Magyar Katolikus Lexikon > S > Szép


szép, szépség (gör. kalosz, lat. pulcher): tágabb értelemben a →lét transzcendens tulajdonságainak egyike az →egység, →igazság, →jóság mellett (→transzcendentáliák); szoros értelemben esztétikai érték. - A ~et szakrálisnak kell neveznünk, hiszen létezése általános emberi, tehát bennünk él, mióta emberek vagyunk mint képesség, amelyet korszak, földr. helyzet, kult. környezet, nevelés aktualizál, egyéni lehetőségeink szerint. Része intellektuális, érzelmi, akarati valóságunknak, így szerepet kap személyiségünk alakulásában, ami által megfontolásaink, vágyaink, törekvéseink egyik tudatos v. ösztönös mozgatójává válik. Ilyen értelemben olyan sokszínűen gazdag, mint maga az emberiség, ami azt jelenti, hogy korszakhoz, művelődéstört. határhoz illeszkedve változatos eszmeiséget hordoz és változatos formavilágot teremt. És ugyancsak ebben az értelmezésében mindenki teremtője és befogadója a ~nek, azaz formálója önmagának, embertársainak, környezetének. - Ezen az ált. értelmezésen túl a fogalom egy tágabb értelmezést is magában foglal, mert tört. alakulása, amely benne gyökerezik az eszmetörténetben, sok olyan meghatározást hordoz, amire magyarázatot csupán a tágabb értelmezés megvilágításában kapunk. Ugyancsak ez ad reális magyarázatot arra is, hogy mint esztétikai kategória miért tartalmaz egymással ellentétesnek, összeegyeztethetetlennek tűnő, eszméikben egymástól különböző, egymást alig elfogadható vonásokat, amelyeket mégis joggal vonunk a ~ fogalma alá. Ugyanakkor azzal, hogy esztétikai kategóriának tekintjük, korántsem zárjuk be a művészet világába, de tudomásul vesszük, hogy egy korszak szépségeszményének sűrítését, legsajátosabb vonásait az adott időszak műv-ében találjuk meg. Ezért van az, hogy a fil-történetben a szépség fogalma sok esetben v. ajánlás a művészet felé, v. a művészi alkotásból levont következtetés. -

1. Ókori pogány gondolkodók. A ~ fogalmának meghatározása a fogalom alakulásának tört. áttekintésével lehetséges, a fil. legmeghatározóbb irányzatainak, személyiségeinek munkásságán keresztül. Az első jelentős megfontolások a Kr. e. 6. sz-tól működő gör. →püthagoreusok munkásságához vezetnek, akiknek rendszerében megjelenik a →harmónia fogalma, mint olyan princípium, amely az isteni dolgok mellett az ember múzsai mesterségeinek és kézművesi tevékenységeinek is meghatározó része. Ez a fogalom késztette őket arra, hogy vizsgálják a különböző művészi megnyilvánulásokat, keresve bennük a harmónia formáló erejét, amely mind a zenében, mind a gör. kultúra szempontjából oly meghatározó →szobrászatban döntő szerepet kap, hiszen ez alakítja ki az ideális arányokat. A gör. gondolkodásban kezdettől két meghatározó elv jelentkezett, amelyek a szépséggel kapcsolatos megfontolásokban tartós szerepet kaptak: a kalokagathia és a mimézis követelménye, és ezek közül elsősorban az utóbbi, több-kevesebb értelmezési módosulással, szerepet kap a ~ fogalmának tört. alakulásában, ill. megítélésében napjainkig. - A kalokagathia a ~ és az erkölcsi jó együttes jelentkezésére utal, arra a társad. követelményre, amely a kettő összekapcsolásában kívánja látni az embert és tetteit. Így kapcsolja össze Démokritosz (Kr. e. 460-370) a ~et, a jót (mely a hasznosságot és a célszerűséget is jelenti) a művészivel, hangoztatva, hogy az erkölcsi ~nek meg kell jelennie a tettekben, melyek harmonikusan egybefonódva, annak követésére serkentenek. Emellett fölveti, hogy minden megismerés forrása az érzékelés, ezért az ember tudásának, műveltségének, így a műv-et jelentő mesterségeknek is alapja a mimézis, az utánzás, hiszen a legfontosabb képességeket, az építkezést, a szövést-fonást, bizonyos értelemben az egymással kommunikálást, sőt az éneklést is a természeti valóságot megfigyelve, azt utánozva sajátította el az ember. - A gör. és ált. az antik szépségeszmény egyik legmeghatározóbb művészetfil. kategóriája a mimézis, az utánzás. Ebben az elvben megjelenik a természetelvűség követelménye, amely a term. minél hűségesebb másolását kívánja meg az alkotótól, mert ebben látja a ~ megvalósulását a műv-ekben. Mégsem lehet egyszerűen a term. optikailag adott leképzésének tekinteni a mimézis követelményét. - A legnagyobbak munkásságát követve megismerhetjük az antik szépségfogalom leglényegesebb ismérveit. Közös bennük, hogy mindannyian hangsúlyosan foglalkoznak a mimézis problémájával, és korántsem a látvány szolgai utánzását értik alatta. - →Szókratész ~nek nevezi azt, ami egy cél szempontjából hasznos, és a szépséget a látható és hallható érzéki formában találja meg, ugyanakkor rámutat arra, hogy a művésznek válogatnia kell az előtte álló jelenségek tulajdonságai között és ha embert ábrázol, annak nemcsak külső, hanem belső tulajdonságait is vissza kell adnia. Ez pedig már messze túllépi a természet másolását, a művészi munkában érvényesülő mimézis elvét átemelve a látvány puszta másolásán. - Fil-jának megfelelően alakítja a mimézis elvét →Platón: a dolgok igazi létét a transzcendens, örök →ideák hordozzák, amiket a term. utánoz és miután a műv. ezeket a már utánzás útján létrejött realitásokat utánozza, így az ideákhoz viszonyítva alacsonyabb fokon áll, mint a reális valóság. Nem kívánja a művésztől ennek az ideákat utánzó valóságnak pontos másolását, költészet, zene, tánc, színművészet, szobrászat és festészet nem kell arra törekedjék, hogy szolgaian kövesse a realitást. Platón a kérdésre, 'mi a ~?', a választ a jóra irányuló képességben találja meg, és ~et mint a szeretet tárgyát definiálja. A ~ keresésének gyakorlata elvezet a ~ eszméjéig, amelyben felismerhető a szépség lényege. Kevesen jutnak el az abszolút ~ látásáig, hiszen tudni kell megkülönböztetni a ~et attól a dologtól, amely hordozza. Minden dolognak formája és ideája van. A forma egyéni, konkrét, látható, az idea általános, absztrakt és maradandó. - A mimézis fogalma →Arisztotelész művészetfil-jában kap meghatározó szerepet, amelyet több műve: a Politika, A retorikáról, Metafizika, Poétika egyaránt érint. Szerinte, ilyen v. olyan mértékig, a műv. az utánzás ösztönéből születik meg; lényege, hogy az utánzással megismerünk valamit, ez a megismerés örömöt okoz, hiszen rátalálunk a ~ princípiumára: a rendre és az arányosságra. Az utánzás nála sem szolgai másolás, hanem a művészi szabadság megengedi az alkotónak, hogy saját véleményét megvalósítva bánjon ábrázolása tárgyával. Nemcsak utánoznia kell a dolgokat, hanem alakítania is, megszépítheti, ill. torzíthatja a valóságot. Ez ad magyarázatot arra, hogy a műv-en belül az is tetszik, ami a valóságban visszatetsző, vagyis rút. Nem azonosítja a ~et a jóval, hanem éppen megkülönbözteti őket egymástól. Bár elismeri, hogy kapcsolódnak egymáshoz, de míg a ~ a nyugalom helyzetében tűnik fel, a jónak tettekben kell megnyilvánulnia. Ebből következik, hogy a ~et nem kapcsolja a hasznosság fogalmához, mert a ~ felismerése és szemlélése nem kívánja meg, hogy vágyódjunk birtoklására. Művészetfil-jának fontos kategóriája a katarzis jelenléte az alkotásban, amely a művészi ~et szemlélő és befogadó emberben felkelt és felfokoz nemes érzéseket és ezzel erkölcsi értékeket alakít v. mélyít, és nemes példát bemutatva v. a gonoszság veszélyeire figyelmeztetve megtisztít az ártó szenvedélyektől. - Cicero (Kr. e. 106-43) szerint a művész feladata a term-ben felismert ~ dolgok összegyűjtése és ezeknek egybekapcsolása, tehát sűrítése egyetlen alkotásban. Ebből következik, hogy bár a művész a realitást utánozza, de változtat a látványon, absztrahálja a valóságot. A ~ nála esztétikai és erkölcsi kategória, lényege, hogy harmóniát és befejezettséget hordozzon. Ezt nyújtja példaképpen a term., amelyben nincs semmi fölösleges, nincs benne hiány, tehát célszerű, s így hasznos. A hasznosság így lesz a szépség fontos ismérve. - Plutarkhosz (Kr. u. 46-126), aki minden műv. alapjának a mimézist tartja, valójában átveszi a nagy elődök, elsősorban Platón és Arisztotelész, de ugyanúgy a püthagoreusok nézeteit. Minden alkotásnak célja a megjelenítés, és az az igazán jelentős művész, aki a legszemléletesebben képes a dolgok megalkotására. Elfogadja a rút ábrázolásának jogosságát, ami a mimézis elve alapján azt jelenti, hogy a műv-ben megjelenik a rút. Ha ez erkölcsi rútság, akkor segíteni kell a szemlélőt, hogy ne követni akarja a rosszat, hanem okuljon belőle. Megkülönbözteti az ábrázolt dolog értékét a művészi utánzás értékétől. Más dolog ugyanis valami ~et és más dolog valamit ~en utánozni. Ez utóbbi ad jogosultságot a nem ~, azaz a rút ábrázolásához, és nagyon lényeges, hogy a valóságban meglévő rútnak a műv-ben is a rút feleljen meg. - →Plotinosz, aki a mimézis követelményét elszakítja a reális valóságtól és azt követeli a művésztől, hogy a lelkében élő ideákat utánozza, a gör. fil. utolsó nagy irányzatának, az →újplatonizmusnak vezéregyénisége volt. Alapkiindulása, hogy a dolgok lényegéhez nem az ész, hanem az →intuíció vezet, és ebből következik, hogy az anyag korlátozza a lényeg tökéletes kifejlődését. A szépség a legigazabb valóság, az anyagtalan szellemi lét tiszta formája. Ez a szépség, amely a mindenség logosza, csak homályosan tud az anyagban előtűnni. Felteszi a kérdést, hogy mi valójában a ~, hogyan fogalmazható meg a valóság világában? Az anyagi világ fölött a tiszta lét, az ideák világa uralkodik, a szépséget minden realitás onnan kölcsönzi. A term. mindig valami felsőbbnek a visszfénye. A világ dolgai tehát azért ~ek, mert emlékeztetnek az ideákra, ezáltal mintegy részesülnek a tiszta szépség, a tiszta létezés lényegéből. - A neoplatonizmus másik jelentős egyénisége, Proklosz (412-485) Platón teol-járól értekezve, külön fejezetben foglalkozik az isteni szépséggel és annak elemeivel. Ő is vallja az érzékek feletti szépség létezését, amely oka minden másodlagos - gondolati v. anyagi - szépségnek. Elutasítja a term. szolgai másolására törekvést, mert akadályozza, hogy a művész eljusson a tökéletes szépségig. -

