igehirdetés, kérügma, prédikáció, homília, hitszónoklat: tág értelemben a →tanúságtétel egyik formája, szoros, bibliai-teológiai értelemben Isten üzenetének közvetítése a kinyilatkoztató Isten megbízásából. Tárgya az Isten által Jézus Krisztusban megvalósított v. megvalósítandó üdvösség

- 1. A Szentírásban. Az ÓSz igehirdetői a →próféták. Az ÚSz az ~ fogalmának jelölésére különféle igéket és főneveket használ; ezek közül a legfontosabbak: kérüsszó (alapjelentése 'kikiált, kihirdet a hírnök kötelességszerűen'), euangelizomai ('jó hírt közöl') és több összetett ige az angellóval ('jelent, kihirdet'). A kérüsszó Mt-nál 9x, Mk-nál 19x, Lk-nál 9x, az ApCsel-ben 8x, Szt Pálnál 19x, az 1Pt-ben és a Jel-ben 1x fordul elő; a kérügma az egész ÚSz-ben 8x szerepel; a kérüx szót ('az igehirdető') 1Tim 2,7, 2Tim 1,11 (Pál ap-ra vonatkozóan) és 2Pt 2,5 (Noéra vonatkozóan) tartalmazza. Szt Jánosnál (a leveleket is ide értve) szembeötlő a fenti kifejezések hiánya. Egyébként ez a két ige szinonimaként használható (Lk 4,43; vö. Mk 1,38; Lk 8,1; ApCsel 8,4). A kérüsszó szóban bibliai-teol. terminusként a 'hangosan kiált' jelentés csaknem teljesen elhomályosult (de vö. Mt 10,27; Lk 12,3). - Az igehirdetők: Keresztelő János (Mk 1,4.7; Mt 3,1; Lk 3,18; ApCsel 10,37; 13,24), Jézus (Mk 1,14.38; 4,23; 12,18; Lk 4,43; 8,1; Zsid 2,3; 1Pt 3,19: Krisztusról halála után, vö. 4,6), a tizenkettő és a tanítványok Jézus életében (Mk 3,14; 6,12; 10.7; Lk 9,2.6; 10,1), az ap-ok és a tanítványok az Úr mennybemenetele után (Mk 16,15; ApCsel 5,42; 8,4.5.12; 9,20; 10,42; 14,7.15.21; 1Tesz 2,9; Gal 2,2; 1Kor 1,23; 15,1.2.11; Róm 10,8; Ef 3,8; Kol 1,28; 2Tim 4,2; 1Jn 1,3.5 stb.). Az ~ olyan fontos az ÚSz üdvrendje szempontjából, hogy Ker. János (Mk 1,2; 3,3; Jn 1,23), Jézus (Mk 1,38-39) és az ap-ok (3,14; ApCsel 6,2.4; 1Kor 1,17; 9,16; vö. Lk 6,13) nyilvános működésének a célját jelenti. - Az ~ →küldetést tételez föl (Róm 10,15). Ker. Jánost Isten küldte (Jn 1,6.33). Jézusnak az a küldetése, hogy hirdesse az Isten országát (Mk 1,38; Mt 12,18). Elsősorban Jn nevezi Jézust küldöttnek, ezzel utal a megtestesülés és a megváltás titkára; saját küldetése is tárgya ~ének és a hitnek (Jn 3,17.34; 5,36-38; 7,28; 10,36; 17,3.8.21 stb.). Jézus küldi az ap-okat és a tanítványokat, hogy hirdessék az Isten országát (Mk 3,14; 6,7; 16,15; Mt 10,5.7; 28,18-20; Lk 10,2; 22,35; ApCsel 10,42; vö. Jn 4,38); azt a küldetést adta át nekik, melyet Ő kapott az Atyától (17,18; 20,21). Az ap-ok ~e tehát Jézus, végső fokon pedig a mennyei Atya tekintélyén alapszik (Lk 10,16; 2Kor 5,20; Tit 1,3; vö. Zsid 1,2); szavukban az Úr szava cseng vissza (vö. Róm 10,14; ApCsel 26,23). Az ap-ok és segítőtársaik szolgák (diakonoi), Istené (1Tesz 3,2; 2Kor 6,4) ill. Jézus Krisztusé (1Kor 4,1; 2Kor 11,23; Kol 1,7; 1Tim 4,6; Róm 15,16: leiturgosz). - Az ~sel Isten az üdvösséget munkálja (Mk 1,15; Mt 11,5; Lk 4,16-21; 10,9; 17,21). Tartalma lényegében mindig ugyanaz, ha más-más módon értelmezik is. A szinoptikus hagyomány szerint Ker. János Isten országának és a Messiásnak hamarosan bekövetkező elérkeztét hirdette és a →megtérést sürgette a bűnök bocsánatára (Mk 1,4; Mt 3,1; ApCsel 10,37; 13,24). Jn szerint Ker. János ~e elsősorban tanúságtétel