Magyar Katolikus Lexikon > Ö > őstörténet


őstörténet: egy nép gyökereinek, eredetének, közösséggé válásának folyamata. Kutatásában a tört., néprajz, történeti embertan, régészet, örökléstan, összehasonlító nyelvtud., szellemi és tárgyi kultúrával foglalkozó tudományágak, stb. eredményei épülnek egymásra, olykor egymásnak is ellentmondó következtetésekkel. -

I. A Szentírásban az emberiség ~e a →teremtéssel kezdődik (Ter 1,1-11,32). A →teremtéstörténet a világ eredetét Isten szabad tettére vezeti vissza (1,1-2,4a). A Teremtő az embernek különleges helyet juttatott a →Gondviselés által bölcsen berendezett világban. Az ember azonban szembeszegült a Teremtőjével (→bűnbeesés), s emiatt elveszítette a →Paradicsomot. Az engedetlenséget testvérgyilkosság követte, ami megosztotta a fiatal emberiséget (4,1-16; →Ábel, →Kain). Ábel helyett Szettől egy más, jobb nemzetség származott (4,25), mely idővel ismét szembe fordult Teremtőjével. A Ter 5,1-32 Ádámtól Szeten át Noéig és fiaiig, vagyis a →vízözön előtti →ősatyákig vezeti a családfát. A vízözön elpusztítja az emberiséget, Isten csak Noét és családját kíméli meg (6,5-8,14). Amikor Noé, a 2. Ádám (9,19) elhagyja a bárkát, az üdvösség tört-ében új korszak kezdődik (8,15-9,17). - A →népek táblája szintén megkísérli, hogy az összes akkor ismert népet Noé fiaitól (Szem, Kám, Jáfet) származtassa (10,1-32). Az emberiségnek egymástól szokásaiban és nyelvében különböző népekre tagolódása büntetés, melyet az emberiség azzal a gőggel vont magára, hogy hasonló akart lenni Istenhez, nemcsak mint egyén (3), hanem mint közösség is (11,1-9; →bábeli torony). A vízözön utáni pátr-k új →nemzetségtáblája (11,10-26) azt az időszakot próbálja bemutatni, mely a népek szétszóródásától Ábrahám születéséig telt el, aki által a szétszóródott népeknek Isten akaratából újra egyesülniük kell (12,3). - A bibliai ~ben különféle, egymástól független hagyományok olvadtak össze, kerültek összefüggésbe (→Teremtés könyve). A tárgyi egységet több dolog megtöri, elsősorban a feldolgozott anyag sokfélesége, mely egyebek közt a Papi irat és a Jahvista eltérő isten- és világképét is tükrözi. -

II. Az ~kutatás nem szolgálhat ki ideológiákat (finnugrizmus), nem lehetnek romantikus eltévelyedései (19/20. századforduló ~e), hanem a megismert tényeken kell alapulnia. A tények egyre pontosabb föltárása mellett számos föltételezés és (ált. nem szakemberek részéről) olyan „tetszetős” származtatási elméletek is napvilágra kerülnek, amelyek tévútra vitték/viszik a komoly kutatást, és a gyökerek megismerése szempontjából igen károsak. A föltételezések, pol-ideológiai irányítottságok helyébe az élettani- (vércsoport-, „marker”-, mitokondriális DNS-), nyelvészeti és forráskutatások léptek, amelyek egyértelműen és minden hipotézisen felülien meghatározzák egy nép ~ét. - Egy népet (etnikumot) testi jegyei, szellemi és tárgyi kultúrája, valamint nyelve határozza meg. Legmaradandóbbak a biológiai-élettani jegyei, legváltozékonyabb a nyelve; azt esetenként „cserélheti” is. Ha egy nép eredetét keressük, úgy járunk el, hogy kutatásainkban térben és időben addig megyünk el, ameddig olyan v. hasonló testalkatú, élettani tulajdonságú, zene-, tánc-, hit-, mese-, költészet- és néprajzi motívumvilágú, írásbeliségű, ételkultúrájú, növény- és állatvilágú, nyelvű népet nem találunk a múltban (v. a jelenben), ahonnan és akiktől az adott népet származtatni tudjuk. E kutatásokat az embertan, a zene-, tánc-, vallástud., a költészet, az írástud., a néprajz, az ételkutatás, a növény- és állattan, a nyelvtud. és a forráskutatás módszereivel történik. Ezen egzaktegzakt tud-okon túl nincs helye föltételezéseknek: vagy ltételezéseknek: vagy el és vissza tudunk jutni egy olyan korig és népig, ahol és akiknél ezek az ismérvek előfordulnak, s akkor ezt vesszük az ~ alapjául; vagy kimondjuk a legtudományosabb megállapítást: „nem tudjuk”, „még nem tudjuk”. -

