Magyar Katolikus Lexikon > K > karizma


karizma (a gör. kharidzesztai, 'kedvesnek lenni' szóból): tág értelemben bármely kegyelmi ajándék, személy sajátos erénye, képessége, hivatása; szoros értelemben a Szentlélek olyan ajándéka, mely az Egyház (felebarát v. a közösség) javára végzett szolgálatban mutatkozik meg; a hétköznapi szóhasználatban a személynek az a nagy belső, lelki ereje és hatása, mellyel képes másokat irányítani, befolyásolni, függetlenül attól, hogy e befolyásolás jó vagy rossz irányban történik-e. A karizmatikus jelző vonatkozhat az ajándékra és közvetítőjére, a személyre. - 1. A Szentírásban. A 'kharidzesztai' szó a koiné nyelvjárásban (→bibliai görög) aránylag ritkán fordul elő. Jelentése: kegyelmi ajándék, azaz kedveskedést kifejező dolog. Az ÓSz ismerte az Istentől küldött vez-k és próf-k tetteit, bölcsességét, okosságát és Isten lelkétől sugalmazott tanítását mint ~t. Joel próf. (3,1) ezeknek az erőknek, ~knak a messiási időkben való ált. kiáradását jövendölte. - Az ÚSz-ben Szt Pálnál (Róm, 1-2Kor, 1Pt) a ~ kegyelmi ajándék; m. ford-ban: „adomány”. Az evangélisták közül Márk említ néhányat a ~k közül (16,17). Mt 7,22 szerint („Uram, Uram, hát nem a te nevedben jövendőltünk, ... űztünk ördögöt, ... tettünk annyi csodát?”) a ~ építhet másokat úgy is, hogy birtokosának nincs belőle kegyelmi java. A ~k nagy időszaka Jo 3,1-nek megfelelően az Egyh. első évei, s főként az első pünkösd, így a ~ az ApCsel-ben szerepel gyakrabban. Az Egyh. a karizmatikus erők segítségével győzedelmeskedik a kísértéseken és akadályokon, melyek kívülről és belülről érik. A Lélektől kapott erőnek, ~nak tulajdonítják az evang. készséges hirdetését, a jeleket és csodákat (ApCsel 6,3-5), a nyelvek adományát (10,45), a prófétálást (19,6) és az Egyh. sok más életnyilvánulását (15,28: 16,6; 20,25; 28,21). - A messiási idők beteljesedését a ~k tanúsították Jeruzsálemben (ApCsel 2,4), Szamariában (8,18), Efezusban (19,6), Rómában (Róm 12,6), Galáciában (Gal 3,5) és főleg Korintusban. - A korintusiak körében visszaélések is előfordultak, ezért Pál ap. részletesen ír a ~król (1Kor 12-14) és kiemeli, hogy csak akkor igaziak, ha az Egyh. javát szolgálják. Teljességre törekvés nélkül a következő ~kat említi: →bölcsesség, →gnózis, →hit, →gyógyítás, csodatétel, prófétálás, a lelkek megkülönböztetése, →glosszolália, a nyelvek adománya, de a ~k között a legnagyobb a →szeretet. Ezek mellett ~nak nevezték még az →apostolok, →próféták, →tanítók és →diákonusok szolgálatát (ApCsel 6,1; Róm 16,1). - A ~k az egy Lélektől származnak, de az Egyh. életének gazdagságát munkálják (1Kor 12). Az adományok fölsorolásában Pál ap. nem akar teljességet adni, sőt megnevezésükkel sem határolja el őket egymástól (csodatévő erő, gyógyítás, bölcsesség adománya, nyelvek adománya, értelmezés, tanítás). Mivel a kegyelmi élet jelenségeiről van szó, nem is lehet őket semmiféle rendszerbe beleszorítani. A ~ hordozója csak az lehet, aki a keresztségben megkapta a Szentlelket és az Egyh. tagja lett. Az Egyh. olyan, mint az élő test, ahol minden tagnak megvan a maga szerepe (1Kor 7,7). A bölcsesség és a tudás ~ja a hit mélyebb megismerésére vonatkozik, a hit ~ja