🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > Sz > szeretet
következő 🡲

szeretet, szerelem (gör. erosz, phília, agapé, lat. amor, amicitia, caritas): I. Szóhasználat. 1. szenvedély (lat. amor sensibilis/sensitivus/animalis): az érzéki vágyóképesség első tette: tetszése az érzékileg megragadott jóban. Mint ilyen a →szenvedélyek között az első, minden más szenvedély belőle fakad. - 2. az →akarat aktusa, amellyel természetszerűen odafordul az előtte megjelent →jóhoz és birtokolni akarja. Ellentéte a →gyűlölet. - 3. erény, amely készségessé tesz önmagunk és a másik ember (lelki, fizikai, anyagi) javainak szolgálatára. Az egyházatyáknál a →hittel és a →reménnyel együtt isteni (természetfölötti) erény, mellyel mindent és mindenkit Istenért és Istenben szeretünk (→Isten szeretete, →istenszeretet, →felebaráti szeretet, →önszeretet, →hazaszeretet, →vendégszeretet, →ellenségszeretet). Aquinói Szt Tamás szerint a ~ az összes erény alapja és hordozója, benne érthető meg az erények összefüggése egymással: a ~ mint isteni erény emeli az összes többi erényt természetfölötti szintre. - A ~ a →halálos bűn állapotában megszűnik (egy-egy halálos bűn gyöngíti, a szentgyónás visszaállítja a lélek ~-képességét). -

II. A Szentírásban. 1. Az ÓSz-ben a ~ tárgya lehet konkrét dolog (Ter 27,4; Iz 56,10; Péld 20,13; 21,17), elvont fogalom (igazság: Zsolt 45,8; a jó v. a rossz: 52,5; Ám 5,15). Az ahab szó utalhat kedvelésre, előnyben részesítésre (MTörv 21,15; 1Sám 1,5; Zsolt 52,5; Mal 1,2), szerelemre, szeretkezésre (Ez 16,33.36; Oz 3,1), a házastársak egymás iránti ~ére (1Sám 1,5), az atyai ~re (Ter 25,28; 44,21), a barátságra (1Sám 16,21; 18,1.3; 20,17) és a felebaráti ~re is (Lev 19,18.34). A felebaráti ~ parancsa Izr. népének és az Izr-ben élő idegennek (19,34) szól; nem merül ki a külső szolgálatkészségben (mint a Kiv 23,4-ben), hanem jóakaratot, belső érzületet is föltételez. A személyes ellenségen segíteni kell (23,4), és meg kell bocsátani, amit vétett (Sir 27,30-28,7), ételt, italt kell neki adni (Péld 25,21). Tekintettel kell lenni a másik ember életére, tulajdonára és becsületére (Kiv 20,13-17; MTörv 5,17-21), és ha rászorul, segíteni kell rajta (24,19-21; Iz 58,6; Zak 7,9). A próf-k védelmükbe veszik a szegényeket és a gyengéket (Iz 1,17; 10,1-3; Ez 18,12; 22,7.12; Oz 4,1-3; Ám 2,6; Mik 2,1; 3,1-3): „Mert nem áldozat kell nekem, hanem ~ (= heszed, azaz: segítőkészség, irgalmasság, hűség), nem égőáldozat, hanem Isten ismerete” (Oz 6,6). A bölcs Tobittól maradt fenn a mondás: „amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd” (ugyanígy Philo is). - Az Isten iránti ~et a Tízparancsolat előírja (MTörv 6,5); ezt a ~et Jahve egyedül magának követeli, próbára teszi az embert, hogy kiderüljön: valóban szereti-e (13,4). Az ember Isten iránti ~ének tettekben kell megnyilvánulnia, ezért összekapcsolódik az →istentisztelettel (10,12; 11,13; Iz 56,6), Isten parancsainak megtartásával (MTörv 10,12; 11,13.22; 19,9; 30,16; Józs 22,5; 23,11) és az →istenfélelemmel is (MTörv 10,12; vö. 2Sám 24,14): Jahve hűséges tisztelői