Magyar Katolikus Lexikon > K > kinyilatkoztatás


kinyilatkoztatás (gör. apokalüpszisz, lat. revelatio, a velum, 'kendő' szóból): 1. általános értelemben a személy részéről olyan önmagára vonatkozó ismeret önkéntes, szabad és szeretetből történő közlése, mely senki mástól, semmiféle más módon nem szerezhető meg (kendővel, fátyollal eltakart arc, test fölfedése, láthatóvá tétele; önmagáról másképpen meg nem tudható ismeret közlése). A lat. velatio, 'elkendőz, elfáltyoloz' szó ellentéteként a revelatio föltárást, leleplezést jelent. - A ~ feltételei: a) két személy, a kinyilatkoztató és a ~t elfogadó, akik önkéntesen és szeretetből cselekszenek. Ez különbözteti meg a ~t a →magamutogatástól, a →kíváncsiság kielégítésétől, a tud. kutatástól és a kikényszerített vallomástól; b) olyan igazság, valóság, érték léte, mely más úton nem ismerhető meg. Ez különbözteti meg a ~t a nyilvánvaló igazságok tanításától, amelyek személytelenek s bármikor bárkinek hozzáférhetők; c) megfelelő közlési mód, mely képes a személyek között kapcsolatot teremteni és a közlendő igazságot feltárni. -

2. teológiai értelemben Isten tevékenysége, amellyel az Atya a Fiú által a Szentlélekben megnyitja az utat az ember előtt a természetfölötti igazságok megismerésére és az isteni életre. A ~ Isten szeretetéből fakad, és az ember szeretete a →hit által fogadja be; tárgya a természetes emberi megismerést felülmúló termfölötti valóság és élet; módja Isten hangzó és leírt szava (→Isten igéje, →Szentírás, →hagyomány). A ~ a tört. folyamán kibontakozó isteni ajándék, amely az ősszülőknek átadott első ~tól a Jézus Krisztusban kapott teljességig ível. Hivatalos őrzője, magyarázója és védelmezője a →Tanítóhivatal. - A ~ban Isten önmagát és üdvözítő akaratának döntéseit közli, azért, hogy részt adjon azokból az isteni javakból, melyek az emberi értelem fölfogóképességét teljesen meghaladják. A termfölötti megismeréshez, a kegyelmi élethez és az üdvösséghez a ~ feltétlenül szükséges, semmi más nem helyettesítheti. De az ember számára a ~ ahhoz is szükséges, hogy az önmagukban természetes ésszel is megismerhető isteni valóságokat (→Isten léte, →természetes erkölcsi törvény, →erkölcsi felelősség) akadálytalanul, →bizonyossággal és minden →tévedés nélkül birtokolhassa. - A vallástört. tanúsága szerint az ember 'vallásos lény', azaz a Legfőbb Lény képzete minden emberben él. Az ezzel kapcsolatos értelmes elgondolások összegzéséből születhet olyan meggyőződés-rendszer, mely a termfölötti hitnek alapot és biztonságot ad (→keleti bölcselet, →buddhizmus, →hinduizmus, →istenek, →kínaiak hite, →mítosz, →taoizmus). Mindazonáltal a Legfőbb Lényt, Istent az ember csak akkor ismerheti és vallhatja meg, ha Isten megszólítja őt és elmondja, kinyilatkoztatja önmagát. -

