Magyar Katolikus Lexikon > H > hit


hit (gör. pisztisz, lat. fides): általános értelemben az →értelem készsége arra, hogy valakitől valamit a személy →tekintélye miatt igaznak fogadjon el (→igazmondás). Teol. értelemben →kinyilatkoztatás tudatos elfogadása, →isteni erény, mely által hiszünk Istenben és mindabban, amit nekünk mondott és kinyilatkoztatott, s amit az Egyház nekünk hinni előad, mert Isten maga az igazság. - 1. Az ÓSz úgy jellemzi, mint Istentől függő életet, mint elkötelezettséget Isten előtt, aki a kinyilatkoztatásban irányt szab az egyén és a közösség életének, és engedelmességet követel. Az ósz-i nép nem terjeszti a vallását, ezért a ~ elméleti fogalmát nem is dolgozzák ki és nem is sokat beszélnek róla. A ~ héb. szava (heamin) annyit jelent, mint 'igent mondani Istennek'. Az engedelmes ~ első példája Ábrahám (Ter 15,6). Az Egyiptomból való szabadulás erősíti a Jahvéba vetett bizalmat, de a zúgolódás a ~nek is a visszavonása (Szám 14,11; 20,12; Zsolt 78,22). A hívő magatartást még ilyen szavakkal fejezik ki: bízni, állhatatosnak lenni, remélni, Istenre hagyatkozni, a teremtmény iránti hamis bizakodást kipellengérezni. Izajás a ~ prófétája, mert tanítja, hogy a „rejtőző Istenben” a veszély idején is hinni kell (8,17; 33,2), és ezzel már az eszkat. reményt is táplálja. A későbbi korban a ~ kifejezését a törv. aprólékos megtartásában látták. A hellénista környezettel szemben szükség volt a ~ megvallására, s ekkor lett a MTörv 6,4-7 ('Halljad, Izrael...') a legfontosabb ~tétel. -

2. Az ÚSz-ben Jézusnál a ~ formailag az Istennel fönnálló kapcsolat teljessége. Benne van az elfogadás, az engedelmesség, a bizalom és a remény a mindennél nagyobb, segítő és szabadító Isten iránt. Jézus ilyen ~et követel gyógyításainál (Mk 2,5; 5,34; 9,23; 10,52). Rámutat az élő ~ erejére: a hívőnek az is lehetséges lesz, ami lehetetlennek látszik (Mk 9,23), s a kérő ima meghallgatásának a föltétele is a ~ (Mk 11,23). A ~ tartalmát illetően megköveteli, hogy ismerjék el az Ő küldetésének messiási jellegét. Márk szerint személyét addig homályban akarja tartani, amíg kitisztul előttük igazi messiási szerepe. A hitetlen falvakat és városokat ostorozza (Mt 11,20; 23,37) és a tanítványoktól is kifejezett ~et követel (Lk 12,8). Egész tanításának összefoglalása az, hogy hinni kell az evang-ban (Mk 1,15). - Az első keresztények úgy tekintik magukat, mint akik hisznek az Úrban, Jézus Krisztusban. Az Egyh-ba való belépés az ap. tanítás elfogadásával kezdődik: „aki hisz és megkeresztelkedik” (Mk 16,16). Pál ap. már teol-ilag is megvilágítja: az üdvösségre a Krisztusba vetett ~ vezet, nem a mózesi törv.; az ember Isten kegyelméből üdvözül, nem saját ereje és teljesítménye folytán. Ez vonatkozik zsidókra és pogányokra egyaránt. A megigazuláshoz szükséges a Jézus Krisztusba vetett ~, s a keresztség a vele való azonosulást fejezi ki. Az ilyen újjászületést a hívő erkölcsi életének is követnie kell (Róm 6). A ~nek a szeretetben kell hatékonnyá válni (Gal 5,6). Jak 2,14-26 az elméleti és gyakorlati ~et állítja egymással szembe. A ~ a keresztséggel együtt új, termfölötti létrendbe emel: beöltöztet Krisztusba (Gal 6,15; 1Kor 5,17), Jézus a ~et nevezi meg mint alapot arra, hogy Isten ajándékait megkapjuk (Jn 6,39). Aki őbenne hisz, annak örök élete van (Jn 3,16; 5,24; 6,40; 8,51; 11,25). Ebben a ~ben benne van mindaz, amit a szinoptikusok megtérésnek és követésnek mondanak. A szeretet döntő fontosságát is kiemeli (Jn 17,26; 1Jn 3,23), megbélyegzi a hitetlenséget is (Jn 6,65). -