III. A magyar ~. 1. Az ~kutatás tárgya a magyarság →honfoglalást megelőző élete 895/896-ig, őshazája és vándorlásának állomásai, de magában foglalja a magyarság részét alkotó →szkíták, →hunok, avarok, →jászok, →besenyők, →kunok stb. kutatását is. A magyarság Eu. egyetlen europid, de nem indoeurópai népe (→indoeurópaiak). Származásunkat nem tudjuk Eu-ból megmagyarázni, mert élettani tulajdonságaink, testalkatunk, szellemi és tárgyi kultúránk és nyelvünk nem eu. eredetű. Krónikáink és hagyományaink „a magyarságot” a hunoktól a kunokig számítják. Eszerint a m. olyan belső-ázsiai embercsoport, mely a rómaiak által Kr. u. 361: behívott hunok (székelyek), a Kr. u. 568: (majd utána két újabb hullámban) a Kárpát-medencében letelepedő avarok, a 895/896: bejött Árpád népe, majd az 1235: betelepedő jászok és 1243/46: letelepedő kunok utódai. A legnagyobb lélekszámú (kb. 500.000 fő) Árpád népe volt, ezért a kutatás többnyire az ő útjukat kíséri végig. A m-oknak a Kárpát-medencébe való megérkezés előtti részét ősmagyaroknak nevezzük. - A mai magyarsághoz a Kárpát-medencét tudatosan elfoglaló ősmagyarok mellett az itt maradt helyi (újkőkori, réz- és bronzkori, vaskori, szkíta, szarmata, római- és népvándorlás kori) őslakó, valamint a honfoglalás után betelepített és betelepült népek (szászok, svábok, tótok, ruszinok, oláhok, szerbek, horvátok stb.) is hozzátartoznak, akiknek jelentős része beolvadt a m-okba. Szemben minden más eu. néppel, a magyarság nem eu. őslakosságból elkülönült (differenciálódott), hanem távolról jött, és a Belső-Ázsiából érkezett népek közül az egyetlen, amely meg tudott maradni, hosszú idő után 15 milliónyira tudott sokasodni, s meg tudta őrizni nyelvét, kultúráját, élettani jegyeit. - a) Az embertan régebben alaktani (morfológiai) vizsgálatokkal kereste a magyarság őshazáját. Az őshazát ott kell keresni, ahol ugyanolyan emberek éltek/élnek, mint a m-ok. Erre alapot ad a Stein Aurél (1862-1943) által 1913-15: föltárt Dzsungár-kapu közeli asztanai ujgur temető, melyből 1986: újabb 1200 sírt tártak föl az ujgur és kínai régészek. Az e temetőben eltemetettek alaktanilag (és élettanilag) ugyanolyanok voltak, mint azok, akik „magyar” néven a Kárpát-medencében telepedtek le. Bizonyító erejű tény, hogy a Kárpát-medencébe a magyarsággal olyan turáni, pamíri és taurid elemek kerültek, melyek Belső-Ázsia török népeire jellemzők, de Eu-ban máshol nem fordulnak elő. - Az alaktani vizsgálatok mellett fontosak az élettani vizsgálatok. A Landsteiner vércsoport-rendszeren belül a m-okra jellemző 0-s és B-s vércsoportgén-arány (31,05% és 17,90%) távol áll az europid és finnugor népekétől, viszont megegyezik Belső-Ázsia tör. népeinek arányával. E mellett a magyarságnál előfordul olyan más vércsoport-jelleg is (Diego [a+]), mely Eu. egyetlen népénél sem található. Az Eu-ban szinte ismeretlen „mongolfolt” a m-oknál 22,6 %-os előfordulású, és az Eu-ban ritka előfordulású „tejérzékenység” (tejcukor-emésztő enzim hiánya) a „törzsökös” m-oknál 37 %-os (mint Belső-Ázsiában). A m-ok bőrlécrendszere belső-ázsiai jellegű (az ívek aránya alacsony, az örvényeké magas). A Gm-markerek vizsgálatánál kimutatták, hogy a m-oknál előforduló Gm abst és Gm afb3 jelölésű génmarker az eu. népeknél hiányzik. Az eddig végzett nemzetk. mitokondriális DNS-vizsgálatok is belső-ázsiai jellegűek, „más eu. népekkel való keveredésünket mutatja, de egyértelmű az, hogy a finnekkel és a finnugor népekkel nem vagyunk genetikai rokonok (Science, 2000. XI. 10. Semino, Ornell-Passarino, Giuseppe et al.). - b) A nyelvészet sokat foglalkozott a m. nyelv jövevényszavaival, alapszavainkkal és nyelvtanunkkal annál kevesebbet. Áttörést jelentett 1994: Sára Péter (1926-) A m. nyelv eredetéről másképpen, magyar-török rokon szavak, szókapcsolatok. (2. bőv. kiad. Bp., 2001) c. kötete, és 2000: Marácz László munkái. Döntő jelentőségű az 1860: előkerült, 5. sz. Iszfaháni kódex (s annak 10. sz. tör. átírása), mely hun-örmény szótár és nyelvtan, szinte az egész m. alapszókinccsel. →Hunfalvy Pál és →Vámbéry Ármin, a „finnugristák” és a „törökösök” vitája a mai napig tart; de a tények a „török tábor” tagjait igazolják. - A magyarság Eu-ba sajátos írásbeliséggel érkezett, melynek szellemét és nyelvét mindmáig meg tudta őrizni. Amíg az indoeu. írás betűírás, az ázsiai (a törököknél ma is használatos) olyan jobbról balra történő szótagírás, ahol a magánhangzós vonzatokat „ligatúrákkal” jelölik. Belső-ázsiai eredetű írásunk képírásból alakult fonetikus betűírássá, s mai formájában a Kr. e. 2. évezredre összeállt. Szerteágazó szellemi írás-rokonságunk összeköt bennünket az →etruszkokkal, a →szogdokkal, a baktriaiakkal stb. Ezt az írást nemcsak a fejedelmek, a köznép is használta. A Tovuudordzsin Szandzsmiativ (1995) által kiadott belső-ázsiai 3000 é. írások bizonyítják, hogy ezen írás 13 mássalhangzója az elmúlt 3000 évben nem változott. - c) A népzene-tudománynak és a hangszertörténetnek fontos szerepe van az ~kutatásban. Zenénk pentaton kvart- v. kvintváltós, ereszkedő dallamú és hangsúlytalanul végződő zene. Ázsiai jellegzetesség a tempója és előadásmódja, a díszítő hangok alkalmazása, a glisszandó, szűk hangterjedelmű dallamvilága, a regősénekek és siratók, a pszalmodizáló recitálás, egyszólamúsága s mindenekelőtt jellegzetes ritmusvilága (szinkópa, éles- és nyújtott ritmus váltakozása stb.). A m. és a tör. népzenevilág rokonságára Bartók Béla (1939: töröko-i gyűjtései) és →Kodály Zoltán mutattak rá. A népzenegyűjtők kb. 200.000 m. népdalt jegyzékbe vettek, kb. 100.000 jelent meg nyomtatásban, ami a 15 milliós lélekszámot tekintve a világon egyedülállóan gazdag. Ősi hangszereink jelentős része ma is használatos (dobok, koboz, cimbalom, citera, csilinka, ikerfurulya, hosszú furugla, tilinkó, töröksíp, ill. tárogató, regős síp és a m. duda stb.). - d) Népművészetünk alapmotívumai között fontos a →szegfű, a →gránátalma, a búzavirág és a →páva, s mindenekelőtt a →tulipán, melynek géncentruma a Góbi-sivatag peremterülete; a belső-ázsiai tulipán-motívumok azonos formában találhatók a magyarságnál. Népi jelképrendszerünk megőrizte az ősi belső-ázsiai stíluselemeket (szalagfonatok, S-alakban kunkorodó levélformák, kettős kunkor, rozetta, napkerék, forgókereszt, spirál, szárnyas Nap, rozetta és palmetta) és tartalmukat (páva: halhatatlanság, tulipán: nő, griff: örök fény, szív: szeretet, gránátalma, virágban a virág: termékenység stb.). A szerelmi jelképek, a Nap és a Hold díszítőelemként való alkalmazása, a szarvas-, a sárkány-ábrázolás, az életfa és a köréje fűződő hiedelemvilág Eu-ba K-ről származott. A m. díszítőművészetet az ötletszerűség, a gazdag változatosság, a virágok szeretete, a természet mélységes átérzése, a helyes arányérzék, „az erő, a nyugalom, a nagy puszta területek fakóságának és zsúfolt aprózások tüzének komoly ellentéte, az érzelgős vagy nevetgélő színhatások férfias kerülése jellemzi...” (Fáy Aladár, 1941). Sajátos belső-ázsiai eredetű elem az Eu-ban nálunk egyedüli →székelykapu és a →kopjafa. - A m-ok táncvilága páratlanul gazdag Eu-ban; „a magyarság meg tudott őrizni valamit abból a táncművészetből, amelyet Ázsiából hozott, és merőben különbözik Eu. minden más táncművészetétől, sajátosan magyar” (Felföldi László, 1996). A tánckutatóknak (elsősorban Martin Györgynek és Timár Sándornak) sikerült még az utolsó pillanatban megmenteni és visszahozni hétköznapjainkba a m. táncművészetet, melynek sajátos mozgásformái az ősi áldozati szert-ok és a harci táncok világát tükrözik. - e) Az ősmagyarok egyistenhívők voltak (→monoteizmus), mint minden sztyepi nép, mely közel él a természethez, Naphoz, Holdhoz, esőhöz, hóhoz, szélhez. A pusztai nagyállattartó lovas népek körében ált. az egyistenhit; a belső-ázsiai uralkodó az Isten kegyelméből uralkodott a földön és őt képviselte. A hun király a „menny fia” volt. Az Istennel és a hittel kapcsolatos összes szavunk (esten, lélek, imád, menny, boldog, böjt, vétek, bűn, bocsát, búcsú, hit, teremt, örök stb.) belső-ázsiai tör. eredetű. Az egyistenhívő nagyállattartó lovas népek a szellemi világ lényeinek személyén keresztül tartottak kapcsolatot a Teremtővel, az „Egy Istennel”. Természetes, hogy tisztelték az őselemeket (Napot, Holdat, tüzet, vizet, földet), de e „szellemvilágból” mindig kiemelkedett az Egy Isten (Tengri) alakja. A bizánci Theophülaktosz Szimokáttész (575/590-628/630) szerint: „A turkok (m-ok) tisztelik a tüzet, a levegőt és a vizet, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette...” - A →kereszt jelét láthatjuk a bezdédi tarsolylemezen és a honfoglalás kori sírokban. Igen fontos tény, hogy őseinknek soha nem voltak →sámánjai, mint pl. a szibériai népeknek, hanem bölcs papjai, →táltosai, akik rendkívüli tudás birtokában voltak, s akik „a magyarság szellemvilágát a Magyarok Istene alá rendezték” (Harangozó Imre). „A totemizmusban olyan motívumokat ismerünk meg, amelyek gerincei a belső-ázsiai törökség egyistenhitének világába vezetnek” (Gunda Béla). - A kereszténységgel a m-ok már a Kaukázusban megismerkedtek. 530 k. Qarduct, majd Maq örmény pp-ök a Meotis menti onogurok között térítettek, 644: egy türk fejed. egész népével ker. lett (örmény írók följegyzése szerint). Őseink kerségéről Szt Cirill és Metód legendáiban is olvashatunk. 948: Bulcsú és Tormás, 953: Gyula törzsfő Konstantinápolyban megkeresztelkedett, Ajtony, Géza és (I.) István Bodonyban (Vidinben) vették föl a kerséget. Ősi belső-ázsiai Babba ('Szép' istenanya)-kultuszunk belenőtt a →Mária-tiszteletbe. - f) A m. népmese olyan kincs a kutatók számára, melyet a mai napig nem aknáztunk ki. Gazdagsága, sokfélesége a világon egyedülálló, s teljes tisztaságában tükrözi az ősi tudás áthagyományozott egyetemességét. A nép sokkal igazabban tudta a történelmet, mint a krónikaírók. Hősmeséink, tündérmeséink és varázsmeséink belső-ázsiai tör. eredetűek, amint ezt a legújabban kiadott tör. mesegyűjtemény is igazolja. Népmeséink hősei, alakjai az eu. mesék egyikéhez sem tartoznak, eu. gondolkozással nem érthetők meg. Sajátos szerepe volt őseinknél a →turulnak (a m. uralkodók jelképe) és a →griffnek, melyek mondavilága belső-ázsiai mítoszokból táplálkozott. Nem valószínű, hogy egy K-ről jött nép a belső-ázsiai hitvilágot „Ny-on” ismerte meg, ahol az ismeretlen volt. - g) Az ősi m. gyermekjátékok fennmaradását segítette, hogy többségük dallamos, ill. ritmikus (Lázár Katalin az 1990-es években több mint 300 népi játékot gyűjtött össze; Mit játszotok, mátkák? Kaposvár, 2002). A m. játékkincs mennyisége és színessége a világon egyedülálló. A természetközelben élő népeknél a gyermekeknek nincs „kész” játékszerük, azokat ők maguk állítják elő virágokból, napraforgó-szárból, mákfejből, makkból, gesztenyéből, nádból, barackmagból, birkák ugrócsontjából és főleg nemezből. Ilyen játékok a csontcsikók, a szánkók, a hajítófák és főleg a nemezlabdák és -babák. Ezeknek analógiáit ősi belső-ázsiai sírokban (Tarliktag) találjuk meg. - h) Az ősm-ok ősi szervezettsége a belső-ázsiai formákat követte, ezt hozták magukkal a Kárpát-medencébe. Géza nagyfejed. (ur. 972-997), majd I. (Szt) István kir. (ur. 997-1038) úgy ítélte meg, hogy az ázsiai szervezettséggel nem tudnak megmaradni, ezért fölvették az eu. államformát. Ősi szervezettségükből megmaradt a család v. kiscsalád (6-10 lélek), a nagycsalád (25-30 lélek); nagyközségeink és kisvárosaink létrejötténél a nemzetség (átlag 1000-2000 lélek), de megszűnt a törzs (átlagosan 50.000 fő, 40-50 nemzetség), melyek egy-egy elérendő cél érdekében szövetségbe léptek egymással (törzsszövetség) a törzsfő vezetésével. Az új haza, a Kárpát-medence, Attila (ur. 433-453) ősi birodalmának visszafoglalása ilyen cél volt, melyhez a törzsszöv-et belső-ázsiai szokás szerint →vérszerződéssel pecsételték meg. A m. társad. szerkezetét a belső-ázsiai türk minták pontos tükörképeként foghatjuk föl (→leánykérés, →leányrablás, bemutatás a szülőknek, születési szokások stb.). Családi szervezetünk és családi gazdálkodásunk az Eu-ban egyedülálló tanyarendszerben érte meg a 21. sz-ot. A m-ok őse nagyállattartó lovas nép volt, mely a lovas népek életformáját, a földrajzilag mozgékony társad-at, egyes szükségleti cikkek fölkeresését és a nagyfokú helyváltoztatás képességét sokáig megőrizte. - i) Mivel a magyarságot soha senki nem „űzte”, és nem kényszerűségből foglalták el a Kárpát-medencét, ezért ősi állatainkat és növényeinket magunkkal tudtuk hozni (ha őseink „nomád pásztorok” lettek volna, akkor a környező népek között éppúgy eltűntünk, fölszívódtunk volna, mint a →népvándorlás korának számos népe). Mind a növénytermesztéssel, mind az állattartással kapcsolatos szókincsünk belső-ázsiai tör. (eke, ásó, kapa, kasza, sarló, csépe, árpa, búza, arat, boglya, tartó, őröl, dara, ocsú, gyümölcs, alma, körte, mogyoró, dió, kökény, som, szőlő, karó, kocsány, szűr, bor, borsó, kender, kóró, tiló, csepű, orsó, torma, üröm, komló, csalán, gyom, gyertyán, kőris, bojtorján, gyékény, katáng, stb.). Ősi gabonánk az alakor- (Triticum monococcum L.), a tönköly- (Triticum aestivum subsp. Spelta) és tönke-búza (Triticum dicoccoides Körn. Auct.syn. Kcke és Triticum tricoccum Schranck), a köles (Panicum miliaceum L.), a hatsoros árpa (Hordeum vulgare subsp. Hexastichum Zoh.), a rozs (Secale cereale L.), a fehér libatop (Chenopodium album L.) volt, aratásuk, cséplésük nem eu. módon történt. Ősi eketípusaink a szoha, a túróeke és az ágyeke voltak. A konyhakerti növények közül ismertük a lencsét (Lens culinaris), a lencsebükkönyt (Vicia sativa var. Lentisperma), a borsót (Pisum sativum), a csicseri- v. bagolyborsót (Cicer arietinum L.), a galajt (Galium spurium), a lopótököt (Lagenaria sicenaria Mol. Stadley provar. Clavata), az ázsiai eredetű vöröshagymát (Allium cepa L.) és a fokhagymát (Allium sativum L.), a fejeskáposztát (Brassica oleracea L. convar. Capitata Alef.), a karalábét (Brassica oleracea L. convar. Caulorapa), a kaukázusi zellert (Apium garveolens L. convar. Rapaceum Gaudich), az óvilág legrégebben termesztett pasztinákját (Pansinaca sativa L. subsp. Sativa), a keszegsalátát (Lactuca serriola Torn.), a sóskát (Rumex rugosus L.), a kis-ázsiai spenótot (Spinacea oleracea L.), az elő-ázsiai retket (Raphanus sativus L.) és a belső-ázsiai kínaiak kedvenc tojásgyümölcsét (Solanum melongena L.) stb. (Gyulai Ferenc). Saját gyümölcsünk volt az →alma (Malus pumila L. Mill.), a kínai őshazájú barack (Prunus persica L.), a közép-ázsiai őshazájú kajszi (Prunus armenica L.), a turkesztáni dió (Juglans regia L.), az ázsiai géncentrumú szilva (Prunus domestica L.), a som, az indiai és közép-ázsiai sárgadinnye (Cucumis melo L.), a másodlagos kínai génközpontú görögdinnye (Citrullus lanatus Mansfeld), az ázsiai génközpontú körte (Pyrus domestica Medik.), a mogyoró, az ázsiai őshazájú cseresznye (Prunus avium L.) és a meggy (Prunus cerasus L.), stb. Sajátos belső-ázsiai („turfáni”) ismereteink voltak a szőlőművelésről és a borkészítésről, de őseink ismerték a kölessört (boza) is. Az őshazában, majd Turánban, a Kaukázusban, Levediában és Etelközben egyaránt művelték a szőlőt és készítettek bort, szinte minden szőlőmegmunkálással és a borkészítéssel kapcsolatos szavunk ótörök. Őseink szőlővesszőkkel együtt érkeztek, hiszen az ÉK-mo-i szőlőfajták és a szőlőművelés ma sem a róm. borkultúra körébe tartozik. „Ha éltek is tovább római és korábbi eredetű gyümölcs- és szőlőtermesztési ismeretek, akkor azok hamar beleolvadtak a Kárpát-medencébe érkező magyarság ősi ismeretanyagába” (Gyulai Ferenc). Sajátos ismeretekkel rendelkeztünk a méhészetről. - Saját ázsiai „taki”-lovakkal (Equus Prewalskii prewalski) és ún. „vezérlovakkal” (Achal tekini), valamint az ezekhez fűződő lovas kultúrával (belső-ázsiai fanyereggel, vaskengyellel, zablával) érkeztünk. A civilizált világ őseinktől vette át a lovaglás tudományát, a kengyelt, a nyerget és a sarkantyút, a kormányozható kocsit (ennek nevét is átvette) és a könnyűlovasságot. A sok vita után kutatóink (Matolcsi János) arra a megállapításra jutottak, hogy „a címeres szarvú m. szürke marha (ha nem is teljesen mai formájában) honfoglaló őseink házimarhája volt”. A m. szürkemarha az őstulok (Bos primigenius) egyenes leszármazottja. „Az egyenes állású [-alakú] pödrött szarvú juh őseinkkel jött a Kárpát-medencébe, és itt a mai napiglan megmaradt” (Hankó Béla). Letelepedett állattartó kultúránk bizonysága, hogy őseink sertéseket is hoztak magukkal (a szalontai sertés ősét). Kutyáink közül nem eu. eredetű a tarim-medencei tibet-dog, azaz a terelőkutya, a puli, a két őrzőkutya: a komondor és a kuvasz, és vadászkutyáink: a rövid- és drótszőrű m. vizsla, a m. agár és az erdélyi (pannon) kopó. A belső-ázsiai kétpúpú teve (Camelus bactrianus) a 12. sz: még élt a Kárpát-medencében. - „A honfoglalás kori m. konyhát nem lehet összehasonlítani a Ny-eu. konyhákkal, mert konyhafilozófiája teljesen más volt, és gasztronómiai szempontból sokkal magasabb szinten állt, mint a korabeli Ny-eu. konyhák. A m. konyhára mindenekelőtt a főzés a jellemző, miként a türk és más K-i népek konyhaműv-ében is ez a lényeges vonás. Ny-on inkább sütnek, K-en inkább főznek az emberek, és ez alapvető különbség a szakácsművészetben... Az ősm-ok konyháját a „pentaton” ízek harmóniájával szokták jellemezni, az édes, a savanyú, a sós és a keserű mellé ötödiknek az erőset külön íznek fogják föl és ezen 5 íznek a harmóniájára törekednek, akárcsak a mai belső-ázsiai népek. A táplálkozás körében ma is találunk a honfoglalás koráig, ill. annál sokkal korábbra és keletebbre mutató hagyományt...” (Cey-Bert Róbert Gyula: A magyar konyha ízei. Bp., 2002). A pörköltnek, a gulyásnak receptjét a belső-ázsiai áldozati ételek leírásánál (keng, ta-keng) a kínai szerzőknél találjuk meg. K-ről hoztuk a tésztákat, a leveseket, a húsok pácolással való tartósításának, a tejféleségek megerjesztésének a szokását és máig élő főzéstechnikánkat, mely még ma is különbözik minden eu. népétől. - j) A mesterségek közül kimagaslott őseink kohászata, mely merőben különbözött az eu. kohászattól, hiszen alapanyaga nem a különböző vasércek (pl. a pirit) voltak, hanem a gyepvasérc; ebből damaszkolással és sokszoros hajtogatással állították elő az egyedül a szamurájkardokhoz hasonló könnyű (1/2 kg), a tört-írók által sokat emlegetett és Eu-ban igen keresett szablyákat, harcibaltákat, lándzsákat, fokosokat, kopjákat, buzogányokat, kapákat és ásókat. -Ötvösművészetünk belső-ázsiai motívumvilággal és technikával dolgozott, ékszereink messze földön híresek voltak. Lószőrékszert Eu. egyetlen népe sem készített. Íjasmestereink a belső-ázsiai visszacsapó reflexíjakat készítették - sírleletek alapján elsőnek Fábián Gyula (1915-85) rekonstruálta -, melyek ma is a „legjobbak” közé tartoznak. Az íjakhoz a sajátos belső-ázsiai nyílhegyű nyílvesszőket műv. díszítésű tegezekben hordták. VI. (Bölcs) Leó cs. (†912) Taktika c. hadászati művében a magyarságról és harcmodoráról kortársként számolt be. - k) Öltözködés. A 'civilizált világ' nem az ókori népek (gör-róm.) tógáit és a germánok bőrszíjakkal összefűzött ruhadarabjait hordja, hanem a m-ok Eu-ba behozott öltözetének korszerű változatát: a kazaknak megfelelő zakót és a finom len- v. kendervászonból készített nadrágot (a kettő együtt: „öltöny”), a 3/4-es sarkos mokaszint (ma: cipő), kalpagot (kalap), kaftánt (télikabát) és alsóneműt, ami nem volt az eu. kultúra tartozéka. Őseink öltözékéről fennmaradt számos leírás (Gardézi, Dzsjahányi-hagyomány, Isztakri, VI. Leó cs., II. Szilveszter p., stb.), mind kiemeli őseink „jólöltözöttségét”. A férfiak és a nők viselete között belső-ázsiai szokás szerint nem volt nagy különbség. Kiegészítő ffi-viselet volt: kaftán, dolmány, kepeneg, ködmön, szokmány, szűr, guba, suba, hátibőr, kozsok (bekecs), kucsma, csizma, sarkos cipő (nem az eu. bocskor v. saru). veretes öv (rajta kés, tarsoly és íj lógott). A nők viselete finomabb anyagból készült. A pendelyt oldalt összevarrták és a derékon megkötötték. A nők is 3/4-es (deréknál kissé szűkített) kazakot viseltek, alacsony szárú puha csizmát, pártát és nagyon sok ékszert (hajfonat-dísz, „mellkorong, gyöngy, fülbevaló, nyakperec, karperec, gyűrűk, kar- és lábszalagok). A szerzők kiemelik a köznépnek is „elegáns” és „mindig tiszta” öltözékét; a gazdagok öltözködésükhöz sok selymet, brokátot és bársonyt használtak. -

