🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > U > újplatonizmus
következő 🡲

újplatonizmus, neoplatonizmus: a →hellénizmus etikai és vallásbölcseleti rendszere Kr. e. 300–Kr. u. 500. A Krisztus utáni századok uralkodó filozófiai iránya, mely a tanainak bölcseleti kifejezésére törekvő kereszténységre is hatott. – 1. Megalapítójaként a források az alexandriai Ammoniosz Szakkaszt emlegetik (Kr. u. 200–250), aki ker. szülőktől származott, de később elhagyta ifjúkori vallását. Tanait nem hagyta írásban hátra. Már kortársai közül némelyek az ~ igazi atyjának Numenioszt tekintették, kit Ammoniosz önállóság nélkül követett volna. Annyi bizonyos, hogy az ~ igazi jelentőséghez Ammoniosz tanítványa, →Plotinosz (205–70) révén jutott. – Az Alexandriából kiindult szellemi mozgalmak közül a legjelentékenyebb. A kor egyéb bölcseleti irányzataihoz hasonlóan az ~t is a vallásos szükséglet hozta létre, az a törekvés, mely eleget akart tenni az Abszolútummal egyesülni vágyó lélek igényeinek, anélkül azonban, hogy a világ értelmes magyarázatáról lemondott volna. Mert bármely vonzóerővel hatott is az alexandriai görög lélekre K vallásos misztikája, a a →görög filozófia fényes multját nem feledhette el. Misztikus vágyainak filozófiai igazolását főképp →Platón bölcseletében kereste, de a →platonizmus elfogadásával a dualizmus elkerülhetetlenné lett, ha nem is vált eléggé tudatossá. Az ideák világának transzcendenciáját fenn kellett tartani, viszont a lélek útját is szabaddá kellett tenni az abszolútumhoz. Ez a lelki igény hozta létre az ~ sajátságos világszemléletét: az Abszolútum transzcendeciája feltétlen, a világgal nem érinkezhet, de a világ mégis összefüggő, nagy egység, mert mint az Abszolútum szükségképpeni kiáradása (emanáció) egymásból keletkező őslétformák, hüposztázisok aláereszkedő során át alakul ki. Így a lét, bár forrásától való távolodása arányában differenciálódva egyre változatosabbá lesz s ezzel együtt értékéből is fokozatosan veszít, de azért legparányibb része is az ideák világának szépségét tükrözi vissza. – 2. Az ~ világképe. a) A végső elv túl van mind a szellemi, mind az érzéki léten, fölötte van. Teljesen egyszerű, benne semmiféle megosztottság nem lehetséges. Öntudatlan, minden lét- és gondolkodási kategórián felül áll. Nem gondolkodik, mert ez már az alany és a tárgy kettősségét tételezné fel; nem tevékeny, mert ez egy tőle különböző valóság létét állítaná, s különben is önmagának teljesen elég, semmi szükséglete nincs. Pozitív határozmányok közül csak az Egy vagy a állítható róla, de ezek sern fejezik ki lényegét, hanem csak a világhoz való viszonyát állapítják meg. Az Egy képességileg minden, de a valóságban egyik dolog sem. Az Egy abszolut transzcendenciája kizár minden szubsztanciális változást. Anélkül, hogy önmaga megváltozna, túláradó bőségéből tudattalanul és szükségszerűen csordul ki a lét, amint a túláradó forrás vize kicsordul, vagy a mint a fényforrás fénye szétsugárzik. – b) Az Egy először a Núszt bocsátja ki magából. A Núsz az Egy hasonmása (eikón). Ez a hasonmás eredeti mintája felé fordul s az Egy felé fordulás által Értelemmé válik, önmagát megismeri. A Núsz immanens tartalmai az ideák, mert ha tőle különbözők volnának, a Núsz nem lenne az igazság birtokában, hanem csak a tévedés lehetőségét megengedő képzetekkel (eidóla) lenne kénytelen megelégedni. A Núsz az ideákat eredeti szépségükben tartalmazza, s minthogy minden egyes dolognak megvan az ideája, a Núsz az érzéki világ ősmintája (exemplarizmus). Az ideák aktív, cselekvő szellemi erők, melyek a világ rendjét szabályozzák. A Núsz az Egynek szétszóródó fénye, az Egy kisugárzása. Érthető, hogy minden lélek ösztönszerűen törekedik utána. E misztikus fénymetafizika nagy jelentőséghez jut a ~ későbbi története folyamán. – c) A Núszból árad ki a világlélek, melyből az egyedi lelkek jönnek létre anélkül, hogy a világlélek részei lennének. A lelkek egymással s a világlélekkel egy nagy egységet képeznek. A lélek a Núsz mása, s mint hasonmás, az eredetinél ugyan tökéletlenebb, de még mindig a szellemi világ tagja, szellemi tökéletességek hordozója. Nemesebb (szellemi) része létforrása, a Núsz felé fordul, másik része pedig vonallá kifejlődő pont módjára leereszkedik az anyagi világba. Az ember tehát szellemből (núsz), a testtel egyesült lélekből (pszükhé) és testből (szóma) áll. A lélek így hatalmas teljesítőképességgel rendelkezik, közvetítő az érzéki és az értelmes világ között. A lélek testbe szállása természeti szükségszerűség, de egyszersmind büntetés is. Amint a tűz a levegőt, úgy járja át a lélek a testet s ezáltal a test minden részében osztatlanul, egészen jelen van. A léleknek csak a testtel érintkező része tudatos, a testtől független szellemi tevékenységek tudattalanok. – Az érzéki világba elmerülő lélek tevékenységei az emlékezés, az érzékelés és a gondolkodás. Az emlékezet a Núsztól való eltávolodás folytán áll elő, mert megszűnvén a léleknek az ideákkal való egysége, azok képével kénytelen megelégedni. Az érzékelés a testet ért változás tudomásulvétele a lélek szenvedőleges változása nélkül. A gondolkodás (dianoia) összekapcsolja és szétválasztja az érzékelésből származó képeket, az ideákkal egybeveti s végül a jelenlegi képek összehasonlításával felismeri őket. – d) Az emanáció folyamatának utolsó tagja az anyag. A szellemi létnek csak árnya, nem is nevezhető →szubsztanciának. Határozatlansága, formátlansága maga a hiány (szterészisz), a rossznak a forrása (próton kakon). De az anyag is szükséges, mert így lesz teljes a fejlődés, így jön létre a valóság minden foka. Az anyagban célszerűen működő szellemi erők (logoi) azt az ideák mintájára alakítják. Az ideákhoz való hasonlóságánál fogva minden, még az értelemben való is az ideák szemléletére törekszik, s az eredeti szépséghez iparkodik hasonlóvá válni. Minden fogyatékossága mellett az érzéki világnak is megvan tehát a szépsége, amit Plotinosz a gnosztikusok világmegvetésével szemben rendületlenül hirdetett. A szellemi lét mindenütt való jelenléte miatt az egész valóságon a kozmikus szimpátia elve uralkodik. Az emanációk eredményeképpen a lét folytonos rangsort alkot s alacsonyabb fokai a fölöttők álló magasabbrendű által tökéletesednek. – 3. A lélek eredetére való ráeszmélés adja meg az ~ban az erkölcsi eligazodást. A lélek eredetileg fent élt a Núszban, a testtel érintkezve szennyeződött be. A sártól és iszaptól mosdás és megtisztulás által kell szabadulnia és visszatérését a tiszta szellemvilágba biztosítania. Plotinosz Platónnál hasonlíthatatlanul nagyobb határozottsággal sürgeti az anyagtól, az érzéki léttől való elfordulás, a katharszisz szükségességét. Az anyagtól beszennyezett érzéki világban nem talál az emberhez méltó cselekvési tért. Az érzéki lét szintjéhez kötött társadalmi, állami élet erényeit a legalacsonyabb rangúaknak tekinti, az állam vagy a társadalom reformja őt éppen nem érdekli. Értékelése szerint csak olyan emberek merülnek el a külső tevékenységbe, kik lelkük erőtlensége miatt képtelenek a tökéletességgel azonos szemlélődésre. Nem „kinn”, hanem „bent”, önmagában van a lélek igazi élettere. A metafizikai létsíkok átszelésével fokozatosan tér vissza a lélek legbensőbb önmagához, hogy végül az istenséggel egyesüljön. A legalacsonyabb létszint az érzéki élet. Az ebben való elmerülésnél tökéletesebb a lélek önmagára eszmélése. Még tökéletesebb az ideák szemlélete, de a tökéletesség legmagasabb foka a szemlélődés (theória) az elragadtatás állapotában. A lélek önkoncentrációjához hasonlóan az erkölcsi tökéletesedésnek is több foka van. Első az erényes életre térés a →négy sarkalatos erény gyakorlásával. Magasabb foka a léleknek az Istenséghez hasonulása, legmagasabb fok a vele való teljes azongsulása. – Az erkölcsi tökéletességet jelentő „theória” a tárgy és alany különbségét fenntartó ismerés-módokkal szemben a lélek közvetlen egyesülése az Istenséggel. Ebben a legmagasabbrendű szellemi aktusban a lélek kilép a saját öntudatából és eggyé válik az isteni léttel. Az elragadtatás minden gondolkodást meghaladó, mélységes érzelmekkel áthatott állapotát, Plotinosz meggyőződése szerint, nem lehet önerőnkből előidézni, bár nem is isteni segítséggel következik be. Folytonos készüléssel türelmesen ki kell várni azt a pillanatot, rnikor az isteni fény hirtelen betör a lélekbe s azt önfeledt boldogsággal tölti be. Porphürosz szerint Plotinosznak a vele való együttléte alatt négy ízben volt elragadtatásban része (Vita Plotini c. 23).  – 4. Misztikájánál nem csekélyebb Plotinosz esztétikai eszméinek történeti hatása. A platóni Szümposzionban elszórt gondolatoknak Platónnál is idealisztikusabb irányú kifejtésével alakul ki Plotinosznak a →szépről és a művészetről vallott felfogása. Szerinte már az érzéki szép sem tisztán a külső formában, a részek arányában áll, hanem a benne levő szellemi valóság, az ídea mint belső forma alakítja széppé az érzéki dolgot. Nem az anyagból, hanem a művész lelkében hordozott ideából ered egy szobor szépsége. A szobor szépnek talált formája külső képmása a művész lelkében élő formának, mely az anyag ellenállása miatt tökéletesen soha ki nem fejezhető. – Világnézéséből adódik Plotinosz ama eredeti értelmezése, hogy a természet, mely szemléletből jött létre, maga is szemléletre vágyik. Félálomban, kábultan szemlélődve a testek körvonalait alakítja ki, melyek öléből kihullanak. A természet tehát szemlélődve alakító művész s egyszersmind a szemlélet tárgyait, az ideákat rnásolatszerűen tükröző műalkotás is. Ezzel az értelmezéssel Plotinosznál tűnik fel először a természeti szép gondolata. Mind a művészi, mind a természeti szép egyaránt a szellem átsugárzása az anyagon. A művész a természetben megpillantott szépet igyekezik az anyagban kifejezni, s a természet az ideát, a szellemi valóságot tükrözi. – A műélvezet nem egyéb, mint a szellemi világból származó léleknek a tárgyon talált szellemi mozzanat feletti öröme, mely a szellemvilággal való rokonsága tudatára ébreszti. De e rokonság alapján a lelket is szépnek kell mondanunk. Az élet, az elevenség különben is fontos alkotóeleme a szépségnek. A mégoly arányos márványszobor kevésbé szép, mint az eleven test. – Plotinosz szemléletében a szép világa is piramisszerűen emelkedő hierarchikus rendet alkot. Az érzéki szépnél magasabbak a lélek szép cselekedetei, a tudományok, az erények szépsége. A lélek szépségénél magasabb a szellem szépsége. A szépségen keresztül is az emberi lélek az első hiposztázisz, a Jó után vágyódik, melyet a Jóból fakadt szépség vesz körül. Így a szépnek a létráján a lélek ugyanoda jut, ahová az erkölcsi értékek emelkedő sora is vezet; a művészi élmény az emberi tökéletesedés egyik módja és eszköze. – Plotinosz idealista esztétikája elevenen hat a későbbi keresztény gondolkodásra, Szt Ágostonra, Pszeudo-Dionüszioszra, Aquinói Szt Tamásra. Visszhangra talált a reneszansz platónikus gondolkodóinál s nagy tetszést keltett a német romantikában is. Goethe lelkesedve fordította le a plotinoszi esztétika egyik jellegetes fejezetét. – Plotinos a pozitív vallásokkal szemben közönyös magatartást tanusított, azonban az imát, a szellemek tiszteletét, a szertartásokat, mint a tisztulás eszközeit méltányolta. Követői a pogány vallással szoros kapcsolatot teremtettek, ami annál is könnyebb volt, mivel az egyiptomi Nap-isten elterjedt tisztelete, melynek egyik formája volt a római Mithrasz-kultusz, valamint a Deus Sol tisztelete, összhangba volt hozható a Plotinosznál is isteni fénynek jellemzett Núsz fogalmával. Az ~ így a kereszténység ellen küzdő pogány vallás fegyverzetévé lett s különösen a hitehagyott Julianus cs. részesített meleg pártfogásban. – 5. A 3–6. sz-ban erősen elterjedt ~ különféle változatokban mutatkozott. Az egyes irányok között az emanációk számának, keletkezésük magyarázatának, az anyag eredetének a kérdése tekintetében van eltérés. Az újplatonikusok a történeti kutatás, a klasszikus filozófusok magyarázása és a dialektika terén is eredményesen működtek, azonban nem voltak képesek többé a görög bölcseletet fellendíteni. Az újplatonizmus a görög spekuláció lassú haldoklása. – A különböző újplatonikus iskolákat irányuk szerint szerint három csoportra oszthatjuk: a) a metafizikai-spekulatív irányt követik a közvetlen tanítványok, a szíriai és az athéni iskola. Plotinosz hűséges és általa nagyra becsült tanítványa volt az etruszk származású Aeliosz, ki mintegy 