3. Dogmatikailag a Szt Ágostont megelőző teol-ok inkább a ~ tartalmáról beszélnek, és nem válaszolnak a ~re mint cselekedetre. A ~ lényegében megismerés, de nem lehet elválasztani az egész személy magatartásától. Ágoston a ~ ésszerűségét a hagyománynak megfelelően hangoztatta. A ker. ember azt hiszi, amiről meggyőződött, hogy hinnie kell. Az élő ~tel szembeállította a holt ~et, amelyből hiányzik a szeretet. A pelagiánusokkal szemben tanította, hogy a ~ kezdetéhez is szükséges a kegyelem. Ez az álláspontja az orange-i zsinatnak is a szemipelagiánusokkal szemben (DS 375-80). - A kk-ban Szt Tamás a vallásos megismerés kifejtésénél segítségül vette Arisztotelész ismeretelméletét. Őt elsősorban nem a kritikai kérdések érdekelték, hanem a ~ mint teol. erény és mint „az örök élet kezdete”, mint a színelátás (→istenlátás) előrevetett hasonlata. Istennek a ~ben való közreműködése nem merül ki a kinyilatkoztatásban, hanem belső kegyelmet is ad az elfogadásra. A ~ben az →akaratnak is szerepe van, hiszen a ~ titkai nem áttekinthetők, csak Isten tekintélye miatt fogadjuk el őket. A kegyelem benne van a hihetőség meglátásában is. Aki hisz, annak megvan az indítóoka a ~re. Ilyen indítóok lehet a csoda v. a belső megvilágosodás. A trienti zsin. a prot-ok ~fogalmával szemben (fides fiducialis) világosan kifejtette a kat. felfogást. Elsősorban értelmi tevékenységnek nevezte, amelyben benne van az Isten előtti meghódolás és a kinyilatkoztatott tanítás igazságának elfogadása. Ez a ~ a remény és a szeretet tettei nélkül még nem eleven, de megvan a szerepe a megigazulásban, mert a megigazulás ilyen ~tel kezdődik (DS 1530). A ~ és a megigazulás közötti kapcsolat nem olyan erős, hogy az utóbbival együtt a ~ is elveszne (DS 1544). A 19. sz: elsősorban fundamentális teol. kérdések vetődtek föl. Az Egyh. védte az értelem jogát a fideistákkal szemben, azért figyelmet szenteltek a hihetőség kimutatásának, de egyúttal védték a ~ termfölöttiségét is a racionalistákkal szemben. Az I. vat. zsin. szerint is a ~ az üdvösség kezdete, olyan termfölötti erény, amellyel Isten kegyelmének ösztönzésére és segítségével elfogadjuk, hogy amit Isten kinyilatkoztatott, az igaz, nem azért, mert értelmünk természetes fényével átlátjuk igazságát, hanem a kinyilatkoztató Isten tekintélye miatt, aki nem tévedhet és nem ejt tévedésbe (DS 3008). - Amikor rendszerezve beszélünk a ~ről, ahogy azt a zsin. körülírta, azon érthetjük a ~ egyéni aktusát is, meg az állandó magatartást is mint erényt. Ha úgy tekintjük, mint az értelem megismerő aktusát, akkor tudni kell, hogy mindig van benne valami homály, hiszen tanúskodásból fogadjuk el igazságát, és így megmarad a kételkedés lehetősége. Viszont amikor elsősorban értelmi aktusnak mondjuk, akkor sem szabad azt kiszakítani a ker. ember Istenhez való személyes kapcsolatából. A ~ hordozója a kinyilatkoztató és üdvözítő Isten által megszólított ember, a tárgya maga a kitáruló és közeledő Isten (hiszem az Istent). Isten kinyilatkoztató tettét sem szabad elválasztani az üdvösségre vezető hatásának egészétől. Csak így mondhatjuk a ~et a színelátás valamilyen kezdetének, előképének.

A ~ utal a végső célra, a kegyelemre, Krisztusra és a Szentháromságra, tárgya (objectum materiale) a kinyilatkoztatott igazság. Igaznak kell tartanunk mindazt, amiért Isten a tekintélyét latba vetette (DS 3008). Megkülönböztetjük a formálisan és burkoltan, azaz gyökerükben kinyilatkoztatott igazságokat. Az előbbiek azok, amelyek kiolvashatóan benne vannak az Isten szavában, amelyeket a Szentírás és a hagyomány megőrzött és nem csak más igazságok közbejöttével lehet azokat kikövetkeztetni. A formálisan kinyilatkoztatott igazság nem mindig kifejezett, hanem el lehet rejtve más igazságok összefüggésében, és az egyh. tanítóhiv. csak szerves →dogmafejlődés által ismerte föl és fogalmazta meg. A formálisan kinyilatkoztatott igazságok elfogadását →isteni hitnek (fides divina) mondjuk, s ha ezt az Egyh. hivatalosan tanítja, akkor isteni és kat. ~ről beszélünk (fides divina et catholica). Arról vitatkoznak a szerzők, hogy a gyökerükben (virtualiter) kinyilatkoztatott igazságok (teol. következtetések, dogmatikai tények) az isteni ~ tárgyai-e, v. csak az →egyházi hité, mert itt a motívum a tévedhetetlen Egyh., nem a kinyilatkoztató Isten. -