3. Az ÓSz-ben elképzelhetetlen, hogy az ember önmagától eljusson az Isten ismeretére: Istent csak az ismerheti meg, akinek Ő ~t ad önmagáról. Az ósz-i ember tudta, hogy nagy dolog a ~, s hogy méltatlan rá (pl. MTörv 4,32-34). A ~ alapján lett meggyőződése, hogy Izr. minden más népet fölülmúl, ill. megelőz (vö. Zsolt 147,19-20). A →bölcsességi könyvekben a ~ már egyet jelent az élettel (Bölcs 1,1-3; 19,8; 119). - Jahve azonban nemcsak abban különbözik minden más istenségtől, hogy ő kinyilatkoztatta magát, hanem abban is, hogy ő képes erre. A régi K-i ember számára ez sem volt egészen magától értetődő: az ősi K-en úgy tartották, hogy az az istenség, aki az embernek kinyilatkoztatja magát, az ember hatalmába kerül. Jákob elismeri (Ter 32,22-32), hogy a földöntúli lény hatalmasabb nála, mert kinyilatkoztatta neki a nevét (Izrael), ugyanakkor a saját nevének ~a elől kitért (32,29: „Miért kérdezed a nevemet?”), éppen mert meg akart maradni hatalmasabbnak, Jákob fölött állónak (vö. Bír 13,18). Ugyanakkor Jahve mindenhatóságából fakad, hogy ha akarja, ki tudja nyilatkoztatni a maga nevét anélkül, hogy ezzel csorbulna a hatalma (Kiv 3,13-15; 6,2). - A) Szómagyarázat. A héb-ben nincs olyan ige, mely kimondottan az isteni ~ra vonatkozna; így Isten és az ember kapcsolatának történéseit az emberi cselekvések köréből vett igék jelölik, főleg a glh, a jd és a ngd tő származékai: a) Maga a 'kinyilatkoztat' szó leginkább a 'fölfed, leleplez, kitakar' értelmű glh tőben maradt meg. Ugyanakkor a képes beszéd a héb-ben kétfelé ágazik: megnyitható az ember füle v. a szeme, hogy képessé váljon egy igazság fölfedezésére (1Sám 9,15; 2Sám 7,27; 1Krón 17,25; Jób 33,16; 36,10). A zsoltáros kéri Jahvét, nyissa meg szemét, hogy láthassa a törv. csodálatosságát (Zsolt 119,18;. Jób 36,15). Bileám megnyitott szemű ember (Szám 24,16), aki lát (24,4), s egyszersmind hallja és felfogja Isten szavát. A Damaszkuszi iratban is az, aki a figyelmeztető beszédeket mondja, tanítványainak meg akarja nyitni a fülét és a szemét, hogy felfogják: Isten irányítja a tört-et (CD 2,2.14). De gyakrabban utal a kifejezés arra, hogy valami, ami el volt rejtve, kitudódik, nyilvánosságra kerül (Jer 49,10); s Jahve tudtul adja elhatározásait választottainak, a próf-knak (Ám 3,7). - A ~nak elsősorban maga Jahve és az ő szava a tárgya (Ter 35,7; 1Sám 2,27; 3,21; 3,7; Dán 10,1;. MTörv 29,28), továbbá Jahve dicsősége (Iz 40,5), igazsága, igazságossága (Iz 56,1; Zsolt 98,2), ereje (Iz 53,1). Az ósz-i értelemben vett ~ klasszikus megfogalmazása: „Ami rejtve van, az az Úr, a mi Istenünk ügye; de a kinyilatkoztatott dolgok ránk s gyermekeinkre tartoznak mindörökre, hogy e törvénynek minden szavát megtartsuk” (MTörv 29,28); Isten előtt nincs titok, s abból, amit tud, valamennyit népének is kinyilatkoztatott a törv-ben. A ~ tehát az embernek az a tudása, melyet Isten a magáéból megosztott vele, ajándékképpen. - b) A jd tő jelentése: 'tudtul adni, megismertetni' gyakran a glh szinonimájaként szerepel (pl. Zsolt 98,2), s a ~ lényegére utal: Jahve megismerteti magát. Ez a ~ Izr-nek szól, Jahve neki nyilatkoztatja ki magát, neki mutatkozik be (Kiv 6,2; Ez 20,5) és hozzá beszél (Kiv 25,22), Izr-t vezeti ki Egyiptomból (Ez 20,9), Izr-ért tesz csodát (1Kir 18,36), Izr-t vigasztalja (Iz 66,13). Izr. nemcsak közvetve, hanem közvetlenül is részesül ~ban. Ezzel szemben a pogány népeknek csak közvetve nyilatkozik meg, amikor ítéletet tart fölöttük (Zsolt 9,17; Ez 35,11; 38,22). Csupán Egyiptomnak