2. Az őshaza és a magyarok átmeneti szálláshelyei a honfoglalás előtt. a) A m-ok őshazája, ahol a m-okhoz hasonló alaktani (morfológiai) és élettani jellegű, nyelvű és kultúrájú emberek éltek/élnek, a mai K-Turkesztán, „Ázsia Szíve” (Innermost Asia), pontosabban a Góbi sivatag É-i és Ny-i peremvidéke, a Dzsungár-medence és a Takla-makán peremvidéke. A Kr. e. 9-8. sz: 16, 19 v. 24 törzsből megalakult a hun (hsziungnú) törzsszövetség, melynek tagjai között voltak tör., altaji és iráni népek; s az a népcsoport is, melynek tagjai később onogur néven a m-ok őseinek magját alkották. A hun törzsszöv. tagjai nagyállattartó lovas népek voltak; a kínai évkv-ek úgy emlékeztek meg róluk, mint akiktől ínségük idején selyemért, porcelánért, aranyért, ezüstért, tusért és puskaporért lovakat, szarvasmarhát, birkát, búzát, árpát és rozsot vásároltak, és akik a megállapodásokat „saját betűikkel” falapokra vésték v. kutyabőrökre rótták. Ez a hun törzsszöv. Kr. u. 91: fölbomlott. Ekkor váltak ki belőlük a Ny-i hunok, akik előbb a közép-ázsiai Csu folyó mentén éltek, majd a rómaiak Kr. u. 361 k. behívták őket a M. Alföldre, hogy a szarmatákat és a gepidákat féken tartsák. →Attila nagykir. (az első évezred egyik legnagyobb eu. uralkodója) 453-i halála után a hunok a Csigle mezőre (Mezőség) vonultak és Erdélyt népesítették be; ők a →székelyek elődei. Ezután Belső-Ázsiában megalakult az első türk törzsszöv., amelyből kivált a zsuan-zsuan nép, és a közép-ázsiai uar („tarka lovú”) néppel Kr. u. 568: egyesülve és utána 2 újabb hullámban mint avarok elfoglalták a Kárpát-medencét. A m-ok őseinek Belső-Ázsiából való vándorlása a II. türk törzsszöv-ből (→kabarok) kivált és Ny felé indult (a későbbi onogur) néppel kezdődik és 895/899-ig, Pannónia visszafoglalásáig tartott. -

b) Az első átmeneti szálláshely vsz. Kr. u. a 3. sz. végén, a 4. sz. elején a →Turán (Turáni Alföld), ez a D-Urál-Kaszpi-tenger-Aral-tó-Tien-san közötti hatalmas (2004: félsivatagos-füves) ter. 4 világ keresk. útvonalának találkozópontja volt: K-ről a Selyem-út elágazása, DNy-ról a Mezopotámiába, ill. a Bizánc felé induló, D-ről az iráni út futott itt össze. A ter. tehát egyfajta népi olvasztótégely volt, különböző népek találkozó- és átmeneti szálláshelye. A m-ok Turán ter-én nemcsak átvonultak, hanem É-i részén egy ideig a híres Horezm (Kvárezm), Kangkü (Kangju), Szogdia és Baktria szomszédságában tartózkodtak (ennek tanúja 2004: a madiar névre hallgató csoport [„törzs”] és Madzsar Kislak helység). Al-Makdiszi és Abu Rajhán al-Birúni arab földrajzírók leírásaiból tudjuk, hogy őseinknek már ekkor öntözéses mezőgazd-a és fejlett állattartása volt. -

c) A köv. szálláster. a Kaukázusban volt. Az ott tartózkodó hunokról és m-okról ír Xenophón, Prokopiosz (490-562), Agathiász (536-582), Ménandrosz Protektor (6. sz.), Jósua Sztilite (6. sz.), az Edessai Krónika, Joannes Ephesinus (6. sz.), s mindenekelőtt az örmény tört-írók Agathangelosz (5. sz.), Phausztosz Byzantiosz, Farpi Lázár) és Világosító Szt Gergely (sajnos az örm. forrásokkal a kutatók nem foglalkoznak elég behatóan). Bakay Kornél szerint (1996) „a m-ok régi neve, a szavárd-szabír egyértelműen a Kaukázusba vezet bennünket... Az ősmagyarság 2 nagy népcsoportból jött létre; a m-ul beszélő szabír-hunból és a tör-ül beszélő onogur-türkből” (ma már tudjuk, hogy a hunok nyelve is onogur-tör. volt). A m-oknak a Kaukázusban „lemaradt” csoportja a szavárd-magyarság, akikhez →Julianus barát is indult, mielőtt Magna Hungaria ter-éhez közeledett (településük volt a Madzsar helység, melyre 1825: Turkoly Sámuel hívta föl a figyelmet). -

d) Az ősmagyarság (újabb föltevés szerint a m-oknak csak egy része) a Kaukázusból ÉK felé, →Magna Hungaria földjére (ma Baskíria és az attól Ny-ra eső vidék) vonult tovább, ahol viszonylag rövid ideig tartózkodtak; a marker-vizsgálatok kimutatták a mai finnugor népek között a m-okra jellemző jellegeket, ami azonban hiányzik a finnekből és az ugorokból. A finnugor ~ a magyarságot innen „indítja”, anélkül, hogy élettani jegyeink, nyelvünk és kultúránk ezen elmélet alapján magyarázható lenne. A finnugor népek gyűjtögető-halászó kultúrában éltek, ami a nagyállattartó lovas m-okat sohasem jellemezte. Baskíriában, a Káma vidékén és az Ingul folyó mentén m. temetkezések igazolják a m-ok egykori jelenlétét, a Volga-Káma vidéki, 150 síros Bolsije Tigani temetőbe Kr. u. 850-920: temetkeztek. Ide jutott el Julianus barát is. -

e) Levédia. Vsz. a 8. sz. közepe körül a Megyer törzs által összefogott m. törzsek a baskíriai Magna Hungariából D, majd Ny felé vonultak, átkeltek a Volgán, és a Don folyó vidékén tartózkodtak. Vándorlásuk rövid állomása volt →Levédia, a Don-Donyec medence és a Meotiszi (Azovi)-tenger közötti ter. (Dentumogyer: „doni magyar”?). A földet a m-ok első „vajdájáról”, →Levediről neveztek el. - A m-ok levédiai tartózkodását egyes kutatók kétségbe vonják, ill. Etelközzel azonosítják. Bakay Kornél szerint „Levédiben mitikus őst látunk... Levedia nem lehetett önálló állomása a magyarság vándorlásának”. A m. mitológia két nagy mítoszunkat, az Emese álmát (a „turul-mondát”) és a Csodaszarvas-legendát (Hunor és Magor mondáját) teszi ide. Ha a m-ok voltak is Levediában (bolgárok és kazárok szomszédságában), mindössze „3 évig” tartózkodtak itt (VII. [Bíborbanszületett] Konstantin bizánci cs. A birodalom kormányzása 38. f.). Ez időben a m-ok 20 ezer lovasíjászt adtak bérbe a kazár uralkodónak, ami erős katonaságukra és szervezettségükre utal. E ter-ről igazoltan m. temetők eddig még nem kerültek elő. -

f) Etelköz (Etelkuzu). A honfoglalás előtti utolsó állomás a Kárpát-medence K-i és ÉK-i előtere, Etelköz volt, a Dnyeper, a Dnyeszter, a Bug és a Szeret folyók vidéke. Kb. 45 é. tartózkodtak ott. A Kazár kánság és a Kárpátok közötti vidéken ekkor a m-ok uralkodtak. Ibn Ruszta (10. sz.) tudósítása szerint „a m-ok országa bővelkedik fákban és vizekben, földjük nedves. Sok szántóföldjük van...” Az etelközi tartózkodást sok szerző írta le (Dzsajháni-hagyomány, 11. sz: Gardizi, a Hudúd al-Álam stb.). Etelközben halt meg →Álmos, kötötték meg a vérszerződést. A vezetőnek megválasztott →Árpád tudatosan foglalta vissza Attila ősi birodalmát. „Árpád népe nem menekült hordák tépett tömege volt, hanem egy tudatosan és megtervezetten hazát változtató nép, melynek élén a honszerző Árpád nagyfejedelem állt, akinek nemzetségéből kiváló királyok származtak” (Bakay Kornél). -