a Messiás személyét és küldetését illetően (1,7.15.19-27.29-34; 5,33-35; vö. Mk 1,7; Mt 3,11; ApCsel 13,25). - Jézus is hirdette az Isten országa elérkeztét, de abban az értelemben, hogy az Ő eljövetelével elérkezett az idők teljessége; Ő is sürgette a megtérést, de hitet is kívánt az üdvösség örömhírében (Mk 1,14). Hirdette Isten országát, az →evangéliumot, Isten evang-át és Isten országának evang-át (1,14; 13,10; 14,9; Mt 4,23; Lk 4,43; 8,1), az igét, az Isten szavát (Mk 2,2; 4,33), és rámutatott, hogy az ÓSz ígéretei beteljesedtek (Lk 4,16-21; Mt 11,4.10-15; Lk 24,25-27.44-47; Jn 5,39.45-47). A tizenkettő és a tanítványok ~ének is ez volt Jézus életében a tartalma (Mk 6,12; Mt 10,7; Lk 9,2; 10,9.11). Általában az volt a feladatuk, hogy amit a Mester hirdetett, azt továbbadják (Mt 10,27). Az Úr mennybemenetele után hirdették az Isten országát (ApCsel 20,25; 28,31), az evang-ot (Mk 16,15; Gal 1,11; 1Kor 15,1; Kol 1,23; vö. ApCsel 15,7), Isten evang-át (1Tesz 2,9; 2Kor 11,7), az Úr szavát (ApCsel 15,35), Isten szavát (13,5.46; Fil 1,14; Zsid 13,7), Isten misztériumát (1Kor 2,1), a hitet (Gal 1,23). Magukat az evang. (Ef 3,7; Kol 1,23), az isteni szó (Lk 1,2), az új szövetség (2Kor 3,6) szolgáinak tekintették; ~ük, mint Jézusé, egyszersmind fölszólítás a megtérésre (ApCsel 2,38; 3,19; 14,15; Zsid 6,1). Az ap-ok ~ének középpontjában természetesen Jézus személye és üdvözítő műve (ApCsel 8,12; 28,31) állt. A názáreti Jézust hirdették (2,22; 8,35) mint Krisztust (2,36; 5,42; 8,5 stb.; Jn 20,31), Urat (ApCsel 2,36; 10,36; 11,20; 2Kor 4,5) és az Isten Fiát (ApCsel 9,20; 2Kor 1,19; Jn 20,31). Az Úr szava tehát egyszersmind az Úrról szóló tanítás is (vö. ApCsel 10,36-41). Különösen Jézus halálát, feltámadását és megdicsőülését hirdetik az ap-ok (2,22-36; 3,12-18; 13,23-37 stb.; 1Kor 1,18.23; 15,1-8.11; 1Tim 3,16; 1Pt 1,11), és ezzel kapcsolatban a bűnök bocsánatát, ill. az üdvösséget (Lk 24,47; ApCsel 2,38; 3,19.26; 13,38 stb.; 2Kor 5,19; Róm 1,16), a halottak föltámadását (ApCsel 4,2; 23,6; 26,8; 1Kor 15,12-19) és Krisztus újraeljövetelét (ApCsel 3,20; 10,42; 17,31; 2Tim 4,1; 2Pt 1,16). Jézus halálát és föltámadását üdvtört. jelentőségű tényként hirdették. Pál azt a titkot közölte, mely öröktől fogva el volt rejtve, s valójában nem más, mint maga Krisztus, aki az üdvösség forrása minden ember számára (Róm 16,25; Ef 3,2-9; Kol 1,26). Az ap-ok ~ét az is jellemzi, hogy ők szemtanúi voltak Jézus életének, halálának, föltámadásának és megdicsőülésének (Lk 1,2; 24,46-48; Jn 1,14; 15,27; 19,35; ApCsel 1,8.21; 2,32; 10,41; 13,31 stb.; 1Pt 5,1; 2Pt 1,16-18; 1Jn 1,1-3; 4,14; 1Kor 15,1-8: az öregebb ap-ok és Pál; Pálra nézve lásd még: ApCsel 23,11; 26,16; 1Kor 9,1; vö. Zsid 2,4). -

Az ap. ~  visszatérő témája az is, hogy az ósz-i ígéretek Jézusban, az Ő művében, különösen halálában és feltámadásában teljesedtek be, főleg akkor, ha zsidó hallgatóság előtt hangzott el a beszéd (ApCsel 2,16-36; 3,21-26; 8,32-35; 10,43; 13,16-41 stb.; 1Kor 15,3; Róm 1,1-4; 16,26; 1Pt 1,10-12). - Az ~ gyakran úgy szerepel, mint tanítás. Jézus a zsinagógákban és a Templomban is tanított (Mk 1,21; 4,1; Mt 4,23; 5,2; Lk 4,31; Jn 6,59; 7,14; 18,20 stb.). Az ap-ok és a tanítványok szintén tanítottak