mutatkozik majd meg különleges módon az idők végén: megfenyítése után szabadítót küld neki; az egyiptomiak akkor megismerik Jahvét, és az ő népévé lesznek (Iz 19,18-25). - A jd ige mellett nemcsak a kinyilatkoztató Isten, hanem a ~t továbbadó ember is szerepelhet cselekvő alanyként. Ilyen feladatot kapott Mózes (Kiv 18,16.20), Sámuel (1Sám 10,8) v. a papok (Ez 44,23); rajtuk kívül a megváltottak és az igazak (Zsolt 105,1; 1Krón 16,8; Zsolt 145,12; Iz 12,4). - c) A leggyakrabban előforduló ige a ~ jelzésére a ngd. Jelentése: 'valamit felmutatni, világosan valaki elé állítani, azaz előadni, közölni, tudtul adni'. Használják emberi viszonylatokban is, de mindig olyan ismeretek közlését jelenti, amik rejtve maradnak a be nem avatottak előtt (így már Ter 3,10). Olykor a ngd 'valamely titkot elárulni' (31,20; Józs 2,14.20), 'a szív belső titkát feltárni' (Bír 16,15-18), s e jelentések különösen fontosak a ~ szempontjából. Az emberfölötti szférában ui. ilyen titok egy isteni lény neve (Ter 32,30; Bír 13,6). Azok a titkok, melyeket Jahve kinyilatkoztat: a terve és szándékai (Ter 41,26; Ám 4,13), ami jó és amit az embertől ő kíván (Mik 6,8), a Tízparancsolat (MTörv 4,13), ami a múltban történt, ami a jövőben fog történni (Iz 48,3.5), az új dolgok (42,9), az embernek szánt üdvösség (43,12), Isten hatalma (Zsolt 111,6), elrejtett bölcsessége (Jób 11,6), végül szava, igazsága és törv-e (Zsolt 147,19). A ~t nem mint egyszer történt dolgot értelmezték, hanem olyan valaminek tartották, ami folyamatos. Jahve nemcsak a múltban adott ~t az embernek, hanem folytonosan szól az emberhez. A próf-knak egyszerűen közzé kell tenniük azt, aminek Jahve a forrása (MTörv 5,5; 1Sám 3,17; 9,8; 10,16; Iz 21,10; Jer 16,10; Ez 24,19 stb.). - B) A ~ formái: a) Isten megjelenése. A legközvetlenebb ~, amit Isten adhat az embernek, a →teofánia. A →látomásban v. →álomban kapott ~ kiválasztott ember osztályrésze (Szám 12,6-8). Jahve az egész népnek is megjelenik a kabodban; →Isten dicsősége. A ~ e formáit tanúsító szövegek azt mutatják, hogy az ÓSz az Isten látása dolgában (annak mind közvetlen, mind közvetett formájában) tartózkodó volt, amihez az is hozzátartozik, hogy a megjelenik ige héb. megfelelője homályos értelmű, s nem annyira látomásra enged következtetni, mint inkább hallásra (vö. Kiv 20,22: „Magatok láttátok, hogy az égből beszéltem hozzátok”; 3,16: „Jahve, atyáitok Istene... megjelent nekem, kijelentve:...'). Sámuelnek hallás útján adta Jahve a ~t (1Sám 3,10.17). A ~ „szokásos” módja az volt, hogy Isten a szava által nyilatkoztatta ki magát. - b) Isten szava. A szóban adott ~t Izr. kiváltságának és olyan ajándéknak tekintették, amellyel Jahve a népét tüntette ki (MTörv 4,8; Zsolt 147,20); bár közvetlenül az egész néphez ritkán szólt (MTörv 4,10-13). A Sínai-hegyen a nép látta a villámlást és a füstölgő hegyet, hallotta a mennydörgést és a harsonazengést, de olyan félelem fogta el, hogy Mózest kérte, ő beszéljen Jahvéval; „Isten ne szóljon hozzánk, nehogy meghaljunk” (20,18). Az ÓSz-ben mély meggyőződés volt, hogy Isten ugyan az egész néphez intézi szavait, de nem beszél közvetlenül a néphez, hanem csak azokhoz a választottakhoz, akikre szavai közvetítésének feladatát bízza. Jahve szava kezdettől fogva közösségi szerepet tölt be, közvetítői a →próféták; de mindnyájukat felülmúlja Mózes (Szám 12,6-8, vö. MTörv 18,15-19; 34,10).