gondolkodás (lat. cogitatio, reflexio): szellemi tevékenység, mellyel a gondolkodó személy eljut az →értelem sajátos tárgya, az →igazság ismeretére. A filozófián belül a →logika tárgya. A ~ nem passzív fölfogása valaminek, hanem a cselekvő teljes jelenléte és részvétele nyilvánul meg benne, emiatt közel áll a →gondhoz. - Az ember esetében →érzékelésre épülő, az →elvonatkoztatás révén fogalmakig, az egyedi jelenség észlelésétől általános ítéletekig eljutó szellemi tevékenység. Az angyalok és ördögök ~a független az érzékeléstől (→intuíció). Isten ~áról csak analóg értelemben beszélhetünk. - 1. A nyugati ~ története a görög mítoszokkal és drámával kezdődik. A dráma mindig ~ra késztet, benne a kórus mindig reflektál az eseményre. A mítoszok története elgondolkodtatni akarja az embert. Parmenidész (Kr. e. 540-470) azonosította a létet és a ~t, szerinte ha valaki ezt nem veszi figyelembe, a tévedésekkel teli „vélemény” útjára lép. →Platón (Kr. e. 428-348) szerint a ~ a lélek párbeszéde önmagával. Különbséget tesz a tárgyra irányuló és onnan visszatérő diszkurzív ~ (gör. dianoia) és a belátás (gör. nousz) között. →Arisztotelész (Kr. e. 384-322) különböztet a tapasztalati megismerés és a ~ között. Nousz, dianoia, episztémé, fronészisz, szofia szavakkal ítra körül a tudományos ~ bizonyító formáit és az erkölcsi belátás célirányos törekvését. A ~ a kezdet, önmeghatározó, ez isteni jelleget kölcsönöz neki. A →sztoikusok a ~ és a képzet kapcsolatát, a →neoplatonikusok a ~ isteni eredetét és eksztatikus célját (→eksztázis) hangsúlyozták. - A latinoknál a ~ intellektuális tevékenység, 'átgondolás, szándékolás, kitalálás', a megvilágosodó értelem (ratio) és az elvonatkoztatóképesség (ész) került előtérbe. Cicerónál a ~ 'elgondolás, kigondolás', mely képeket alkot, jóllehet az érzéki világ felett álló tevékenység. Az antik világ végén felvetődött a ~ határának kérdése, az, „aminél nagyobbat nem lehet elgondolni”, ti. Isten, aki így Cicerónál, →Boëthiusnál, Szt Ágostonnál, Szt Anzelmnél a tiszta ész tárgya. - Szt Ágoston a lélek 3 képességében (memoria, voluntas, intellectus) és tevékenységében (esse, velle, nosse) a Szentháromságot tükröző →istenképiség megnyilvánulását látja. Aquinói Szt Tamás a ~ban egybevetést, összehasonlítást lát, mellyel az értelem a dolgokat nézi. - A Descartes előtti filozófusok megkülönböztették a kifelé irányuló (recta) és az önmagára irányuló (reflexa) ~t. →Descartes (1596-1650) a ~t tekinti az egyetlen biztos kiindulási pontnak a lét szempontjából is. Mivel a ~t mindentől elvonatkoztatottá akarta tenni, szakadékot támasztott a gondolkodó (res cogitans) és a létezők (res extensa) között. Ezt →Pascal, →Malebranche, →Spinoza és →Leibniz a maga módján értelmezi. -

→Kant noha föltételezi a ránk ható „magában valót”, rendszerének kiindulópontja a ~, melyhez az értelemnek az érzéki tapasztalatokból származó képzetek adják az „anyagot”. A tiszta ész 3 ideájának, a világnak, léleknek és Istennek nem ismeretalkotó, hanem a megismerést szabályozó funkciója van. →Fichte minden létező tárgyat az abszolut énből származtatott, ami egyszerre szubjektum és objektum, az arisztoteleszi noézisz noézeosz. Az abszolút én intellektuális szemléletben, ~ban ragadja meg magát, tehát nem tény, hanem tett (Tathandlung), mint ahogy az önmagát állító én az akarásban érhető tetten. →Schelling kezdetben, fichtei korszakában hasonlót állított, később a tiszta ~sal (önmagát gondoló ~) szembeállította a tiszta racionális ~t (az univerzális lehetőség feltárása=negatív filozófia) és a külső valóság befogadását (=pozitív filozófia). →Hegel kettőjük szubjektív és objektív idealizmusát a maga abszolút idealizmusával próbálja felülmúlni, ennek eredménye az abszolút ~ és az abszolút lét dialektikus szintézise. →Kierkegaard az egyedi ember, →Marx a társadalom nevében fordult szembe Hegellel. - A filozófia a 2. évezred végén elmerült létjogosultságának igazolásában, s ebben döntő szerepe van a ~nak. A →hermeneutika és →fenomenológia vitája a közvetett vagy közvetlen elsőbbségről ésigazolhatóságról inkább a szintén tudományuk létjogosultságáért küzdő teológusoknál talált visszhangra. - A ~ története tanúsítja, hogy az ésszerű ~ elvileg nem kerülhet válságba, mert vele szemben mindig csak az →erőszak, a szellemi vagy fizikai terror áll. -