azok, akik szeretik Jahvét (Kiv 20,6; vö. Bír 6,31). Az igaz istenszeretetének kifejezésével kezdi imáját (Zsolt 18,1; 116,1 és főleg 73,25). - Istennek az ember iránti ~ét a régi szövegekben olykor az ahab ('szeretni') és ahabah (~) jelöli, de gyakoribb a heszed ('irgalmasság, hűség') és a hén ('kegy, kegyelem, tetszés'), ill. a riham ('könyörület'). Már a régi tört-ek is tanúskodnak Isten ~éről, de főleg a próf-k szólnak Jahve (Izr. iránti) ~éről, mely ~ házastársi v. atyai ~. Ozeás a →szövetséget Jahve ~ére vezeti vissza: Izr. Jahve hűtlen jegyese, aki a kánaáni Baalokkal szeretkezett, ezért Jahve elbocsátotta (Oz 2,4) és megbüntette (Iz 2,8-15), hogy megjavuljon; de Jahve, szentségéből következően, népe minden hűtlensége ellenére sem vonja vissza, mint az ember, a ~ét. Egyszer megkönyörül Izr-en (Oz 11,8;. 2,1-3), visszacsalogatja a hűtlen jegyes ~ét (2,16; 3,5; 14,5), és helyreállítja a jegyesség napjainak, azaz a mózesi kornak (vö. 12,14) boldogságát (2,16-25). A Sínai-hegyen kötött szövetséggel Izr. fiainak törzseiből nép lett, Jahve népe; a MTörv 7,7; 10,15 szerint ez is Jahve ~ének volt a műve. A házassági szimbolikát Jeremiás is átvette. A Baal-kultuszt házasságtörésként, kicsapongásként ostorozza (Jer 2,5.23-25; 3,1-4.6-11.13). Jóllehet a hűtlen asszony megérdemli, hogy elbocsássák (3,1), Jahve irgalmában mégis visszafogadja, ha visszatér (3,12.14.22; 4,12); mindennek ellenére is szerelmese (11,15; vö. 12,7), akit örök ~tel szeret (31,3). 12,7-13: Jahve panasza ~e semmibe vétele és népe hűtlensége miatt. Ezekiel szintén jegyesi, házassági kapcsolatként mutatja be Jahve Izr. iránti ~ét, realisztikus, sőt nyers formában. Izr. talált gyermek, Jahve fölveszi, gondozza, neveli, és miután felnőtt, eljegyzi. De az asszony, a jegyes mindenkivel szeretkezett, aki csak útjába került (kánaáni és más országokbeli kultusz), s ezzel súlyos büntetést vont magára (Ez 16,1-58; vö. 23: Izr. és Júda 2 nővér, akiket Jahve eljegyez). - Iz 54,2-8: itt a próf. a jegyesi-házassági szimbolikát átviszi Izr. helyreállítására: Sion jegyes, akit Jahve rövid időre elbocsátott, de aztán elfelejtette ifjúkora szégyenét, özvegysége gyalázatát: visszahívja (vö. 50,1; 62,4; →Énekek éneke). - A próf-k az atyai ~ét is hangsúlyozzák (Jer 3,19.22; Oz 11,1-4; . Iz 49,15): Izr. Jahve fia, akit meghívott, járószalagon vezetett, karjára vett és a jóság, a ~ kötelékével magához kötött (Oz); Efraim Jahve szeretett fia, kedvence (Jer 31,20), Izr. így atyámnak szólítja Jahvét. - Jahve tettekben megnyilatkozó ~ének más képei: a pásztor (Oz 4,16; Mik 2,12; 4,6; 7,14;. Iz 40,11; 49,10; Ez 34,1-31; Kiv 15,13, vö. Iz 63,11-14), az orvos képe (Ter 20,17; Szám 12,13; 2Kir 20,5.8 és átvitt értelemben: Zsolt 147,3; Iz 6,10; 19,22; 30,26; 57,18; Jer 3,22; 30,17; 33,6; Oz 6,1; 7,1; 11,3; 14,5), a vincellér (Iz 5,1; 27,2-5), a házigazda képe (25,6; 55,1; Jer 31,14.25). - Jahvénak más népek fiai iránti ~ét ritkán említi az ÓSz, s ha említi, akkor is →Isten országával v. Izr-nek a messiási időben várt megújulásával kapcsolatban (Iz 2,2-4; 19,20-25; 25,6-8; Jer 