- A próf-k korától új formula: Jahve szózatot intéz valakihez; már a Ter 15,1: is az Úr szava megnyilatkozik kifejezés van; a szerző ui., aki már a próf. korban él, Ábrahám és Jahve találkozását nem tudja másként elképzelni, csak próf. ~ként. Azzal, hogy az isteni szó a próf-k ajkára került, elkezdődött Jahve szavának egyfajta önállósodása és személyessé válása, ami egyre határozottabb formát öltött, mígnem elérte tetőpontját: Iz 55,10 és Zsolt 119. A szóban adott ~ önállósodását az is előmozdította, hogy Izr-ben egyre nagyobb szerephez jutott a leírt szó. A gyökerek a legrégibb időkig nyúlnak vissza; már a szövetségkötésről szóló régi beszámolóban olvasható, hogy Mózes leírta Jahve szóban közölt akaratát (Kiv 24,4). De idővel az az elképzelés, hogy a ~ Isten írásban rögzített szava (az Írás), egyre inkább előtérbe került, mind egyértelműbben megfogalmazódott, s a fogság utáni időből a hagyomány olyan legendás elképzelést is megőrzött, hogy maga Jahve írta le a Tóra alapszövegét ill. a Tízparancsolatot (24,12; 34,1; MTörv 4,13; 10,4). Először a MTörv fogalmazta meg, hogy Isten népe egész életének a ~hoz kell igazodnia, melyet - írott formában - a Tóra tartalmaz (31,9-11), s ezt az írott művet csaknem személynek tekintik: tanúnak számít egész Izr. ellen (31,24-26). Mózes közvetítő szerepe véget ért, próf-k sem hallatják szavukat, míg az eszkat. próf. föl nem lép (18,15-18), addig Jahve szava a Tórában van Isten népe körében jelen (→sugalmazás). - →Kumrán közössége szerint a Tórát Jahve nem kinyilatkoztatta, hanem elrendelte, parancsul adta. - c) Isten tettei a tört-ben. Az ÓSz szerint Isten leginkább a tetteivel nyilatkoztatja ki magát. A ~ e formájának a szóban adott ~ alá van rendelve (→történelem, →történetírás). - d) A →teremtés maga is ~, mely az ember számára mindig hozzáférhető, folyamatos: az egek és az égbolt szavak nélkül is hirdetik Isten dicsőségét (vö. Zsolt 19,2-5; Jób 38-41). A teremtésben adott ~nak nincs határa. Jahvénak a tört-ben kinyilatkoztatott tettei túlmutatnak Izr. határain, azokból a →pogányok is megismerik Jahvét (Kiv 7,5.17; 8,6.18; 9,14 stb.; Ez 25,5.7.11.17 stb.). Ugyanakkor a szóban megfogalmazott ~ Izr. kiváltsága. Csak ha elérkezik az üdvösség ideje, akkor válnak a népek is részeseivé a Tóra ajándékának (Iz 2,2-4; 42,4). -

4. Az ÚSz-ben a ~ egyetlen közvetítője →Jézus Krisztus, de személye, tanítása, megváltó műve az egyetlen tárgya is a ~nak. - a) Pál ap. a ~ fogalmát Isten Krisztusban megvalósuló üdvözítő tervének megismertetéseként értelmezi (főleg az apokalüptein, 'leleplezni, fölfedni' és a phanerun, 'nyilvánvalóvá tenni, megmutatni' szavakat használja). Az isteni terv folyamatosan valósul meg, így a ~hoz is hozzátartozik a folyamatosság és a fejlődés, Isten eszkat. művének megvalósulása. Az első és az egyetlen kinyilatkoztató személy az Isten. A misztériumot az ő mindenhatósága, teljesen