Isten csodatevő erejét is leesdi. A gyógyítás ~ja, az erő megnyilvánulása v. csodatévő hatalom az Egyh. termfölötti küldetésének bizonyítéka volt. A prófétálás adományát az ap. különösen értékelte (1Kor 14,1-5), s a buzdító, meggyőző beszédet értette rajta. A szellemek megítélésének ~ja a helyes és helytelen tanítás megkülönböztetése. A nyelvek adománya valamilyen eksztatikus állapotban végzett ima lehetett, amely a jelenlevők számára összefüggéstelen szövegnek számított, s magyarázni kellett (14,6). A segítőkészség és vezetőképesség uaz lehetett, mint a közösség szolgálata (Róm 12,7). Egymás segítését szolgálta a jótékonyság, az irgalmasság és a buzdítás adománya is. Az ap. említi még a lélekből fakadó imádságot (1Kor 14,14) és az éneklést (15). Az apostolság mint ~ (Ef 4,11) kétségkívül nem a tizenkettő hivatalát jelentette, hanem a teljes odaadást az evang. szolgálatában, prófétákon olyanokat ért, akiknél a buzdítással együtt járt a szívek titkainak föltárása (1Kor 12,24), a tanítók azok voltak, akik rendszeresen foglalkoztak az újonnan megtértekkel. Az evangélisták és a pásztorok talán csak a vez-k más megnevezései. (A megnevezések értelmezése azért nehéz, mert ezek az adományok lassanként fölszívódtak a hivatásos elöljárók munkakörébe.) - 2. Az igazi ~ néhány ismertetőjegye. A hiteles ~val együtt jár az Egyh. lelki életében valamiféle újdonság és sajátos aktivitás, mely a környezet számára olykor alkalmatlannak látszik és nehézségeket támaszt, mert nem mindig könnyű fölismerni a Szentlélektől való eredetet. - Minden intézmény saját karizmatikus jellege mind az alapítóban, mind tanítványaiban megköveteli az Úr iránti állandó hűséget, az Ő Lelke iránti tanulékonyságot; a dolgokra okosan figyelő lelkületet, mely észreveszi az idők jeleit; az Egyházhoz tartozás akaratát, a szt hierarchia iránti engedelmességet; a kezdeményezés bátorságát, az állhatatos odaadást, az alázatot az ellenkezés közepette. Az igazi ~ összefüggése a körülményekkel és a lélek szenvedéseivel állandó történeti összefüggést jelent a ~ és a kereszt között, amely anélkül, hogy az értetlenséget igazolná, nagyon hasznos a hivatás igazságának fölismeréséhez. - Az egyes szerz-eknek is megvannak a saját ajándékaik, melyeket a Szentlélek azért szokott adni, hogy az intézmény élete gazdagodjék, kibontakozzon és virágozzék a közösség összefüggésében és az állandóan megújuló tanúságtételben. Az ilyen ajándékok elismerése és helyes használata mindig az intézmény közös javaival való összefüggéstől és az Egyh. szükségleteitől függ, s a törvényes tekintély mond felettük ítéletet. - 3. A szentpáli karizma, karizmatikus, karizmatikus személy fogalmakat Max Weber (1864-1920) vezette be a modern vallásszociológiába, elmosva a határokat a ~ mibenléte, keletkezése között, s az eredetileg természetfölötti jelleget (kegyelem) 'rendkívüliségre' és kormányzóképességre változtatva. A ~ ebben az értelemben a vallástörténészek számára kulcsfogalom lett az ÓSz, a zsidóság és az őskerség kutatásában. - 4. Olykor kiélezik a ~ és a hivatal összefüggését, mintha a hiv. képviselné a jogrendet, a ~ a kegyelmi hatást. Az ilyen szembeállítás sem az ÚSz-ből, sem a dolog