görög filozófia: az európai gondolkodás kezdete és legjellemzőbb formája. - I. Általános jellemzés. Az ázsiai (→Kína, →indiai bölcselet) bölcs-tel szemben, amely nem jutott el tulajdonképpeni fil. módszerig, a ~ összekapcsolta a term. megismerését az emberi szellem önreflexiójával. A fil. kialakulása együtt járt a tud., a tudományosság kifejlődésével (így a Kr. e. 5. sz: már megjelent a mat., a csillagászat, az orvostud.). A ~ kezdettől arra törekedett, hogy mintegy önmagát is megalapozza. Erre tett kísérletet Arisztotelész Logikájában. Uakkor a gör. szellem a megismerésből életformát is kívánt alakítani: a szemléletben (theória) mintegy átvilágította a létet, és a napi cselekvés tárgyává tette, sőt a fil-t úgy tekintette, mint „királyi tudományt”, amely a városállamok legegyszerűbb lakója számára is rendelkezésre áll, hogy mind egyéni, mind közösségi életét megfelelő „rend” keretében élje meg. - A ~ csak látszólag szakadt el a gör. népi vallásosságtól, a politeizmustól, valójában együtt fejlődik a mitológiákkal. Közös gyökerük a kozmosz istenítése, erőinek megszemélyesítése, amely aztán a késői szakaszban az egyistenhithez közelít: egyre erőteljesebb lesz a világ egységének gondolata, s az ennek megfelelő nousz-, sőt logosz-fogalom. Ami az embert illeti, a ~ az embert a világ mozgásának egészébe ágyazza, sokáig immanensen (a világon belül) kezeli sorsát, csak később jelenik meg a „kívülről” érkező megváltás gondolata, a K-i vallások hatása nyomán (→orfika). A halhatatlan lélek eszméjét Plátón összekapcsolta az örökké fönnálló lényegek (ideák) gondolatával, ezáltal a bölcs. mintegy vallássá vált, amely később sokban segítette a ker. örömhír (üdvösség-eszmény) teol. kifejtését, még akkor is, ha Plátón a lélek halhatatlanságát egybekötötte az újramegtestesüléssel, s valamifajta kozmikus ciklus-rendszerben gondolkodott. A ~nak jellemzője egy aszimmetrikus →dualizmus, azaz két, nem egyenlő értékű lételv föltételezése, mint Plátónnál az →idea és a jelenség (→fenomén), Arisztotelésznél az →anyag és a →forma. Uakkor ez a dualizmus élesen elhatárolható a →manicheusok és →gnoszticizmus dualizmusától is, mely a kettősségben a jó és rossz szembenállását is látja. Ezen a dualizmuson belül a ~ végigjárta az összes lehetőséget, az →empirizmustól a →nominalizmuson át a →realizmusig és a →racionalizmusig, az összkép mégis kiegyensúlyozottnak mondható. -

II. A ~ története. A ~ Kisázsia Ny-i partjain (Thálész, Anaximandrosz, Anaximenész, Hérakleitosz), D-Itáliában (püthagoreusok és eleáták), Szicíliában (Empedoklész) és a trák partokon (Leukipposz, Demokritosz) kezdett bontakozni. Közp-ja később Athén (Anaxagórasz, Szókrátész, Protagórasz), innen sugárzott szét a Földközi-tenger környékére. E folyamat a gör. városállamok műveltségi fejlődésének vonalát követi, annak megfelelően, hogy a fil. a gör. szellemiség része, a bölcs. a vez-k barátja, tanácsadója, nev-je. Idővel megjelent a fil. isk. intézményesült formája is (a plátóni akad. ill. az arisztotelészi Peripatosz). - 1. Az archaikus v. Szókrátész-előtti korszakban (Kr. e. 6. sz. eleje-5. sz. közepe): a tekintélyi vélemények és a költői kifejezési formák állnak előtérben (Xenofánész, Parmenidész, Empedoklész). A bölcs. az „út” keresése, amelyen járnunk kell, v. az archénak, az őselvnek a kutatása, amely pl. Thálésznál a víz, Anaximenésznél a levegő, Anaximandrosznál a határtalan, Hérakleitosznál a tűz v. a logosz, Parmenidésznél és az eleátáknál maga a lét, a püthagoreusoknál a szám. A korszak csúcsát egyrészt Anaxagorasz (bevezette az isteni nousz fogalmát), valamint Empedoklész (2 kozmikus erőt ismert, a szeretetet és a gyűlöletet), másrészt Démokritosz (atomizmus) jelentette. - 2. Kr. e. 450. k. a →szofistákkal és →Szókrátésszal kezdődő korszak a gör. →demokrácia kifejlődésével függ össze. A bölcs. a közérdek kifejezője, a bölcselő politikus is, a közélet formálója. A szofisták - Protagórasz, Gorgiasz és Antifon - föladták az elméleti tudatot, viszonylagossá tették az igazságot. Pragmatizmusukkal Szókrátész fordult szembe, aki a klasszikus fil. módszer megalapozója. Fő kérdése a technére irányul, tehát arra, mit tudhatunk meg és hogyan alakíthatjuk, ápolhatjuk a világot. Követőit aszerint osztályozhatjuk, miben látják ezt a „jó” körüli bábáskodást (→cinikusok, hedonisták, eleáták). -

