etika (a gör. éthosz, 'szokás' szóból): erkölcsbölcselet, a filozófiának egyik ága, mely az értelem fényénél keresi az erkölcsi elvek és törvények alapjait. - I. Az ~ lételvi megalapozása. - Az →erkölcsiség az ember önmagára eszmélésének kísérője, ősjelenség. Aki tud magáról, többé-kevésbé tisztán különbséget tud tenni jó és rossz között. Az ~ ezt a jelenséget teszi tud. vizsgálódás tárgyává, de nem elégedhet meg az erkölcs leírásával, hanem normatív tudomány kíván lenni: meg akarja szabni, mit kell tennünk. Ehhez vissza kell nyúlnia az emberi lét alapjáig. Az ember tud magáról (öntudat) és rendelkezik önmagáról (szabadság). S bár a tudás és akarás képessége elválaszthatatlan bennünk, mindkettőt külön is vizsgálhatjuk (elméleti ill. gyakorlati bölcs. keretében). Az ~ nem más, mint gyakorlati bölcs., tehát az emberi akarás tud-a. A metafizika hivatott arra, hogy az igaz és a jó közös gyökerét föltárja, s ez: a lét. Ha nem akarjuk, hogy a szubjektivizmus csapdájába essünk, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a szabadság gyakorlása nem vak „ugrás a semmibe”, hanem azoknak az értékeknek szabad megvalósítása, amelyek a létben gyökereznek. Az erkölcsiség közvetlen normája mégis a lelkiismeret. Tárgyilag véve (anyagát tekintve) jó és megengedett cselekedet alanyilag bűnös, ha valaki - téves lelkiismeret alapján - megengedhetetlennek ítéli, s a fordított eset is előállhat. Ez azonban nem ment föl az alól a kötelességünk alól, hogy lelkiismeretünket a tárgyi értékrendhez igyekezzünk igazítani. - II. Az erkölcsi rend ennek alapján a létrendben gyökerezik. A lelkiismeret maga is föltételezi az emberi személy és környezete létstruktúráját. Még alanyilag jó cél sem igazolhatja tárgyilag rossz eszköz igénybevételét, a cél tehát nem szentesíti az eszközt, csak az erkölcsileg közömbös eszköznek kölcsönözhet pozitív tartalmat. A kettős hatás (duplex effectus) elve is csupán annyit mond ki, hogy ha egy erkölcsileg jó cselekedetből valamilyen kikerülhetetlen és előre nem látható „mellékhatás” is bekövetkezik, az a tettet nem teszi bűnössé, de ez a következmény nem tűzhető ki célként. Valamilyen rész-cél érdekében nem áldozható föl az egész személy java. Ehhez figyelembe kell vennünk az értékek rangsorát. Vannak rész-értékek - mint a testi öröm, a biológiai szükséglet, a technikai hasznosság, az igazság, az esztétikum, a műveltségi, szoc., gazd., pol. és egyéb értékek, és van összemberi v. erkölcsi érték is, amely a teljes személy értékének felel meg. Az előbbiek az összemberi v. erkölcsi érték irányába mutatnak s annak alá vannak rendelve. Az ember épp azáltal lesz emberré, ha erkölcsileg is kiteljesedik. - III. Az ~ irányzatai abban különböznek, mennyire ismerik el az erkölcsiség tárgyi és abszolút érvényét. - 1. Az etikai szkepticizmus kérdőre vonja az erkölcsi normákat. Már az ókorban is voltak képviselők. Ezt a fölfogást vallják ma is a neopozitivisták (M. Schlick és L. Wittgenstein), akik nyelvelemzés révén kimutatták, hogy az ~ kijelentései logikailag megragadhatatlanok. Ez lényegében →nominalizmus és →agnoszticizmus. Közel áll ehhez az erkölcsi relativizmus, amely a normákat örökké változóknak tartja, s tagadja tárgyi alapjukat. Az evolucionizmus etikai vetülete az, amely szerint v. ösztön-tényezők, v. a közösség önszabályozása hozná létre a morális elveket. Hasonló ehhez S. Freud lélekelemző isk-jának fölfogása, amely szerint a lelkiismeretben a szülők által belénk programozott fölöttes én jelentkezik. A különböző szociológiai irányzatok a mindenkori társad. viszonyokból vezetik le az erkölcsi fogalmakat (főként dialektikus materializmus). - 2. Az emberi lét egészéből egy-egy rész-értéket hasítanak ki a következő irányzatok: a gyönyört teszi meg legfőbb elvvé a hedonizmus (ld. epikureizmus, →eudaimonizmus), a hasznosságot az utilitarizmus, az egészséget a biologizmus (Nietzsche), a munkásosztály érdekeit a dialektikus materializmus, a szellemi haladást a kultúroptimizmus (W. Wundt). - 3. Sajátos utat jár a Kant-féle kötelesség-~. Mivel Kant szerint az ~ mint tud. nem lehetséges, nincs elméleti-metafizikai alapja, hanem ennek a kategorikus imperatívusznak belátására épül: „cselekedj úgy, hogy akarásod maximája mindig egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson”. Mivel azonban így nem beszélhetünk tárgyi értelemben vett erkölcsi rendről, a kanti ~ merő formalizmus marad. Nem ismerte föl, hogy a kötelesség tulajdonképpeni kötelező ereje a tárgyi rend, amely mögött maga Isten rejtőzik. Kant az autonóm ~ig jutott el, s nem az ontonóm (a létrenden alapuló) és theonóm (Istenre visszavezetett) erkölcsi fölfogásig. - 4. A másik végletet jelenti az érték-~, amely szerint a cselekedetet a tárgyi, tartalmi szempontok, az értékek minősítik. Már Platón és Arisztotelész is ezt vallotta (az ideák ill. a jó fogalmával). Az újabbkori érték-~ v. abban látja az értékek lényegét, hogy nem egyszerűen vannak, hanem hogy érvényesek, v. abban, hogy sajátos érzékünk van megragadásukra: megérezzük, fölfogjuk őket, valamilyen közvetlen nyilvánvalóság révén. F. Brentano, N. Hartmann és mások irányzata így elkerüli az ~i relativizmust, s a kanti kötelesség-elvet, de magyarázattal tartozik, hogyan viszonyul az értékrend a létrendhez; túl egyoldalú, amikor érzelmi kérdést csinál az erkölcsből. - 5. Jelentős irányzat napjainkban a személyiség-~ is, amely az összemberi kibontakozásban, a személyiség megvalósításában látja az erkölcs célját. Gyökerei Arisztotelészig nyúlnak vissza. Az újkorban sokféle formában jelentkezett. A fölvilágosodás az értelmi tényező és a természetes életforma kivirágoztatására törekedett, az idealizmus az ember szellemi kibontakozását hangsúlyozta (Hegel, C. Croce, F. H. Bradley). Az immanens személyiség-~ legújabb formája az →egzisztencia-filozófia, amely a tulajdonképpeni emberré-válást az ittlét megélésében látja, s túllépi a tisztán intellektuális emberképet. A keresztény perszonalizmus mindezt összhangba állítja az ember transzcendenciájával. Az ember csak akkor válhat igazán személlyé, ha nyitott marad embertársa felé, s rajta keresztül Isten felé is. Mindez megnyitja a lehetőséget a kinyilatkoztatás által közvetített ~i elvek elfogadása felé. Cs.I.

LThK III:1121. - HWPh IV:759.