2. A ~ tevékenysége. A ~sal fogalmakban a dolgokat nem tartalmukban, hanem →formájukban ragadjuk meg, ezért ezek úgy is tekinthetők, mint szellemi formalitások (belső, értelmi szó: verbum internum, verbum mentis), melyekben a dolgok léttartalma az értelem számára hozzáférhető lesz, a maga transzcendentális tulajdonságaival (egy, igaz, jó, szép), melyek már valamiféle →természetes istentanig vezetnek el. A ~ erőfeszítésének végső állomása, hogy az →ellentmondás segítségével határvonalat húz lét és nemlét között. - A ~ sajátos term-ét a ker. →filozófia abban látja, hogy a szellemi megismerésre képes létező nemcsak a megismerés tárgyát ragadja meg a →tudatban (ami valaminek a tudata, tudása, vetülete), hanem vissza is csatol önmagára (→öntudat). A gondolkodó önmagára is gondol, az akarást is akarja, önmagára is emlékezik. - Az önmagát visszatükröző ~ csúcspontja maga Isten, akinek az önmagára tekintéshez nincs szüksége érzéki tárgyakra, hanem egy örökkévalóságon át tükrözi önmagát (vö. az Ige mint az Atya örök szellemi képmása). Míg Isten így „egyetlen tekintettel” (simplici intuitu) lát át és ismer meg mindent, ami csak létezik s így megismerhető, az emberi ~ diszkurzív, az időben fokozatosan halad előre az egyre mélyebb →megismerés felé a →fogalom-, az →ítélet-alkotás és a →következtetés által. Sajátos fajtái a tudományos ~ (→tudomány), az imádságos ~ (→elmélkedés), a hitben elmerülő ~ (→fides quaerens intellectum). A →nevelés csak akkor emberhez méltó, ha minden fokán a ~ra nevel. - 3. A ~ és a hit viszonya a hívő és gondolkodó alany azonossága, a ~ és a hit végtelenre irányultsága, az elemző gondolkodást megelőző hit, a hitet mérlegelő gondolkodás szempontjából, stb. vizsgálható. E szompontok jelzik, hogy a ~ és a hit mint az egész embert érintő cselekedetek nem zárják ki egymást, hanem egymásra vannak utalva. Isten létének mint a hit tárgyának állítása mind történetileg, mind logikailag csak az ember és a világ értelmezésével összefüggésben világítható meg. - 4. Az erkölcsi életben a ~ az →erkölcsiség, a →beszámíthatóság, a →lelkiismeret feltétele, a jó elhatározások és bűnök (→gondolati bűn) forrása. Cs.I.-R.Z.

Vigília 1967/VI:361. (Gál Ferenc: Az emberi ész az elrejtett Isten);1989/VI:406. (Bolberitz Pál: Filozófia és ker. hit) - LThK III:228. - Philosophisches Jahrbuch 1984:382. (Schmitz, Hermann: Dei entfremdete Subjektivität. Von Fichte zu Hegel.) - Schmitz, Hermann: Die Ideenlehre des Aristoteles. I/2. kötet. Bonn, 1985. - KEK 1807, 2478, 2520. - Quaestiones disputatae 147. (Döring-Kreinber-Leukel: Den Glauben denken) 1993. - Heidegger, Martin: „...Költőien lakozik az ember...”. Válogatott írások. Bp-Szeged. 1994:255. (A filozófia vége és a ~ feladata). - Ferge Gábor: A költészet mint a lét nyelve a filozófia és teológia határterületén. Bp., 1995. (Melléklet Heidegger: Költemények. A gondolkodás tapasztalatából c. kötethez) - M. Filozófiai Szemle 1995/5-6:847. (Gloy, Karen: Filozófia a ”filozófia utáni korban”)