3. Az attikai v. klasszikus bölcselet kora Plátón működésével 400 k. kezdődött és Arisztotelész halálával (322/21) végződött. Plátón egységbe ötvözte a szókrátészi kérdésfölvetést a régebbi gondolkodók természetszemléletével, valamint a parmenidészi lét-fogalmat a hérakleitoszi mozgás-problémával, mindezt a formák (ideák) fogalmának segítségével. A kozmosz fölépítése Plátón szemléletében a városállam ill. a lélek belső szerkezetét tükrözi. Mat. terén a püthagoreizmus követője, az etika és a lélek-fogalom tekintetében szintén. Művének továbbvivője, Arisztotelész lényegében az egész későbbi Ny-i bölcs. és szellemtört. megalapozója, „a” Filozófus. Elsőként rendszerezte a bölcs-et, fölosztása mindmáig használatos: →logika, →pszichológia, →etika, →politika, →retorika, →poétika, →fizika, →metafizika. - 4. A →hellénizmus bölcselete (Kr. e. 3-1. sz.) már a ~ hanyatló ága. Újabb isk-k jöttek ugyan létre (→sztoicizmus, →epikureizmus), ezek azonban már csak egy-egy részter-et öleltek föl. Továbbélt Plátón műve is (→újplatonizmus), követői később a ker. bölcs-re is hatottak. -

III. A ~ és a kereszténység. Herakleitosz és Xenophánész kritikája a népies vagy homéroszi politeizmusról és antropomorfizmusról, a természeti erők "demitizálása" Anaxagórásznál, Szokrátész Daimónja, Platón legfőbb jó-ideája, Arisztotelész első mozgatatlan mozgatója, meg sem közelíti az Ó- és ÚSz tanítását a személyes teremtő, történelemben jelenlévő, önmagát kinyilatkoztató, megváltó Istenről. Az isteni gondviselés, a praeparatio evangelica, a logoi szpermatikoi, az →őskinyilatkoztatás stb. gondolatának csak az üdvtörténet szempontjából lehet értelme. Ugyanez mondható a görög lélek- és halhatatlanságtan és a bibliai föltámadás és örök élet viszonyáról is. A kereszténység találkozása a ~val döntően befolyásolta az európai gondolkodás további fejlődését. A ker-ek, hívők és gondolkodók próbáltak állást foglalni a ~val mint műveltséggel, gondolkodásmóddal szemben, s elvetették, mint Tertullianus, vagy magukévá tették belőle azt, ami nézetük szerint összhangban van a ker. tanítással, mint Alexandriai Kelemen, Órigenész, v. Szt Ágoston, s mindenekelőtt Caesareai Euszébiosz. - E találkozást meghatározták Szt Pál nyilatkozatai a ~ról. Ameddig tisztában voltak azzal, hogy Szt Pál a fil. konkrét formáiról beszél, s hogy a fil. nem helyettesítheti Krisztus keresztjét, addig elfogadhatónak, sőt ajánlatosnak tűnt az irányába tanúsított nyíltság. Amikor azonban a szentpáli tételeket általánosították az egész filozófiára, tekintet nékül arra, hogy az nem tart igényt a megváltói szerepre, akkor ez az álláspont érvényesült: "Mi köze Athénnek Jeruzsálemhez, az Akadémiának az Egyházhoz?" - Az arkhé (preszokratikusok), az erény taníthatósága (Szokrátész), a legfőbb jó, a halhatatlan, örökkévaló idea, aminek az érzéki világ létezését köszöni (Platón), az első mozgatatlan mozgató (Arisztotelész), a boldog élet kérdése (sztoikusok), csak néhány az elemek közül, melyek a ker. gondolkodásban és kifejezésmódban, ha olykor áttételesen és a szándék szempontjából módosítva is, mind a mai napig éreztetik hatásukat. A fő probléma, a hit - ész/értelem, a teológia - filozófia, a kinyilatkoztatás - gondolkodás, a természetes - természetfeletti párok viszonyának kérdése lett, s ide sorolandó még a termtud-ok - hit/kinyilatkoztatás kérdése is. Amikor Alexandriai Kelemen a filozófiát „úrnőnek” nevezte (Sztromateisz I,5) nem tudathatta, hogy a fil. mint a teol. szolgálólánya (ancilla theologiae) évszázados vita tárgya lesz. -