a föltámadás előtt is, után is (Mk 6,30; Mt 28,20; ApCsel 4,2; 5,42; 18,11.25; 28,31; 2Tesz 2,15; Ef 4,21; Kol 1,27; Zsid 5,12). E tanítás tárgya mindig az Isten országa v. Jézus Krisztus személye és üdvözítő műve. A didaszkó ('tanít') kifejezésből olykor alaposabb kateketikai oktatásra lehet következtetni a Szentírás alapján (Mk 6,2; vö. Lk 4,16-21; ApCsel 18,24), de ugyanígy az Isten országa erkölcsi követelményeinek részletes fejtegetése is föltehető (Mt 5,2; Ef 4,21-24; 1Tim 4,11-6,2: pasztorális értelemben). Más igék is utalnak részletes kifejtésre, a Szentírásban található bizonyítékok fölsorakoztatására (ApCsel 17,2; 18,4.19; 19,8; 20,7.9). Némely helyen a katekheo áll az üdvösségre való tanítás helyett általában (Lk 1,4; ApCsel 18,25) v. az egyh. közösség oktatásának kifejezésére (Gal 6,6; 1Kor 14,19). - Az ~ célja, hogy hallják, meghallják (Mk 4,9; Lk 10,16; ApCsel 16,14; 28,28; Kol 1,23; 2Tim 4,17), és így elfogadják és elhiggyék (ApCsel 4,4; 8,14; 15,7; 17,4.12; 1Tesz 1,6; 2,13; Róm 16,26; Jak 1,21; különösen: Róm 10,14). Ezért a hit tanítását (10,8) hallani kell (vö. 1Tesz 2,13; Zsid 4,2). A tanítás válaszfalat emel a hívők és nem hívők között (Mk 16,16; ApCsel 13,46; 14,2.4; 17,4; 28,24; 1Kor 1,18); a hívőket Krisztus tanítványaivá, Isten gyermekeivé teszi (Mt 28,19; Jak 1,18; 1Pt 1,23), és megmenti, üdvözíti őket (Mk 16,16; ApCsel 28,28; 1Kor 1,21; 15,2; Jak 1,21). Jézus életében az ~ csak Izr-nek szólt (Mt 10,5; 15,24), de a feltámadása utáni időre az ap-ok egyetemes megbízást kaptak az ~re (Mk 13,10; 16,15; Mt 28,19; Lk 24,47; Jn 10,16; ApCsel 1,8; 22,21; Gal 1,16), és az evang. néhány éven belül eljutott a szamariaiakhoz (ApCsel 8,4-25) és a pogányokhoz is (10; 11,19-26), majd az egész pogány világra kiterjedt az ~ (13-20; Róm 15,19-21; Kol 1,23; 1Tim 3,16; 2Tim 4,17). A zsidók bizonyos értelemben megtartották kivételes helyzetüket: először nekik hirdették az evang-ot (ApCsel 13,14.46; 14,1; 17,1-3; 18,4; 19,8; Róm 1,16). - Az ~ Isten erejének megnyilvánulása a →csodák révén, melyek kísérték. Ker. János működéséhez nem kapcsolódott csoda (vö. Jn 10,41), de Jézus működését kezdettől fogva csodák kísérték (Mk 1,27.32-34.39; Mt 4,23; 11,5; Jn 5,36; 10,37; 14,10; ApCsel 2,22; 10,38). Az ap-ok és a tanítványok mellett is csodák tanúskodtak már Jézus életében is (Mk 3,15; 6,13; Mt 10,8; Lk 9,1.6; 10,17-20), de különösen mennybemenetele után (Mk 16,20; Jn 14,12; ApCsel 2,43; 5,12-16; 6,8; 8,6-8.13; 14,3.8-10 stb.; Róm 15,18; Zsid 2,4). A csodák jelek, melyek elvezetnek a hitre (Jn 2,11.23; 10,37; 12,37; 20,31; ApCsel 8,6; 14,3; Róm 15,19), és melyek jelei Jézus messiási küldetésének (Mt 11,2-5) ill. az apostolságnak (2Kor 12,12), az Istennek a „művei” (Jn 10,37; ApCsel 2,22; Róm 15,18), s Isten uralmának részleges megvalósulását tanúsítják (Mt 12,28). Az evang. hirdetőinek egész föllépése, eredményes működése Isten erejének megnyilvánulása, a Szentlélek műve (ApCsel 1,8; 4,33; 1Tesz 1,5; 1Kor 2,3-5; 4,19; 2Kor 6,7; 13,3; Róm 15,19; Ef 3,7; Kol 1,29; 1Pt 1,12), mely az emberi bölcsességet csúffá teszi (1Kor 1,18-25). - 2. Az Egyh-ban az ~ mindig krisztocentrikus. A kifejezett (szavakkal történő) ~ módja elsősorban a →prédikáció és a →hitoktatás. A szóbeli ~t azonban mindig támogatnia és erősítenie kell a cselekedetekben megnyilvánuló tanúságtételnek, különben az ~ eredménytelen marad. Különösen nagy jelentőségű ez olyan környezetben, ahol a ker. tanítás még teljesen v. nagyrészt ismeretlen (→misszió, →misszionálás), s ahol a tanúságtétel gyakran a vértanúságig is elmegy. -