szabad akarata, kegyelme és végtelen bölcsessége tervezte el; öröktől fogva benne volt elrejtve, amikor pedig az idők teljessége elérkezett, akkor megvalósította Jézus megváltást szerző kereszthalála és a mindenségnek Krisztusban való összefoglalása által, aki a fő és az első szülött (Róm 3,25; 16,25; Ef 1,9; 3,9-11; Kol 1,18.26). Pál szemében Krisztus nem annyira az, aki kinyilatkoztat, mint inkább a ~ tárgya, foglalata, mivel ő a misztérium voltaképpeni tartalma, halála és feltámadása mint megváltás, teste, az Egyh. mint mindeneket átfogó misztikus egység (Róm 3,21-24; 16,25; Gal 1,16; Ef 3,3.5; 1Tim 3,16; 2Tim 1,10 stb.; vö. 1Pt 1,20). Ebből következően az ap-ok is kinyilatkoztatók (2Kor 2,14); az evang. hirdetése útján terjed Isten →igazsága (vö. Róm 1,17); a misztériumot Isten föltárta magának Pálnak (Gal 1,16; Ef 3,3), a Lélekkel eltelt ap-oknak és próf-knak (Ef 3,5), valamint az összes sztnek (Kol 1,26). Az ap. szenvedése is Jézus szenvedésének ~a „testünkben” (2Kor 4,10). - Ez a kincs, mely cserépedényben van (4,7) nem egyszerűen személyes kiváltság, hanem arra kötelezi azokat, akiknek osztályrészül jut, hogy hirdessék az evang-ot mindenkinek: zsidóknak és pogányoknak (Róm 1,6), minden népnek (16,26). A ~ nem valamilyen, csak a beavatottaknak szóló titkos tan, mint a hellénista misztériumvallásokban, hanem az emberiség üdvösségének hirdetése (Ef 3,10). A misztérium el volt rejtve (vö. pl. Ef 3,4), hiszen az ÓSz-ben a próf-k titokzatos módon utaltak rájuk írásaikban (Róm 16,26;. 1Pt 1,10-12), sőt az ap. pneumatikus egzegézise még a →Törvényben is felfedez különféle mély értelmű utalásokat az ÚSz-ben megvalósult üdvösségre vonatkozóan (Ábrahám mint a hit atyja: Róm 4; Hágár és Sára allegóriája: Gal 4,21-31 stb.). Az ÓSz-nek ezt az igazi értelmét Krisztus korában még nem fogták fel; a tragikus hitetlenség, mely a zsidók látását elhomályosította, fátyolt borított rá, ill. késleltette ennek föllebbentését (2Kor 3,13-16). Bár Isten Krisztusban föltárta, az evang. továbbra is rejtély, sőt balgaság e világ bölcseinek (1Kor 1,18-25; 2Kor 4,3). Csak a Krisztusnak való engedelmességben megnyilatkozó →hit számára válik felfoghatóvá (Róm 1,17). Így a ~ Isten ajándéka, de nem olyan ajándék, melyet az ember tetszése szerint elfogadhat v. elvethet. Az ember azzal, hogy elfogadja v. elveti, mintegy ítéletet mond ki saját magára. - A Krisztusban adott ~ még nem teljes; eszkat. teljességét csak a →parúziában és a parúzia által, valamint a →föltámadással éri el, amikor teljes egészében föltárul Krisztus dicsősége és vele a mi dicsőségünk (2Tesz 1,7; 1Kor 1,6; Kol 3,3;. Lk 17,30; 1Pt 1,7.13; 4,13; 5,4), ill. az →istengyermekség dicsősége és az eljövendő mennyei dicsőség (Róm 8,18-23;. 1Pt 5,1). - Ezen a Krisztusban kapott ~on kívül Pál ismeri Isten megismerésének természetes módját is: a teremtés szemlélését (Róm 1,19-21; 1Kor 1,21) és a lelkiismeret szavának követését (Róm 2,14). Ez az ún. természetes ~ nem függ össze közvetlenül Krisztussal, és nem a természetes ember elől elrejtett misztériumra vonatkozik, hanem arra, amit Pál az Isten megismerésének tekint, vagyis amit az értelem saját erejéből is felfoghat. -