100 könyvben foglalta össze mestere tanításait s az iskolájában lefolyt vitákat, melyek teljesen elvesztek. Arra a feladatra is vállalkozott, hogy Plotinosz eredetiségét Numeniosz tanaival szemben bizonyítsa. Valószínűleg Nurneniosz hatására különböztetett meg három részt a Núszban. – Tehetségesebb volt nála Plotinos másik személyes tanítványa, →Porphüriosz (232–300), ki mestere életrajzának megírásán (Vita Plotini) s iratainak rendezésén kívül munkásságát főleg a plotinoszi eszmék terjesztésére szentelte. Az ő tanítványa, Jamblükhosz (+330) Szíriában működött. A plotinoszi három szellemi hiposztázis helyébe a hiposztázisok számát hatalmasan megnövelte: legelső a teljesen kimondhatatlan őslét, mely a Jó határozmányával rendelkező Egy felett áll. Ezután következik a Núsz ismét több régióra osztott világa s a szellemi valók nagy sokasága. Nevezetes az a változtatása is, hogy a lélek testbe költözését nem tartja a bűn büntetésének. Nagy szellemek, mint pl. egy Püthagorasz, tiszta szeretetből öltenek testet. A keresztényeknek Jamblükhosz is kérlelhetetlen ellensége. – Az athéni Plutarkhosz (+432) vezetése óta az athéni Akadémia is az ~ hajléka lett. Itt működött Proklosz (410–85), ki ritka rendszerező tehetségével tűnt ki. Rendszerének alapja a hármas fejlődés tana. Minden, ami létrejön, egyrészt hasonló létesítő okához, másrészt különböző tőle, mert a leszármazott különböző az eredetitől. Azonban a különbözőség ellenére a vele való hasonlóságánál fogva feléje fordul, utánozni, vele egyesülni törekszik. A létesülés hármas mozzanata tehát: 1. a létesítendő léte az okban, 2. az okból való előállás, 3. az okhoz való visszafordulás. Minden egyetemes az alája tartozó összes egyedek transzcendens oka. –  b) Vallásos-teurgikus irány jellemzi a pergamoni iskolát. Jamblükhosz tanítványa Aideszisosz, Pergamonban alapított iskolát, mely az érzékfeletti világgal iparkodott érintkezésbe jutni s a politeista pogány kultusz visszaállítására törekedett. Ezzel az iránnyal állt összeköttetésben Julianus cs. is. – c) A tudományos irányt képviseli az alexandriai iskola, mely a filozófia mellett a matematika és a természettudományok művelésére is nagy súlyt helyezett. Nagyhatású tanítója volt Hüpatia (+415) filozófusnő, kinek a ker. újplatonikusok: Szünesziosz, Hieroklész, Lükopoliszi Alexander voltak a tanítványai. Ehhez az irányhoz sorozhatók a latin újplatonikusok, Macrobius, Marius Victorinus is. Ez az irány a ker. tanokhoz hozta közelebb az ~t. Azt tanította, hogy az anyag Isten teremtő akaratával a semmiből jön létre, a szükségszerű emanáció és a végzet tanát pedig elvetette. – 6. Az újplatonizmus nemcsak egyszerű felújítása Platón bölcseletének, hanem annak a spiritualista monizmus irányában jelentős továbbfejlesztése, melyhez a misztikus öntapasztalat adott ösztönzést. A nyugati filozófiában az ~ az első kisérlet a szubjektív, alanyi kiindulású bölcselkedéshez. Nem a tárgyi világra irányul itt a figyelem, hanem a léleknek az önszemléletben, az önmagábatérésben tapasztalt élménye lesz döntő befolyással a világnézeti állásfoglalásra. Ezen alanyi tájékozódás mellett a platóni ideák világa az aktív szellemi szubsztanciák birodalmává vált s az emanációk által létesülő folytonosság hidalja át az érzéki és szellemi lét különbségét, noha azt nem szünteti teljesen meg. A szemlélődés, az öntevékenység különböző fokán álló lét a szellemi szubsztanciák összefüggő egysége; az anyag, melynek valóságához Plotinosz kizárólag a görög hagyományok tiszteletéből ragaszkodik, nem önálló elv, hanem a szellem legalacsonyabb fokú megnyilvánulása. Ebben az idealisztikus irányú rendszerben az anyag éppoly problematikus, mint amilyen kiegyenlítetlen a racionális és a misztikus ismeret ellentéte. – A szellemi élet autonómiájának tétele az új gondolat, melyet Plotinosz K-ről a nyugati filozófiához közvetít. Ez a gondolat eredeti újplatónikus formájában uralkodik később Scotus Eriugena, Spinoza s egy bizonyos korszakban Schelling filozófiáján, míg a dialektikus fejlődés eszméjét Hegel fejti ki teljes tartalmában.

Kecskés 1943:166.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.