🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > H > hagyomány
következő 🡲

hagyomány (gör. paradószisz, lat. traditio): általános értelemben szóbeli tanítás vagy szokás nemzedékről nemzedékre való sértetlen továbbadása, →értékek megőrzése; teológiai értelemben hitet követelő tartalom, üzenet közvetítése, rendszerint szóbeli úton, ritkábban maga az átadás folyamata. A görögben rokon kifejezések: paradoké, depositum (1Tim 6,20; 2Tim 1,12.14), martürion (ApCsel 4,33; 1Kor 1,6; 2Tim 1,8; →tanúság). - A vallásokra általában jellemző, hogy a régi idők gondolatvilágát és életalakítási módját megőrzik és továbbadják. Megtalálható ez a természeti és a fejlettebb népeknél. Ahol a vallási tanítást írásba foglalták, még ott is mindig föltűnik a kísérő és magyarázó ~ (→buddhizmus, mohamedanizmus). - A Szentírásban. Az ÓSz-ben a papság közvetítette a →Tórát, amelyhez igazodni kellett (MTörv 17,18; 19,7-13; 31,9; Ag 2,11; Mal 2,7). Ezdrás pap, aki különösen is buzgólkodott a mózesi törv. ügyében (Ezd 7,6.10.25), a kapott értékeket a Tórában jártas írástudókra bízta (Neh 8,7.9: leviták). Ezek körében csakhamar kialakult a szóbeli Tóra, megkülönböztetésül a leírt Tórától. Az írástudókat, akik zömükben nem papok voltak, a farizeusok felkarolták; lehetséges, hogy a szadduceus papi családok hatásának, ill. hatalmának csökkentésére, akiket a Hasmoneusok támogattak. Maga a kifejezés (tradidi quod et accepi) a hellénista korban (talán a Makkabeusok idejében) jöhetett létre a zsidóság körében: megfogalmazásában jellegzetesen zsidó, de nyomokban hellén hatás is érződik benne. - A zsidó ellentétpárok, mint továbbadni és átvenni, mondani és hallani, adni és kapni betekintést nyújtanak magába a folyamatba. A tanító rabbit apának tekintették, aki ad, ajándékoz, a hallgatóság (= a tanítványok köre) viszont a megajándékozott fiú volt, az, aki kapott. A tanítónak először is meg kellett neveznie a forrást, aztán amit mondott, azt a Teremtőnek (az Igének) nevében kellett mondania, és csak azt adhatta tovább, amit hallott (vö. Iz 53,1; Jer 49,14; Abd 1: az ún. semuah (a magyar ford-ban az 'üzenet') az, amit a próf. hallott. Így tehát a ~t →haggada (teol-ilag) v. →halacha (erkölcsileg) formájában a legnagyobb pontossággal adták tovább (mintegy megismételve; →Misna). - A hellénista hatást az újabb kutatók is tagadják, de szembeötlő, hogy a ~ fogalmát gör. műszó jelöli. A paradószisz a hellénizmusban a. m. 'titokzatos, szakrális tanítás'; a kifejezés itt valójában a misztériumkultusz „misztikus” ~ára utal: aki ezt a ~t átvette, az beavatottnak számított. A szt aktus kétséget kizáróan egy szt isteni üzenet közléséből állott (Kol 2,3 és 1,26; vö. Bölcs 14,16). - Az ÚSz-ben a szinoptikusok által használt kifejezés: „az ősök hagyományai” (Mk 7,5.13) a rabbik ~aira céloz. Ezt a ~t, amelyet Josephus Flavius és Philo is említ, Jézus elvetette, mert ellentétben álltak a természetes erkölcsi törv-ekkel, ezért ezek az evang-okban úgy szerepelnek, mint a „ti hagyományaitok” v. az „emberek hagyományai” (Mk 7,8.9.13; Mt 15,3.6). - Pál leveleiben a rabbinista ~ világos megfogalmazást kapott; az ap. jártas volt a zsidó tanításban, és ennek módszereit is jól ismerte (ApCsel 22,1-3; 26,3-5). - a) 1Kor 11,23: egyértelműen a ~ továbbadásának folyamatára utal. Amit Pál kapott, azt adta tovább a közösségnek. Ugyanígy 15,3: Pál azt hagyta a hívőkre, amit maga is kapott. Pál tehát a ~ közvetítője volt. - b) 15,1: szembeötlő az evang. és a ~ azonosítása, továbbá a köv. versekben a személyes tanúságtétel (15,5-7: szemtanúk; 15,15) és az a hangsúly, amely a szóbeli közlésre, az igehirdetésre esik (15,12). - c) A hallgató „kapja” az áthagyományozott tanítást, mintegy befogadja (a szokásos gör. kifejezés paralambanein: 15,1.3; Gal 1,9.12; Fil 4,9; Kol 2,9; 1Tesz 2,13 stb.); az ap. elvárja tőle, hogy szilárdan kitartson benne, állhatatosan ragaszkodjék hozzá (1Kor 11,2; 15,1-2; 2Tesz 2,15). - d) Fil 4,9: az ap. kevés, de sokatmondó szóval összefoglalja az egész kérdést: „Amit tanultatok és elfogadtatok, amit hallottatok és példámon láttatok, azt váltsátok tettekre.” Pál egész életével „közvetítette” az általa továbbadott ~t; a tanítás befogadása egyértelmű példája követésével, ahogy régen a zsidó tanítvány is mindenben követte mesterét. -