b) János evangélista teol-ja teljesen a ~ fogalmára épül, ennek ellenére a ~ (apokalüpszisz) főnévvel nem találkozunk. A kinyilatkoztat ige gör. megfelelőjével is mindössze egy helyen, egy ósz-i idézetben (Jn 12,38). De éppen így hiányzik Jn-ból a misztérium szó, valamint a vele kapcsolatos két kifejezés is: elrejt és fölfed. János az általánosabb értelmű 'megismertetni, nyilvánvalóvá tenni' igével él, és jellegzetesen „jánosi” fogalmakat használ, mint: a →világosság és a →sötétség, Istent és a mennyei dolgokat látni és szemlélni, valamint az igazságról beszélni és tanúságot tenni (→János evangéliuma). János a kereszténységet (Pálnál is erősebben) kinyilatkoztatott vallásnak tekintette. A központ Jézus Krisztus, a ~ közvetítője. Jézus kereszthalálával megváltást szerzett; az evang-ban mégis elsősorban úgy jelenik meg, mint aki kinyilatkoztat, ugyanakkor maga az →élet és a világosság is (vö. 1,4); amikor emberré lett, a világ világosságaként lépett a világba, hogy az embereknek, akik hisznek, életük legyen (8,12: „övék legyen az élet világossága”). A ~ról szóló tanításnak Jánosnál az a kiindulópontja, hogy Istent nem lehet látni ill. megismerni (1,18; 6,46; 1Jn 4,20). Az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú. De Isten elküldte a Fiát, a Logosz emberré lett, a tanítványok látták dicsőségét, hallották tanítását: Jézusban Isten láthatóvá és tapinthatóvá vált (pl. Jn 1,14; 1Jn 1,1). Jézus megismertette az emberekkel Istent, akit senki soha nem látott (Jn 1,18), tanúságot tett a mennyei dolgokról (3,11-13) és beszélt az Atyáról (8,38). János tehát egyértelműen elhatárolja az ósz-i ~tól a Krisztus hozta ~t; csak Krisztusban lett osztályrészünk az igazság (1,18). A Krisztusban kapott ~ egészen új, amivel a régi ~t a „jánosi” igazság termfölötti jellegéből következően össze sem lehet hasonlítani. János szerint a ~t lényegében az emberré lett Logosz személyében adta Isten; következésképpen a →megtestesülés, →megváltás „nyilatkoztatta ki” a Fiút (vö. 1Jn 3,5.8), ez jelenti annak az életnek a megjelenését, mely „az Atyánál volt” (1,2). Jézus küldetése és kereszthalála a csúcsa az Isten szeretete ~ának, a szeretet ~ának, ami az Isten (4,7-9;. Róm 5,8). Minthogy Krisztus a Fiú, kinyilatkoztatja az Atyát: „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9;. 12,45). Krisztus tehát a saját személyében nyilatkoztatja ki az Atyát a tettei révén, melyek a Fiúságát és a Fiúnak az Atyával való egységét tanúsítják (5,36; 9,4; 10,37; 14,10), főleg pedig a szavaival (1,18; 3,11-13; 6,46; 8,28.38; 12,49; 14,10; 17,6-8), melyekkel az igazságról tesz tanúságot (18,37). A ~ annak szavait jelenti, aki maga a →Logosz, az →Isten igéje, az Ige. - Az ember válasza a ~ra a hit, amit János olykor látásnak nevez (6,40; 12,45; 14,19). Amit tehát Isten kinyilatkoztatott, az már jelen van. Ezzel függ össze, hogy a ~ vonatkozásában az →eszkatológia némileg háttérbe szorul Jánosnál: Isten emberré lett Fiával a ~ lényegében teljes lett és lezárult. Tanítása Páléval abban érintkezik, hogy Krisztus újraeljövetelekor nyilvánul meg Isten gyermekeinek dicsősége (1Jn 2,28; 3,2). János „természetes” ~ról nem beszél: a maga voltaképpeni értelmében a ~ nála a Fiúnak és az Atyának termfölötti módon való ~a a Fiú által az emberré lett Igében. -

