Magyar Katolikus Lexikon > N > nominalizmus


nominalizmus (a lat. nomen, 'név' szóból): ismeretkritikai irányzat, mely szerint az egyetemes fogalmaknak (nem- és faj-fogalomnak) nincs valóságtartalmuk, hanem csak egyezményes jelek. - Így az ismeret mintegy atomjaira bomlik szét. Az a feszültség, amely mindig fönnáll lét és gondolkodás, fogalom-képződés és névadás, tárgyi és alanyi világ között, itt éppúgy szétesik, fölbillen, mint a (platóni) túlzó realizmus esetén, de nem a tárgyi, hanem az alanyi, szubjektív oldal felé (→universalia-vita). A kk-ban már az arab bölcs-ben is jelentkezett a probléma, hogyan egyeztethető össze az arisztotelészi ismeretelmélet és az újplatonikus metafiz. →Averroës megoldása valamiféle materialista panteizmus, →Avicennáé a lét és ismeret kettősségét föltételező metafiz. Ehhez járult a ker. újplatonikus, Szt Ágoston hatása. Ez vezetett a 14. sz. elején →Duns Scotus formalizmusához, majd →Ockham terminizmusához. Arra a kérédésre, hogy vajon az ált-nak van-e léttartalma v. az egyes dolgoknak (ontológiailag), v. hogy az ált-at ismerjük-e meg előbb v. a konkrétat (ismeretelméletileg), Ockham a második alternatívával válaszol. Megbontotta az ismeret és valóság kapcsolatát, s azt állította, hogy a ~ nem az alanynak egy egyetemes létmozzanat alá tartozóságát, hanem az alany föltételezett mivoltának az állítmány részéről való igazolását jelenti. Pl. ez az ítélet: „Szókratész ember”, nem azt jelenti, hogy Szókratész az emberi természet birtokosa, hanem, hogy valóban ember, vagyis olyan dolog, melyet az „ember” terminus fejez ki. - Az arisztotelészi metafiz-t visszhangzó tomista bölcs-tel szemben ez jelentette akkor a „modern utat”. Ockham konceptualizmusa új kérdések egész sorát indította el mind a fil-ban, mind a teol-ban. Egy névtelen szerzőtől származó írás így foglalta össze tanítását: az egyetemesek csak észbeli fogalmak, amelyek v. az észben, v. a kimondott v. leírt szóban léteznek. Első követői: Adam Whodan, Robert Holcot, Nicolaus Autrecourt, majd a 15. sz. Peter d'Ailly és Gabriel Biel. Az Egyh. többször is elítélte Ockham erkölcsi, egyháztani nézeteit, ezek mégis hatottak a késő skolasztikára. Az ellenreformáció egyúttal ezeket a hatásokat is igyekezett fölszámolni. Ennek ellenére az újkorban egyre inkább szétvált a humán-metafiz. és a termtud-kritikai gondolkodás. - →Kant kritikai bölcselete mindenestől kérdőre vonta az előbbit, és így megnyílt az út a legújabb kor szenzualista, pozitivista, materialista v. épp egzisztencialista irányzatai előtt, amelyek - más-más kiindulópont alapján, de egyaránt - tagadták a lényegi rendet. Pedig a „tiszta ~” és kriticizmus, amely a dolgok lényegét tagadja és nem fogadja el az ismeret valóságtartalmát, éppúgy filozófiátlan, féloldalas, hamis megoldás, mint az egyes dolgokat látszatnak tekintő túlzó realizmus. Keresztény bölcselők közt túlsúlyban vannak azok, akik mindkét szélsőséget elvetik, s azt vallják: az egyes dolgok egyetemes „lényegek” egyedi kiadásai, lényegük elvonatkoztatás révén megismerhető. Formálisan valóban csak bennünk léteznek, de lét-alapjuk a létezőkben, rajtuk keresztül magában a létben, végső soron a Létteljességben van. - A ~ teol-ilag is számos problémát vetett föl. Hitnek és tudásnak a skolasztikában annyira védett egysége szintén széthullott, Duns Scotus a skolasztika „bizonyításainak” (Isten léte, a lélek halhatatlansága, átlényegülés) egész sorát elvetette, Istent nem annyira a „rend” megalkotójának, mint a „történelem Urá”-nak tekintette. Új hangsúlyt kapott a Szentírás, az Egyh. tekintélye (a metafiz. érvényű igazságokkal szemben). A ~ teol. érvelésében nagy szerepet kapott Isten szabadsága és a teremtésben kinyilvánított akarata (a racionalista megközelítéssel szemben). A 14. sz: mindehhez tényszerű-tört. tárgyalásmód járult. Az ált. oksági törv. most már nem használható föl metafiz. igazságok „bizonyítására”. Hogy mi a jó v. rossz, jogos v. jogtalan (erkölcs ill. jog), nem dönthető el lételvi alapon, hanem csak Isten akarata (a kinyilatkoztatás, az Egyh. tanítása) alapján. A Szentháromság v. Krisztus két természetének személyi egysége megragadhatatlan a ~ számára. Bár a →reformáció semmiképp sem csupán a ~ hatására alakult ki, átvette metafizika-ellenességét és predesztinációs tanát. A kat. teol-ban azok az irányok tekinthetők a ~ távoli örököseinek, amelyek az egyedi (ti. az egyes ember) Isten előtti fontosságát hangsúlyozzák és elvetik a metafiz. megközelítés klisészerű emberképét, túlzó általánosítását. A legújabb korban főleg az egzisztencialista-perszonalista áramlatok hangoztatták a racionalizmus egyoldalúságát, és állították középpontba a konkrét embert. Úgy tűnik, korunk átfogó teol-ja nem mondhat le a „nominalista” gondolkodás néhány eleméről, bár egészét természetesen nem fogadhatja el. Cs.I.

LThK VI:1020.