3. A hatályos jog szerint az ~ alanya az Egyh. egésze. Az ~ „Isten népe alapvető kötelessége”. Az alapvetően közösségi küldetés gyakorlásán belül azonban a felelősségek különbözők: a) A pápa és a püspökök testülete az ige hivatalos hirdetője az egész Egyh. számára, s hivatalához különösen is hozzátartozik, hogy a kereszténységet az egész világon terjessze (756.k. 1.§; LG 23). - b) A püspökök feladatai közt is kiemelkedő jelentőségű az evang. hirdetése, melyet saját egyhm-jükben egyenként, több részegyházban pedig közösen is gyakorolnak. Ennek során együtt kell működniük egymással és Péter utódával (LG 23, 25; CD 3). - c) A papok mint a pp. munkatársai szintén elsődleges feladatul kapják az evang. hirdetését, főként azok, akiknek ez hivatali kötelességük is, mivel lpászt. szolgálatot bíztak rájuk (757.k.; PO 4; LG 28; CD 30). - d) A diákonusoknak is feladata az ~ (757.k.; LG 29). - e) Ajánlatos, hogy a pp-ök az ~ben a →megszentelt élet intézményeihez tartozó személyek segítségét is igénybe vegyék. - e) A világiak szavukkal és példájukkal tanúskodnak az evang-ról (LG 33; AA 3). Ahhoz azonban, hogy az Egyh. nevében a pp-ökkel és a papokkal együttműködve hivatalosan hirdessék az igét, megbízásra van szükségük (759.k., vö. 766.k., 229.k. 3.§). - Az ~, más szóval az Ige szolgálata magában foglalja „a lelkipásztori prédikációt, a katekézist, az egész keresztény tanítást, melyben kiváltságos hely illeti meg a liturgiában elhangzó homíliát”. A szóban forgó feladatok tulajdonképpeni végzője elsődlegesen a mpp. mint egyházában az Ige egész szolgálatának irányítója, továbbá a papok mint a püspök munkatársai. De e szolgálat a diákonusoké is, közösségben a püspökkel és az ő presbitériumával. A nem fölszentelt hívők sajátosságuknak megfelelően részesednek Krisztus prófétai feladatában, az ő tanúi, birtokolják a hitérzéket és a szó kegyelmét. Valamennyien arra hivatottak, hogy egyre inkább „hatékony hírnökei legyenek a remélt dolgokba vetett hitnek (vö. Zsid 11,1)”. Ma különösen a katekézis nagyban függ elkötelezettségüktől és az Egyház szolgálata iránti nagylelkűségüktől. Ezért a hívők, s különösen az Istennek szentelt élet intézményeinek és az apostoli élet társaságainak tagjai fölkérhetők, hogy törvényes módokon működjenek együtt az Ige szolgálatában. - A 766. kánon meghatározza a föltételeket, melyeknek megléte esetén az illetékes hatóság engedélyezheti nem fölszentelt hívőknek a prédikálást templomban v. oratóriumban. A kánonban használt meg lehet engedni kifejezés világossá teszi, hogy egyetlen esetben sem olyan jellegű jogról van szó, mint amilyen a püspököké, v. olyan fölhatalmazásról, mint a papoké v. diákonusoké. A föltételek, melyektől egy ilyen engedély függ - „ha bizonyos körülmények között a szükség úgy kívánja”, „ha egyes esetekben hasznosnak tűnik” - nyilvánvalóvá teszik az eset kivételes voltát. A kánon emellett kiköti, hogy