2. Keresztény gondolkodók, 4-14. sz. Az eu. kultúrát fölépítő és kiteljesítő ker. gondolkodókhoz, a ker. középkorhoz az újplatonizmus vezetett át. Alkotói abból indultak ki, hogy minden szépség forrása Isten, aki a tökéletes, a legmagasabb rendű szépség hordozója. Minden mulandó, minden földi dolog belőle nyeri értékét. Szt Ágoston nemcsak a műv-tel foglalkozó munkáiba, hanem teol. tanulmányaiba is sok esetben beleszőtte a művészi ~ sajátosságait, hiszen beállítottsága, műveltsége, érdeklődési köre, az esztétikum iránti vonzalma erre késztette. A rendről, zenéről, a vallás lényegéről szóló értékezései mellett a ~ről megfogalmazott gondolatait megtaláljuk a Ter-hez v. a Zsolt-hez fűzött magyarázataiban, a szerzetesi életről, az emberi természetről, a manicheusok ellen írt tanulm-aiban, levelezéseiben, s nem utolsó sorban a Vallomásokban és a Soliloquiában is. Kitér ezekben a ~ fogalmára, tárgyalja a művészi tökéletest, a ritmust, az arányt és azt, hogy mindezek miképpen összpontosulnak a műv-ben. Vizsgálja a ~ viszonyát a hasznoshoz, az alkalmashoz, az illőhöz. Érzékelés, képzelet, emlékezet, ítélőképesség egyaránt tárgya vizsgálódásainak. Munkássága magába olvasztotta és új értelmezést adva továbbépítette Szókratész, Platón v. Plótinosz gondolkodását: mintegy megkeresztelve az antik eszmevilágot, gazdag hagyományt mentett át a kerség számára. Az egység és a rend alapfogalmak esztétikai rendszerében. Ezek biztosítják, hogy a dolog önmaga tökéletessége szempontjából egészet alkosson és biztosítja a harmonikus arányosságot a részek között, amiből összetevődik a mű és lehetővé teszi, hogy az ember fölismerhesse benne az értéket. A teremtéskor az isteni szeretet a rend és a megfelelő mérték szerint alkotta meg a világot, ami által rátalálunk a ~re. A művészekben Isten művészete működik (mely a semmiből alkotott s ami maga a bölcsesség), ezért tudnak szépet alkotni, ha nem is a semmiből, de megfelelő anyagból; megjelenik munkájukon keresztül az arány és az összhang, amit a legfőbb Bölcsességtől kaptak, attól, aki belevitte a világ testébe ezeket az arányokat és összhangot. A tökéletes szépséget a megtestesült Ige hordozza a mennyekben és hordozta itt a földön, és aki rá figyel, az előtt feltárul a megtalált szépség ragyogása. És megfordítva: aki a földi szépséget megtalálja, annak ez segítséget jelent az Istenhez fordulásban. - A Szt Ágostont követő generáció egyik érdekes egyénisége →Areopagita Dénes, akit a fil-tört. a kk. újplatonizmus megalapozójaként tart nyilván. Munkásságának kiindulását az igaz, a ~, a jó hármasságának egységét valló platóni tanításból kölcsönzi, s ennek megfelelően vallja, hogy minden részesül ebből a hármasságból. Mivel minden létezőnek oka az Isten, ezért annyiban igaz, ~ és jó a létező, amilyen arányban részesül az isteniből. Rút és rossz a Mindenható hasonlatosságára teremtett világban valójában a ~ és a jó hiányából adódik, nem létezik öröktől fogva, nem okozata valaminek. Valódi létező csak egy van: a ~-jó. A ~ és rút fogalma olyan, mint a fény és sötétség kapcsolata. A fény hiánya a sötétség, ami a fény által, olyan mértékben, ahogy éri a fény, eltűnik. A ~ és jó összhangot hordoz, alkotó és mozgató ok, valójában cél-ok (→okság), Istenben kezdet és vég nélküli, uralkodik mindenek fölött. - Clairvaux-i Szt Bernát munkássága időben egybekapcsolódott az akkor kibontakozó →gótikus építészettel. Ennek harmóniája és egyben miszticizmusa alakította szemléletét, amely a szépségeszménynek egy elvontabb ábrázolásmódját kívánta a műv-től. Szemben a rationalis species ('ésszerű megjelenés') igényével, a spiritualis effigies ('szellemi képmás') követelményét várta el az alkotásokban. Minden műv-ben az egyházat szolgáló, a szakralitást hordozó alkotásokat tartotta fontosnak, amelyek az embert a jóra intik, Istenhez vezetik. Mint a ciszt. reformmozgalom egyik vezéralakja, az egyházművészetben az egyszerűséget kívánta meg, távol tartva a pompát, a fényűzést, melyek kiszolgálják a gazdagok világát, de nem hívják Istenhez a szegényeket. A ~ről kialakított nézeteit az Én-hez kapcsolódó szentbeszédeiben fejtette ki. A műv. célja Isten, ezért a ~nek a nyugalmat, a békét, a szeretetet kell sugároznia. Nem a külsőség, hanem a belső, a lelkiség az alapja minden ~nek, mert ez teremti meg a bölcsességet, amely tiszta fényt sugároz maga körül. A lelki szépség minden kir. pompánál, minden drágakő csillogásánál ragyogóbb. Az a mű, amely csak a külső, a felület díszítésére vigyáz, csak azt tartja fontosnak, valójában formosa deformitas ('formás formátlanság'), ami eltávolít Istentől. - Szt Bonaventura misztikus, meditációra épülő lelkisége meghatározza a ~ről, az esztétikumról vallott nézeteit is. Úgy tekintette a világot, mint Isten képmását: benne maga a Mindenható jelenik meg. Esztétikai nézeteinek legfőbb eleme a fénymisztika, hiszen a fényből árad minden szépség, ez az a szubsztancia, amely képes önmagát sokszorosítani és így isteni attributummal rendelkezik. A fény a testek színeiben jelenik meg, érzékeinkkel felfogjuk és gyönyörködünk bennük. Mivel azonban szépségüket az intellektus ítéli meg, szublimáljuk, elszakítjuk anyagiságától és ezzel egy spirituális létbe emeljük. Amikor az ember a szépséget megérzi, vágyakozás támad benne Isten után, átéli végtelen szeretetét. A művészi alkotás imitálja az isteni teremtést, hiszen a művész a lelkében élő eszméhez igyekszik megfelelő külsőt alkotni, tehát nemcsak reprodukálja a látott világot, hanem törekszik kifejezni saját belső ideálját. Vallja, hogy a ~ és a jó, a ~ és az igaz, bár nem cserélhetők fel egymással, osztoznak az intellektusban, feltételezik egymás megértését és ezzel a létezést magát. Megkülönbözteti a külső és a belső ~et, a test és a dolgok lényegét hordozó ~et. Összhang, arányosság, harmónia, rend fölfedezhetők a ~ dolgokban, amelyek gyönyörködtetnek és szeretetet ébresztenek az emberben. A teremtményekben semmi sem tekinthető olyan gyönyörűnek, mint a →szeretet, amelyet a szépség a maga természeténél fogva előidéz a lélekben. Minden dolog Istent dicséri, neki szolgál. Az ember is Istenben találja meg örömét és nyugalmát, mégpedig a szeretet által, amely Istenhez vezet. - Aquinói Szt Tamás tanítását a ~ről elsősorban a Summa theologica adja, de kommentárjai és kisebb tanulmányai is kitérnek a ~, a műv. kérdésére. Kiindulása a ~ és a jó egymáshoz való viszonyának meghatározása. A kettő szoros kapcsolatának alapja, hogy mindkettőben fontos a megformáltság, olyannyira, hogy a jót ~nek mondjuk, anélkül, hogy fogalmilag összemoshatnánk a kettőt. A szépség ugyanis megtapasztalható a puszta szemlélés által, a jó azonban cselekvésre késztet. Ezért a szépség causa formalis, míg a jó causa finalis és ezzel kifejezhetjük világosan a kettő közötti különbséget (→causa). A ~, amely a megismerés által tárul fel, hordozza a teljességet, az összhangot, és lényegéhez tartozik a ragyogás. A teljesség befejezettséget jelent, tökéletességet, vagyis azt, amiből saját tökéletessége szempontjából nem hiányzik semmi; az összhang a megfelelő arányt jelenti, amikor céljának megfelelően rendeződik el és foglalja el a neki megfelelő helyet; a ragyogás jelenti a fényt és a tisztaságot (claritas formae), mely a ~ valóját beteljesíti. Ezek a testi szépség kritériumai, míg a szellemi ~ lényege, hogy az ember tettei az ész fényének megfelelő mértéket követik. Ebből adódik, hogy elválaszthatatlan a ~ a jótól. A ~et úgy kell tekintenünk, mint az Istentől akart lényeg manifesztálódását, ezért felismerése a lelket segíti Istenhez emelkedni. Ugyanezt teszi a műv. is, amely intellektuális erény és mint ilyen rokona a tud-nak. Szt Tamás „ars”-nak nevezi a műv-et, a tud-t és a mesterségeket egyaránt. Kimondja, hogy a művészt nem azért illeti dicséret, hogy milyen szándékkal alkotta meg a művét, hanem csupán azért, hogy milyen a mű, amelyet alkotott: a létrehozott műnek önmagában kell jónak és tökéletesnek lennie. -

