Magyar Katolikus Lexikon > K > kegyelem


kegyelem (gör. kharisz, lat. gratia): tág értelemben →kegy gyakorlása méltányosság, jóság alapján; teológiai értelemben Istennek az üdvösség érdekében adott ingyenes ajándéka, mely a teremtményt sem természete, sem →érdem alapján nem illeti meg, és jogos igénye sem lehet rá. - 1. Az ÓSz-ben a héb. heszed (LXX: kharisz) azt jelenti, ~et találni Istennél. Isten kegyben részesít valakit, irgalmas hozzá. A választott néppel kötött szöv. alapja ez a ~. Az ósz-i teol. még nem alakította ki a ~ fogalmát, ezért a szóban együtt van Isten jóindulata és a külső adomány: „a mi Istenünk irgalmas Isten” (Kiv 34,6), aki jóságát irgalmas tetteiben mutatja meg. Ilyenek: a kiválasztás, a szövetségkötés, a szabadítás, a célhoz vezetés. Az ÓSz a természetes és a termfölötti rendet nem különbözteti meg, egyetlen Istentől akart rendet ismer, amelyben az ember teljesen Urától függ, s ebben jut kifejezésre a ~ szükségessége. Az irgalomtól való függés annál lényegesebb, mivel az ember a maga gyarlóságaival együtt áll Isten előtt. Isten az üdvösség tört-ében kimutatja irgalmát, de véglegesen a Messiás által hozott új szöv-ben valósítja meg. Így burkoltan már utalást találunk arra, hogy minden ~ a kezdetektől fogva Jézus Krisztus ~e volt. - Az ÚSz a kharisz szót használja, ami jelenthet →hálát, →kedvességet, jóakaratot, gondoskodást. Az evang-ban Jézus úgy jelenik meg, mint Isten ~ének hirdetője és közvetítője, példabeszédei az Atya irgalmát tanúsítják. Eljövetele is az Atya irgalmas szeretetének megmutatkozása (Jn 3,16). Jézus maga osztogatja a bűnök bocsánatát, és a jótettekért jutalmat, örök visszafizetést ígér, sőt a kereszthalálban önmagát adja áldozatul „sokakért” a bűnök bocsánatára. Javainak elnyerése föltételezi a megtérést, a bűnbánatot és a hitet. Őbenne elérkezett az Isten országa, s az ember életének csak ez adhat tartalmat és célt. -

Pál ap., aki megtérésében átélte Isten irgalmát és a ~ erejét, tanítás alakjában tisztázza azt, ami Krisztusban megjelent. Leveleinek bev-ében és befejezésében állandóan együtt van a két szó: „~ és béke” (összekapcsolásuk származhat a lit-ból is): a ~ Isten jóakaró segítsége, ami a béke alapja is. Pál a kharisz szót használja a hála, köszönet értelmében is mindazért, amit Istentől kaptunk, v. amit Egyh-ának szeretetéből kapunk. Erről a háláról nem is szabad megfeledkezni (1Tesz 5,18; Kol 2,6; 2Kor 4,15). A ~ jelenti a különféle adományokat is, beleértve az apostolságot (Róm 1,5; 15,15; 1Kor 3,10). A Róm 3,23: az ap. összefoglalja az egész ~tant: „... mindnyájan vétkeztek és nélkülözik az Isten dicsőségét”. A →megigazulás tehát Isten adománya, amely Jézus Krisztus érdemein alapszik. Ő ezt a ~et keresztáldozatával érdemelte ki. A ~ben benne van a bűnös ember fölemelése és gyógyítása. Mivel a megigazulás ajándék, abban Isten szabadsága is közrejátszik. Szabadon választ, hív és ajándékoz (Róm 11,5; Ef 1,5-8). Istennek ez a szabadsága már kiolvasható volt az ÓSz-ből is, a kumrániak is hivatkoznak rá. A különbség az, hogy Pálnál a közvetlen forrás Krisztus áldozata, melyet az egész emberiségért mutatott be, s ezzel az ósz-i törv-t hatálytalanította. - A ~ tehát az új üdvrend megnyilatkozása. Nem a mózesi törv. által előírt tettek vezetnek megigazuláshoz, hanem Jézus Krisztus érdemeinek ránk való alkalmazása, amit a hitben érünk el. Ádám bűnének és az →áteredő bűnnek a következménye az Istentől való elfordulás és a halál uralma. A törv. ezen az állapoton nem javított, sőt szaporította a bűnt, ezért nem lehetett a megigazulás forrása. A hívő ember azonban már nem a törv., hanem a ~ uralma alatt (Róm 6,14) van. Mivel a megigazulás ingyenes ajándék, azzal senki sem dicsekedhet. Az üdvösség rendjében minden ajándék, tehát ~ (Gal 6,14). - Pál annak az isteni végzésnek a hirdetője, hogy az üdvösség lehetősége kitárult a pogányok előtt is (Ef 3,1-6). A ~ tehát elválaszthatatlan a Krisztus-eseménytől. Pál úgy értékelte a ~i rendet, mint szabadulást a régi kilátástalan állapotból, amit a bűn és a halál jellemzett. Többet kaptunk vissza, mint amit Ádámban elvesztettünk. A bűnös ember a megigazulás ~ét a keresztségben kapja meg (Róm 6,1-11), s ott nyeri el a Szentlelket is. A kerség tehát annak a ~nek a vallása, mely Jézus Krisztusban láthatóvá vált, s az a feladata, hogy mindig magasztalja ennek a ~nek a fönségét (Ef 1,6). -