12,15; Mik 4,1-4). Ha Jahve uralmának a többi nép fölé kiterjesztését jótéteménynek tekintették is, mégis rendszerint úgy értelmezték, mint Jahve hatalmának, erejének megnyilvánulását népe, Izr. javára, sőt olykor úgy, mint ezeknek a népeknek Izr. uralma alá kerülését (Iz 14,2; 49,22; 60,4.9-12; 66,12.20). Még ritkábban találkozunk olyan helyekkel, ahol Jahve a ~ét v. irgalmát minden teremtményre kiterjesztené (Zsolt 145,9; Bölcs 11,24). - Jahvénak egy-egy személy iránti ~ét sok személynév tanúsítja, melyek egyik eleme El v. Ab ('atya'), és melyek a név viselőjét az Istenség atyai gondoskodásába ajánlják. Istennek az egyes ember iránti ~ét számos zsoltár föltételezi, a személyes imák, melyekben a zsoltár költője Jahve atyai oltalmába és irgalmába vetett bizalmát (Zsolt 40; 42; 43; 51; 130) v. saját Jahve iránti ~ét (18,1; 63,2; 73,25; 116,1) fejezi ki. Mindamellett ritkán találkozunk azzal a megfogalmazással, hogy Jahve szereti ezt v. azt az embert (2Sám 12,24: Jedidja = Jahve kedvence; 1Kir 10,9; 2Krón 9,8; Neh 13,26; Zsolt 127,2; Iz 48,14). Több az olyan hely, ahol Jahvénak valamely csoport, a tiszták (Péld 22,11: LXX), az igazak (15,9;. 3,12; Bölcs 3,9; 7,14; Sir 4,10) v. az idegen (MTörv 10,18) iránti ~éről esik szó. - A korai zsidóságban az Isten és az embertárs iránti, valamint Istennek a ~e gyakori téma. A gyűlölet a Sátántól való, a ~ Istentől (Gád testamentuma 5,2), a gyűlölet halálba vezet, a ~ megmenti az embert (4,7). Olykor az ellenség ~ének kötelességével is találkozunk, melynek teljesítéséhez Isten ad segítséget (Ariszteász levele 227). „Mit tanít a bölcsesség? Amint te nem akarod, hogy rosszat tegyenek neked, hanem azt akarod, hogy csupa jóban legyen részed, úgy tégy te is alattvalóiddal és azokkal, akik vétenek ellened” (ua. 207). Philo összegyűjtötte művében (De virtutibus 51) az ÓSz összes filantróp figyelmeztetését. „A vallásosság ereje a szeretet, mely Isten ajándéka” (Ariszteász levele 229). - Philo úgy beszél az Isten ~éről, mint egy misztikus; abban áll, hogy az ember a valóban létezőhöz fordul; ezzel győzi le az ember a félelmet és elnyeri az örök életet. - Isten szereti teremtményeit, elsősorban Izr-t (SalZsolt 18,4; ZsidTört 8,173), azokat, akik a jót teszik (Sir 4,10) és hűek maradnak hozzá (Bölcs 3,9). - A rabbik a gyűlöletet nem kevésbé szigorúan ítélik meg, ugyanakkor parancsolják az embertárs ~ét, sőt olykor az ellenség ~ét is. Mindamellett: az embertárs fogalma még mindig csak az Izr. népéhez tartozókra v. az Izr-ben élő idegenekre, ill. a prozelitákra korlátozódik, a nem izr-kra nem terjed ki. Ezeket ált. gyűlölik v. semmibe veszik: a nem izr., az elpártolt zsidó és az eretnek gyűlölete dicséretes dolog, ugyanígy a kumráni szövegekben is. Csak a 2. sz-tól ajánlja némelyik rabbi a minden ember iránti ~et. Isten szereti az embert, mert a képmása, az izr-kat pedig, mert a fiai; Ő a vőlegény, aki mindig készen áll az irgalomra, és megkönyörül hűtlen jegyesén (Én). Ezért Izr-nek szíve mélyéből szeretnie kell Jahvét (M Törv 6,5; →sema). Isten ~ének legnagyobb ajándéka a törv. Mert Isten szereti az embert, azért kell Izr. fiainak is szeretniük és segíteniük a felebarátot. -