3. A reneszánsz, 14-16. sz. E korszak lényege a reális valóság felfedezése, az a törekvés, amely a műv-ekben a természetelvűség megvalósítására építi az alkotómunkát, olyan megkötéssel, hogy a való világ eszményített szépségét valósítsa meg a művész. Mert a szépség a természet valósága, az hordozza. Ezért érthető, hogy tér, test, mozgás, lendület, a kolorit realitása és mindezekkel a valóság három dimenziójának felfedezése nemcsak a plasztikában, hanem a festészetben is követelmény, az ember teljességének, testi, lelki valóságának megformálása jelenti a művészi ~et. - A reneszánsz első teoretikusa Leon Battista Alberti (1404-72) építész, aki építészeti munkásságát csupán tevékenysége egyik ágának tartotta, tudatosan és folyamatosan foglalkozott elméleti, fil-esztétikai kérdésekkel, amit gazdag és értékes publikációi bizonyítanak. 10 köt-es, építészeknek szánt kézikv-e, a De re aedificatoria nemcsak a technikai alapismereteket közli, hanem az építészet elvi problémáit is. A reneszánsz architektúra alapját jelenti, hogy az építészeti ~ soha nem a külsőséges díszítésben, a díszítő elemek változatos alkalmazásában jelentkezik, hanem az épület arányai, a különböző részek összhangja adják az architektúra esztétikumát. A dekorációt tehát nem azonosíthatjuk a szépséggel, mert az épület törvényszerűségéhez tartozik, hogy valamennyi összetevője harmonikusan kapcsolódjék egymáshoz. Ez azt jelenti, hogy ne lehessen belőle semmit elvenni v. hozzáadni, mert minden változtatás megrontja a szépségét. A De pictura és a De statua a képzőműv-ek esztétikai lényegével foglalkozik, a három dimenzió megvalósításának lehetőségével, a festészetben a térillúzió eszközeivel. Alberti a perspektíva törv-einek egyik első kikísérletezője volt. A természet követése és eszményesítése a művész feladata, ezért szemmel és értelemmel egyszerre kell vizsgálnia a valóságot. Minden alkotásnak tudatosan szerkesztett kompozícióra kell épülnie, mert a kompozíció az eszköz a művész kezében, hogy a valóságot, tehát a megtalált ~et egy új dimenzióban visszaadni tudja. - →Leonardo da Vinci igazi reneszánsz személyiség volt (uomo universale), aki mint festő, szobrász, építész, író, természettudós sokoldalúan képviselte a korszakot meghatározó szellemiséget. Vallotta, hogy a művész feladata a ~et birtokló természet rejtett szépségeinek feltárása és megörökítése. Kiindulása volt, hogy a ~et elsősorban az emberben és spirituális céljaiban kell keresni, s ez magával hozza az egész valóság keresésének vágyát. Mechanika, matematika, anatómia, technika, az optikai valóság kutatása mind megannyi feladatot jelentett számára, a perspektíva megjelenítésének festői eszközei, a fény és az árnyék, a mozgás ritmusa, a természeti valóság formai-festői megragadása témái voltak elméleti munkásságának. - Albrecht →Dürer szépségeszménye, amelyet arányelméleti, geometriai kutatásai során fogalmazott meg, lényegében egybecsengett Itália teoretikusainak álláspontjával. A szépség maga a tökéletes arányrendszer, amely a természetben ölt testet és amelyet a művészetnek magába kell olvasztania. Fel kell kutatni a valóságban megtapasztalható szépséget, amely ott szétszórtan, a dolgoknak sokszor csupán egy-egy részletében található, és ezeket összegezve kell létrehozni az alkotást. A művész tehát szintetizálja művében a természeti ~et. - →Michelangelo, akinek munkássága a különböző műv. ágak (építészet, szobrászat, festészet, rajz) mindegyikében a tökéletest és ezeken belül a különböző műfajok gazdag sokféleségét alkotta meg, elméleti megnyilatkozásaival is nagy hatást gyakorolt korának szemléletére. A műv. feladata a valóságban rejtetten meglévő szépség feltárása, hogy ezáltal a dolgok lényegével ajándékozza meg a világot. A szépséget megérteni, arra rátalálni, mindehhez fil. gondolkodás és termtud. ismeretek szükségesek, mert olyan fogalomról van szó, amelyet bölcselet és gyakorlati ismeretek segítségével érthetünk meg. -