3. Honfoglalás szavunk viszonylag új keletű. Kézai Simon 1283: „visszaköltözésnek”, Thuróczy János 1488: „visszatérésnek”, 1559: Székely István és 1575: Heltai Gáspár „2. bejövetelnek” mondták. A honfoglalás pontos dátuma a bizánci napfogyatkozás alapján kiszámítva 895 volt. (E dátum 1892: került az ogy. elé, s mivel nem voltak még készen a →millenniumi ünnepségek előkészületeivel, a m. kormány 1896-ot tűzte ki az ünnepségek esztendejéül). - Eu. a honfoglalás idején meglehetősen zűrzavaros állapotban volt, Róma után Bizánc is meggyengült, Itáliában már nem volt közp-i hatalom, a →német-római birodalom csak néhány évtizeddel a honfoglalás után alakult, így a mság erős hatalomként lépett be Eu. tört-ébe. Az avar birod. a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt kb. 100 évvel megszűnt; az avarság szétszórtan élte nyugodt falusi életét. Az alföldi rész szinte lakatlan volt, csak É-i részébe nyúlt bele Szvatopluk morva őrgr. birtoka. A Dunántúl azonban a frank birod. K-i nyúlványához tartozott, s az erdélyi sóbányákat bolgár csoportok őrizték. A honfoglalás kezdetét több körülmény határozta meg: 894 k. DK-Eu-ra rendkívüli muszlim támadás zúdult, a Balkánon Bizánc cserbenhagyta az ott tartózkodó m-okat, akiket kisebb besenyő támadás ért (mely azonban nem befolyásolta az előre megtervezett honszerzés menetét), s végül az a tény, hogy Szvatopluk morva őrgr. 894: meghalt, így a Kárpát-medence ÉNy-i része is „üressé” vált. - A honfoglalás vsz. 895. V: történhetett. A m. törzsek etelközi szállásaikról azon az úton (hágón), melyhez legközelebb voltak (Vereckei-, Tömösi-, Ojtozi-, Gyimesi-, Békás-szoros, Al-Duna, stb.), először a Felső-Tiszavidéket foglalták el. A kazároktól leszakadt 3, magukat „kabarnak” nevező csoport megszállta a bolgárok által tartott erdélyi sóbányákat, majd a véglegesség igényével folyamatosan benyomultak a Kárpát-medencébe. A Dunántúlt csak Karinthiai →Arnulf (ur. 887-899) frank uralkodó halála után foglalták el. Ezzel az egész Kárpát-medence m. birtokba került, ezért a 899. esztendőt tarthatjuk a honfoglalás befejező évének. →Ópusztaszeren tartották az első m. országgyűlést. - A honfoglalás eu. jelentősége abban áll, hogy a Kárpát-medencében szilárd jogállamot hozott létre egy Belső-Ázsiából származó, Eu. és Ázsia határán kialakult nép, mely magát magyarnak (ősi jelentése szerint ember fiának) nevezte, mások (gör.) türknek, ungarnak, hungarusnak, hunnak mondták. Ez az áll. több mint egy évezreden át a →Magyar Szent Korona alá tartozó népek között olyan viszonylagos békét és jogokkal biztosított együttélést teremtett, ami felé Eu. népei 2004: törekednek. Az új haza a világ egyik legtermékenyebb medencéje lett, ahol a félmilliónyi Árpád népe a kb. 300.000 főnyi őslakossal és avarral békében élt, és azokkal, majd a betelepített és betelepült népekkel együtt alakította ki a magyar nemzetet. -

IV. A m. ~kutatás és tévedései. 1. A m. ~kutatás a nemz. tört-írás megindulásával egyidős, tehát a 17. sz-tól számítható. →Otrokocsi Fóris Ferenc és Bél Mátyás (1684-1749) korában még a héber-m. rokonítás élt, ekkor állították össze az első forrásgyűjt-eket is →Hevenesi Gábor SJ, →Timon Sámuel SJ, majd →Kéri Borgia Ferenc SJ munkája révén. 1746: tették közzé először Anonymus művét (→Gesta Hungarorum). Tágabb értelemben az ~ históriásainak kell tekintenünk Anonymus mellett →Kézai Simont, Kálti Márkot, →Oláh Miklóst is. Nemzeti krónikáink és hagyományaink nyomán a 18. sz. végéig senki sem vonta kétségbe, hogy a magyarság a szkíta-hun-avar népek nagy családjába tartozik. - 2. A finnugrizmus ném. történettudósok munkái nyomán alakult ki, s jóllehet →Pray György SJ, →Katona István SJ, →Fejér György a 18. sz. végén és a 19. sz. első felében még sikerrel szállt szembe a „finnesítő törekvésekkel”, idővel háttérbe szorították a m. nemz. hagyományokra épített ~et. A finnugor rokonság ~i elméletét lényegében a (nem m. anyanyelvű) nyelvészek dolgozták ki. A nyelv hozzátartozik ugyan a népi (etnikai) ismérvekhez, de egy nép nyelvet válthat, sőt kultúrája is színeződhet, ezért csupán erre alapozva csak téves elméletek születhetnek. Tény, hogy őseink rövid ideig bár, de tartózkodtak azon területen, ahol ma finnugor népek laknak, s ott tartózkodásuk alatt át is vettek tőlük szavakat. Akik a magyarság eredetét finnugor ter-re helyezték, a m. nyelv több százezres szókincs-állományából ősi szókincsnek mindössze 4-5 ezer szót ismernek el, ennyinek van ugyanis valamiféle megfelelője valamelyik finnugor nyelvben. - Az első és legnagyobb támadást a m. ~ ellen Johann Eberhard Fischer (1697-1771) 1768: fogalmazta meg. Eszerint „az észtek, a finnek, a lappok, a permiek, a vótok, a cseremiszek, a mordvinok, a csuvasok és a m-ok nyelve közös”. Szerinte mindezen népek még nemrég „született vadságban és tudatlanságban éltek”. Fischer munkáját August Ludwig Schlözer (1735-1809) tette ismertté 1771: kiadott munkájában, aki kijelentette, hogy „a m-oknak saját történelme nincs is”. - Ezt követően a m. →Sajnovics János SJ teol. és csillagász, miután Vardö szg-én 1769: a Vénusz bolygónak a Nap előtti elvonulását vizsgálta, laikus nyelvészeti munkát írt a finn-m-lapp rokonságról. →Reguly Antal vogul földön gyűjtött népdalokat. 1870: a bécsi kamara támogatásával Bpen finnugor tanszék alakult, ahol már nem finnugor nyelvészettel foglalkoztak, hanem a magyarság finnugor eredetét hirdették (a finnugor ~ eszmei alapja a 19. sz: az Osztrák-M. Monarchia pol. érdekeinek kiszolgálása volt: egy múltjától megfosztott nép könnyebben irányítható). - A 19. sz. nagy finnugor harcosa a szepesi szász származású →Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál volt a ném. Joseph Budenzcel (1836-92) szövetkezve. Velük szemben a másik vonalat →Vámbéry (Vamberger) Ármin képviselte számos más m. kutatóval. Mai ismeretek szerint sok téves elem van mind Vámbéry, mind Hunfalvy megállapításaiban. - A finnugrizmus elméletének vannak képviselői és továbbfejlesztői a 20. sz: is (Bartha Antal, Engel Pál, Fodor István, Hajdú Péter, Pusztay János, Róna-Tas András, stb.). Virágkorának véget vetettek a több tudományág eredményeit összegző tud-os kutatások. Sára Péter (1994) szavaival: „A nyelvünk, népünk eredetéről vallott, hirdetett téves nézeteket újra át kell gondolnunk, újra át kell fogalmaznunk, mert szókincsünk alaprétegének döntő többségét nem kezelhetjük mostohagyerekként egy téves koncepció miatt, még akkor sem, ha ezt a koncepciót a legerősebb hatalmak és tekintélyek védik”. - →László Gyula: „Ha a nyelvészek nem irányították volna az obi-ugorokra a kutatók figyelmét, maguktól soha nem keresték volna ott elődeinket, rokonainkat… A nyelv elválaszt, ember voltunk, hiedelmeink összekötnek...”. - 3. Egyéb téves nézetek részben a finnugrizmussal párhuzamosan, részben a 20. sz: jelentek meg. a) Egy részük nem számol azzal, hogy mennyire „más” a magyarság, mint Eu. bármely népe, hanem az eredeti (autochton) őslakosságra összpontosítva állítja, hogy „a m-ok kezdettől fogva, mindenkit megelőzve a Kárpát-medencében laktak” pl. Magyar Adorján (1887-1979) [Az ősműveltség. Bp., 1995]; Marjalaki Kiss Lajos (1887-1972) [Anonymus és a magyarság eredete. Bp., 1992].

Van, aki a „m. nyelv m. eredetét” bizonygatja (Csőke Sándor), és aki szerint a m-ok „az elsüllyedt földrész műveltséget teremtő lakóitól” származnak, pl. Cserép József, Csicsáky Jenő (1885-1960). Churchward ezredes, Vámos Tóth László (1928-) és Paposi-Jobb Andor szerint az egész földkerekségnek földrajzi nevei nagyrészt m-ok. - b) A magyarság egyiptomi származásának gondolata újabb megfogalmazásban Baráth Tibornál (1906-92) jelent meg (A m. népek ~e. 1-3. köt., Franklin Park, NY, 1973). Az etruszk-m. rokonságot Kur Géza (1893-1981) képviselte. Zajti Ferenc (1886-1961) szerint „az ősi skytha-hun nép szülte a magyarságot”. - c) Sok képviselője és „híve” volt/van a sumer-m. rokonságnak, pl. Bobula Ida (1900-81), Padányi Viktor (1906-63), Badiny Jós Ferenc (1909-), Csőke Sándor (1910-86), Gosztonyi Kálmán, Hary Györgyné, →Zakar András, stb. E nézet eredetét Bobula Ida így fejtette ki: „Amikor a 19. sz. közepe táján kezdtek előkerülni a mezopotámiai romhalmazok alól az emberiség első írott emlékei, a cseréptáblára rótt, ékírásos, sőt képírásos szövegek, a szakértők hamarosan észrevették, hogy azok az asszír-babiloni szövegekkel ellentétben nem semita szerkezetű nyelven íródtak. Az 'írásfeltalálók nyelve', ahogy kezdetben jelölték, agglutináló szerkezetűnek bizonyult. Az úttörő orientalisták, Oppert, Rawlinson, Sayce ősszittya, ősturáni nyelvről beszéltek; a zseniális francia tudós, Lenormant határozottan hirdette, hogy az „írásfeltalálók nyelve”, amit ő akkádnak nevezett, a m-hoz áll a legközelebb. Ez az ősnyelv lesz a turáni nyelvek közös magyarázója; ugyanaz, ami a szanszkrit az indoeu. családban.” - A 21. sz: a téves elméletek alapja a fogyasztói társad. és a média által gerjeszett ált. felületesség és szellemi igénytelenség, a tények figyelembe nem vétele, v. nem eléggé alapos (olykor pol. szempontoknak alávetett) kutatása. Kiszely István

BL:1377. - Rassengeschichte der Menschheit. Kiad. Ilse Schwidetzky. München-Wien. 1979. (Kiszely István: Rassengeschichte von Ungarn) - Kiszely István: Honnan jöttünk? Elméletek a magyarság őshazájáról. Bp., 1992. - Kiszely István: A magyarság ~e. Mit adott a magyarság a világnak. Uo., 1996. - Bakay Kornél: ~ünk régészeti forrásai. 1. köt. Miskolc 1997; 2. köt. Uo., 1998. - László Gyula: Múltunkról utódainknak. 1. A m. föld és a m. nép ~e; 2. M-ok honfoglalása - Árpád népe. Bp., 1999. - Bakay Kornél: Az Árpádok országa. Kőszeg, 2000. - Kiszely István: A m-ok eredete és ősi kultúrája. 1-2. köt. Bp., 2000-04. - Kiszely István: A m. ember. Uo., 2004.

