Magyar Katolikus Lexikon > R > retorika


retorika (gör. 'szónoklattan'): a szónoklás művészetének, elméletének és gyakorlatának tudománya. - 1. Az ókorban a görögöknél a Kr. e. 5. sz: született meg. Iskolái főként Athénban, Kis-Ázsia városaiban és Ródosz szg-én voltak. Arisztotelésznél a filozófia része (→logika, →pszichológia, →etika, →politika, ~, →poétika, →fizika, →metafizika). Részterületei a tanácskozó, törvényszéki és az ünnepi beszédek ~ja. - A →hellénizmus kezdetén (politikailag a despotizmus korszaka) virágzásának nem voltak meg a feltételei. A demokratikus államformában viszont a meggyőzés művészetének fontos eszköze lett a pol. életben. Így igazi fejlődése a római korban (Kr. u. első századok) indult meg, hamarosan azonban a hatalom dicsőítő eszközévé kellett válnia. Oktatását kezdetben a római korban is az arisztotelészi ~-elméletre alapozták. A gondolati tartalom azonban hamar másodrendűvé vált, a gyors meggyőzés lett a cél, minden eszközt ennek rendeltek alá, gondolati és érzelmi hatást egyaránt. A bizonyítás nem az igazság feltárását szolgálta, hanem a rászedés, elhitetés eszköze lett, az előadás ritmusa, gördülékenysége, folyékonysága a legfontosabb szempont. Az ún. második szofizmus korszaka ez, megkülönböztetésül az első szofizmus korától, melyben Platón és Arisztotelész számoltak le a szofisták szubjektivista elméletével. A szofisták ~i tradíciója azonban nem szakadt meg, sőt Kis-Ázsiában töretlenül élt tovább az első szofizmus korától egészen a római korig. A szofizmus és ~ hozzájárult az egységes világkultúra kialakításához, de a vulgarizálásért a színvonal süllyedésével kellett fizetnie. A hellénista és a római kor határán Cicero az a rétor, aki még nem a zsarnokság dicsőítője, aki csak elragadtatással tud nyilatkozni a rétorról és a ~ról. Mint a köztársaságpárti régi rómaiak, úgy Cicero sem lelkesedett egyértelműen a hellénizmusért, Róma hellénizálódását úgy próbálta megakadályozni, hogy azt állította: a latin nyelv is a hellénista kultúra része. Cicero ugyan görögöktől tanult, de következetesen latinul írta meg mindazt, amit a görögöktől megtanult, így akarta elhárítani a hellénizálódás veszélyét. A rétor, Cicero szerint, „a nagy törvényhozó”, akinek feladata a régi művészet (tekhné) gyökeres átalakítása. Cicero eszméjének megvalósulását meghiúsította a császárkor, mely a rétort a zsarnoki hatalom szolgálatába fogta. Tacitus már egyenesen az ékesszólás megromlásának okait kutatja A szónokokról c. művében, a régi műv. hanyatlása miatt kesereg, mert az ékesszólás hanyatlása a szellem romlását is jelenti. A császárkor Cicero és Tacitus rétoreszménye nélkül emelte trónra a ~t. A szónok személye másodrendűvé vált, a szónoklás tana a lényeges. Ezt a változást tükrözi Quintilianus nagy műve, A szónoklattanról, mely már a hadrianusi kor terméke. A szempontváltozás úgy is megfogalmazható: a tanító helyett a tananyag a fontos. Tacitus, Cicero a szónokról írtak, Quintilianus a szónoklásról.  - 2. Az Egyház életében az →igehirdetés miatt vált fontossá. A nagy egyházatyák a ~nak is nagyjai voltak (→négy nagy keleti egyházatya, →négy nagy nyugati egyházatya). - 3. A kk-ban a lat. isk. alsóbb osztályaiban a trivium részeként oktatták. →hét szabad művészet - 4. A papképzésben a teológiai oktatás kiegészítéseként tanítják. V.L.

Vanyó 2000:36.