önszeretet (lat. amor sui): az →önmegvalósítás erénye, a →szeretetnek az a fajtája, melynek azonos az alanya (aki szeret) és a tárgya (akit szeret). - Az →erkölcsi rendben a személy sajátos erényeinek és képességeinek kibontakozását, gyarapodását és megőrzését, a tevékenységek e célba állítását, s ezzel magát az üdvösséget  szolgálja. A beszámíthatóság határain belül az →ösztönöket is uralja. - Mivel a szeretet a →tökéletesség köteléke, az ~ az önmagunkkal kapcsolatos összes dologban a tökéletesség feltétele. Erkölcsi természetét jelzi, hogy a →főparancs második fele: „szeresd felebarátodat mint önmagadat" (Lev 19,18; Mt 22,37-40; Mk 12,31; Zsid 13,3) kötelez rá mindenkit és a felebaráttal való kapcsolatnak alapfeltétele és mintája. Mint természetfölötti erény arra tesz képessé, hogy önmagunkat Isten szándéka és törvényei szerint lássuk, akarjuk, védjük és valósítsuk meg. - A helyes ~ nem a lelkiismerettől függetlenül ébredt v. keltett spontán kívánságok gátlástalan kielégítése, hanem már pusztán természetes szinten is megfontolt, távlatokat és másokat (kisebb-nagyobb közösségeket) is figyelembe vevő alapmagatartás és tevékenység (→szolidaritás). Az ~ ellentétes víciumai az →önzés, mellyel az ember kizárólag önmagára és a maga érdekeire figyel, és ebben el tud jutni Isten gyűlöletéig is; és a →lustaság, mely mulasztások sorozatával akadályozza meg az emberben Isten szándékainak megvalósulását.  **

Prümmer I:407. - LChM 1417.