2. Az ÚSz-ben. Jézus tanításában a ~ az egész törv. foglalata (Mk 12,28-31;. Mt 7,12): a másik ember ~e elválaszthatatlanul hozzátartozik Isten ~éhez (1Jn 3,14-22; 4,20), ezen alapszik (Mt 5,45). Mind az Isten (7,21;. Lk 6,46; Mk 10,19), mind az emberek iránti (Mt 5,21-25.38-47; 25,34-46) ~nek tettekben kell megnyilatkoznia. Ennyiben Jézus tanítása megegyezik az ÓSz-ével és a korai zsidóságéval. - Jézus tanításában az Isten iránti ~ föltétlen: senki sem szolgálhat két Úrnak (6,24): Istent szeretni azt jelenti, hogy az ember egészen aláveti magát neki, teljesen az Ő szolgálatában áll, csak az Ő akarata teljesítésének él (6,33; Mk 12,31), és szakít mindennel, ami akadályozza abban, hogy Istent szolgálja (Mt 5,29;18,8), elviseli az üldöztetéseket, a gyalázatot, sőt a halált is Istenért és Krisztusért (5,10-12). A rituális törv-eket, melyeket a korai zsidóság oly pontosan megtartott, hogy miattuk az erkölcsi törv-eket is elhanyagolta (7,11-13), Jézus elmarasztalja (7,18-23). A felebaráti ~ parancsát (Lev 19,18) Jézus az Isten iránti ~tel egyenrangúnak mondja, mert az igazi felebaráti ~ isten~ (Mt 22,39). Jézus ezt kívánja: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük. Ez a törvény és a próféták” (7,12). Jézus tehát többet kíván, mint Tób 4,15, Ariszteász levele 207, Philo és Hillel, akik csak azt követelik meg, hogy az ember ne tegye másnak azt a rosszat, amit magának nem kíván. A zsidók felfogását is elveti Jézus, akik csak a saját népükhöz tartozókat tekintették felebarátnak (Lev 19,18; a rabbik); a ~nek (mint Isten ~ének) különbségtétel nélkül minden emberre ki kell terjednie: „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45). Mindenki felebarát, aki bajban van, segítségre szorul (Lk 10,29-37), sőt Jézus tanítványainak az ellenséget is szeretniük kell (Mt 5,44). Nem elég nem gyűlölni (Lev 19,17; Gád Testamentuma 4,7; a rabbik) v. segíteni rajta (Kiv 23,4; Péld 25,21) és megbocsátani neki (Sir 27,30-28,7;. Mt 6,14; 18,22-25); imádkozni is kell érte (5,44) és valóban szeretni kell az ellenséget. Aki csak a barátait szereti, nem különbözik a bűnösöktől és nem érdemel jutalmat; Jézus valami egészen újat kíván, egy teljesen önzetlen ~et (Lk 6,32-35). Csak ez az egyetemes és tökéletes ~ teszi az embert (ahogy az a fiúhoz illik) a mennyei Atyához hasonlóvá (Mt 5,44;. Ef 5,1). Jézus a megbékélést fölébe helyezi a vallási kötelezettségeknek (Mt 5,23), a másik ember ~ét pedig a kultusznak (9,13; 12,7;. Oz 6,6) és a →szombatra vonatkozó parancsnak (Mk 3,1-6; Lk 13,10-17). Ahhoz, hogy az ember bocsánatot nyerjen az Atyától (Mt 6,14;. Mk 11,25), neki is meg kell bocsátania azoknak, akik vétettek ellene, mégpedig nem egyszer, hanem mindig (Mt 18,22;. Lk 17,4). Ha az ÓSz-nek és a korai zsidóságnak több tételét egybevetjük Jézus tanításával, kiderül, hogy Jézus tanítása valóban új (Jn 13,43; 15,12), mert előtte senki nem követelt olyan föltétlen és egyetemes ~et, mint Ő, és mert az embertárs ~e az egész, Krisztus által