4. A 17-19. sz. német bölcseletben Gottfried Wilhelm →Leibniz nézetei készítették elő a 18. sz: felvirágzó német fil. isk-t. Leibniz a világegyetem tökéletességét, meghatározó harmóniáját vallotta, ami alapot ad az ember számára, hogy ebből ismerje fel a ~et, amelyet érzékei tükröznek vissza. Az érzékek útján történő megismerés (szemben a racionális megismeréssel) bár homályosan, ill. alig tudatosan mutatja meg a lényeget, mégis megfogalmazható általa a ~ fogalma, amely a rend, az arány és az összhang érzékelését jelenti. - Leibniz hatása érezhető az esztétikát mint önálló fil. diszciplinát elindító Alexander Gottlieb →Baumgarten munkásságában, aki a ~et az érzékek által közvetített tökéletessel azonosította. A bölcseletet 3 nagy ter-re bontotta: az igaz a →logika, a ~ az →esztétika, a jó az →etika körébe tartozik. Az esztétika ekkor válik a műv-ek önálló elméletévé, hogy mint testvértudomány kapjon helyet a logika és az etika mellett. - Baumgarten kortársa, a jeles művészettörténész Johann Joachim Winckelmann (1717-68), aki már a →klasszicizmus irányába vezeti a tud-t, Geschichte der Kunst des Altertums c. kv-ében, az első ném. műv-tört. feldolgozásban értekezik a műv. lényegéről. A ~ről vallott nézetének kiindulópontja, hogy a földi ~ mércéje az istenhasonlóság, mivel a tökéletes szépség Istenben van. Isten egységes és osztatlan, ezért a ~ formáját az egységben és az egyszerűségben kell keresnünk, s meg kell különböztetnünk attól, ami csupán csak tetszik. A művésznek erre kell törekednie, tehát minél visszafogottabban, szenvedélytől mentesen kell kifejezze az egyéni érzelmeket. Az igazi nagy alkotások valóban a nemes egyszerűséget tükrözik, aminek nagyszerű példája a gör. szobrászat, ahol az alkotó a kifejezést alárendelte a szépség törvényeinek. Megengedte a szenvedélyt a költészetben, a festészettől pedig az intellektuális mondanivaló allegorikus megfogalmazását várta el. Hatása igen jelentős nemcsak a ném. bölcsészettud. alakulásában, hanem a műv-ben is. Befolyása érezhető a ném. felvilágosodás egyik legjelentősebb egyénisége, Gotthold Ephraim Lessing (1729-81) munkásságában, aki esztétikai nézetei kiindulásaként tekintette Winckelmann Laokoón-analízisét és önálló tanulm-ban dolgozta föl a szoborcsoportot. Foglalkozva a különböző művészetekkel, a plasztika mellett a költészettel és a festészettel, megállapította, hogy bár mindegyik műv. ág ugyanazt a tér-idő szerkezetű emberi világot dolgozza fel, lényeges különbségek mutatkoznak abban, hogy a valóságot hogyan transzformálják a műalkotás részévé. A szépség a természetnek csupán kis része, amit fel kell áldoznia a művésznek a legfőbb törvény, az igazság érdekében. Ebben a tézisben egy új realizmus elveit rakja le, amire azért van szerinte szükség, mert a humanizmus udvari etiketté, az esztétikai norma pedáns szabályzattá szűkült. - Lessing mellett a ném. felvilágosodás jeles gondolkodója Moses →Mendelssohn, aki elsősorban az esztétikai élmény pszichológiáját vizsgálta. A ~ sajátsága, hogy az ember objektív tetszéssel képes szemlélni, vagyis a ~ akkor is tetszik, ha birtoklására nincs módunk. Megismerése önmagában az öröm érzését kelti fel, és ha támad is a szemlélőben vágy a ~ megszerzésére, ez teljesen különbözik a ~ élvezetétől. A szépség, amelyet az érzéki megismerés szintjén ragadunk meg, a dolgok tökéletességét hordozza, tehát általa eljuthatunk a világ jelenségeinek értékeihez. - Immanuel →Kant Kritik der Urteilskraft c. művében a művészetfil., a ~ tud-a rendszerré épült ki. Ezt megelőző munkái, a Kritik der reinen Vernunft az értelem, a Kritik der praktischen Vernunft az erkölcs ter-ének vizsgálata. Kant megkereste az esztétikai tudatban az →a priori elemeket. Három lényeges megállapítása: a) Ha valamiről azt mondjuk, hogy ~, először a tetszés tudatosodik bennünk, de érdek nélkül. Nem birtokolni akarjuk, hanem látni és minél jobban megismerni. Ami a ~ dolgokban tetszik, azt meg kell különböztetni magától a ~től. Ugyanígy nem azonos a ~ a kellemessel, mely nem tetszik, hanem élvezetet okoz, sem a jóval, mely érdeket feltételez, sem az igazsággal, mely fogalmilag rögzített. - b) Ha egy dolgot ~nek mondunk, a szubjektumhoz, önmagunkhoz való viszonyában tekintjük és nem más tárgyakhoz való viszonyában. Az ítélet tehát szubjektív, nincs olyan szabály, amely mindenkit kényszerítene, hogy egy dolgot ~nek találjon. A ~ tehát a szemlélő alany vonatkozásában létezik. - c) Másfelől viszont általánosítjuk ítéletünket és érzelmünket azért, mert minden ember képességét lényegében azonosnak ismerjük, ítéletünk az egyetemes ész eredménye. Hangsúlyozza, hogy nem céljára és rendeltetésére való tekintettel ismerünk el valamit ~nek, amiből következik, hogy nem azért mondunk ~nek egy dolgot, mert valami tökéleteset ismertünk fel benne, hanem ~nek mondjuk, mert képességeink harmonikusan működnek vele kapcsolatban. - Kant tanítványa volt Johann Gottfried →Herder, az író, költő, esztéta és filozófus, aki mestere nézeteit bírálva határozta meg a ~et. Herder szerint bár igaz, hogy a ~ nem azonosítható a kellemessel, de szoros a kapcsolat közöttük, mert ami ~, jó, hasznos és igaz, az egyben kellemes is, sőt ezek legtöbbször együttesen jelentkeznek a kellemesben. Ugyancsak nem abszolutizálható a kanti érdeknélküliség sem, mert az érdektelenség kizárja, hogy felfedezzük egy dologban a ~et. A ~et úgy tekinti, mint egy tökéletesség érzéki megjelenését. - Karl Wilhelm Humboldt (1767-1835) a ~ lényegét vizsgálva abból indult ki, hogy az emberi élet egységes eszmény felé törekszik, aminek kialakításában döntő szerepe van a műv-nek. A műv. a ~ hordozója, a legemberibb alkotás, rajta keresztül megértjük helyünket a világmindenségben. Bár a term-et ábrázolja, de a képzelőerő közvetítésével. Ez azt jelenti, hogy nem utánozza, sőt elpusztítja a természetet, hogy azután helyreállítsa, mint a fantázia termékét. Így kapcsolja össze az alkotás az embert a világgal és biztosítja azt a totalitást, amely a műv-et az istenség legbeszédesebb jelképévé emeli. - A gondolatot tovább mélyíti Friedrich Wilhelm Joseph →Schelling, akinek fil-ja az értelmi, az erkölcsi és az esztétikai tudatot vizsgálja. Vallja a platonikus eszmét, hogy a művészi szépség az isteni abszolútumot magukba foglaló ideáknak szimbolikus ábrázolása. Mivel az ideák forrása Isten, így minden műv-nek Ő a végső oka. Ezért a műv. megszünteti az ember és a világ közti ellentmondásokat, ami azt jelenti, hogy a művészi szépség által kiegyenlítődik az ember és a természet, a tudatos és tudattalan közti űr. - A klasszikus német fil. szintézisének megteremtője, Georg Wilhelm Friedrich →Hegel a szépséget a szelleminek érzéki formák által való megjelenésében fedezte föl. A szépség hat érzékeinkre, érzelmeinkre, felfogásunkra és képzeletünkre. Megtaláljuk az egész természetben, különösen az élő világban, de legtökéletesebben a műv. tárja fel előttünk. A megtapasztalt szépség a relatívban magát megvalósító abszolút, az anyag korlátait áttörő, az alakon átcsillogó eszme. Minden alkotásban meg kell különböztetni a külső formát a belső szellemitől, a felületet, vonalakat, színeket, hangokat az érzéstől, az eszmétől. A művésznek saját egyéniségét kell rányomnia a külső dolgokra és ezzel önmaga legsajátosabb tulajdonságait kell kifejeznie. - A kísérleti lélektan egyik megalapítójának, Gustav Theodor Fechnernek (1801-87) pszichológiai vizsgálatai elvezettek ahhoz a megállapításhoz, hogy a ~ fogalmához nem fil. megfontolás által, sőt még csak nem is a műv. és a természet viszonyának elméleti kérdései által jutunk, hanem meg kell vizsgálni azt a tetszést, amit egy ~nek minősített tárgy kelt bennünk, ezért a befogadó, a ~et szemlélő ízlésítéletét kell figyelembe venni. Ő tehát azokat a törv-eket vizsgálja, amelyek szerint a tárgyak érzékelése tetszést kelt bennünk, és arra késztet, hogy valamit ~nek mondjunk. Módszere induktiv és pszichológiai. Az esztétikai élmény megszerzéséhez a ~ dolognak úgy kell hatnia, hogy ez a behatás átjusson a szemlélő tudatának küszöbén és a ránk ható dolgoknak változatosnak, igaznak, világosnak kell lennie. - Theodor Lipps (1851-14) szintén összekapcsolja az esztétikai élményt a pszichológiával. Nézetének lényege, hogy a ~ felismeréséhez a szemlélő alanynak és a szemlélt tárgynak egybeolvadása szükséges, amit beleérzésnek (Einfühlung) nevez. Véleménye, hogy minden dolog, amely szimpátiát kelt, ezáltal hat esztétikailag, mert a szimpátia teszi lehetővé a beleérzést. A pozitív beleérzés tárgya a ~, a negatív beleérzésé a rút. -

