🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > E > empirizmus
következő 🡲

empirizmus (a gör. empeiria, 'tapasztalás' szóból): ismeretelméleti irányzat, amely a megismerésben a befogadás jelentőségét hangsúlyozza, s tudományos módszernek csak a tapasztalást tekinti. - Az ~ szerint a megismerés egyedüli forrása a belső v. külső élmény, az érzékszervek révén szerzett ismeret (→szenzualizmus), a →dedukcióval (a levezetéssel) szemben az →indukció (a megfigyelésekből leszűrt igazság). Az ~ szerint az ált. fogalmakat nem a szellem eleve meglévő (→a priori) képességeiből és kategóriáiból, hanem a tapasztalati világból vezetjük le. Az ~ így eljut a metafizika-ellenességig, képviselői a →racionalizmus ellenlábasainak kiáltják ki magukat, még ha annak kelepcéit ők sem tudják mindenestől elkerülni. - Az ~ irányzatához tartoznak az ókorban a →sztoicizmus és →epikureizmus, a kk-ban a →nominalizmus, az újkorban főleg a 17-18. sz. ang. bölcselői (F. →Bacon, Th. →Hobbes, J. →Locke, G. →Berkeley, D. →Hume). Az ~t építi tovább a →materializmus és a →pozitivizmus is. Legkiélezettebb formában az empiriokriticizmus fogalmazza meg, melynek képviselői: M. Mach (1838-1916) és R. Avenarius (1843-96). Cs.I.

LThK III:855.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.