teljessé, tökéletessé tett törv. fő parancsa (Mt 7,12; Róm 13,8; Gal 5,14; Jak 2,8). Ilyen értelemben a ~ jellemző vonása az igazi ker-nek (Jn 23,35). Jézus, aki nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy Ő szolgáljon és életét adja sokakért (Mk 10,45;. Lk 22,27), a tökéletes ~ kinyilatkoztatása; önként vállalt halálával a lehető legnagyobb bizonyságát adta a ~nek (Jn 10,11; 15,13; 1Jn 3,16); az, ahogy Ő szereti az embereket, mértékül szolgál az emberek egymás iránti ~éhez (Jn 13,34; 15,12). - Istennek az emberek iránti ~éről senki sem beszélt úgy, még az ósz-i próf-k sem, mint Jézus. A mennyei Atya senkit nem zár ki ~éből (Mt 5,45), ~e gyermekei minden szükségletére kiterjed (6,25-32) és mindenekelőtt végtelen irgalmában nyilvánul meg (18,12 23-27; Lk 15,3-32). Jézus elveti Izr-nek a kiválasztottságban való bizakodását, melynek következtében az ÓSz-ben és a korai zsidóságban Isten ~ét korlátok közé akarták szorítani. Tudatában van, hogy Ő a szeretett, azaz az egyszülött Fia Istennek (Mt 3,17; 17,5), a kiválasztott (Lk 9,35), akit Isten hatalommal ruházott föl, és akinek működésével kezdetét vette az Isten országa (Mt 12,28), és így Istennek az emberek iránti ~e mindenki számára nyilvánvalóvá vált (Jn 3,16; 1Jn 4,9;. Róm 5,8; 1Jn 4,10;. Mk 10,45). Ezért Jézus döntést kíván (mert mindenki v. mellette van, v. ellene: Mt 12,30), amellyel az ember a nyomába szegődik, elkötelezi magát követésére (Lk 9,59-62) és Őt mindenekfölött szereti (Mt 10,37-39). - Szt Pál nem tesz különbséget Isten és Krisztus ~e között (Róm 8,37; 2Tesz 2,16): ugyanúgy beszél Isten kegyelméről (Róm 3,24; 5,15), mint Krisztus kegyelméről (5,15; Gal 1,6; 2Kor 8,9). Hangsúlyozza, hogy Isten a ~ét Fia elküldésével nyilatkoztatta ki (Róm 8,32; Tit 3,4), aki meghalt a bűnösökért (Róm 5,8). Jézusnak ez az önként vállalt halála Isten ~ének a műve, aki ezért küldte el a Fiát (5,8), ugyanakkor a Fiú ~ének a műve, aki engedelmességből magára vette a keresztet (Fil 2,8). Isten, aki a ~ Istene (13,11), azt ajándékozza meg ~ével, akit akar (Róm 9,11-16;. Ter 25,22; Kiv 33,19); az Ő ~e tehát egyúttal kiválasztás (Róm 9,24-26;. Oz 2,25), úgyhogy „akit Isten szeret” és „akit Isten meghívott” (Róm 1,7; Kol 3,12), párhuzamos kifejezések azokra vonatkozóan, akiket szeret az Isten, mert kezdettől kiválasztott, hogy „a Lélek megszentelő erejéből és az igazságban való hit által megváltást nyerjenek” (2Tesz 2,13; Ef 1,4; 1Tesz 1,4). Szentlelke által, akivel megajándékozta őket, Isten szívükbe árasztotta ~ét (Róm 5,5), úgyhogy már birtokukban van a foglaló a megváltásra, melyre meghívta őket (vö. 2Kor 1,22; 5,5; Ef 1,14). A Lélek által, Isten ~ének konkrét megvalósulásával az, akit Isten szeret, megtisztul, szentté és megigazulttá válik (1Kor 6,11; vö. 1Tesz 2,13), bensőleg átalakul (Tit 3,5), új teremtménnyé formálódik át (2Kor 5,17; Gal 6,15), Isten fogadott fiává és örökösévé lesz (Róm 8,14-17; Gal 4,4-7). A Lélek az új élet elve (Róm 8,2), neki köszönhető minden erény (Gal 5,22), mindenekelőtt az embertársak ~e (Róm 15,30; Gal 5,22; Kol 1,8), mely az egész