóló tanítást, követelte a vallási türelmetlenséget, s az egyéni lelkiismeretet tette meg tévedhetetlen mértéknek. A fr. ~ igazi kéviselője Voltaire lett, aki egészen átvette a sztoikusok term-fogalmát. A term. őnála mechanikai törv-szerűség, amely követeli a racionalizmust. A természetes vallás lényege az ésszel fölismerhető erkölcsi szabályok foglalata. Az ilyen vallást meg kell szabadítani minden teol. kötöttségtől, s csak úgy kell fölfogni, mint tiszta erkölcsiséget. Istent úgy kell elgondolni, mint aki tétlen és a világ iránt érzéketlen (Deus otiosus). A fil. ~ ezt át is vette Voltaire-től. Követői: Diderot, Holbach, Lamettrie, Rousseau és a pozitivista A. Comte. Valamennyien megegyeznek a termfölöttiség elutasításában. - No-ban a ~ ang. és fr. nyomokon indult el. J. L. Schmidt 1741: leford. Tindal művét (A kereszténység olyan régi, mint a teremtés). H. S. Reimarus megírta "A természetes vallás főbb igazságai" c. kv-ét. További képviselői S. J. Baumgarten és V. G. Thorschmid. Mérsékelt irányzatához tartozott G. W. Leibniz és Ch. Wolff is. Az ő rendszerükben a világ Isten szükségszerű alkotása, s ez a világ a maga rendjében tökéletes, törv-ei változatlanok. Az ember vallásosságához szükséges és elegendő Isten megismerése, a hit a gondviselésben és az örök életben. G. E. Lessing a Biblia racionalista kritikájával támasztotta alá a természetes vallást. J. G. Herder már panteista színeket vitt belé. Kant A vallás a tiszta ész határain belül c. művében fejtette ki nézeteit. - A ~ annyiban ellenpólusa a kerségnek, hogy elutasít minden tört. és termfölötti kinyilatkoztatást, a vallást teljesen emberközpontúvá teszi, és az élményszerűség területén is csak a természetes misztikát fogadja el. Egyes képviselői több-kevesebb ellenszenvvel fordultak a hagyományos kerség ellen. - A ~ cáfolatára azt állítjuk, hogy a vallás lényege nem a tiszta észbeli megismerés v. az erkölcsiség, hanem a tisztelet és hódolat a szt Isten előtt, akit a kinyilatkoztatás termfölötti jelei alapján értelmi meglátással ismerünk meg, s ezt a hitbeli ismeretünket állandóan igazolni akarjuk. Továbbá: a világ nem szükségszerű teremtő tett eredménye, s az ember nem a végtelennek az egyediesítése. Az ember Isten szabad teremtménye, és nyitott a transzcendencia felé. Az ember szabadságával igazi alakítója a tört-nek, nem csupán ált. érvényű igazságok meglátója. Ezért fölismerheti a tört-ben megjelent kinyilatkoztatást, és annak alapján rendezheti be életét. Az I. vat. zsin. elítélte a ~nak a kinyilatkoztatásra és a hitre vonatkozó nézeteit (D 1781-1800, 1810-17). G.F.

Philipp, W.: Das Werden der Aufklärung in theol-geschichtlicher Sicht. Genf, 1957. - LThK III:195. - RK 1993:285.