mindig a Püspöki Konferenciák előírásai szerint kell eljárni. A Pp-i Konferenciák előírásainak ugyanis, melyeknek szentszéki „recognitióra” van szükségük, meg kell nevezniük a kritériumokat, melyek segítik a megyéspüspököt a hivatalához tartozó lelkipásztori döntések meghozatalában. - Bizonyos vidékeken a fölszentelt szolgák hiánya jelenthet olyan maradandó és objektív szükség- v. hasznossági helyzeteket, melyek indokolják a föl nem szentelt hívek prédikálásának engedélyezését. A nem fölszentelt hívek prédikációját templomokban és oratóriumokban a fölszentelt szolgák pótlásaként v. különleges esetekben hasznossági meggondolásból az Egyh. egyetemes törvényhozása v. a Püspöki Konferenciák engedélyezhetik, de nem válhat megszokott ténnyé, és nem tekinthető a laikusok jogos előléptetésének. - Főként a szentségekre előkészítő katekézisben a katekéták törekedjenek arra, hogy a katekézisen résztvevők figyelmét fölhívják a pap alakjára és szerepére, mint aki egyedüli kiszolgáltatója azoknak az isteni misztériumoknak, melyekre készülnek. - A szentmisén belüli homíliát fönn kell tartani a fölszentelt szolgának, a papnak v. a diákonusnak. Ki vannak zárva tehát a föl nem szentelt hívők akkor is, ha „lelkipásztori asszisztensek” v. katekéták, bármilyen közösség v. csoport mellett. Ugyanis nem az esetleges jobb előadókészség v. nagyobb teológiai fölkészültség a döntő. A feladat annak van fönntartva, aki az ordo szentségével föl van szentelve. Éppen ezért még a mpp. sincs fölhatalmazva arra, hogy fölmenthessen a kánoni szabály alól, mert nem egyszerű fegyelmi előírásról van szó, hanem arról a törvényről, mely a tanítás és a megszentelés szorosan összekapcsolódó feladataira vonatkozik. Nem engedhető meg ezért a néhol előforduló gyakorlat, hogy a homíliát még föl nem szentelt hívőkre, teol-t tanuló szeminaristákra bízzák. A homíliát ugyanis nem lehet a jövendő szolgálat iskolai gyakorlatának tekinteni. A 767.k. 1.§-a érvénytelenít minden korábbi szabályt, mely megengedte, hogy föl nem szentelt hívők a szentmisében homíliát mondjanak. Megengedett a rövid bevezetés a szóban forgó lit. jobb megértése érdekében, valamint kivételesen egy esetleges tanúságtétel, aminek mindig meg kell felelnie a liturgikus előírásoknak és különleges alkalommal bemutatott szentmiséhez kell kötődnie (például szemináriumi nyitott nap, betegek napja stb.), föltéve, hogy a celebráns az általa rendesen megtartott homíliához tárgyilagosan hozzátartozónak ítéli. E bevezetők és tanúságtételek nem lehetnek összetéveszthetők a homíliával. - A „dialógus” lehetősége a homíliában olykor okosan használt kifejtő eszköz lehet a szentmisét bemutató kezében, mellyel azonban nem adja át másoknak a prédikáció kötelezettségét. - A szentmisén kívüli homíliát a kánonjog és a liturgikus előírások megtartása mellett mondhat föl nem szentelt hívő is. A homíliát soha nem szabad rábízni olyan papokra v. diákonusokra, akik elhagyták a klerikusi státust, v. bármely módon fölhagytak a szent szolgálattal. **-E.P

Berki 1984:165, 246, 291, 292, 321. - BL:675. - CCEO 1990:607-616. - Erdő 1991:314. - A Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács: Rendelkezés a világi hívők lelkipásztori szolgálatáról. Róma, 1997.

