Magyar Katolikus Lexikon > A > agnoszticizmus


agnoszticizmus (gör. 'a megismerhetőség tagadása'): 1. filozófiai irányzat, mely a tapasztalati világon túl lévő dolgok megismerhetetlenségét vallja. Az ~ fogalma Th. Huxley-tól származik, magát a szót is ő vezette be a fil. nyelvbe. Szerinte akik a metafizikát elfogadják, azok felsőbb ismeret birtokosainak, gnosztikusoknak tartják magukat, s velük szemben ő agnosztikus akar maradni. - A szó a mai használatban sem jelent szkepticizmust, vagyis a megismerés bizonyosságában való kételkedést, hanem inkább azt az irányzatot, amely a tapasztalati világon túl levő dolgokat megismerhetetlennek mondja, s így kétségbe vonja a metafizika tud. jellegét, s ezzel együtt a fil. istenbizonyítást is. Ebben az értelemben nemcsak a pozitivisták agnosztikusok, hanem Kant és követői is. A modern vallásfil. sok követője szintén ezt a nézetet vallja. Az ún. →dialektikus teológia is abból indul ki, hogy Isten - mint az egészen más - természetes ésszel még analóg módon sem ismerhető meg. Igazában az ~ menteni akarja Isten transzcendenciáját és az isteni dolgok misztérium-jellegét, s vissza akarja tartani az emberi értelmet attól a vállalkozástól, hogy Istent mint ismeretének tárgyát kezelje. Ebben egyetért a negatív teol-val, de az utóbbival való összehasonlítás feltárja azt a félreértést, amely ott rejtőzködik az ~ gyökerénél. Abból indul ki, hogy számunkra nincsenek más fogalmak, csak azok, amelyeket a tapasztalatból merítünk, amelyekkel a valóságot felfogjuk és célunknak megfelelően kezeljük. Márpedig Istenről ilyen fogalmunk nem lehet. Nem szabad elfelejteni, hogy a külső analógia mellett beszélhetünk valóságos, belső analógiáról is. Ez abban áll, hogy a tapasztalati világ a maga esetlegességében, végességében, változékonyságában feltételez egy világfölötti végső okot, egy teremtőt, akiben meg kell lenni minden tiszta tökéletességnek, ami a tapasztalati világban található. A tökéletlenségeket azonban tagadni kell vele kapcsolatban. Itt tehát egyszerre áll előttünk a pozitív és a negatív analógia. Ennek alapján mondhatjuk, hogy Isten túl van minden emberi fogalmon, de ugyanakkor valóságos ésszerű állításokat is tehetünk róla. Ezzel pedig adva van a vallás észbeli megokolása.

- 2. Teol. oldalról az ~ra vonatkozóan megállapíthatjuk: a) A ker. kinyilatkoztatás és hitbeli meggyőződés elutasít minden olyan népies ~t, amely tagadja a mindennapi tapasztaláson túlra nyúló megismerést v. annak tud. kifejtését, tehát a →pragmatizmust, a →szkepticizmust, a →pozitivizmust és a →materializmust. A kat. tanítás ugyanis nemcsak a kinyilatkoztatás alapján beszél Istenről, hanem vallja a természetes ésszel való megismerését is (Bölcs 13; Róm 1,20; D 1006), továbbá az alapvető erkölcsi term-törvény fölismerésének lehetőségét (D 1022, 1650). A hit szempontjából tehát az abszolút ~t tévtanításnak mondhatjuk, mert ha lemondanánk a hit ésszerűségének igazolásáról (hit előzményei), akkor nem állíthatnánk a hit kötelező voltát, és nem léphetnénk a meggyőzés szándékával az emberek elé. - b) A kat. teol. szemben áll a természetes emberi megismerés lehetőségének olyan szubtilis értelmezésével is, amely nem akar kifejezetten szkeptikus v. agnosztikus lenni, de a gyakorlatban elvet egy olyan objektív, érvényes megismerést a transzcendens dolgokról, amelyre ésszel reflektálni lehetne, s amely érthetően továbbadható volna. Így pl. Kant kriticizmusát v. az olyan vallásfil-t, amely a vallásos megismerést az észbeli igazoláson túl kizárólag közvetlen hitbeli döntésnek mondja. Erről ott van szó, ahol a vallásos aktust csupán valami élményből v. külön képességből vezetik le (pl. a numinózum megérzéséből, az értékek átéléséből), s ahol az emberi logikát és metafizikát mint a vallásos megismerés lényegi alkotóelemét kizárják. A modern prot. vallásfil-ba és teol-ba behatolt ilyen kifejezett v. hallgatólagos agnosztikus föltételezés, és mint →modernizmus igyekezett a kat. teol-ban is helyet kapni. Ez egyébként mindenütt jelentkezik, ahol a hit észbeli megalapozását lehetetlennek mondják v. elutasítják, még akkor is, ha az agnosztikus érzést termfölötti motiválással támasztják alá (D 1022, 1391). Ilyen ~ az a kísérlet, hogy a vallásos beállítottságot olyan területre mentsék, ahol nem támadható meg, pl. az élet végső értelmének keresésénél. A háttérben az a meggyőződés van, hogy a lét végső értelmének kutatásában az értelmi következtetés úgysem jogos, az kizárólag a hitre tartozik. Figyelembe kell venni azt, hogy az ember mint egész képes hinni, vagyis hitében benne lehet annak igazolása is, hogy miért hisz. Amikor kitart a lét végső értelmének keresésében, éppen annak a válasznak a lehetőségét igazolja, amelyet a kinyilatkoztatás nyújt. - c) Vallási ~ lehet az igazi vallási ismeret egyik lényeges jegyének rossz értelmezése v. elferdítése is. Istent csak akkor ismerem meg mint Istent, ha meglátom és elfogadom, hogy ő felfoghatatlan titok (D 1782). A vallási ismeret nem a tárgy maradék nélküli átlátása, amivel aztán én rendelkezem, mint ahogy a mai technikai racionalizmus a maga módszerét kidolgozta, és nem is olyan titkok közé való besorolás, amelyeket a további kutatás majd megold. Isten megismerésében a titok nem a jelen megismerés határa, amit még kitolhatok, és nem is a még fel nem fedezett része a fölfedezhetőnek, hanem a mindenen túl levő felfoghatatlansága, amely a szellem előtt mint transzcendencia jelentkezik, mindennek a hátterében ott van, és az érthető dolgok mindennapi felismerését egyáltalán lehetővé teszi. Isten megismerése (ész és kinyilatkoztatás által) nem egyszerűen egyike az emberi ismeret sok lehetőségének, hanem minden megismerés végső igazsága. Hiszen minden létnek és megismerhetőségnek Ő a végső oka és magyarázata. Ő még a végső teljességében, a színelátásban is mint felfoghatatlan és kimondhatatlan mutatkozik meg, ezért a teremtményi megismerés végső lényege az, hogy minél világosabb a megismerés, annál inkább érzi, hogy a mindig és mindennél nagyobb titok előtt áll. Az ~ éppen ezt a ker. igazságot nem látja. A kat. teol. azt az észszerűséget védelmezi, hogy az emberi értelem nyitott a végtelen titok előtt, s tudja, hogy éppen ezt a felfoghatatlan titkot közelítette meg. Ezek a szempontok az →ateizmus tárgyalásába is beletartoznak. G.F.

Michelet, G.: Dieu et l'Agnosticisme contemporain. Paris, 1920. - LThK I:200. - SM I:52.