5. A fr. esztétikai iskolák első személyisége René →Descartes, a →racionalizmus egyik megalapítója. Felfogásának lényege, hogy az emberi megismerésnek nem a tapasztalat, nem az érzékelés a forrása, hanem az ész, ebből adódóan a ~ és a műv., szemben a tud-nyal csak másodlagos szerepet kap az ember intellektuális világában. A szépséget ugyanis lehetetlen objektíven megítélni, mert az értékelés az egyéni tetszéstől, az pedig az egyénekben különböző módon felhalmozódott asszociációktól függ. A kifejezés tisztasága a leglényegesebb, mert ez teremt egységet a gondolat és a stílus között, és ez utóbbi szépségének legfontosabb kritériuma a szimmetria. Mint matematikus, az esztétika ter-ét metafizikai, sőt mat. formulák szerint kívánta kijelölni és ezáltal egzakt tud-nyá emelni. Erre utal többek között, hogy különbséget tesz etikai és esztétikai minőség között, ami szerint az etikai a belső énünknek felel meg, míg az esztétikai a külső érzékszervek által megtapasztalt dolgokat jelenti. Ezzel a különbségtétellel tesz kísérletet az esztétikai ítélet érdektől független meghatározására. Hatása érvényesül a fr. klasszicista műv-ben, ahol az ábrázolás legfontosabb elvének a hideg értelmet tartották, igyekezve száműzni az emóciókat és kanonizálni az antik formákat. - A fr. isk-hoz kapcsolódik a svájci származású Jean-Pierre de Crousaz (1663-1748), aki a ~ fogalmát az érzelem és értelem egyfajta összhangjában kereste. Eszerint amikor valamit ~nek mondunk, olyant veszünk észre, amit helyeslünk és ami élvezetet okoz. Kereste a ~ karakterét, s a változatosság, egység, szabályosság, rend és arányosság jelenlétében találta meg. Korára tett hatása emeli ki Yves-Marie André (1675-1764) esztétikai munkásságát, aki nem tartotta fontosnak a ~ dolgok megnevezését, de annál inkább azt, hogy mi a ~. A szépséget ennek érdekében három osztályba sorolja: a) a lényeges ~ az isteni szépség, ami egység a sokféleségben; b) a természetes ~, amelyet a külső világ hordoz és ami az ember ízlésétől független, c) a műv-tel megteremtett ~, ami az egyén, ill. egy közösség eszményét adja. A ~hez kapcsolódó ízlés csupán erre a harmadikra vonatkozik. - Jean le Rond →d'Alambert, aki Diderot-val közösen a 28 köt-es fr. Enciklopédiának volt a szerk-je, s ezáltal egyik vez-je azoknak, akik a felvilágosodással új eszméket ültettek el az eu. gondolkodásban, a műv-et mint a szépség hordozóját az ember utánozva teremtő attitűdjének tartotta. A szépség megközelítésének kérdésével foglalkozva az ízlés problémáját vizsgálta, amit elterjedtnek, de nem ált-an kiműveltnek tart. Véleménye, hogy az ízlés az a képesség, amely a műalkotásokból kiválasztja azt, ami tetszik. A természetet visszatükröző műv-ek között első helyen a festészet és szobrászat áll, de mint a természetben létező szimmetrikus rend utánzója, hozzájuk kapcsolódik az építészet is. - Denis →Diderot, az Enciklopédia köré tömörülő írók és egyben a felvilágosodás egyik vezéregyénisége d'Alambert-hez hasonlóan a term-hez kívánta visszavezetni a műv-et, de a term. fogalmát igen tágan értelmezte. Szerinte a term. része az emberi társad. is, az a környezet, amit az ember teremt önmaga számára. Ez a nézete egy új realizmuselméletet indított el, amelynek lényege, hogy a műv. ne ált. eszméket fogalmazzon meg, hanem a konkrét valóságot, a hús-vér embert a maga valóságában jelenítse meg. Elvetette az ideált, a mesterkélt beállítottságot. A term. utánzásának egyet kell jelentenie az igazság megfogalmazásával. - A korszak szellemi köréből hangsúlyosan kell említenünk →Voltaire-t, aki az Enciklopédiában éppen az ízlésről szóló címszót írta meg. Bár hirdeti az ízlés relativitását, tehát személyhez kötöttnek, szubjektívnek vallja, ugyanakkor tudja, hogy a valós értékeket felismerő ízlésnek mégis vannak ált. kritériumai. Az ízléssel különböztetjük meg a ~et, ill. annak ellenkezőjét. Érzékletes hasonlattal a fizikai ízléshez, a nyelv ízérzetéhez hasonlítja. Úgy, mint a nyelv, megelőzi a meggondolást, érzékeny a jó iránt és visszautasítja a rosszat. A műv-ek alapvető szabálya a természethűséghez vonzódás, amiből következik, hogy egy alkotás szépségének lényege az igazság. Ez pedig a fr. gondolkodók által annyiszor hangsúlyozott raisonnak, az ésszerű gondolkodásnak az eredménye. - A teljesebb képhez meg kell említenünk Victor Cousin (1792-1867) és tanítványa Théodore-Simon Jouffroy (1796-1842) munkásságát is. Cousin, a Sorbonne tanára tulajdonképpen a kantianizmust kapcsolta vissza a platóni tanításhoz, amikor vallotta, hogy az eszményi ~, amely minden egyedi, konkrét szépség fölött áll, nem más, mint maga Isten, minden szépség ősforrása. Ebből adódóan a ~nek lényege a szellem, a lélek, a végtelenség. Nála jelent meg elsőként a l'art pour l'art elve, amely a 19. sz. második felében uralkodó esztétikai szemlélet lett. Cousin vallotta, hogy a művész ~érzékének ő maga a forrása és a műv-nek nem feladata a vallás v. az erkölcs szolgálata. Az ő nézeteitől elinduló Jouffroy azonosította a ~et a kellemessel, állítva, hogy minden ami ~, élvezetet okoz. Megállapítása szerint a ~ nem azonos a jóval, az igazzal, a hasznossal. Különösen az utóbbitól különíthető el látványosan, ugyanis a ~nek semmi haszna nincs, minden érdek nélkül váltja ki belőlünk a tetszést. Ha valaminek a hasznát értékeljük, nem vesszük figyelembe szépségét és fordítva. A birtoklás vágya nem alkotóeleme a ~érzékünknek. Foglalkozik a szépség metafizikájával, keresi a lényegét, amikor felteszi a kérdést, hogy mi teszi a dolgot ~pé? Minden jelenség mint szimbólum és allegória szól hozzánk, amivel sejteni engedi a dolog megközelíthetetlen lényegét. A látható így jelzi a láthatatlant, a testi a test nélkülit. A ~ tehát a láthatatlan kifejezése olyan valós jelekkel, amelyeken keresztül megnyilvánul. -

