🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > E > egzisztencializmus
következő 🡲

egzisztencializmus (a lat. existentia, 'létezés' szóból): a 20. század jellegzetes filozófiai irányzata. (Nem tévesztendő össze az →egzisztencia-filozófiával.) - Az irod-ban R. M. Rilke és F. Kafka készítette elő. Az 1940-es években léptek színre a francia egzisztencialisták: J. P. Sartre, A. Camus, G. Marcel. Az ~ központi gondolata: az embernek meg kell szabadulnia az öncsalás, hamis hit (mauvaise foi) formáitól: az ideológiáktól, hagyományoktól, beidegződésektől, és önmagává kell lennie. Szembesülnie kell öntörvényűségével, magányával, semmisségével, és éppen a semmi alapján kell megalapoznia cselekvését. Az ~ mint nihilista "felvilágosodási" irányzat előbb Párizsban, majd Eu. más részein is elterjedt, s fokozatosan társad. töltést nyert: lényegében az egyedi szabadság zászlóvivője lett. - Képviselői: 1. Jean-Paul Sartre (1905-80) M. →Heidegger tanításához kapcsolódik (egzisztencia-filozófia), de annak egzisztencia-elemzését az emberi ittlét leírásává alakítja át. Főműve, a Lét és semmi címe ellenére nem ontológiát ad, hanem a fr. felvilágosodás irányvonalának megfelelően az emberi életről elmélkedik. Az egzisztencia nála az ember tényleges 'ittléte' és cselekvése. Az önmagábanlétezővel (en soi), a tárgyi dolgokkal ellentétben az ember csak cselekvése által lesz az, ami, ezért "az egzisztencia megelőzi a lényeget". Az ember elmondhatja: nemcsak birtokolja szabadságát, hanem ő maga a szabadság. A tulajdonképpeni létet az ember hozza létre szabadságával. A nem egzisztenciális létre undorral, csömörrel (la nausée) válaszol az ember, amely így nem más, mint létezés nélküli vegetálás. Az ~ban az ember a dolgoknak nemcsak mércéje, de alkotója is. Az az "abszolút humanizmus", mely kiiktatja az ember életéből a "lényegi rendet", Sartre-nál az ateizmus kiindulópontja: mivel nincsenek lényegiségek, nincs az ezeket fölállító Isten sem, az embernek saját erejéből kell megalkotnia önmagát és világát. A végeredmény sajátos nihilizmus, ahol a semmi nem ontológiai tartalmú, hanem az abszolút cselekvés vállalása (és minden meghatározottság tagadása, "semmizése"). Sartre elméletét drámái tükrözik. - 2. Albert Camus (1913-60) túljutott az ~ formalizmusán, az igazi humanizmusig. Valósággal szenvedett az emberi lét ellentmondásaitól, az "abszurd"-tól. A világban lévő abszurditás szerinte öngyilkosság felé kergeti a gondolkodót, bár ő maga nem jutott eddig. A II. vh. után túllépett a merő tagadáson. Eszménye az ember méltóságáért harcoló, fellázadt ember (L'homme révolté). ~ föllépett 1956: a mo-i szovjet beavatkozás ellen. Azzal, hogy elismerte az emberi lényeget, a személy jogait, az ~ határmezsgyéjére került. - 3. Gabriel Marcel (1889-1973), a keresztény ~ úttörője, Ő az egyetlen fr. gondolkodó, aki Heideggertől függetlenül jutott el a létezés problematikájáig. Az emberi létet elhatárolta a birtoklás kategóriájától: az ember csak önmagához mérhető. Különválasztja az élet fogalmától is, hiszen "én megyek előre életem folyamán". Ez az "útonlevés" éppen létezésünk legsajátosabb vonása, az ember vándor (homo viator). Innen út nyílik az →üdvtörténet felé is, fil-ilag a remény bölcselete felé, amely szembenáll a kételkedés formáival. - E szerzők munkássága után az ~ nem bővült lényegesen. Samuel Beckett, John Osborne stb. drámáiban fedezhetünk föl egzisztencialista hatást, amely lényegében kimerül a merő tagadásban, kritikában: az önámítás leleplezésében, s legfeljebb csak az abszurd ábrázolását egészítik ki újabb vonásokkal. Cs.I.

LThK III:1304.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.