igeliturgia: 1. tágabb értelemben bármely liturgikus cselekménynek azon része, melyben a Szentírásból olvasnak, majd a résztvevőkhöz szólnak (keresztelés, esküvő, temetés stb.). - 2. szoros értelemben a →szentmise első része a →könyörgés végétől a fölajánlásig (→offertorium). Az ~ szó jelentése kettős: a) Jelenti egyrészt az →ige szolgálatát (liturgiáját), azaz Isten népének meghajlását a →kinyilatkoztatás szavakba foglalt igazsága előtt. E készséget jelzi az evang. olvasása előtt a homlok, a száj és a szív megjelölése kis kereszttel, annak kifejezésére, hogy a hívek az evangéliumi üzenetet értelmükkel befogadják, szájukkal megvallják, szívükben megtartják; b) Mivel a szentmisében minden a bemutatandó áldozatra irányul és azt készíti elő, az ~ jelenti magának az igének, az olvasott szentírási szónak a meghajlását (szolgálatát) a szentmise áldozata, Krisztus előtt. A szentmise ~jának szövegei nem önmagukban, sajátos tartalmuk miatt fontosak, hanem rendeltetésük miatt, az eucharisztikus színek alatt lényegileg és valóságosan jelenlévő Krisztus „szolgálata” miatt. Ebből a szempontból az ~ szövegei egyformán fontosak. - Az ~ célja megteremteni a hit atmoszféráját, mielőtt a hit titka újból megvalósul. A Szentírás olvasásakor maga Isten szól népéhez, és az igéjében jelenlévő Krisztus hirdeti az →evangéliumot. A szentmise kezdetben közvetlenül az olvasmányokkal kezdődött (mint ma →nagypénteken), de az idők folyamán közösségformáló, összehangoló szereppel bevezető tételek kerültek az ~ elé: kezdőének, a hívek köszöntése, bűnbánati cselekmény (→confiteor), →Kyrie, →Gloria, könyörgés (→oratio). - Az ~ a szentmisén belül kifejezetten az →igehirdetés ter-e. Vasár- és ünnepnapokon az első olvasmány az ÓSz-ből (→húsvéti időben az ÚSz-ből) vett részlet. Ha lehetséges, a →lektor olvassa. Ezután →olvasmányok közti ének jön, majd következik a →szentlecke az apostoli iratokból (levelekből). Ha lehetséges, a diákonus v. a lektor olvassa. Ezután jön az →alleluja, majd az ~ 3. olvasmánya az →evangélium, melyet pap (v. diákonus) olvas, miután imádsággal és áldáskéréssel készült rá. A hívek állva hallgatják. - Az ~ szerves része a szentmise szövegeihez, elsősorban az olvasmányokhoz kapcsolódó →prédikáció, mely az ünnepi hittitok v. a szentidő jelentőségét és a hívők lelki igényét egyeztetve a ker. élet szükséges tápláléka. - Vasár- és ünnepnap a hallottakra a →hitvallás a válasz (→nicea-konstantinápolyi hitvallás). Végül az ~t az egyetemes könyörgések zárják. Ezekben Isten népe a saját papi szerepében imádkozik minden ember testi-lelki javáért, az Egyh-ért, a világi és egyh. vezetőkért, elhunytakért és az aktuális témákért. A szándékokat a diákonus, a kántor v. más segédkező (hívek közül többen is) olvassa. Az ~t követi az Eucharisztia lit-ja. - Ünnepélyes szentmisében az ~ olvasmányai énekelve szólnak. - A hatályos jogban: →igehirdetés. **

KEK 1349. - CIC 758-759, 785. - Rendelkezés néhány olyan kérdésben, mely világi hívőknek a lelkipásztorok szolgálatában való együttműködéséből fakad. Ford. Diós István. Bp., 1997. (Római Dokumentumok VI.)