természetéből nem vezethető le. Az Egyh. nemcsak azért „szt egyház”, mert hordozza Krisztus tanítását, a szentségeket és az üdvösség kegyelmi rendjét, hanem egyúttal ő maga Isten győzelmes kegyelmének eszkat. közössége. A benne megvalósult hit és szeretet által is szt, s egész életével úgy szerepel a tört-ben, mint az üdvösség hatékony jele s állandó fölhívás a világ számára az üdvösség rendjében. Éppen ezzel fejezi ki lényegét (D 1794). Ez csak úgy lehetséges, ha termfölötti erők, a ~k áthatják egész szervezetét. Még a szentségek is csak akkor hatnak, ha külön segítő kegyelem előkészíti a hívőket a fölvételre. Az Egyh. jogrendjének sem az a föladata, hogy a külső rendet biztosítsa, hanem hogy kifejezője legyen a kegyelmi és szeretetközösségnek, ill. hogy a kegyelem fölhasználására is irányt mutasson. A ~k tehát nemcsak az Egyh. elindulásához voltak szükségesek, mint azt néha tévesen gondolják. Bár a ~k formája és fölhasználásának módja változhat, mint ahogy változik a jogi berendezkedés is, de a kettő mindig jelen van és együvé tartozik. A kegyelmi adomány éppen azt célozza, hogy az Egyh. az idők adottságainak és körülményeinek megfelelően minden korban az üdvösség hatékony eszköze legyen és kifejezze a Krisztus melletti tanúskodást. Ilyen módon értékelte a ~kat XII. Pius Mystici corporis enc-ja (1943). Krisztus akaratából maga az egyh. hiv. karizmatikus, s mindig is annak kell lennie. Ezért tkp. beszélhetünk intézményes ~ról is. Emellett a ~ úgy is jelen van, mint a Lélek szabad ajándéka, és elérhet minden hívőt az Egyh-ban. A II. Vat. Zsin. külön is fölhívta a figyelmet a világi hívők ~ira, de hozzátette, hogy a hiv-nak megfelelő módon irányítani kell fölhasználásukat, mert csak így lesznek gyümölcsözőek (LG 30). - Történetileg sohasem lehetett az Egyh. életében a ~t és a hiv-t elhatárolni. A ~ a kegyelem lendületének kifejezése. Az ap. kor után a hiv., a szervezet határozottabb formát öltött, s ez szükséges is volt a megnövekedett Egyh. egységéhez. A szervező ~k beolvadtak a hiv-ba, de külön értékelték a tökéletesség kifejezéseit, a vtságot, a szüzességet, a lemondó életet, s ezt is ~nak hívták. A ~ és a hiv. egységét a →montanisták bontották meg. Ők túlhangsúlyozták a kegyelem megnyilvánulásait, főleg a prófétaság adományát, ezért a hiv. képviselői egyre határozottabban léptek föl ellenük. Hasonló nyomokon jártak a 4. sz: a →messzaliánusok, akik az ima és a prófétálás rajongó formáit értékelték. A →donatisták a hiv-lal szemben túlhangsúlyozták a kegyelem állapotát és a vtság utáni vágyat. A kk-ban is minduntalan akadtak, akik a szegénység követését v. a misztikus élményt helyezték előtérbe. A mai karizmatikus mozg. főleg az ifj. körében mutatkozik. Az egészséges irányzat nem akar mást, mint lendületes ker. életet és tanúságtételt. Meg akarják élni az ősegyh. közvetlen kapcsolatát a Szentlélekkel, és tudatában akarnak lenni termfölötti hatásának mind az egyén, mind a közösség életében. A feladat itt is az, hogy a jelenséget megfelelő keretek között kell tartani. G.F.

Mutuae relationes 609. 12., Róma, 1978. - LThK II:1025. - Rahner, K.: Das Dynamische in der Kirche. Köln, 1958. - Onasch 1981:69. - BL:931.