Magyar Katolikus Lexikon > E > eudaimonizmus


eudaimonizmus (a gör. eudaimonia, 'boldogság' szóból): E. Kant óta az az erkölcsi-bölcseleti fölfogás, amely szerint az erkölcsi cselekvés célja a →boldogság. - Ha a boldogság csupán az egyén öröme, individuális, ha közösségi, akkor szociális ~ról beszélünk. Hozzá közel álló irányzat a →hedonizmus. -  Valójában a boldogság nem lehet végső erkölcsi elv, mert hogy mi a boldogság, azt a tárgyi értékrend alapján döntjük el, melyről értelmünk, szívünk tudósít. Az ókori etika az eudaimonia égisze alatt fejlődött ki, azonban nemcsak a hedonistákat, hanem Platón, Arisztotelész irányzatát és a sztoikusokat is magában foglalta. A ker. erkölcs közp. fogalommá tette az ókortól örökölt legfőbb jó (summum bonum) kategóriáját, de azt Istenre alkalmazta. Kant az ókori és kk. etikát "béres erkölcsnek" titulálta, s hogy visszaadja az erkölcsi elvek egyetemes érvényét, kifejlesztette sajátos formalizmusát és rigorizmusát, azt a szigorú etikát, amely kizár minden tárgyi szempontot, hajlamot, érzést. Amint azonban F. Brentano és M. Scheler kimutatta, az érzések figyelembevétele még nem föltétlenül jelenti az erkölcsi tárgyilagosság föladását. A Szentírás használja ugyan a boldogság és a jutalom kifejezést, azonban nem az ókori ~ értelmében. Az örök boldogság Isten kegyelmi ajándéka, másrészt éppen az igazán emberi tettek, értékmegvalósítás kiteljesedését jelenti. Cs.I.

LThK III:1167. - HWPh II:819.