6. Angolok. A szépségeszmény elméleti alakulásában nagy szerepet kapott az ang. felvilágosodás egyik fontos irányzata, a szenzualizmus, amelynek alapjait John →Locke fektette le. Szerinte megismerésünk egyetlen forrását érzékeink adják, így képzeteink nem pontos képei a valóságnak, mert az érzékelő alany mindenkori állapota befolyásolja. A megszerzett képzetek egy része valóságosan létezik, mint pl. a kiterjedés, a nagyság, míg vannak másodlagosak is, amilyen pl. a szín, az íz, a hang, amiből követői azt vonták le, hogy a szépség nem a tárgyak tulajdonsága, hanem csupán szubjektív érzés. Anthony Ashley-Cooper →Shaftesbury ennek alapján vallja, hogy a ~ nem az anyagban, tehát nem a testben, hanem a formában, a művészi elrendezésben van. A legmagasabb rendű a lelki szépség, ami azonos az erkölcsi jóval. A műv-nek az a feladata, hogy a társad. erkölcsi felemelkedését szolgálja. Ennek érdekében kell bemutatnia a hibákat, a bűnöket, azok következményeit, mert ezzel megtisztítja a lelkiséget és értéket ad az erkölcsnek. Ebből adódóan a művész nemcsak fantáziáját követi az alkotás folyamatában, hanem értelemre, tudásra van szüksége, hogy jó irányba vezesse képzeletét. Shaftesbury tanításából indul el és azt fejleszti tovább Francis Hutcheson (1694-1747), amikor a ~ és az erény eszméinek keletkezését vizsgálja. Különválasztja egymástól az etika és az esztétika ter-ét, elhatárolja a ~et a jótól, mivel a szépség a külső hatásra bennünk keletkezett szubjektív érzés. Megérteni, felfogni a ~et azért tudjuk, mert a morális érzék mellett az emberben van egy vele született belső érzék, amely alkalmassá teszi a külső hatás befogadására. A szépségnek két nagy csoportját különbözteti meg: az abszolút ~et, amely semminek sem az utánzata és a relatív ~et, amely más dolgok szépségéhez kapcsolódik. - A szenzualizmus követője Henry Home (1696-1782) is, aki a szépség ált. törvényszerűségeit az emberi lélek mozgásából igyekszik levezetni. Esztétikájában központi szerepet kap a pszichikai mozgás, a szenvedélyes megrázkódtatástól egészen a nyugalmi állapothoz közelítő és ezért esztétikailag kevésbé jelentős kellemesig. - Mint festő és grafikus, a gyakorlatból vonta le esztétikai nézeteit William Hogarth (1694-1764), amikor az esztétikát új alapokra, a term. tanulmányozására és a műv. tapasztalatra kívánta helyezni. A ~ lényegét keresve 6 egymást kiegészítő, ill. korlátozó princípiumot határozott meg: a) az alkalmasság, amikor a dolgok megfelelnek rendeltetésüknek; b) a változatosság alakokban és színekben; c) egyformaság és szabályosság, amelyeknek ki kell domborítaniuk a megfelelés eszméjét; d) egyszerűség és határozottság, és az ezekhez kapcsolódó változatosság, ami a jó kompozíció titka; e) a bonyolultság, amely legbensőségesebben a szemet gyönyörködtető hullámvonalban jelenik meg; f) a nagyság, mivel a méretek önmagukban elegendőek ahhoz, hogy felkeltsék az ember bámulatát. A szépség megtestesítője a kígyóvonal, amelynek hullámzása a képzeletet felszabadítja. Példákkal igazolja, hogy a művtört-ben az ékítmények sokasága hordozza a hullám ritmusát. Nézetei elméleti hátteret biztosítottak a rokokó művészetnek. - Edmund Burke (1729-97) Hogarth-hoz hasonlóan az experimentális esztétika előfutára. A fenséges és a ~ fogalmáról értekezve, gyakorlati útmutatással kívánt hozzájárulni ezek megértéséhez. A szépség elemei a mennyiség mérsékletessége, a felület csiszoltsága, a vonalak változatossága, a színek tisztasága és lágysága. Elkülöníti a természeti ~et, amit fenségesnek nevez, a művészi ~től. A fenséges méretében terjedelmes, durva és darabos, színvilágában a sötét az uralkodó. A fenséges félelmet kelt, feszültségben tartja az embert, a ~ megnyugtatja a lelket. - A korszak agnosztikus és szkeptikus nézetei ellen lépett föl Thomas Reid (1710-96), amikor a szépség helyét és kritériumait kutatta. Kiindulópontja az a feltevés, hogy az emberben van egy bizonyos lelki képesség, amely a jelenségekben természetüknél fogva meglévő esztétikai minőséget felismeri és élvezi, és ez azt bizonyítja, hogy az ízlés szabályai ált-ak. A szépséget a hang, szín, forma, érzés, cselekedet egyaránt hordozza, a kérdés azonban, van-e bennük valami közös, amit ~nek mondhatunk? Szerinte ilyen nincs, mégis jogos a közös nevező, mert amit ~nek mondunk a dolgokban, az kellemes érzést kelt és ez az érzés a dolgok belső kiválóságába vetett hittel párosul. - A költő, filozófus Samuel Taylor Coleridge (1772-1834) szerint a műv. a közvetítő a term. és az ember között és ezzel feltárja a világ szépségét, a ~ lényege pedig, hogy benne és általa a dolgok sokfélesége eggyé válik, a forma leegyszerűsödik. Megállapítása nagy hatással volt a modern elméletek és műv. irányzatok alakulására. - A 19. sz. 2. felében az uralkodóvá váló termtud-os szemlélet új empirikus szempontokkal gazdagította a szépségeszményt, és ennek egyik első megfogalmazója a →fejlődéselmélet kidolgozója, Charles Robert Darwin (1809-82) volt. A ~érzék kialakulását keresve megállapította, hogy az nem kizárólagosan emberi képesség. Így pl. a színekről kimutatható, hogy mind a növények, mind az állatok világában fontos szerepet játszik a szaporodáskor, tehát közvetve szerepe van a fajok fejlődésében is. Szerinte az állatok is rendelkeznek ~érzékkel, és ezekhez az ősi gyökerekhez kapcsolódik vissza az ember ~ utáni vágya is. A színekkel, formákkal díszítés, a hangoknak a zene irányába differenciálódó gazdagodása visszavezethető az ösztönök világához. -

7. Itália, 17. sz. A reneszánszt követő műv-fil. egyik első teoretikusa, Giovanni Pietro Bellori (1615 k.-1696) szerint a term. mindig a tökéletes szépség felé tör, de nem valósíthatja meg ideálját, mivel gátolja az anyag, amiben az eszmeinek meg kell jelennie. Ez az újplatonista nézet a művésztől megköveteli, hogy alkotásában olyan ~et formáljon, ami nem egy konkrét tárgy tulajdonsága, hanem összevonja, magába sűríti a term-ben felfedezhető rész-szépségeket. Bellori szerint a reneszánszt követő időszak hanyatlást hozott a műv-ben, ezért a modern alkotóknak igyekezniük kell megújítani a nagy múltat, tanulva annak művészi szemléletéből. Ez a nézete Bellorit a kialakuló klasszicizmus egyik első teoretikusává emelte. - Az itáliai esztétikai isk. kibontakozásának időszaka a 19. sz., a már megvalósult klasszicizmus kora, ami egybeesik az archeológiai, a múltat feltáró tud-os kutatással. Antonio →Rosmini-Serbati, a pápai állam egyik kulturális irányítója esztétikai elméletének megfogalmazásához Descartes tanaiból indult el, de hatottak rá Schelling és Hegel nézetei is. A ~et, hasonlóan az igazsághoz, egy felettünk álló objektum attrib-ának tartotta, ami megmagyarázza a szépségben megjelenő három alapsajátság, az egység, a sokféleség és az összesség jelenlétét. - Korának esztétikájára nagy hatással volt az 1848-as m. szabharc egyik pártfogójának, a magyar függetlenség támogatójának, Vincenzo Giobertinek (1801-52) a munkássága. A ~ről értekezve, annak eredetét kutatva kereste jelenlétét a term-ben és a műv-ben, tárgyalta a képzelet működését, és megállapítja, hogy a szépség független az egyéntől, tehát nem szubjektív fenomén. A ~ a forma és anyag egyesülése által jelentkezik, alkotója a teremtő erő, hordozója a tér és idő. - Irodtört. kutatásainak keretében fejti ki nézeteit Francesco de Sanctis (1818-88), aki a műv-pszichológia metodikájával vizsgálja az alkotás idején a művészben végbemenő folyamatokat és ebből következtet a mű értékére. A műv. lényege a forma, minden, ami a formát megelőzi, az alkotás szempontjából káoszt jelent. A formát a fantáziával és a kifejezőerővel azonosítja, ami által a forma és a tartalom közti viszony megbonthatatlan és szükségszerű. -