törv. megtartása (Róm 13,8; Gal 5,13;. Mt 7,12). Az Isten iránti ~ről (Róm 8,28; 1Kor 8,3; 2 Tesz 3,5), melyet mint az embertársak ~ét (vö. 1Kor 12,31-13,1) az Isten művének tekint az emberben (8,3; 2Tesz 3,5), Pál viszonylag kevesebbet beszél. A ~ felülmúlja a →karizmákat (1Kor 13,1), még azokat is, melyek föltételezik a felebaráti ~et, mert az embertársak ~e nélkül nem elegendők az üdvösségre (13,2) és az evilági élethez tartoznak, melyben minden tökéletlen. Még a hitet és a reményt is felülmúlja a ~, mert a hit és a remény elmúlik, a ~ azonban nem múlik el soha, hanem kiteljesedik Isten színről színre látásában. - A ~ tökéletes megfogalmazását Szt János adja: az Isten ~ (1Jn 4,8.16). Isten lényege a ~ és Ő maga a tárgya is a ~nek. Az Atya szereti a Fiút (Jn 3,35; 5,20; 10,17; 17,23-26), és mindent átadott neki (3,35; 17,2), hogy a Fiú életet adjon, ahogy maga az Atya is életet ad (5,21; 17,2), mindenekelőtt isteni, örök életet azoknak, akik hisznek a Fiában (5,24; 3,16; 8,51; 11,25). Az emberré lett Fiú ezért →közvetítő az Isten és az emberek között, mert az életet adja tovább; Ő a tökéletes bizonysága az Isten emberek iránti ~ének. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (3,16; 1Jn 4,9;. Róm 5,8; 8,32). Aki elismeri, hogy Jézus az Isten Fia, az hisz az Atya ~ében (1Jn 4,16). A Fiú, aki szereti az Atyát (Jn 14,31), határtalanul szereti a benne hívőket is (13,1.34; 14,21; 15,9); az életét is feláldozta övéiért (10,11.15); ennél jobban senki sem szerethet (15,13; 1Jn 3,16). Istennek és a Fiúnak ezért a ~éért a hívő embereknek is szeretniük kell Istent, a Fiút, meg kell maradniuk az ő ~ében, ahogy a Fiú is megmarad az Atya ~ében, és úgy kell egymást szeretniük, ahogyan Ő szerette őket (Jn 13,34; 15,12-17; 1Jn 3,11.15; 4,7.11). Akiben nincs ~, az nem ismeri Istent (4,8); aki szeret, az Istenből született (4,7), azaz valami istenit hordoz magában, részesedik Isten mivoltában, aki a ~; maga Isten lakik benne, ő pedig az Istenben (4,12.16;. Jn 14,23); közösségben van az Atyával és Fiával, Jézus Krisztussal (1Jn 1,3;. Jn 14,23; 17,11.21.23). János kifejezetten hangsúlyozza, hogy az igazi ~ tettekben nyilatkozik meg: a Fiú szereti az Atyát és teljesíti az akaratát (5,19.30; 6,38; 10,17; 14,31); az igaz ~ Krisztus tanításának és Isten parancsainak megtartását jelenti (8,31; 14,15.21; 15,10; 14,23; 1Jn 2,3-5; 5,2), mindenekelőtt a testvéri ~ gyakorlásában (Jn 13,34; 15,12; 1Jn 2,7-11; 3,14-17; 4,7-11), s nem szavakban, hanem tettekben kell megnyilatkoznia (3,18;. Jak 1,22; 2,15). Aki testvérét nem szereti, Istent sem szereti; aki Istent szereti, annak testvérét is szeretnie kell (1Jn 4,20). -