őstörténet: egy nép gyökereinek, eredetének, közösséggé válásának folyamata. Kutatásában a tört., néprajz, történeti embertan, régészet, örökléstan, összehasonlító nyelvtud., szellemi- és tárgyi kultúrával foglalkozó tudományágak, stb. eredményei épülnek egymásra, olykor egymásnak is ellentmondó következtetésekkel. -

I. A Szentírásban az emberiség ~e a →teremtéssel kezdődik (Ter 1,1-11,32). A →teremtéstörténet a világ eredetét Isten szabad tettére vezeti vissza (1,1-2,4a). A Teremtő az embernek különleges helyet juttatott a →Gondviselés által bölcsen berendezett világban. Az ember azonban szembeszegült a Teremtőjével (→bűnbeesés), s emiatt elveszítette a →Paradicsomot. Az engedetlenséget testvérgyilkosság követte, ami megosztotta a fiatal emberiséget (4,1-16; →Ábel, →Kain). Ábel helyett Szettől egy más, jobb nemzetség származott (4,25), mely idővel ismét szembe fordult Teremtőjével. A Ter 5,1-32 Ádámtól Szeten át Noéig és fiaiig, vagyis a →vízözön előtti →ősatyákig vezeti a családfát. A vízözön elpusztítja az emberiséget, Isten csak Noét és családját kíméli meg (6,5-8,14). Amikor Noé, a 2. Ádám (9,19) elhagyja a bárkát, az üdvösség tört-ében új korszak kezdődik (8,15-9,17). - A →népek táblája szintén megkísérli, hogy az összes akkor ismert népet Noé fiaitól (Szem, Kám, Jáfet) származtassa (10,1-32). Az emberiségnek egymástól szokásaiban és nyelvében különböző népekre tagolódása büntetés, melyet az emberiség azzal a gőggel vont magára, hogy hasonló akart lenni Istenhez, nemcsak mint egyén (3), hanem mint közösség is (11,1-9; →bábeli torony). A vízözön utáni pátr-k új →nemzetségtáblája (11,10-26) azt az időszakot próbálja bemutatni, mely a népek szétszóródásától Ábrahám születéséig telt el, aki által a szétszóródott népeknek Isten akaratából újra egyesülniük kell (12,3). - A bibliai ~ben különféle, egymástól független hagyományok olvadtak össze, kerültek összefüggésbe (→Teremtés könyve). A tárgyi egységet több dolog megtöri, elsősorban a feldolgozott anyag sokfélesége, mely egyebek közt a Papi irat és a Jahvista eltérő isten- és világképét is tükrözi. -

II. Az ~kutatás nem szolgálhat ki ideológiákat (finnugrizmus), nem lehetnek romantikus eltévelyedései (19/20. századforduló ~e), hanem a megismert tényeken kell alapulnia. A tények egyre pontosabb föltárása mellett számos föltételezés és (ált. nem szakemberek részéről) olyan „tetszetős” származtatási elméletek is napvilágra kerülnek, amelyek tévútra vitték/viszik a komoly kutatást és a gyökerek megismerése szempontjából igen károsak. A föltételezések, pol-ideológiai irányítottságok helyébe az élettani- (vércsoport-, „marker”-, mitokondriális DNS-), nyelvészeti és forráskutatások léptek, amelyek egyértelműen és minden hipotézisen felülien meghatározzák egy nép ~ét. - Egy népet (etnikumot) testi jegyei, szellemi és tárgyi kultúrája, valamint nyelve határozza meg. Legmaradandóbbak a biológiai-élettani jegyei, legváltozékonyabb a nyelve; azt esetenként „cserélheti” is. Ha egy nép eredetét keressük, úgy járunk el, hogy kutatásainkban térben és időben addig megyünk el, ameddig olyan v. hasonló testalkatú, élettani tulajdonságú, zene-, tánc-, hit-, mese-, költészet- és néprajzi motívumvilágú, írásbeliségű, ételkultúrájú, növény- és állatvilágú, nyelvű népet nem találunk a múltban (v. a jelenben), ahonnan és akiktől az adott népet származtatni tudjuk. E kutatásokat az embertan, a zene-, tánc-, vallástud., a költészet, az írástud., a néprajz, az ételkutatás, a növény- és állattan, a nyelvtud. és a forráskutatás módszereivel történik. Ezen egzakt tud-okon túl nincs helye föltételezéseknek: vagy el- és vissza tudunk jutni egy olyan korig és népig, ahol és akiknél ezek az ismérvek előfordulnak, s akkor ezt vesszük az ~ alapjául; vagy kimondjuk a legtudományosabb megállapítást: „nem tudjuk”, „még nem tudjuk”. -