Az ÚSz többi kv-ei hasonló képet mutatnak, vö. Lk 1,2; ApCsel 7,38; 16,4; 2Pt 2,21; Júd 5; Jak 1,19; 2,10-11; 5,10. - A zsidó ~nyal való egyezéseken kívül (pl. a hallás szükségessége: Róm 10,14; Mt 26,13; Mk 16,15; a szellemi atyaság: 1Kor 4,15) a keresztény ~ talán a hellén misztériumvallással is mutat némi rokonságot (1Tesz 2,13). Ugyanakkor megvannak a maga saját vonásai is. - A ~ a magáról →kinyilatkoztatást adó Istenen alapszik. A ~ közvetítőinek sora Istennel kezdődik (Róm 1,1; 15,16; 2Kor 11,7; 1Tesz 2,2.8; 1Pt 4,17), Krisztussal folytatódik (Róm 15,19; 1Kor 9,12; 2Kor 2,12; 9,13; 10,14; Gal 1,7; Fil 1,27; Zsid 3,1), majd az ap-okkal (Jn 15,15; Gal 1,16; 2,2), köztük Pállal (Róm 16,25) és az általuk beiktatott tanítókkal (1Tim 1,3.18; 4,11; 6,20; 2Tim 1,6), utánuk következnek a tanítók által kijelölt presbiterek (öregek) és felügyelők (1Tim 3,2-7; 5,22; 2Tim 2,2), végül a hívők (2,2). A ~ tehát teljesen új értelmet kap: →Isten igéje (1Tesz 2,13). - A legfontosabb szerep Krisztusé. „Az Úrtól kaptam” szavak (1Kor 11,23) éppoly kevéssé foghatók föl Pál különleges látomásaként, mint a „nem embertől kaptam vagy tanultam, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából” kitétel (Gal 1,12). E helyeken Pál nem a ~ eredetéről szól, hanem az erőről, amellyel ő mint ap. a ~t továbbadja. Ez az erő a Lélek ereje (vö. 1Kor 15,45; 2Kor 3,17); végső fokon minden ~t a Lélek szentesít. Az ap. karizma arra szolgál, hogy aki megkapja, olyan hűen közvetítse, amit Krisztustól kapott, amilyen hűen csak lehetséges. - Az Egyház életében a Szentírással együtt a ~ kinyilatkoztatás forrása. A regula fidei (→hitszabály) kialakulása formailag abban állt, hogy semmi újat nem lehet hirdetni, csak amit „ránk hagytak” (traditum est). Ezért szükséges volt azoknak az írásoknak a gyűjt-be vétele, amelyek az Egyh. hiv-os tanításait tartalmazták. A hit szabálya magába foglalta azt a hiv-os tanítást, melyet az Egyh. az ap-októl kapott, és amelyet hittel kellett elfogadni. Lényeges elemei kezdettől fogva benne voltak a keresztségi hitvallásokban. - A Szentlélek jelenléte és működése. Krisztus elküldte Egyh-ának az igazság Lelkét, hogy elvezesse azt a teljes igazságra. Az Egyh. tanúskodása, igehirdetése tehát az ő vezetése alatt áll. Ő sugalmazta a kánoni kv-eket, s azok értelmezésére is megadja az Egyh-nak az igazság és tévedhetetlenség karizmáját. Ő adta azt a képességet is, hogy az Egyh. megkülönböztesse a sugalmazott kv-eket a többi írástól, s így rögzítse a hivatalos kánont. A Szentírásnak és a hagyománynak ez a belső összekapcsolódása magyarázza meg a dogmafejlődést az Egyh-ban. - A →trienti zsinat annyiban módosította a ~ fogalmát, hogy a prot-okkal szemben jobban kiemelte jelentőségét a Szentírás mellett. A prot-ok ui. a hit egyedüli forrásának a Szentírást tekintették, és a ~t mint emberi tényezőt elvetették. Ezzel szemben mondta ki a zsin., hogy a hit forrása a Szentírás és a szent~ (D 783), de a kettő közelebbi kapcsolatát nem fejtette ki. Ezért a teol-ok a ~ban külön tartalmi forrást is láttak, s főleg a →szeplőtelen fogantatás (1854) és →Mária mennybevétele (1950) dogmájának kimondása után a ~ elsődleges szempontjának az Egyh. hitbeli tévedhetetlenségét jelölték meg. Ha a tévedhetetlen Egyh. egyetemesen vall egy tételt, akkor az biztosan kinyilatkoztatott igazság. A II. →Vatikáni Zsinat elkerülte a „két forrás” említését, s inkább úgy fejezte ki magát, hogy a kinyilatkoztatás egyedüli forrása Jézus Krisztus, s az ő tanítása az ap-ok közvetítésével a Szentíráson és a ~on keresztül jut el hozzánk, ill. marad meg az Egyh-ban. A Szentírás és a ~ fölhasználásának és értelmezésének eszköze az egyh. tanítóhiv.; e 3 tényezőt mindig együtt kell tekinteni. - A ~ és a Szentírás szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak. Mindkettő annak a Krisztusnak misztériumát jeleníti meg és teszi termékennyé az Egyházban, aki megígérte, hogy övéivel marad „minden nap a világ végéig” (Mt 28,20). A Szentírás Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava. A ~ Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék. Ennek következtében az Egyház, melyre a kinyilatkoztatás továbbadása és értelmezése bízatott, „a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Ezért mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell elfogadni és tisztelni.” - A ~ és az egyházi ~ok. E ~tól meg kell különböztetni azokat a teol., egyházfegyelmi, liturgikus v. a jámborsághoz tartozó „~okat”, melyek az idők folyamán a helyi egyházakban keletkeztek. Részleges formák ezek, melyekben a nagy ~ a különböző helyekhez és korokhoz alkalmazkodó sajátos kifejezési formáit nyerte el. A ~ fényében az egyházi Tanítóhivatal irányítása alatt e ~ok megőrizhetők, változtathatók v. el is hagyhatók. **

LThK X:290. - BL:529. - Schütz 1993:114. - KEK 75-83.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.