8. A 20. sz-ban a fr. Henri Louis →Bergson az intuitivizmus kidolgozásával vallotta, hogy az alkotó a művészi ~hez az intuíció útján megszerzett, a logikai gondolkodást mellőző, villanásszerű megismeréssel jut el. A szépség legteljesebb elérése és megfogalmazása ezen az úton lehetséges, és ezt nevezhetjük valódi lényeglátásnak. E nézetekkel hatott az egzisztencializmus esztétikájára, mely vallotta, hogy az intuíció teszi lehetővé a transzcendens megragadását, a lét felfedezését, amely a szépséghez vezet. - A 20. sz. első évtizedeiben uralkodó esztétikai nézetek alakulására a legnagyobb hatással az olasz Benedetto →Croce volt. Szerinte a műv. az intuícióra épül, amelynek eredménye a képiség, szemben a logikai úton szerzett tudással, amelynek eredménye a fogalom. Az intuíció képiség-jellege abból adódik, hogy elválaszthatatlanul összefügg a kifejezéssel, vagyis ezen az úton csak az ismerhető meg, aminek kifejezését bensőleg átéltük. A művészi megismerésben tehát az intuíció kap döntő szerepet, ez alakítja a dolgokat a tudatban kifejezéssé, amely így már nem azonos a valóság percepciójával. A teremtő intuíció hozza létre a műv-ben a tartalom és forma eggyé olvadását, minden alkotás lényegét, és ezért van az, hogy egy adott tartalomnak mindig csak egyetlen forma felelhet meg. Kifejti, hogy egy irod. alkotást nem lehet más nyelvre fordítani, mert ha ezt tesszük, akkor legfeljebb egy új alkotást teremtettünk, aminek nincs köze az eredetihez. Ez a megállapítása azért lényeges, mert vallja, hogy minden alkotás oszthatatlan egység. A művészi ~ből kizár minden hasznossági, erkölcsi és igazság-szempontot. -

9. Magyarok. Az esztétika tört-ének, egyben a ~ teóriájának feldolgozása →Sík Sándor Piar életmű-publikációja, az Esztétika (1-3. köt., Szeged, 1942). A mű teljességre törő művészetfil. rendszert épít föl, áttekintést ad az esztétikatud. legfontosabb kérdéseiről, s egyben ismerteti az eszmetört. uralkodó ide vonatkozó irányzatait. Az alapgondolat, mely meghatározza elméletét: egyrészt az esztétikai élmény önállóságát, aprioritását hangsúlyozza, másrészt a művészi forma és tartalom egységének követelményét vallja mind az alkotó munkában, mind a befogadó szemléletében. Olyan megbízható részletességgel, hatalmas irod. anyaggal dolgozza föl a témát, hogy műve kézikv-ként tekinthető. - Marxista gyökerekből indul és elsősorban a ném. elméleti isk-khoz kapcsolódik Lukács György (1885-1971), aki az esztétikumot a műv-tel azonosítja, a szépséget pedig az auditív-vizuális kellemesben találja meg. Foglalkozik a realizmus elméletével, a művészi igazság kritériumaival. Vallja, hogy a műv. tükre annak a meggyőződésnek, ahogyan az egyed, a társad. osztály és maga a korszak saját tört-ét tekinti. A műv. így válik az emberiség tört. öntudatának kifejezőjévé. Egyik főműve, Az esztétikum sajátosságai c. szintézise részletesen elemzi a visszatükrözés különböző fajtáit, a mimézis kritériumait, a műv. szerepét az emberi teljesség alakulásában, a befogadói tudat és a művészi élmény kapcsolatának dialektikáját, a katarzis, a jelképek, a szimbólum, az allegória mellett az esztétikumot meghatározó legfontosabb jelenségeket és fogalmakat. -

10. A 20. sz. egyik sajátos, többfelé ágazó fil. irányzatának, az →egzisztencializmusnak volt meghatározó gondolkodója Martin →Heidegger, aki munkásságának közp-jába a lét problémáját állította, mégpedig a létezőtől való különbözőségében vizsgálva azt. Az ebből következő ontológiai megfontolások vezették az esztétika és ezen belül a szépség fogalmának tanulmányozásához. A műv-et a létező igazságaként tekinti, igazságon pedig a létező feltárulását, szemlélhetőségét nevezi. Az igazságnak a műben való megjelenése a szépség maga. A legeredetibb műv-nek nyelvi mibenléte miatt a költészetet tartja, mert az nemcsak szebbé teszi a létezést, hanem hordozója a tört-nek, lényege az igazság-alapítás, hiszen a nyelv a lét otthona. Hermeneutikája azonban elvezeti a nem nyelvi formában megjelenő alkotások, a képzőműv. és a zenei kifejezés megértéséhez, a bennük feltárult igazság-szépség átéléséhez. - A 20. sz. művelődéspolitikájának, tehát a kultúra alakulása intézményesített irányításának egyik legjelentősebb gondolkodója a fr. André Malraux (1901-76), akinek segítségével és támogatásával a 20. sz. meghatározóan új eu. szépségeszménye szabadon kibontakozhatott. A műv-et úgy tekintette, mint a megsemmisülés, a pusztulás, a magány leküzdésének egyik formáját, amely hordozza és ezáltal érvényesíti az emberi méltóságot. Tragikusnak tartja, hogy az ember eltávolodott az abszolútumtól, ami a végtelennel kapcsolta össze, de a műv. lényege szerint kifejezi, így emberközelbe hozza az abszolútumot. S mivel a szépség, amelyet a műv. hordoz, nincs kiszolgáltatva a valóságnak, ezért az alkotás a valóság objektumait átemeli egy olyan térbe, amely megvédi azokat a pusztulástól. Malraux megtett mindent a műv. múltbeli értékeinek megmentéséért, mert vallotta, hogy általuk valósul meg világunkban az örökkévalóság állandósága. -