Mind a hit, mind a gondolkodás a →végtelenre irányul. - A ker. hit alapja a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott isteni igazság, amivel nem áll ellentétben a tőle független görög, ill. görög-római gondolkodás, különösen, amennyiben a végső okokat és az alapvető értékeket kutatja. Ám amennyire nem szabad egyiket a másikkal kizárni, úgy nem szabad őket felcserélni sem. Főleg pedig tisztában kell lennünk azzal, hogy a kettő összevetésénél és találkozásánál nem lehet szó arról, hogy maradéktalanul fednék v. helyettesíthetnék egymást. Cs.I.-R.Z.

LThK IV:1226. - Magyar Zoltánné, Techert Margit: A hellén újplatonizmus története. Bp., 1934. - Theológia 1942/IX:38, 104. (Ivánka Endre: Neoplatonikus volt-e Dionysius Areopagita?) - Kecskés 1943:54, 145. - Kovács Károly: Hellenizmus, Róma, Zsidóság. Köln-Bécs, 1969. - Kerényi Károly: Görög Mitológia. Bp., 1977. - Köszöntő Nyíri Tamás 70. születésnapjára. Bp., 1990:117. (Ferge Gábor: Emendációk Arisztotelész tó tí én einai elképzelésének reinterpretációjához) - Existentia 1. köt. 1991:51. (Szabó Árpád: Euklidés és az eleai filozófia), 151. (Uő: 'Sophia' és 'Philosophia'), 179. (Ferge Gábor: Az idegen [Arisztotelész-biográfia]); 2. köt. 1992:37. (Szabó Árpád: Az eleai Parmenidész), 279. (Uő: Platón élete), 563 (Kalmár Zoltán: Magányos filozófusok) - Arisztotelész: Metaphysica. Ford., bev. és magy. Ferge Gábor. Bp., 1992. - Matúra-bölcselet. Bp., 1994. (Platón: A lakoma, Phaidrosz. Ford. Telegdy, Jegyz. Steiger Kornél); 1995. Melléklet 46, 49. (Jegyzetek és szövegek Martin Heidegger Bevezetés a metafizikába című művéhez. Herakleitosz és Parmenidész töredékei. Ford. Kerényi Károly, Steiger Kornél). - Pro philosophia Veszprém, 1995/1-2:65. (Kalmár Zoltán: Hérakleitosz, a Neckar-parti vendég) - Ross, David Sir: Arisztotelész. Ford. Steiger Kornél. Bp., 1996. - Magyar Filozófiai Szemle 1997/1-2:425. (Joó M.: Két Platón Dialógus, új kiadásban), 93. (Rugácsi Gy.: "Egyiptomi ajándék" [A keresztény filozófia történetéhez])

a kiadott kötetben nem szerepel