Magyar Katolikus Lexikon > L > logosz


logosz (gör. 'beszéd, szó, értelmes fogalom'; lat. verbum): szó, ige. - 1. A filozófiai gondolkodásban a ~ természetét először Hérakleitosz kutatta. Platónnál a ~ 'megalapozott igazságot tartalmazó kijelentés'. Arisztotelésznél 'kimondott szó', 'gondolat', 'gondolkodási képesség', 'fogalom', ami jelentést hordoz, de hozzá kell érteni a beszélőt, amit beszél és akihez beszél. A ~nak tehát kapcsolata van a →gondolkodással és a →beszéddel. A →sztoikusoknál a ~ isteni erő, amelynek a mindenség a létet, az értelmességet és a törvényszerűséget köszöni. - 2. a Szentírásban →Isten igéje, az →evangélium. Dogmatikailag a legfontosabb hely →János evangéliumának előszava (Jn 1,1-14), ahol a ~=Jézus Krisztus, és János 1. levele, mely az „élet igéjé”-ről szól (1,1). - A Jn 1,1-14 a következőket állítja a Logoszról: isteni személy, léte örök, Istennél volt és istenségében azonos az Atyával, ő a Fiú; a teremtésben minden általa lett; ő az élet és a világosság hordozója az emberek számára; megtestesült és emberré lett, hogy a maga isteni életében (→kegyelem, →üdvösség) részesítse az embereket. - Sok szövegkutató ezt a részt (1-16) már előbb meglevő himnusznak veszi, amit János beleillesztett kv-ébe. Erre vall az is, hogy a ~ név a későbbiekben nem vonatkozik Krisztusra. A szó ker. használatának eredetéről azonban vita van. A megtestesülés említése miatt nem lehet gnosztikus eredetű. A szöveg mondanivalója az, hogy a ~ban öröktől fogva meglevő kegyelmi javak a megtestesülésben váltak hozzáférhetővé az emberek számára. Könnyű megérteni, hogy az ősegyh. Isten Szavának tekintette Jézust magát is, aki Isten szavát és akaratát mint a végső idők kinyilatkoztatását és az üdvösség föltételét hirdette. Jézus szavainak éppen Jn-ban különös súlya van (4,41; 5,24; 8,31; 10,35; 12,48; 14,23; 15,3; 17,14). Ez azonban önmagában még nem magyarázza meg a ~ nevet. Gondolnunk kell a Zsid kezdő szavaira is, ahol a végső kinyilatkoztatás a Fiú által jön, aki által az Atya a világot teremtette, s aki az ő lényegének képmása, a mindenség örököse, s így fölötte áll minden teremtménynek. Hasonló gondolatokat vet föl a Kol 1,15-20 is. A Jel 19,13 is beszél az Isten Szaváról, aki megjelenik, hogy véglegesen győzzön. Ez a kép visszamegy a Bölcs 18,15-höz és Dán 7,14-hez. Így a Jn 1: közölt ~-kép nem idegen az ap. Egyh. teol-jától. - A magyarázók keresik a vallástört. hátteret is. Valami hasonlót lehet találni a bölcsességi irod-ban. Az isteni bölcsességnek megvan a szerepe a teremtésben és az üdvösség rendjében (Jób 28,12-28; Bár 3,27; Péld 3,19; Bölcs 7,12; Sir 1,1-10). A bölcsesség a választott népben lakást vesz (Sir 24,8-10). A késői zsidó irod. olykor az Isten szavát (memra) is megszemélyesítette. János terminológiájának azonban a legnagyobb hasonlósága az alexandriai Philóval van, bár a tartalmi különbözőség feltűnő. Philó ui. átveszi a gör. fil. ~-fogalmát, és arra használja föl, hogy áthidalja vele az űrt Isten és a világ között. A ~t úgy tekinti, mint a teremtés közvetítőjét, de az nála nem isteni személy, és hiányzik a megtestesülés gondolata is. A gnosztikusok is beszélnek egy ~ról, mint az üdvösség közvetítőjéről, de a megtestesülés gondolata tőlük is idegen, és annak hatásaira sem gondolnak. Összefoglalásként tehát azt lehet mondani, hogy a ~-krisztológiában földolgozott tartalom az ósz-i bölcsességi irod-ból ered, de azt hellénista ker-ek a személyes ~ nevével fejezték ki, aki egyúttal az Atya örök Fia. - 3. Dogmatörténeti téren az 1-3. sz. atyáinak tanítása az első kísérlet arra, hogy a teremtés és az üdvrend kijelentéseit rendszerezzék. Elmélkedésük háttere a gör. fil., elsősorban a sztoicizmus és az újplatonizmus, akiknél a ~-spekuláció a valóság megértésének eszköze volt. A ~ a mindenség értelmes princípiuma, azért tőle függ a világ léte, megismerhetősége, fiz. és erkölcsi törvényszerűsége. A hasonlóság megvan az ember szellemi ténykedésében is: először megfogalmazza a szót, azután kimondja. Az atyák tudták, hogy az Istennél öröktől létező ~ nincs a világhoz kötve, hanem transzcendens. Amellett létét úgy kellett magyarázniuk, hogy az egyisten-fogalom ne szenvedjen kárt, bár pl. Jusztinosz még nem tudta elkerülni a szubordináció látszatát. Az ap. atyák közül elsőnek Antiochiai Szt Ignác alkalmazza Krisztusra a ~ nevet (Levél a magnésziabeliekhez 8,2), s arra gondol, hogy benne Isten egész szava, egész kinyilatkozása megjelent, éppen szentháromsági eredete miatt. Az apologéták (Jusztinosz, Athenagorasz, Theophilosz) számára a ~ a valóság kristályosodási pontja: ő mint az Atya teljes Szava, maga is Isten, a teremtményekkel szemben az Atya oldalán van, ő az egyszülött Fiú. A ~ név is szellemi eredetét mutatja. Az Atya mindig értelmes (logikus), azért a ~ mindig nála van. Azt azonban még nem tisztázták, hogy az örök nemzés, a fiúság, a teremtés, a küldetés, az emberré levés hogyan viszonylanak egymáshoz. Itt került bele a vitába a gör. fil. tétele a szó megfogalmazásáról és kimondásáról. Az →arianizmus hatására jelentkezett olyan fölfogás is, hogy az Atya öröktől fogva megfogalmazza a ~t, de csak a teremtéssel kapcsolatban mondja ki. Ezt a föltételezést azonban már Szt Ireneusz elutasította. A teol. stabilitást a niceai zsin. hozta: a ~ egylényegű az Atyával. Benne az Atya öröktől fogva önmagát mondja ki, azért mindenben egy vele. Mint az Atya Szava és Képmása testesült meg és lett az emberek világossága. G.F.

LThK VI:1119. - BL:1125.