2. A teológia fokozatosan dolgozta föl a Szentírás adatait, s ebben része volt a tévtanoknak is, amennyiben fogalmi tisztázásra késztettek. Azt az új termfölötti valóságot, ami Krisztus megtestesülésével, a megváltással és a Szentlélek elküldésével megjelent, az Egyh. kezdettől fogva összeolvasztotta a zsidóság hagyományával, s a pogány vallások tapasztalataiból is levonta a tanulságot. A teol. rendszer csírája már az apostoli atyáknál megmutatkozik. Üdvtört., erkölcsteol., misztikus és megváltástani szemlélet él egymás mellett és gazdagítja egymást. A zsidóker. fölfogás jobban hangsúlyozza az új létmód erkölcsi követelményeit (Didakhé, Barnabás-levél, Hermász, Római Szt Kelemen, Szt Ignác levelei), a hellénista ker-eké inkább a keresztséget, az Euch-t mint lakomát és áldozatot, továbbá a bűnbocsánat ajándékát. Új meglátásokhoz vezetett a gnosztikusokkal való harc. Az ő önmegváltási tételükkel Ireneus szembeállította Isten tervét, amely szerint Isten Jézus fősége alatt összefoglal mindent (Ef 1,10), és az ember tökéletességét nem az ismeret adja meg, hanem a szeretet és Krisztus követése, amit a Lélek tesz lehetővé. Tertullianus a manicheusokkal szemben állítja az akarat szabadságát és az isteni segítséggel való együttműködést. Alexandriai Szt Kelemen a 2Pt 1,4-gyel kapcsolatban elemzi az isteni term-ben való részesedést és a Szentlélek hatását a lélekben. A K-i atyák a →krisztológiával és a theószisszal (→istenivé válás) kapcsolatban említik a ~ mibenlétét. Órigenész, Evagriosz, Nisszai Szt Gergely már a ~ misztikus hatására is kitértek, s fölhasználták az újplatonikus fil-t. K-en a ~tan még az üdvösség tanának része, Ny-on a pelagiánusokkal (→pelagianizmus) folytatott vitában önálló teol. traktátus lett. Pelagius és tanítványai ~en csak Isten külső segítségét értették (törv., kinyilatkoztatás), és az üdvösséget az ember teljesítményétől várták. Szerintük termfölötti rend nincs, Ádám csak azzal ártott, hogy rossz példát adott, és Krisztus jó példával ellensúlyozta azt. Szt Ágoston, aki fiatalon a manicheusokat követte, átérezte az emberi term. elesettségét és a ~ szükségességét. Munkássága kiterjedt az áteredő bűn mibenlétére, annak következményeire, a ~ mibenlétére, a ~ és a szabad akarat együttműködésére, a predesztinációra és a jóban való kitartásra. Tanítása az egyh. köztudat része lett, s utólag a zsin-ok is jóváhagyták, bár akadtak, akik nem értették meg v. félremagyarázták (predesztinacionizmus, szemipelagianizmus). - A kk-ban Ágoston antropologikus ~tanát a skolasztika fejlesztette tovább, amikor átvette Arisztotelész metafizikáját és lélektanát. Petrus Lombardus már úgy fogta fel a ~et bennünk, mint teremtett járulékot, minőséget, amely új létrendbe emelte az embert. Szt Bonaventura a belénk sugárzott fénynek és szeretetnek mondta, Szt Tamás mint termfölötti habitust elemezte, amely az isteni élet analógiáját adta meg. -