III. A magyar ~. 1. Az ~kutatás tárgya a magyarság →honfoglalást megelőző élete 895/896-ig, őshazája és vándorlásának állomásai, de magában foglalja a magyarság részét alkotó →szkíták, →hunok, avarok, →jászok, →besenyők, →kunok stb. kutatását is. A magyarság Eu. egyetlen europid, de nem indoeurópai népe (→indoeurópaiak). Származásunkat nem tudjuk Eu-ból megmagyarázni, mert élettani tulajdonságaink, testalkatunk, szellemi és tárgyi kultúránk és nyelvünk nem eu. eredetű. Krónikáink és hagyományaink „a magyarságot” a hunoktól a kunokig számítják. Eszerint a m. olyan belső-ázsiai embercsoport, mely a rómaiak által Kr. u. 361: behívott hunok (székelyek), a Kr. u. 568: (majd utána két újabb hullámban) a Kárpát-medencében letelepedő avarok, a 895/896: bejött Árpád népe, majd az 1235: betelepedő jászok és 1243/46: letelepedő kunok utódai. A legnagyobb lélekszámú (kb. 500.000 fő) Árpád népe volt, ezért a kutatás többnyire az ő útjukat kíséri végig. A m-oknak a Kárpát-medencébe való megérkezés előtti részét ősmagyaroknak nevezzük. - A mai magyarsághoz a Kárpát-medencét tudatosan elfoglaló ősmagyarok mellett az itt maradt helyi (újkőkori, réz- és bronzkori, vaskori, szkíta, szarmata, római- és népvándorlás kori) őslakó, valamint a honfoglalás után betelepített és betelepült népek (szászok, svábok, tótok, ruszinok, oláhok, szerbek, horvátok stb.) is hozzátartoznak, akiknek jelentős része beolvadt a m-okba. Szemben minden más eu. néppel, a magyarság nem eu. őslakosságból elkülönült (differenciálódott), hanem távolról jött, és a Belső-Ázsiából érkezett népek közül az egyetlen, amely meg tudott maradni, hosszú idő után 15 milliónyira tudott sokasodni, s meg tudta őrizni nyelvét, kultúráját, élettani jegyeit. - a) Az embertan régebben alaktani (morfológiai) vizsgálatokkal kereste a magyarság őshazáját. Az őshazát ott kell keresni, ahol ugyanolyan emberek éltek/élnek, mint a m-ok. Erre alapot ad a Stein Aurél (1862-1943) által 1913-15: föltárt Dzsungár-kapu közeli asztanai ujgur temető, melyből 1986: újabb 1200 sírt tártak föl az ujgur és kínai régészek. Az e temetőben eltemetettek alaktanilag (és élettanilag) u.olyanok voltak, mint azok, akik „magyar” néven a Kárpát-medencében telepedtek le. Bizonyító erejű tény, hogy a Kárpát-medencébe a magyarsággal olyan turáni, pamíri és taurid elemek kerültek, melyek Belső-Ázsia török népeire jellemzők, de Eu-ban máshol nem fordulnak elő. - Az alaktani vizsgálatok mellett fontosak az élettani vizsgálatok. A Landsteiner vércsoport-rendszeren belül a m-okra jellemző 0-s és B-s vércsoportgén-arány (31,05% és 17,90%) távol áll az europid és finnugor népekétől, viszont megegyezik Belső-Ázsia tör. népeinek arányával. E mellett a magyarságnál előfordul olyan más vércsoport-jelleg is (Diego [a+]), mely Eu. egyetlen népénél sem található. Az Eu-ban szinte ismeretlen „mongolfolt” a m-oknál 22,6 %-os előfordulású és az Eu-ban ritka előfordulású „tejérzékenység” (tejcukor-emésztő enzim hiánya) a „törzsökös” m-oknál 37 %-os (mint Belső-Ázsiában). A m-ok bőrlécrendszere belső-ázsiai jellegű (az ívek aránya alacsony, az örvényeké magas). A Gm-markerek vizsgálatánál kimutatták, hogy a m-oknál előforduló Gm abst és Gm afb3 jelölésű génmarker az eu. népeknél hiányzik. Az eddig végzett nemzetk. mitokondriális DNS-vizsgálatok is belső-ázsiai jellegűek, „más eu. népekkel való keveredésünket mutatja, de egyértelmű az, hogy a finnekkel és a finnugor népekkel nem vagyunk genetikai rokonok (Science, 2000. XI. 10. Semino, Ornell-Passarino, Giuseppe et al.). - b) A nyelvészet sokat foglalkozott a m. nyelv jövevényszavaival, alapszavainkkal és nyelvtanunkkal annál kevesebbet. Áttörést jelentett 1994: Sára Péter (1926-) A m. nyelv eredetéről másképpen, magyar - török rokon szavak, szókapcsolatok. (2. bőv. kiad. Bp., 2001) c. kötete, és 2000: Marácz László munkái. Döntő jelentőségű az 1860: előkerült, 5. sz-i Iszfaháni kódex (s annak 10. sz. tör. átírása), mely hun-örmény szótár és nyelvtan, szinte az egész m. alapszókinccsel. →Hunfalvy Pál és →Vámbéry Ármin, a „finnugristák” és a „törökösök” vitája a mai napig tart; de a tények a „török tábor” tagjait igazolják. - A magyarság Eu-ba sajátos írásbeliséggel érkezett, melynek szellemét és nyelvét mindmáig meg tudta őrizni. Amíg az indoeu. írás betűírás, az ázsiai (a törököknél ma is használatos) olyan jobbról balra történő szótagírás, ahol a magánhangzós vonzatokat „ligatúrákkal” jelölik. Belső-ázsiai eredetű írásunk képírásból alakult fonetikus betűírássá, s mai formájában a Kr. e. 2. évezredre összeállt. Szerteágazó szellemi írás-rokonságunk összeköt bennünket az →etruszkokkal, a →szogdokkal, a baktriaiakkal stb. Ezt az írást nemcsak a fejedelmek, a köznép is használta. A Tovuudordzsin Szandzsmiativ (1995) által kiadott belső-ázsiai 3000 é. írások bizonyítják, hogy ezen írás 13 mássalhangzója az elmúlt 3000 évben nem változott. - c) A népzene-tudománynak és a hangszertörténetnek fontos szerepe van az ~kutatásban. Zenénk pentaton kvart- v. kvintváltós, ereszkedő dallamú és hangsúlytalanul végződő zene. Ázsiai jellegzetesség a tempója és előadásmódja, a díszítő hangok alkalmazása, a glisszandó, szűk hangterjedelmű dallamvilága, a regősénekek és siratók, a pszalmodizáló recitálás, egyszólamúsága s mindenekelőtt jellegzetes ritmusvilága (szinkópa, éles- és nyújtott ritmus váltakozása stb.). A m. és a tör. népzenevilág rokonságára Bartók Béla (1939: töröko-i gyűjtései) és →Kodály Zoltán mutattak rá. A népzenegyűjtők kb. 200.000 m. népdalt jegyzékbe vettek, kb. 100.000 jelent meg nyomtatásban, ami a 15 milliós lélekszámot tekintve a világon egyedülállóan gazdag. Ősi hangszereink jelentős része ma is használatos (dobok, koboz, cimbalom, citera, csilinka, ikerfurulya, hosszú furugla, tilinkó, töröksíp, ill. tárogató, regős síp és a m. duda stb.). - d) Népművészetünk alapmotívumai között fontos a →szegfű, a →gránátalma, a búzavirág és a →páva, s mindenekelőtt a →tulipán, melynek géncentruma a Góbi-sivatag peremterülete; a belső-ázsiai tulipán-motívumok azonos formában találhatók a magyarságnál. Népi jelképrendszerünk megőrizte az ősi belső-ázsiai stíluselemeket (szalagfonatok, S-alakban kunkorodó levélformák, kettős kunkor, rozetta, napkerék, forgókereszt, spirál, szárnyas Nap, rozetta és palmetta) és tartalmukat (páva: halhatatlanság, tulipán: nő, griff: örök fény, szív: szeretet, gránátalma, virágban a virág: termékenység stb.). A szerelmi jelképek, a Nap és a Hold díszítőelemként való alkalmazása, a szarvas-, a sárkány-ábrázolás, az életfa és a köréje fűződő hiedelemvilág Eu-ba K-ről származott. A m. díszítőművészetet az ötletszerűség, a gazdag változatosság, a virágok szeretete, a természet mélységes átérzése, a helyes arányérzék, „az erő, a nyugalom, a nagy puszta területek fakóságának és zsúfolt aprózások tüzének komoly ellentéte, az érzelgős vagy nevetgélő színhatások férfias kerülése jellemzi...” (Fáy Aladár, 1941). Sajátos belső-ázsiai eredetű elem az Eu-ban nálunk egyedüli →székelykapu és a →kopjafa. - A m-ok táncvilága páratlanul gazdag Eu-ban; „a magyarság meg tudott őrizni valamit abból a táncművészetből, amelyet Ázsiából hozott, és merőben különbözik Eu. minden más táncművészetétől, sajátosan magyar” (Felföldi László, 1996). A tánckutatónak (elsősorban Martin Györgynek és Timár Sándornak) sikerült még az utolsó pillanatban megmenteni és visszahozni hétköznapjainkba a m. táncművészetet, melynek sajátos mozgásformái az ősi áldozati szert-ok és a harci táncok világát tükrözik. - e) Az ősmagyarok egyistenhívők voltak (→monoteizmus), mint minden sztyepi nép, mely közel él a természethez, Naphoz, Holdhoz, esőhöz, hóhoz, szélhez. A pusztai nagyállattartó lovas népek körében ált. az egyistenhit; a belső-ázsiai uralkodó az Isten kegyelméből uralkodott a földön és őt képviselte. A hun király a „menny fia” volt. Az Istennel és a hittel kapcsolatos összes szavunk (esten, lélek, imád, menny, boldog, böjt, vétek, bűn, bocsát, búcsú, hit, teremt, örök stb.) belső-ázsiai tör. eredetű. Az egyistenhívő nagyállattartó lovas népek a szellemi világ lényeinek személyén keresztül tartottak kapcsolatot a Teremtővel, az „Egy Istennel”. Természetes, hogy tisztelték az őselemeket (Napot, Holdat, tüzet, vizet, földet), de e „szellemvilágból” mindig kiemelkedett az Egy Isten (Tengri) alakja. A bizánci Theophülaktosz Szimokáttész (575/590 - 628/630) szerint: „A turkok (m-ok) tisztelik a tüzet, a levegőt és a vizet, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette...” - A →kereszt jelét láthatjuk a bezdédi tarsolylemezen és a honfoglalás kori sírokban. Igen fontos tény, hogy őseinknek soha nem voltak →sámánjai, mint pl. a szibériai népeknek, hanem bölcs papjai, →táltosai, akik rendkívüli tudás birtokában voltak, s akik „a magyarság szellemvilágát a Magyarok Istene alá rendezték” (Harangozó Imre ). „A totemizmusban olyan motívumokat ismerünk meg, amelyek gerincei a belső-ázsiai törökség egyistenhitének világába vezetnek” (Gunda Béla). - A kereszténységgel a m-ok már a Kaukázusban megismerkedtek. 530 k. Qarduct, majd Maq örmény pp-ök a Meotis menti onogurok között térítettek, 644: egy türk fejed. egész népével ker. lett (örmény írók följegyzése szerint). Őseink kerségéről Szt Cirill és Metód legendáiban is olvashatunk. 948: Bulcsú és Tormás, 953: Gyula törzsfő Konstantinápolyban megkeresztelkedett, Ajtony, Géza és (I.) István Bodonyban (Vidinben) vették föl a kerséget. Ősi belső-ázsiai Babba ('Szép' istenanya)-kultuszunk belenőtt a →Mária-tiszteletbe. - f) A m. népmese olyan kincs a kutatók számára, melyet a mai napig nem aknáztunk ki. Gazdagsága, sokfélesége a világon egyedülálló, s teljes tisztaságában tükrözi az ősi tudás áthagyományozott egyetemességét. A nép sokkal igazabban tudta a történelmet, mint a krónikaírók. Hősmeséink, tündérmeséink és varázsmeséink belső-ázsiai tör. eredetűek, amint ezt a legújabban kiadott tör. mesegyűjtemény is igazolja. Népmeséink hősei, alakjai az eu. mesék egyikéhez sem tartoznak, eu. gondolkozással nem érthetők meg. Sajátos szerepe volt őseinknél a →turulnak (a m. uralkodók jelképe) és a →griffnek, melyek mondavilága belső-ázsiai mítoszokból táplálkozott. Nem valószínű, hogy egy K-ről jött nép a belső-ázsiai hitvilágot „Ny-on” ismerte meg, ahol az ismeretlen volt. -g) Az ősi m. gyermekjátékok fennmaradását segítette, hogy többségük dallamos, ill. ritmikus (Lázár Katalin az 1990-es években több mint 300 népi játékot gyűjtött össze; Mit játszotok, mátkák? Kaposvár, 2002). A m. játékkincs mennyisége és színessége a világon egyedülálló. A természetközelben élő népeknél a gyermekeknek nincs „kész” játékszerük, azokat ők maguk állítják elő virágokból, napraforgó-szárból, mákfejből, makkból, gesztenyéből, nádból, barackmagból, birkák ugrócsontjából és főleg nemezből. Ilyen játékok a csontcsikók, a szánkók, a hajítófák és főleg a nemezlabdák és -babák. Ezeknek analógiáit ősi belső-ázsiai sírokban (Tarliktag) találjuk meg. - h) Az ősm-ok ősi szervezettsége a belső-ázsiai formákat követte, ezt hozták magukkal a Kárpát-medencébe. Géza nagyfejed. (ur. 972-997), majd I. (Szt) István kir. (ur. 997-1038) úgy ítélte meg, hogy az ázsiai szervezettséggel nem tudnak megmaradni, ezért fölvették az eu. államformát. Ősi szervezettségükből megmaradt a család v. kiscsalád (6-10 lélek), a nagycsalád (25-30 lélek); nagyközségeink és kisvárosaink létrejötténél a nemzetség (átlag 1000-2000 lélek), de megszűnt a törzs (átlagosan 50.000 fő, 40-50 nemzetség), melyek egy-egy elérendő cél érdekében szövetségbe léptek egymással (törzsszövetség) a törzsfő vezetésével. Az új haza, a Kárpát-medence, Attila (ur. 433-453) ősi birodalmának visszafoglalása ilyen cél volt, melyhez a törzsszöv-et belső-ázsiai szokás szerint →vérszerződéssel pecsételtek meg. A m. társad. szerkezetét a belső-ázsiai türk minták pontos tükörképeként foghatjuk föl (→leánykérés, →leányrablás, bemutatás a szülőknek, születési szokások stb.). Családi szervezetünk és családi gazdálkodásunk az Eu-ban egyedülálló tanyarendszerben élte meg a 21. sz-ot. A m-ok őse nagyállattartó lovas nép volt, mely a lovas népek életformáját, a földrajzilag mozgékony társad-at, egyes szükségleti cikkek fölkeresését és a nagyfokú helyváltoztatás képességét sokáig megőrizte. - i) Mivel a magyarságot soha senki nem „űzte”, és nem kényszerűségből foglalták el a Kárpát-medencét, ezért ősi állatainkat és növényeinket magunkkal tudtuk hozni (ha őseink „nomád pásztorok” lettek volna, akkor a környező népek között éppúgy eltűntünk, fölszívódtunk volna, mint a →népvándorlás korának számos népe). Mind a növénytermesztéssel, mind az állattartással kapcsolatos szókincsünk belső-ázsiai tör. (eke, ásó, kapa, kasza, sarló, csépe, árpa, búza, arat, boglya, tartó, őröl, dara, ocsú, gyümölcs, alma, körte, mogyoró, dió, kökény, som, szőlő, karó, kocsány, szűr, bor, borsó, kebder, kóró, tiló, csepű, orsó, torma, üröm, komló, csalán, gyom, gyertyán, kőris, bojtorján, gyékény, katáng, stb.). Ősi gabonánk az alakor (Triticum monococcum L.), a tönköly- (Triticum aestivum subsp. Spelta) és tönke-búza (Triticum dicoccoides Körn. Auct.syn. Kcke és Triticum tricoccum Schranck), a köles (Panicum miliaceum L.), a hatsoros árpa (Hordeum vulgare subsp. Hexastichum Zoh.), a rozs (Secale cereale L.), a fehér libatop (Chenopodium album L.) volt, aratásuk, cséplésük nem eu. módon történt. Ősi eketípusaink a szoha, a túróeke és az ágyeke voltak. A konyhakerti növények közül ismertük a lencsét (Lens culinaris), a lencsebükkönyt (Vicia sativa var. Lentisperma), a borsót (Pisum sativum), a csicseri- v. bagolyborsót (Cicer arietinum L.), a galajt (Galium spurium), a lopótököt (Lagenaria sicenaria Mol. Stadley provar. Clavata), az ázsiai eredetű vöröshagymát (Allium cepa L.) és a fokhagymát (Allium sativum L.), a fejeskáposztát (Brassica oleracea L. convar. Capitata Alef.), a karalábét (Brassica oleracea L. convar. Caulorapa), a kaukázusi zellert (Apium garveolens L. convar. Rapaceum Gaudich), az óvilág legrégebben termesztett pasztinákját (Pansinaca sativa L. subsp. Sativa), a keszegsalátát (Lactuca serriola Torn.), a sóskát (Rumex rugosus L.), a kisázsiai spenótot (Spinacea oleracea L.), az elő-ázsiai retket (Raphanus sativus L.) és a belső-ázsiai kínaiak kedvenc tojásgyümölcsét (Solanum melongena L.) stb. (Gyulai Ferenc). Saját gyümölcsünk volt az →alma (Malus pumila L. Mill.), a kínai őshazájú barack (Prunus persica L.), a közép-ázsiai őshazájú kajszi (Prunus armenica L.), a turkesztáni dió (Juglans regia L.), az ázsiai géncentrumú szilva (Prunus domestica L.), a som, az indiai és közép-ázsiai sárgadinnye (Cucumis melo L.), a másodlagos kínai génközpontú görögdinnye (Citrullus lanatus Mansfeld), az ázsiai génközpontú körte (Pyrus domestica Medik.), a mogyoró, az ázsiai őshazájú cseresznye (Prunus avium L.) és a meggy (Prunus cerasus L.), stb. Sajátos belső-ázsiai („turfáni”) ismereteink voltak a szőlőművelésről és a borkészítésről, de őseink ismerték a kölessört (boza) is. Az őshazában, majd Turánban, a Kaukázusban, Levediában és Etelközben egyaránt művelték a szőlőt és készítettek bort, szinte minden szőlőmegmunkálással és a borkészítéssel kapcsolatos szavunk ótörök. Őseink szőlővesszőkkel együtt érkeztek, hiszen az ÉK-mo-i szőlőfajták és a szőlőművelés ma sem a róm. borkultúra körébe tartozik. „Ha éltek is tovább római és korábbi eredetű gyümölcs- és szőlőtermesztési ismeretek, akkor azok hamar beleolvadtak a Kárpát-medencébe érkező magyarság ősi ismeretanyagába” (Gyulai Ferenc). Sajátos ismeretekkel rendelkeztünk a méhészetről. - Saját ázsiai „taki”-lovakkal (Equus Prewalskii prewalski) és ún. „vezérlovakkal” (Achal tekini), valamint az ezekhez fűződő lovas kultúrával (belső-ázsiai fanyereggel, vaskengyellel, zablával) érkeztünk. A civilizált világ őseinktől vette át a lovaglás tudományát, a kengyelt, a nyerget és a sarkantyút, a kormányozható kocsit (ennek nevét is átvette) és a könnyűlovasságot. A sok vita után kutatóink (Matolcsi János) arra a megállapításra jutottak, hogy „a címeres szarvú m. szürke marha (ha nem is teljesen mai formájában) honfoglaló őseink házimarhája volt”. A m. szürkemarha az őstulok (Bos primigenius) egyenes leszármazottja. „Az egyenes állású [-alakú] pödrött szarvú juh őseinkkel jött a Kárpát-medencébe, és itt a mai napiglan megmaradt” (Hankó Béla). Letelepedett állattartó kultúránk bizonysága, hogy őseink sertéseket is hoztak magukkal (a szalontai sertés ősét). Kutyáink közül nem eu. eredetű a tarim-medencei tibet-dog, azaz a terelőkutya, a puli, a két őrzőkutya: a komondor és a kuvasz, és vadászkutyáink: a rövid- és drótszőrű m. vizsla, a m. agár és az erdélyi (pannon) kopó. A belső-ázsiai kétpúpú teve (Camelus bactrianus) a 12. sz: még élt a Kárpát-medencében. - „A honfoglalás kori m. konyhát nem lehet összehasonlítani a Ny-eu. konyhákkal, mert konyhafilozófiája teljesen más volt, és gasztronómiai szempontból sokkal magasabb szinten állt, mint a korabeli Ny-eu. konyhák. A m. konyhára mindenekelőtt a főzés a jellemző, miként a türk és más K-i népek konyhaműv-ében is ez a lényeges vonás. Ny-on inkább sütnek, K-en inkább főznek az emberek, és ez alapvető különbség a szakácsművészetben... Az ősm-ok konyháját a „pentaton” ízek harmóniájával szokták jellemezni, az édes, a savanyú, a sós és a keserű mellé ötödiknek az erőset külön íznek fogják föl és ezen 5 íznek a harmóniájára törekednek, akárcsak a mai belső-ázsiai népek. A táplálkozás körében ma is találunk a honfoglalás koráig, ill. annál sokkal korábbra és keletebbre mutató hagyományt...” (Cey-Bert Róbert Gyula: A magyar konyha ízei. Bp., 2002). A pörköltnek, a gulyásnak receptjét a belső-ázsiai áldozati ételek leírásánál (keng, ta-keng) a kínai szerzőknél találjuk meg. K-ről hoztuk a tésztákat, a leveseket, a húsok pácolással való tartósításának, a tejféleségek megerjesztésének a szokását és máig élő főzéstechnikánkat, mely még ma is különbözik minden eu. népétől. - j) A mesterségek közül kimagaslott őseink kohászata, mely merőben különbözött az eu. kohászattól, hiszen alapanyaga nem a különböző vasércek (pl. a pirit) voltak, hanem a gyepvasérc; ebből damaszkolással és sokszoros hajtogatással állították elő az egyedül a szamuráj kardokhoz hasonló könnyű (1/2 kg), a tört.írtók által sokat emlegetett és Eu-ban igen keresett szablyákat, harcibaltákat, a lándzsákat, fokosokat, a kopjákat, a buzogányokat, a kapákat és az ásókat. -Ötvösművészetünk belső-ázsiai motívumvilággal és technikával dolgozott, ékszereink messze földön híresek voltak. Lószőrékszert Eu. egyetlen népe sem készített. Íjasmestereink a belső-ázsiai visszacsapó reflexíjakat készítették - sírleletek alapján elsőnek Fábián Gyula (1915-1985) rekonstruálta -, melyek ma is a „legjobbak” közé tartoznak. Az íjakhoz a sajátos belső-ázsiai nyílhegyű nyílvesszőket műv. díszítésű tegezekben hordták. VI. (Bölcs) Leó cs. (†912) Taktika c. hadászati művében a magyarságról és harcmodoráról kortársként számolt be. - k) Öltözködés. A 'civilizált világ' nem az ókori népek (gör-róm.) tógáit és a germánok bőrszíjakkal összefűzött ruhadarabjait hordja, hanem a m-ok Eu-ba behozott öltözetének korszerű változatát: a kazaknak megfelelő zakót és a finom len- v. kendervászonból készített nadrágot (a kettő együtt: „öltöny”), a 3/4-es sarkos mokaszint (ma: cipő), kalpagot (kalap), kaftánt (télikabát) és alsóneműt, ami nem volt az eu. kultúra tartozéka. Őseink öltözékéről fennmaradt számos leírás (Gardézi, Dzsjahányi-hagyomány, Isztakri, VI. Leó cs., II. Szilveszter p., stb.), mind kiemeli őseink „jólöltözöttségét”. A férfiak és a nők viselete között belső-ázsiai szokás szerint nem volt nagy különbség. Kiegészítő ffi-viselet volt: kaftán, dolmány, kepeneg, ködmön, szokmány, szűr, guba, suba, hátibőr, kozsok (bekecs), kucsma, csizma, sarkos cipő (nem az eu. bocskor v. saru). veretes öv (rajta kés, tarsoly és íj lógott). A nők viselete finomabb anyagból készült. A pendelyt oldalt összevarrták és a derékon megkötötték. A nők is 3/4-es (deréknál kissé szűkített) kazakot viseltek, alacsony szárú puha csizmát, pártát és nagyon sok ékszert (hajfonat-dísz, „mellkorong, gyöngy, fülbevaló, nyakperec, karperec, gyűrűk, kar- és lábszalagok). A szerzők kiemelik a köznépnek is „elegáns” és „mindig tiszta” öltözékét; a gazdagok öltözködésükhöz sok selymet, brokátot és bársonyt használtak. -