11. A szépség fogalma a tört. folyamán mindig pozitív jelenség volt, minden kor, minden gondolkodó az emberi szellem egyik alapokat adó értékeként határozta meg. A ker. gondolkodás az anyag megszentelésének eszközét látja benne akkor, amikor felemeli a fogalmat egy teol. rendbe és ezzel a végtelenhez kapcsolja. Így lesz minden emberi alkotásban megjelenő ~nek ősmintája az a tiszta forma, amelynek lényege az önmaga léte, amelynek nem kell tökéletesednie, mert tökéletes, mert mindent birtokol. Istenhez van módunk a világ általunk teremtett szépségét viszonyítani, tudva azt, hogy ebbe a világban a teremtés pillanatától jelen vannak a rá emlékeztető vonások. Az az anyag, amelybe beleformáljuk a ~et, megszentelődik ezáltal, olyan szakralitást hordoz, amely imitálja a teremtés isteni tettét. A világ szépségei elvarázsolják az embert, „mert a szépség szerzője teremtette őket... a teremtmények nagyságából és szépségéből összehasonlítás útján meg lehet ismerni teremtőjüket” (Bölcs 13,3 kk). Tovább fokozza a dolgok értékét, amikor a teremtés a megtestesülésben teljesül ki, amikor Isten fölveszi az emberi term-et és a láthatatlan látható lesz. A művészi ~ teol-jának ez a magja: ex invisibilibus visibilia ('a láthatók a láthatatlanból' valók). A szépség a mennybe ment Krisztuson át anyagi valóságában részese lett a földi életen túli világnak is. A teremtés és a megváltás Isten szépségében részesített bennünket, mi pedig szépségünkben a megformált anyag szépségében részesítettük az eget. A világnak nincs olyan része, amely ne hordozná ezt az Istentől kapott szépséget és Krisztus által ne képviselné önmaga szépségét a mennyben, ami azt jelenti, hogy a ~ eszménye olyan gazdag, mint a teremtett világ. A teol. megfontolás a priori tézise tehát, hogy nincs egyetlen uralkodó szépségeszmény, a kerség megváltástanában azonos jogokkal kapcsolódik össze a világ kezdetétől a világ végezetéig minden földi szépség. Ezzel a ténnyel az ált. műv-szemlélet és műv-kritika mindaddig nem szembesült, amíg a 19. sz. végén meg nem jelentek múzeumainkban a távoli földrészek addig nem ismert alkotásai. Óceánia, Afrika, D-Amerika nagy szakrális műv-e és népműv-e, benne hitviláguk vallomásai és a mindennapokat ~pé varázsoló folklór tárgyai és ábrázolásai helyet kaptak a gör. istenszobrok, a római diadalreliefek, a kk. Madonnái és szentjei, a reneszánsz és barokk festményei és szobrai között és ezzel az eu. kultúra egész addigi története parallelt kapott. Amit a ker. teol. a ~ről évszázadok óta vallott, ti. hogy a szépség fogalmában az egész teremtett és megváltott világ sokfélesége egyesül, most evidencia lett a műv-elméletben és a művészi gyakorlatban egyaránt. A művelődéstört. addigi talán legnagyszerűbb vállalkozása volt egy olyan műv. kibontakoztatása, amely az egymástól távoli szépségeszmények egymásra találásának köszönheti létét. Ez a törekvés a 19. sz. végétől kezdődött és a korszak legnagyobb művészei vállalták a feladatot, hogy szintézist teremtsenek a távoli kultúrák világa között. Olyan „globalizáció” indult el, mely senkit meg nem szegényít, senkitől nem von el semmit, nem központosít, hanem mindenkihez eljuttat minden általa birtokolt szépséget. Ennek keresése mellett bizonyít egy évszázad műv-e; és tudnunk kell, hogy a teremtett és megváltott világ szükségszerűen eljut a világméretekben átélhető művészi ~hez, rátalál e gazdag sokféleségben arra az omegapontra, amely majd gyújtólencseként egyesít minden szépségeszményt. A kultúra e pont felé halad, mert ez következik logikusan tudásunk térbeli és időbeli kitágulásából, abból a forr-ból, ami a kéz munkáját múzeumba küldi és tiszteletreméltó ősiség lesz gondolkodásunk sok évezredes gyakorlata. Nem veszítünk semmit, nem kell féltenünk a múlt értékeit, az elérhető teljesség az élet elérhető gazdagságát hozza meg. Hiszen a teljesség fogalma kitágul, mert az információ határtalansága térben és időben összezsugorítja a világot, egyetlen közösséggé válunk. Az idegenséget a másság fogalma váltja fel, egymás értékei összesimulnak, és ezzel az eddig nem birtokolt értékeket mindenki megkapja ajándékba. Csak ez lehet az új korszak üzenete. Ezt fogalmazta meg a II. Vat. Zsin. (1962-65), melynek konstitúciói (GS, SC) erről a megteremtendő új egészről szólnak, és nem kisajátítva egyetlen vallásnak, hanem a jó szándékhoz kötötten mindenkinek programot adnak. A teol. ~ fogalma beépül a mindennapokba. Dávid Katalin

Jánosi Béla: Az aesthetica tört. Bp., 1899-1901. - Maritain, Jaques: Religion et culture. Paris, 1930. - Mátrai László: A jelenkori esztétika fő irányai. Bp., 1931. - Sík Sándor: Esztétika. 1-3. köt. Bp., 1942. - Kecskés 1943:276. - Maritain, J.: De Bergson á Thomas d'Aquin. New York, 1944. - Panofsky, Erwin: Renaissance and Renascences in Western Art. Stockholm, 1960. - Balthasar, Hans Urs von: Herrlichkeit. Eine theologische Aesthetik. Einsiedeln, 1969. - Adorno, Th. W.: Aesthetische Theorie. Frankfurt am Main, 1970. - Az égi és a földi ~ről. Források a késő antik és a kk. esztétika tört-éhez. Közreadja Redl Károly. Bp., 1988. - Jung, Carl Gustav: Über das Phänomen des Geistes in Kunst und Wissenschaft. Solothurn-Düsseldorf, 1995. - Heller Ágnes: A ~ fogalma. Bp., 1998. (gazdag irod. anyaggal) - II. János Pál p.: Levél a művészekhez. 1999.

Szép Ágnes Amanda, KN (Kerkaszentmiklós, Zala vm., 1889. aug. 20.-Gyón, 1970. szept. 23.): szerzetesnő. - 1910. XII. 10: Zsámbékon lépett a kongr-ba, fog-át uo. 1913. VII. 22: tette. Székesfehérvárt dolg. - A szétszóratás után 1950 őszén rokonok fogadták be. Utolsó éveiben a gyóni szoc. otthonban élt. r.k.

Szép Elza Adél, DNAK (Cserföld, Zala vm., 1902. máj. 30.-Paloznak, 1957. júl. 19.): szerzetesnő. - A tanárképző elvégzése után 1923. VIII. 18: Kőszegen lépett a kongr-ba. 1924. VIII. 18: első, 1927. VIII. 18: örök fog-át uo. tette. Tanított, ének- és zenekart szervezett. 1950. VI. 16., a szétszóratás után Paloznakon kántor. r.k.

Szép Ferenc (Szabadka, Bács-Bodrog vm., 1809.-Szabadka, 1856. szept. 10.): plébános. - 1833: pappá szent., 1834: Nádudvaron, 1835: Szentfülöpön, 1836 és 1841: Futakon, 1837: Paripáson, 1838: Csávolyon, 1839-40: Temerinben, 1851: Csantavéren kp., Szabadkán 1842-43: a Szt Rókus-, 1844-48: és 1852-54: a Szt Teréz-tp-ban kp., 1855: adm., 1856: plnos. - Cikkei: Munkálatok (kültagként 1835). - M: Bács vm. évszázadai. Költemények. Újvidék, 1837. - A gyümölcsfa tenyésztés és nemesítés okszerű módja... Szabadka, 1847. - Kath. katekismus. H.é.n. - Szabadkán 1848. XI-1849. I. 5: a Honunk Állapota (Közlönykivonata a nép felvilágosítására; 1849: 5 sz. jelent meg) hetilap szerk-je és kiadója. - Szabadkán 2006. IX. 9-10: a Ker. Értelmiségi Kör emléknapokat rendezett, melyen ~-emlékszobát nyitottak és -emlékművet (Szarapka Tibor alkotása) avattak. 88

Schem. Col. 1841:170. - M. Sion 1888:375. - Szinnyei XIII:777. (*1819!) - Busa 1986:111. (a lap nem található!) - Vigília 1998:205. (Török József: Szabadkai március) - Lakatos 2002:454. - Kalocsai Érs. Levtár 2002:242. - ~ emlékére. Meggyőződésem parancsolta. Szerk. Biacsi Antal. Szabadka, 2007.

Szép Pál Krizosztom, OPraem (Lendvaújfalu, Zala vm., 1912. aug. 24.-Keszthely, 1975. jan. 30.): tanár. - 1932: éretts. a szombathelyi prem. gimn-ban. VIII. 15: Csornán lépett a r-be. 1933. VIII. 16: első, 1936. VIII. 16: örök fog-át uo. tette, 1938. VIII. 21: pappá szent. A teol-t Csornán végezte. A bpi Pázmány P. Tudegy-en 1943: lat-gör. szakos középisk. tanári okl-et szerzett. 1939: Jánoshidán kisegítő lelkész, 1940: Csornán konventtag. 1941: Keszthelyen gimn. tanár, 1948: betegszabadságon. A szétszóratás betegen találta, haláláig rokonoknál élt. r.k.