A reformációban a ~ lényegében a megigazulásról szóló tan lett. A megigazulás v. az abszolút predesztináció alapján megy végbe (Kálvin, Zwingli), v. Krisztus érdemeinek beszámításával a hit közbejöttével (Luther). Isten nem törli el a bűnt, csak nem számítja be, ezért az ember egyszerre igaz és bűnös. Itt tehát a ~ kimondottan csak Isten kegye marad, és az emberben nem hoz létre belső változást. A trienti zsin. tisztázta a kat. álláspontot azzal, hogy visszatért a hagyományos tanításhoz, Ágostonhoz és Tamáshoz. De a prot-oknak adandó válaszhoz új antropológiai, megváltástani és ekleziológiai összefüggéseket kellett keresni, s abban a sp. teol. vállalt nagy szerepet (A. de Vega, Fr. Vitoria, D. Soto, G. Seripando). A Tridentinum után a ~tanban nevezetes esemény volt D. Bañez és L. Molina, ill. az általuk fémjelzett tomizmus és molinizmus évsz-os vitája, amely főleg a ~ és a szabad akarat összehangolását kereste, de belevonta az isteni előretudás és a predesztináció kérdését is. A prot-okkal, később a janzenistákkal vitázva a fogalmak - pl. a tiszta természet (natura pura) és a természetfölötti rend - tovább tisztázódtak (Cajetanus). A term. és a ~ viszonyához alapul vették Tamás megállapítását, hogy az emberben benne van a természetes vágy Isten látása után. - A felvilágosodás korában a ~tan egyszerű moralizálásba süllyedt, de a 19. sz. 2. fele új lendületet hozott, amit újskolasztikának is nevezünk. Ennek a kornak kiemelkedő alakja M. Scheeben, aki Petaviusra és a gör. atyákra támaszkodva dolgozta ki a termfölöttiség fogalmát és a Szentlélek ~i jelenlétét. Újabban az ökumenizmus hatására újra vizsgálat alá veszik a kat-prot. nézeteket, elsősorban a megigazulás tanát, továbbá a term. és a termfölöttiség viszonyát. - A ~ről szóló tanítás rendszerbe foglalásakor abból kell kiindulni, hogy a kinyilatkoztatás szerint az ember minden természetes gyengesége és bűnnel terheltsége ellenére meghívást kapott az Istennel fennálló bensőséges kapcsolatra és örök életközösségre, amely nem más, mint részesedés Jézus Krisztus örökségében. Ebbe bele van foglalva Isten színelátása is. Ebből az alapelvből kiindulva beszélhetünk a természetes és termfölötti rend különbségéről. Isten önközlése mindig olyan ajándék, amely teljesen szabad szeretetből fakad és semmilyen címen nem jár ki az embernek. Mégpedig nemcsak a mostani, az áteredő bűnnel terhelt állapotában, hanem az ún. tiszta term. állapotában sem. A ~ az első embernél is ingyenes ajándék volt, nem a term. tartozéka, ezért ha azt elvesztette, maga a term. lényegesen nem változott meg, legföljebb megsérült. A szabad akarat a bűnbeesés után is megmaradt, azért képes Isten önközlését mint ajándékot szabadon elfogadni, és képes vissza is utasítani (→természet és kegyelem kapcsolata). A teol. különbséget tesz az ún. →segítő kegyelem (gratia actualis) és a →megszentelő kegyelem (gratia sanctificans) között. Az előbbi olyan átmeneti hatás, amely ráhangolja az embert a termfölötti rendre, és megadja a lehetőséget, hogy hittel és szeretettel válaszoljunk Istennek. A ~ termfölöttiségét először a vienne-i zsin. érintette, amikor az Isten színelátását visszavezette a külön adományra, a dicsőség fényére (lumen gloriae), és elégtelennek mondta a természetes képességet (D 475). Ezt megerősítették a későbbi egyh. nyilatkozatok is Baius, Jansenius és a szemiracionalisták ellen (D 1017, 1021, 1023, 1385, 1516, 1786, 1789). A ~ abban az értelemben is termfölötti, hogy az ember magától nem készülhet föl a befogadására és nem érdemelheti ki természetes jótetteivel (D 134, 178, 813). A ~nek mindig gyógyító hatása is van, mert eltörli az áteredő bűnt és a személyes bűnöket, sőt a bűn által okozott rendellenességet is. A ~ hivatalos eszközei a szentségek, amelyek bevonják az embert Krisztus kereszthalálába és feltámadásába, s ezzel a megváltás erejét közvetítik. -

A ~ mindig Isten közeledése, tehát teremtetlen. Ő közli magát a lélekben lakás által, de közeledése föltételezi bennünk a teremtett ~et, amely bennünk van mint termfölötti sajátság, és alkalmassá tesz Isten közeledésének fölfogására és értékelésére. Ezt a maradandó hatást nevezzük megszentelő ~nek. A teológusok véleménye eltér arról, hogy milyen a kapcsolat a teremtetlen és a teremtett ~ között. Legtöbben kölcsönös okságot látnak benne. A megszentelő ~ tehát részesít Isten életében, az ő gyermekévé tesz, belénk önti a teol. erényeket, a hitet, reményt, szeretetet, továbbá az erkölcsi erények képességét. Ez a ~ abszolút módon szükséges az üdvösségre. Csak a ~ állapotában szerezhetünk olyan érdemeket, amelyeket Isten örök élettel jutalmaz. Viszont Isten egyetemesen osztogatja ~ét, s mivel kinyilatkoztatta ált. üdvözítő akaratát (1Tim 2,5), azért nincs olyan ember, akit a ~i hatás el ne érne. Még a bűnösöknek is újra megadja a ~et a megtérésre. Ez következik Krisztus magatartásából, aki nem szűnt meg bűnbánatra hívni az embereket. Az Egyh. elvileg elismeri, hogy az ember a természettörv-t magától is fölismerheti és meg is tarthatja, hiszen az áteredő bűn lényegében nem rontotta meg természetünket, de más kérdés az, hogy a jelen üdvrendben egyáltalán van-e olyan jócselekedet, amely nem a ~ hatása alatt ment végbe (segítő ~). G.F.

LThK IV:977. - SM II:439. - BL:935. - KEK 1996-2005.