III. A skolasztikus erkölcstanban a ~ genus fogalma az amor; fajtái az amititia, dilectio, caritas. - 1. Az amor a vágyóképesség első aktusa a megkívánható jó felé: odafordulás, birtokolni, egyesülni akarás. a) Fajtái: amor naturalis ('természetes ~') minden létező hajlandósága a neki megfelelő cél felé. Ezt a Teremtő írja bele a teremtményekbe, a természet törvényeivel írható le (pl. a gravitáció), erkölcsileg nem értékelhető; amor rationalis ('értelmes ~') az akarat tetszése az értelmileg megragadott jóban (az ahhoz való odafordulásban, annak birtoklásában, egyesülni akarásban). Ez a legnemesebb ~. Két alfaja az amor concupiscentiae ('vágyódó ~': a saját örömét kereső) és az amor benevolentiae ('jóakaró ~': a szeretett tárgy és személy javát kereső); e kettő rendesen együtt jár, mert a szerető személy saját öröme a szeretett személy öröme lesz. Az amor racionalis rendezett ~, épp az értelem szerepétől; ellenkezője a rendezetlen v. rendetlen ~, ami a szeretett tárgy/személy rabjává tesz, csorbítja az →emberi méltóságot. - b) Az amor feltételei: a megismerés (ignoti nulla cupido, 'aki nem ismer valamit, nem vágyódik utána'; bizonyos hasonlóság (similis simili gaudet, 'hasonló a hasonlónak örvend'; vö. Sir 13,19), ami egymásra rendeltséget v. közös természetet, bensőséges kapcsolatot jelent, melyben a birtoklás és az egyesülés valósul meg. - c) Az amor következményei: 1) Egyesülés (unio), elsősorban az akaratok s, amennyire az állapot engedi, a testek egyesülése: akik szeretik egymást, „ugyanazt akarják és ugyanazt nem akarják”, állandóan és minden téren akarják egymás jelenlétét. - 2) Eksztázis, mert az amor kilépteti az embert önmagából, kétszeresen is: gondolatai annál inkább a szeretett lény körül forognak, minél inkább szereti, és akarata annál inkább keresi a másik javát, minél inkább szereti őt. Ezért a szeretett szent tárgy/személy szentté tesz, és ellenkezőleg, a rossz lealacsonyítja, kiforgatja az őt szeretőt. - 3) Buzgóság (zelus): az amor racionálisan nem követhető cselekvésekre késztet, lángolóvá tesz, e lobogásban akár esztelenségekkel is próbálja megmutatni ~ét az ember (vö. 1Kir 19,10; Zsolt 68,10). - 4) Sebzettség (laesio): az igazi amor a szeretők minden erejét igénybe veszi, mégis úgy érzik, nem tudják eléggé kifejezni szerelmüket; ill. hogy nem kapnak megfelelő viszonzást. - 2. Az amititia (a lat. amicus, 'barát' szóból) mint az amor egyik fajtája baráti ~: kölcsönös jóakarat, erős és mély ~ olyan személyek között, akik tudatosan előnyben részesítik az értelem vezető szerepét a ~ben, amiben tudják (lelki/anyagi téren), támogatják egymást. - 3. A dilectio (a lat. diligo, 'kiválasztani' szóból) a választott személynek, az egyetlennek szóló amor; nem az érzéki vágyóképesség, hanem az értelmesen döntő akarat tette. - 4. A caritas (a lat. carus, 'kedves' szóból) az értelmes ~ tökéletes formája, amelyben a szeretett személy mindennél értékesebb a szerető személy számára, ezért minden áldozatra kész érte, egészen önmaga teljes föláldozásáig (→szeretet cselekedetei). - IV. Ikgr. Az erények között a ~ koronás (néha szárnyas) nőalak. A 12. sz. u. ábrázolták a Megfeszített jobbján →kehellyel és →lándzsával, koldussal, akit köpenyébe takar, gyermekekkel (erények anyja). Attrib-ai: kenyér tálon, madarak, oroszlán a kölykeivel, pelikán, bárány, szív (lángoló). **-R.É.

Prümmer I:393. - BL:1706. - VS 24. - KEK 1822-29. - XVI. Benedek: Deus caritas est. Enc. Bp., 2006.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.