2. Az őshaza és a magyarok átmeneti szálláshelyei a honfoglalás előtt. a) A m-ok őshazája, ahol a m-okhoz hasonló alaktani (morfológiai) és élettani jellegű, nyelvű és kultúrájú emberek éltek/élnek, a mai K-Turkesztán, „Ázsia Szíve” (Innermost Asia), pontosabban a Góbi sivatag É-i és Ny-i peremvidéke, a Dzsungár-medence és a Takla-makán peremvidéke. A Kr. e. 9-8. sz: 16, 19 v. 24 törzsből megalakult a hun (hsziungnú) törzsszövetség, melynek tagjai között voltak tör., altaji és iráni népek; s az a népcsoport is, melynek tagjai később onogur néven a m-ok őseinek magját alkották. A hun törzsszöv. tagjai nagyállattartó lovas népek voltak; a kínai évkv-ek úgy emlékeztek meg róluk, mint akiktől ínségük idején selyemért, porcelánért, aranyért, ezüstért, tusért és puskaporért lovakat, szarvasmarhát, birkát, búzát, árpát és rozsot vásároltak, és akik a megállapodásokat „saját betűikkel” falapokra vésték v. kutyabőrökre rótták. Ez a hun törzsszöv. Kr. u. 91: fölbomlott. Ekkor váltak ki belőlük a Ny-i hunok, akik előbb a közép-ázsiai Csu folyó mentén éltek, majd a rómaiak Kr. u. 361 k. behívták őket a M. Alföldre, hogy a szarmatákat és a gepidákat féken tartsák. →Attila nagykir. (az első évezred egyik legnagyobb eu. uralkodója) 453: halála után a hunok a Csigle mezőre (Mezőség) vonultak és Erdélyt népesítették be; ők a →székelyek elődei. Ezután Belső-Ázsiában megalakult az első türk törzsszöv., amelyből kivált a zsuan-zsuan nép, és a közép-ázsiai uar („tarka lovú”) néppel K. u. 568: egyesülve és utána 2 újabb hullámban mint avarok elfoglalták a Kárpát-medencét. A m-ok őseinek Belső-Ázsiából való vándorlása a II. türk törzsszöv-ből (→kabarok) kivált és Ny felé indult (a későbbi onogur) néppel kezdődik és 895/899-ig Pannónia visszafoglalásáig tartott. -

b) Az első átmeneti szálláshely vsz. Kr. u. a 3. sz. végén, a 4. sz. elején a →Turán (Turáni Alföld), ez a D-Urál - Kaszpi-tenger - Aral-tó - Tien-san közötti hatalmas (2004: félsivatagos-füves) ter. 4 világ keresk. útvonalának találkozópontja volt: K-ről a Selyem-út elágazása, DNy-ról a Mezopotámiába, ill. a Bizánc felé induló, D-ről az iráni út futott itt össze. A ter. tehát egyfajta népi olvasztótégely volt, különböző népek találkozó- és átmeneti szálláshelye. A m-ok Turán ter-én nemcsak átvonultak, hanem É-i részén egy ideig a híres Horezm (Kvárezm), Kangkü (Kangju), Szogdia és Baktria szomszédságában tartózkodtak (ennek tanúja 2004: a madiar névre hallgató csoport [„törzs”] és Madzsar Kislak helység). Al-Makdiszi és Abu Rajhán al-Birúni arab földrajzírók leírásaiból tudjuk, hogy őseinknek már ekkor öntözéses mezőgazd-a és fejlett állattartása volt. -

c) A köv. szálláster. a Kaukázusban volt. Az ott tartózkodó hunokról és m-okról ír Xenophón, Prokopiosz (490-562), Agathiász (536-582), Ménandrosz Protektor (6. sz.), Jósua Sztilite (6. sz.), az Edessai Krónika, Joannes Ephesinus (6. sz.), s mindenekelőtt az örmény tört-írók Agathangelosz (5. sz.), Phausztosz Byzantiosz, Farpi Lázár) és Világosító Szt Gergely (sajnos az örm. forrásokkal a kutatók nem foglalkoznak elég behatóan). Bakay Kornél szerint (1996) „a m-ok régi neve, a szavárd-szabír egyértelműen a Kaukázusba vezet bennünket... Az ősmagyarság 2 nagy népcsoportból jött létre; a m-ul beszélő szabír-hunból és a tör-ül beszélő onogur-türkből” (ma már tudjuk, hogy a hunok nyelve is onogur-tör. volt). A m-oknak a Kaukázusban „lemaradt” csoportja a szavárd-magyarság, akikhez →Julianus barát is indult, mielőtt Magna Hungaria ter-éhez közeledett (településük volt a Madzsar helység, melyre 1825: Turkoly Sámuel hívta föl a figyelmet). -

d) Az ősmagyarság (újabb föltevés szerint a m-oknak csak egy része) a Kaukázusból ÉK felé, →Magna Hungaria földjére (ma Baskíria és az attól Ny-ra eső vidék) vonult tovább, ahol viszonylag rövid ideig tartózkodtak; a marker-vizsgálatok kimutatták a mai finnugor népek között a m-okra jellemző jellegeket, ami azonban hiányzik a finnekből és az ugorokból. A finnugor ~ a magyarságot innen „indítja”, anélkül, hogy élettani jegyeink, nyelvünk és kultúránk ezen elmélet alapján magyarázható lenne. A finnugor népek gyűjtögető-halászó kultúrában éltek, ami a nagyállattartó lovas m-okat sohasem jellemezte. Baskíriában, a Káma vidékén és az Ingul folyó mentén m. temetkezések igazolják a m-ok egykori jelenlétét, a Volga-Káma vidéki, 150 síros Bolsije Tigani temetőbe Kr. u. 850-920: temetkeztek. Ide jutott el Julianus barát is. -

e) Levédia. Vsz. a 8. sz. közepe körül a Megyer törzs által összefogott m. törzsek a baskíriai Magna Hungariából D, majd Ny felé vonultak, átkeltek a Volgán és a Don folyó vidékén tartózkodtak. Vándorlásuk rövid állomása volt →Levédia, a Don-Donyec medence és a Meotiszi (Azovi)-tenger közötti ter. (Dentumogyer: „doni magyar”?). A földet a m-ok első „vajdájáról”, →Levediről neveztek el. - A m-ok levédiai tartózkodását egyes kutatók kétségbe vonják, ill. Etelközzel azonosítják. Bakay Kornél szerint „Levédiben mitikus őst látunk... Levedia nem lehetett önálló állomása a magyarság vándorlásának”. A m. mitológia két nagy mítoszunkat, az Emese álmát (a „turul-mondát”) és a Csodaszarvas-legendát (Hunor és Magor mondáját) teszi ide. Ha a m-ok voltak is Levediában (bolgárok és kazárok szomszédságában), mindössze „3 évig” tartózkodtak itt (VII. [Bíborbanszületett] Konstantin bizánci cs. A birodalom kormányzása 38. f.). Ez időben a m-ok 20 ezer lovasíjászt adtak bérbe a kazár uralkodónak, ami erős katonaságukra és szervezettségükre utal. E ter-ről igazoltan m. temetők eddig még nem kerültek elő. -

f) Etelköz (Etelkuzu). A honfoglalás előtti utolsó állomás a Kárpát-medence K-i és ÉK-i előtere, Etelköz volt, a Dnyeper, a Dnyeszter, a Bug és a Szeret folyók vidéke. Kb. 45 é. tartózkodtak ott. A Kazár kánság és a Kárpátok közötti vidéken ekkor a m-ok uralkodtak. Ibn Ruszta (10. sz.) tudósítása szerint „a m-ok országa bővelkedik fákban és vizekben, földjük nedves. Sok szántóföldjük van...” Az etelközi tartózkodást sok szerző írta le (Dzsajháni-hagyomány, 11. sz: Gardizi, a Hudúd al-Álam stb.). Etelközben halt meg →Álmos, kötötték meg a vérszerződést. A vezetőnek megválasztott →Árpád tudatosan foglalta vissza Attila ősi birodalmát. „Árpád népe nem menekült hordák tépett tömege volt, hanem egy tudatosan és megtervezetten hazát változtató nép, melynek élén a honszerző Árpád nagyfejedelem állt, akinek nemzetségéből kiváló királyok származtak” (Bakay Kornél). -