5. A II. Vatikáni Zsinat tanítása a ~ról. A ~ egymással bensőleg összefüggő tettekből és szavakból áll: Isten üdvtört. tettei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást és a szavakkal jelzett valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket, és megvilágítják a bennük rejlő misztériumot. Az Istenről és az ember üdvösségéről így kinyilatkoztatott igazság Krisztusban ragyog föl, aki az egész ~ közvetítője és teljessége (vö. Mt 11,27; Jn 1,14.17; 14,16; 17,1-3; 2Kor 3,16; 4,6; Ef 1,3-14). Ezt a ~t készítette elő Isten az ember teremtésétől fogva. Ő, aki az Ige által teremt (vö. Jn 1,3) és tart fönn mindent, a teremtett dolgokban állandóan kinyilatkoztatja magát az embernek, ezért →Isten léte józan emberi ésszel fölismerhető (vö. Róm 1,19-20). Mivel azonban az embert termfölötti üdvösségre teremtette, ősszüleinknek kezdettől fogva kinyilatkoztatta önmagát, a →bűnbeesés után pedig a →megváltás ígéretét (Ter 3,15). Miután sokszor és sokféleképpen szólt a próf-kban, „ezekben az utolsó napokban a Fiúban szólt hozzánk” (Zsid 1,1-2). Jézus Krisztus az emberek között lakozva „Isten igéit mondja” (Jn 1,1-18; 3,34). Jelenléte (aki Őt látja, az Atyát is látja: vö. Jn 14,9) és minden megnyilvánulása, szava és tette, jelei és csodái, de főként halála és a föltámadása, végül az igazság Lelkének elküldése tökéletessé teszi és isteni tanúsággal erősíti meg a ~t: velünk az Isten, hogy kiszabadítson minket a halál és a bűn sötétségéből, s föltámasszon az örök életre. Semmiféle új nyilvános ~t nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig (vö. 1Tim 6,14; Tit 2,13). A katolikus vallás ebben az értelemben vallható tökéletesnek, amennyiben nem vár további ~t, és nem szorul olyan reformokra, melyek a lényeges kérdésekben a korábbiaknak ellentmondó változásokat hoznak. A →magánkinyilatkoztatás a Jézus Krisztussal teljessé lett és lezárult ~hoz képest lényeget érintő újat nem hoz, az egyénnek szól, valódiságának megítélésénél a legfontosabb szempont az egyetemes ~hoz való viszonya. Nem egészíti ki a hivatalos ~t, de adhat indíttatást annak megfelelő alkalmazására, ill. az egyh. élet megnyilvánulásainak módosítására (szerzetesrendek alapítására, zarándok- és →kegyhelyek kialakulására, egyh. ünnep bevezetésére: →Úrnapja, Jézus Szentséges Szíve). - A ~ elfogadása a hit, amivel tartozunk Istennek és válaszolunk az Ő szeretetére, mely a ~ban mutatkozik meg (Róm 16,26;. Róm 1,5; 2Kor 10,5-6). E hithez szükségünk van a →kegyelemre és a Szentlélek benső segítségére, aki az ember szívét megindítja és Istenhez téríti, az értelem szemét megnyitja, sőt folyton tökéletesíti hitünket adományai által, hogy egyre mélyebben megértsük a ~t (→Szentlélek hét ajándéka). A ~ megismerhetőségének feltétele végül a →kinyilatkoztatás forrásainak igaz és mindenki számára hozzáférhető volta. **

LThK VII:1104. - HtG II:242. - DV 2-5. - BL:983. - KEK 51-90. - Dominus Jesus nyilatkozat. 2000.