A ~ tartalmát, vagyis a →hitigazságokat nemcsak külső egység fogja egybe, vagyis az, hogy a kinyilatkoztatásból valók, hanem megvan a belső egységük is, hiszen végső fokon mind a felénk forduló Istenről beszélnek. Minden hittitok (→dogma) a Szentháromság és a megtestesülés köré csoportosul, s így ráirányul Isten végső színelátására, amelyet megígért. Ezért mondta már Szt Tamás, hogy a ~ a színelátás kezdete. Tehát a ~ nem merülhet ki a tételek tudásában és elfogadásában, hanem a személyes Istenre kell irányulnia. A ~ formai szempontja (objectum formale), vagyis a motívuma, ami miatt igaznak fogadom el a tételt, nem más, mint a kinyilatkoztató Isten tekintélye. Ez különbözteti meg a ~et a belátott tudástól, ahol a motívum a belső bizonyosság. Isten tekintélyén értjük tévedhetetlen tudását és szentségéből fakadó őszinteségét. A ~ indítékától meg kell különböztetni a hihetőség indítékát, amely abban áll, hogy ez a tétel valóban benne van a kinyilatkoztatásban, s azért lehet elfogadni. - A ~ lényeges jegyeiként felsoroljuk termfölöttiségét, amely abban áll, hogy a ~beli beleegyezés a kegyelem ösztönző és megvilágosító hatása alatt jön létre (DS 398, 1553, 3010, 3035), továbbá az ésszerűségét, ami abban áll, hogy bár a ~ misztériumot fejez ki s így túlszárnyalja az értelem képességét, de nem ellentétes az értelemmel. A ~ a világfölötti végtelen Isten létgazdagságának a kifejezése, azért abban mindig több van, mint ami világunkban megvalósítható és áttekinthető; a ~ egyúttal szabad beleegyezés. A ~igazság nem úgy kényszeríti az értelmet a beleegyezésre, mint az átlátszó természetes igazság (pl. matematikai tétel). A ~nél azért egyezem bele, mert látom, hogy emberi módon megtehetem, mivel Isten előtt állok, meg is kell tennem. A ~igazságot csak az látja meg, aki meg is akarja látni. Azért akarja látni, mert tudja, hogy ebben a dologban csak Isten világosíthat föl. Az értelmi beleegyezés az akarat szabad hozzájárulásával jön létre. A ~ aktusának sajátságaihoz tartozik még az, hogy egyszerre bizonyosságot ad és meghagyja a homályt, érezzük a szilárdságot, de megmarad a kételkedés lehetősége; természete szerint az egész isteni kinyilatkoztatásra vonatkozik és követeli a mindvégig való kitartást, hiszen Isten tekintélye, amely az igazságot biztosítja, nem változik. -

4. Protestáns értelmezés szerint a ~ az →üdvösség ígéretének bizakodó befogadása. Ebből az irgalmas ígéretből kell a ~ természetét levezetni. A kegyelmi fölemelés nem azért kell, mert az fölülmúlja értelmünket, hanem azért, mert ígéret elfogadásáról van szó. Amit Isten ígér, azt még nem látjuk, azért a jelenben csak a ~en keresztül irányulhatunk rá. A bizalmas ráhagyatkozás (fiducia), amely a reményt is magába foglalja, az egyetlen mód, hogy a ~ tartalmát, az ígéretet befogadjuk. A bizalom Istenre irányul, tehát végső fokon ő a ~ tárgya. Ezzel a ~tel az ember engedelmeskedik Istennek és bízik az ígéret teljesedésében. A ~ erénye abban áll, hogy az ember azonosul azzal, amit remél, s így részesedik Krisztusban, aki magára vette bűneinket és eleget tett értük. Ezáltal válunk az ő javainak hordozóivá. A szentségek alkalmasak arra, hogy az ember kifejezze a vágyakozó ~et. Itt tehát a szentség nem olyan kegyelemközlő jel, mint a kat. tanításban. Maga a ~ is inkább akarati ráhagyatkozás, nem értelmi meggyőződés. -