3. Honfoglalás szavunk viszonylag új keletű. Kézai Simon 1283: „visszaköltözésnek”, Thuróczy János 1488: „visszatérésnek”, 1559: Székely István és 1575: Heltai Gáspár „2. bejövetelnek” mondták. A honfoglalás pontos dátuma a bizánci napfogyatkozás alapján kiszámítva 895 volt. (E dátum 1892: került az ogy. elé, s mivel nem voltak még készen a →millenniumi ünnepségek előkészületeivel, a m. kormány 1896-ot tűzte ki az ünnepségek esztendejéül). - Eu. a honfoglalás idején meglehetősen zűrzavaros állapotban volt, Róma után Bizánc is meggyengült, Itáliában már nem volt közp-i hatalom, a →német-római birodalom csak néhány évtizeddel a honfoglalás után alakult, így a mság erős hatalomként lépett be Eu. tört-ébe. Az avar birod. a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt kb. 100 évvel megszűnt; az avarság szétszórtan élte nyugodt falusi életét. Az alföldi rész szinte lakatlan volt, csak É-i részébe nyúlt bele Szvatopluk morva őrgr. birtoka. A Dunántúl azonban a frank birod. K-i nyúlványához tartozott, s az erdélyi sóbányákat bolgár csoportok őrizték. A honfoglalás kezdetét több körülmény határozta meg: 894 k. DK-Eu-ra rendkívüli muszlim támadás zúdult, a Balkánon Bizánc cserbenhagyta az ott tartózkodó m-okat, akiket kisebb besenyő támadás ért (mely azonban nem befolyásolta az előre megtervezett honszerzés menetét), s végül az a tény, hogy Szvatopluk morva őrgr. 894: meghalt, így a Kárpát-medence ÉNy-i része is „üressé” vált. - A honfoglalás vsz. 895. V: történhetett. A m. törzsek etelközi szállásaikról azon az úton (hágón), melyhez legközelebb voltak (Vereckei-, Tömösi-, Ojtozi-, Gyimesi-, Békás-szoros, Al-Duna, stb.), először a Felső-Tiszavidéket foglalták el. A kazároktól leszakadt 3, magukat „kabarnak” nevező csoport megszállta a bolgárok által tartott erdélyi sóbányákat, majd a véglegesség igényével folyamatosan benyomultak a Kárpát-medencébe. A Dunántúlt csak Karinthiai →Arnulf (ur. 887-899) frank uralkodó halála után foglalták el. Ezzel az egész Kárpát-medence m. birtokba került, ezért a 899. esztendőt tarthatjuk a honfoglalás befejező évének. →Ópusztaszeren tartották az első m. országgyűlést. - A honfoglalás eu. jelentősége abban áll, hogy a Kárpát-medencében szilárd jogállamot hozott létre egy Belső-Ázsiából származó, Eu. és Ázsia határán kialakult nép, mely magát magyarnak (ősi jelentése szerint ember fiának) nevezte, mások (gör.) türknek, ungarnak, hungarusnak, hunnak mondták. Ez az áll. több mint egy évezreden át a →Magyar Szent Korona alá tartozó népek között olyan viszonylagos békét és jogokkal biztosított együttélést teremtett, ami felé Eu. népei 2004: törekednek. Az új haza a világ egyik legtermékenyebb medencéje lett, ahol a félmilliónyi Árpád népe a kb. 300.000 fős őslakossal és avarral békében élt, és azokkal, majd a betelepített és betelepült népekkel együtt alakította ki a magyar nemzetet. -

IV. A m. ~kutatás és tévedései. 1. A m. ~kutatás a nemz. tört-írás megindulásával egyidős, tehát a 17. sz-tól számítható. →Otrokocsi Fóris Ferenc és Bél Mátyás (1684-1749) korában még a héber-m. rokonítás élt, ekkor állították össze az első forrásgyűjt-eket is →Hevenesi Gábor SJ, →Timon Sámuel SJ, majd →Kéri Borgia Ferenc SJ munkája révén. 1746: tették közzé először Anonymus művét (→Gesta Hungarorum). Tágabb értelemben az ~ históriásainak kell tekintenünk Anonymus mellett →Kézai Simont, Kálti Márkot, →Oláh Miklóst is. Nemzeti krónikáink és hagyományaink nyomán a 18. sz. végéig senki sem vonta kétségbe, hogy a magyarság a szkíta-hun-avar népek nagy családjába tartozik. - 2. A finnugrizmus ném. történettudósok munkái nyomán alakult ki, s jóllehet →Pray György SJ, →Katona István SJ, →Fejér György a 18. sz. végén és a 19. sz. első felében még sikerrel szállt szembe a „finnesítő törekvésekkel”, idővel háttérbe szorították a m. nemz. hagyományokra épített ~et. A finnugor rokonság ~i elméletét lényegében a (nem m. anyanyelvű) nyelvészek dolgozták ki. A nyelv hozzátartozik ugyan a népi (etnikai) ismérvekhez, de egy nép nyelvet válthat, sőt kultúrája is színeződhet, ezért csupán erre alapozva csak téves elméletek születhetnek. Tény, hogy őseink rövid ideig bár, de tartózkodtak azon területen, ahol ma finnugor népek laknak, s ott tartózkodásuk alatt át is vettek tőlük szavakat. Akik a magyarság eredetét finnugor ter-re helyezték, a m. nyelv több százezres szókincs-állományából ősi szókincsnek mindössze 4-5 ezer szót ismernek el, ennyinek van ugyanis valamiféle megfelelője valamelyik finnugor nyelvben. - Az első és legnagyobb támadást a m. ~ ellen Johann Eberhard Fischer (1697-1771) 1768: fogalmazta meg. Eszerint „az észtek, a finnek, a lappok, a permiek, a vótok, a cseremiszek, a mordvinok, a csuvasok és a m-ok nyelve közös”. Szerinte mindezen népek még nemrég „született vadságban és tudatlanságban éltek”. Fischer munkáját August Ludwig Schlözer (1735-1809) tette ismertté 1771: kiadott munkájában, aki kijelentette, hogy „a m-oknak saját történelme nincs is”. - Ezt követően a m. →Sajnovics János SJ teol. és csillagász, miután Vardö szg-én 1769: a Vénusz bolygónak a Nap előtti elvonulását vizsgálta, laikus nyelvészeti munkát írt a finn-m-lapp rokonságról. →Reguly Antal vogul földön gyűjtött népdalokat. 1870: a bécsi kamara támogatásával Bpen finnugor tanszék alakult, ahol már nem finnugor nyelvészettel foglalkoztak, hanem a magyarság finnugor eredetét hirdették (a finnugor ~ eszmei alapja a 19. sz: az Osztrák-M. Monarchia pol. érdekeinek kiszolgálása volt: egy múltjától megfosztott nép könnyebben irányítható). - A 19. sz. nagy finnugor harcosa a szepesi szász származású →Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál volt a ném. Joseph Budenzcel (1836-1892) szövetkezve. Velük szemben a másik vonalat →Vámbéry (Vamberger) Ármin képviselte számos más m. kutatóval. Mai ismeretek szerint sok téves elem van mind Vámbéry, mind Hunfalvy megállapításaiban. - A finnugrizmus elméletének vannak képviselői és továbbfejlesztői a 20. sz: is (Bartha Antal, Engel Pál, Fodor István, Hajdú Péter, Pusztay János, Róna-Tas András, stb.). Virágkorának véget vetettek a több tudományág ereményeit összegző tud-os kutatások. Sára Péter (1994) szavaival: „A nyelvünk, népünk eredetéről vallott, hirdetett téves nézeteket újra át kell gondolnunk, újra át kell fogalmaznunk, mert szókincsünk alaprétegének döntő többségét nem kezelhetjük mostohagyerekként egy téves koncepció miatt, még akkor sem, ha ezt a koncepciót a legerősebb hatalmak és tekintélyek védik”. - →László Gyula: „Ha a nyelvészek nem irányították volna az obi-ugorokra a kutatók figyelmét, maguktól soha nem keresték volna ott elődeinket, rokonainkat… A nyelv elválaszt, ember voltunk, hiedelmeink összekötnek…”. - 3. Egyéb téves nézetek részben a finnugrizmussal párhuzamosan, részben a 20. sz: jelentek meg. a) Egy részük nem számol azzal, hogy mennyire „más” a magyarság, mint Eu. bármely népe, hanem az eredeti (autochton) őslakosságra összpontosítva állítja, hogy „a m-ok kezdettől fogva, mindenkit megelőzve a Kárpát-medencében laktak” pl. Magyar Adorján (1887-1979) [Az ősműveltség. Bp., 1995]; Marjalaki Kiss Lajos (1887-1972) [Anonymus és a magyarság eredete. Bp., 1992].

Van, aki a „m. nyelv m. eredetét” bizonygatja (Csőke Sándor), és aki szerint a m-ok „az elsüllyedt földrész műveltséget teremtő lakóitól” származnak, pl. Cserép József, Csicsáky Jenő (1885-1960). Churchward ezredes, Vámos Tóth László (1928-) és Paposi-Jobb Andor szerint az egész földkerekségnek földrajzi nevei nagyrészt m-ok. - b) A magyarság egyiptomi származásának gondolata újabb megfogalmazásban Baráth Tibornál (1906-1992) jelent meg (A m. népek ~e. 1-3 köt., Franklin Park, NY., 1973). Az etruszk-m. rokonságot Kur Géza (1893-1981) képviselte. Zajti Ferenc (1886-1961) szerint „az ősi skytha-hun nép szülte a magyarságot”. - c) Sok képviselője és „híve” volt/van a sumer-m. rokonságnak, pl. Bobula Ida (1900-1981), Padányi Viktor (1906-1963), Badiny Jós Ferenc (1909-), Csőke Sándor (1910-1986), Gosztonyi Kálmán, Hary Györgyné, →Zakar András, stb. E nézet eredetét Bobula Ida így fejtette ki: „Amikor a 19. sz. közepe táján kezdtek előkerülni a mezopotámiai romhalmazok alól az emberiség első írott emlékei, a cseréptáblára rótt, ékírásos, sőt képírásos szövegek, a szakértők hamarosan észrevették, hogy azok az asszír-babiloni szövegekkel ellentétben nem semita szerkezetű nyelven íródtak. Az 'írásfeltalálók nyelve', ahogy kezdetben jelölték, agglutináló szerkezetűnek bizonyult. Az úttörő orientalisták, Oppert, Rawlinson, Sayce ősszittya, ősturáni nyelvről beszéltek; a zseniális francia tudós, Lenormant határozottan hirdette, hogy az „írásfeltalálók nyelve”, amit ő akkádnak nevezett, a m-hoz áll a legközelebb. Ez az ősnyelv lesz a turáni nyelvek közös magyarázója; ugyanaz, ami a szanszkrit az indoeu. családban.” - A 21. sz: a téves elméletek alapja a fogyasztói társad. és a média által gerjeszett ált. felületesség és szellemi igénytelenség, a tények figyelembe nem vétele, v. nem eléggé alapos (olykor pol. szempontoknak alávetett) kutatása. Kiszely István

BL:1377. - Rassengeschichte der Menschheit. Kiad. Schwidetzky, Ilse München-Wien. 1979. (Kiszely István: Rassengeschichte von Ungarn.) - Kiszely István: Honnan jöttünk? Elméletek a magyarság őshazájáról. Bp., 1992. - Kiszely István: A magyarság ~e. Mit adott a mság a világnak. Uo., 1996. - Bakay Kornél: ~ünk régészeti forrásai. 1. köt. Miskolc 1997; 2. köt. Uo., 1998. - László Gyula: Múltunkról utódainknak. 1. A m. föld és a m. nép ~e; 2. M-ok honfoglalása - Árpád népe. Bp., 1999. - Bakay Kornél: Az Árpádok országa. Kőszeg, 2000. - Kiszely István: A m-ok eredete és ősi kultúrája. 1-2. köt. Bp., 2000-04. - Kiszely István: A m. ember. Uo., 2004.