6. A keresztény erkölcstanban a ~ erény, melyet a trienti zsin. tanítása szerint a →megigazulásban kapunk a reménnyel és a szeretettel együtt mint a megszentelő kegyelem hatását (DS 1530). A ~ erénye olyan készség, melyből állandóan folynak a ~ aktusai. A ~ről, reményről és szeretetről mint belénk öntött erényekről főleg Pál ap. beszél (1Kor 13,13; 1Tesz 1,3). A ~ az alapvető erény, amihez a teljességet a remény és főleg a szeretet adja meg. A ~tel az ember szabadon Istenre bízza teljes önmagát. - A →vallásosságnak a ~re kell épülni. Erkölcsi kötelességeinket is a ~ből ismerjük meg, mint ahogy a ~ mutat rá arra is, hogy a kegyelem által Krisztus létmódjában részesedünk. A természettörv-ből fakadó kötelességeket is a ~ tisztázza, ezért a természetes humanizmus és a ~ből fakadó vallásosság között tárgyilag nem lehet összeütközés. Legföljebb azért, mert egyiket v. másikat nem helyesen ismerjük föl, és nem helyesen hozzuk kapcsolatba őket. - A ~ szükséges az üdvösségre. A szükségesség a dolog természetéből folyik, nem Isten parancsából. Az üdvösség az Istenhez való tudatos közeledés akaratának teljesítése által. Ezért Őt meg kell ismerni, vagyis el kell fogadni kinyilatkoztatását. De ez csak azokra vonatkozik, akiknek fölajánlják a ~beli tanítást, azaz van módjuk a ~tel találkozni, hiszen a ~ hallásból fakad (Róm 10,17). - Az erkölcstan beszél arról is, hogy milyen ~igazságok tényleges elfogadása szükséges az üdvösségre eszközszerűen (necessitate medii) v. isteni parancsból kifolyólag (necessitate praecepti). Az előbbi csoportba biztosan beletartozik a Zsid 11,6 követelménye, vagyis hogy hinni kell Isten létét, s hogy Ő üdvösséget szánt az embernek. Sokan úgy vélik, hogy az evang. elterjedése óta ide tartozik a Szentháromság és a megtestesülés tétele is. Mindenesetre az egyh. intézkedés megköveteli, hogy a felnőttek megkeresztelése előtt ezeket az igazságokat okvetlenül ki kell fejteni. Mt 28,19 alapján azonban fönnáll az isteni parancs, hogy a hívők az evang. tanítás lényegét megismerjék és magukévá tegyék. Az egyh. hagyomány ide sorolja az ap. ~vallás tételeit, a →Tízparancsolatot, az Úr imádságát (→Miatyánk) és a legfontosabb szentségek ismeretét (→keresztség, →Oltáriszentség, bűnbánat szentsége, →gyónás ). - A ~ erénye azt is föltételezi, hogy a ker. ember életében többször ki is fejezze belső ~ét (→hitvallás). Gyakorlatilag ez megtörténik a →Hiszekegy liturgikus és magán jellegű elimádkozásával. Meg kell vallani a ~et akkor, ha elhallgatása →hittagadásnak, a vallás kigúnyolásának, Isten megvetésének v. botránynak számítana. Általában a keresztség kiszolgáltatása előtt nem szükséges nyilvános ~vallást tenni, hanem elegendő az adott lit. keret. -

6. A ~ elleni bűnök tárgyalásánál figyelembe kell venni, hogy a ~ben az ember Istennek válaszol, Őt keresi, ezért minden bűn gyengíti a ~et. De a ~et csak a vele ellenkező bűnökkel lehet elveszíteni. A ~ igazában mindig erőtlen marad, ha a bűn kioltja a szeretetet. Kifejezetten a ~ ellen irányulnak azok a bűnök, amelyekkel az ember elhanyagolja a ~ből fakadó kötelességeit (mint pl. a közömbösség, a kételyek megoldásának elhanyagolása, ~ellenes környezettel való kapcsolat). Végső fok itt a kifejezett ~tagadás, ill. a hívő közösséggel való szakítás. A ~elhagyás az egész ~rendszer elvetését jelenti, az eretnekség az egyes ~tételekét. Ugyancsak a ~ elleni bűnök közé sorolható a →babona és a →varázslás, melyek a teremtményeknek tulajdonítanak isteni erőt. - Ikgr. Önálló ábrázolása ritka. Az →erények és víciumok, ill. a →hit, remény, szeretet képein szerepel. Attrib-ai: fátyol, kereszt, kehely (olykor ostyával), bárány, lángoló szív. G.F.

KL II:288. - LThK IV:913. - NCE V:792. - Kirschbaum II:32. - Ratzinger, Joseph: A keresztény ~. Bécs, 1976. - Rahner, Karl: A ~ alapjai. Bp., 1983. - König, Franz-Kremer, Jacob: Régi igazság új köntösben. A ~ a 3. évezred köszöbén. Uo., 1992. - Schütz 1993:131. - BL:631. - KEK 26, 154, 222, 1813.