krisztológia (gör. 'Krisztus-tan'): a teológiának a →Jézus Krisztusról, Isten Fiáról, a Megváltóról szóló része. - I. A ~ tartalma. Jézus kimondta, hogy egyedül ő az üdvösség →közvetítője, s ez az →üdvösség felülről jön, az Atyától, nem az emberektől. Az első, zsidóker. közösségek Jézus föltámadását úgy értelmezték, mint az égi hatalomba való beöltözést („ül az Isten jobbján”), s ezáltal →Úr és Messiás lett (ApCsel 2,33-36), s a Messiás itt a végső idők uralkodó kir-át jelentette. Ezt követte a Zsolt 2,7: jelzett istenfiúság megértése (ApCsel 13,33), ezzel a földi Jézust nem fokozták le messiásjelöltté, hanem úgy tekintették földi életét, mint egyetemes uralmának szükséges előfokozatát. Éppen a zsidók számára botrányt jelentő kereszthalál volt megdicsőülésének előfeltétele. A ker. fölfogásban sem Jézus keresztelkedése, sem föltámadása nem valamilyen „fiúvá fogadás” aktusa. A ker. szemlélet Jézus életét fölosztja földi-testi és égi-szellemi létmódra, de mindig ugyanarra a személyre gondol, ahogy az kitűnik a régi megfogalmazásokból (Róm 1,3; 1Pt 3,18; 1Tim 3,16). Földi létének jellemzője a dávidi leszármazás is, de uralomban és dicsőségben mindenképpen túlszárnyalja kir. ősét. A →gyermekségtörténet is erre utal. Ugyancsak az ősi értelmezéshez tartozik az →Isten szolgájára való hivatkozás (Iz 42,1; Mt 12,13). Ennek a fölmagasztaló ~nak a végső következménye a →parúzia: a megdicsőült Krisztus eljön mint ítélő bíró, ezért az Euch-ban is megvan a fohász: Marana-tha, 'az Úr eljön' (1Kor 16,42; Jel 22,20; 1Kor 11,26). Ebben benne van már Jézusnak mint úrnak a liturgikus tisztelete is. -

II. Az Újszövetség ~ja. 1. A szinoptikusok, Mt, Mk és Lk azt emelik ki, hogy Isten a Messiást a földi küzdelmen és szenvedésen át vezeti a dicsőségbe, s ez összhangban van az ósz-i jövendölésekkel. Jézus maga 3x előre jelezte szenvedését (Mk 8,31; 9,31; 10,32). - Márknál az →Emberfia-teol. az uralkodó vonás, amely magával hozta a messiási titkot, mégis nyitva áll a föltámadás, a megdicsőülés és a parúzia felé. - Máté az „egyházi” krisztusképet állítja elénk: Jézus a megígért Messiás, aki a teljes igazságot hozza, aki ártatlanul szenved, aki a próf-k után mint „a fiú” jön (21,39), aki tekintéllyel tanít, új lelkületet hoz és tökéletességre emeli az ÓSz-et. Új közösséget alapít, amely megmarad a világ végéig, s föltámadása után mint minden hatalom birtokosa küldi tanítványait az evang. hirdetésére. - Lukács már hellénista gondolatokat is hoz: Jézus a részvétet érző próf., aki orvosként jön az elesett emberhez, és az Atya irgalmát nyilatkoztatja ki, aki szelíd a szenvedés idején, s föltámadása után a megtérést és a bűnbocsánatot hirdeti meg. -

2. Szt Pál az előrelétezés (→Jézus Krisztus II, 1.) gondolatát emeli ki, ami benne volt az Egyh. tudatában (Fil 2,5-10), sőt előképei ott voltak a →bölcsességi könyvekben és az →apokaliptikában. Pál számára Jézus a Fiú (2Kor 1,19), Isten Fia (Róm 8,32), aki küldetést kapott az Atyától, hogy emberré legyen (Gal 4,4; Róm 8,3). Az →Isten Fia címet használja a megtestesült földi Jézusra és a keresztrefeszítettre (Róm 5,10; 8,32), de éppen úgy a megdicsőültre is (Gal 1,16; 1Kor 1,9), akihez egyszer hasonlóvá válunk (Róm 8,29). Amikor Jézusról mint Úrról beszél, akkor a LXX kifejezéseit használja, és szembeállítja őt a hellénizmusban tisztelt „kürioszokkal” (1Kor 8,5). Az Úr kapcsolatban áll a földi Egyh-zal, és megmarad üdvözítőjének (Tit 3,20). - További lépést jelent a Kol „kozmikus Krisztusa”. A zsidó →gnózis túlértékelte az →angyalok és a →hatalmasságok tiszteletét, azért beszélt az ap. arról, hogy Jézus istenfiúságánál fogva minden teremtmény fölött áll: az Atya a világot általa és érte teremtette, és minden őbenne áll fenn (→krisztocentrizmus, Tit 1,15). Megváltásunkat vére árán nyertük el. Pál hangoztatta a →teremtés és a megváltás párhuzamát. Krisztusnak mindkettőben része van: ő az elsőszülött a teremtmények közül, és elsőszülött a föltámadottak közül (1,18). Kiváltságainak alapja isteni méltósága: benne lakik az istenség teljessége testi módon (2,9). Hasonló kifejezéseket találunk az Ef-ben: Krisztus adja meg a teremtett világ végső rendjét (1,10). Pál meglátása az Ádám-Krisztus párhuzam, amit a bűnbeeséssel és a megigazulással, a halállal és a föltámadással kapcsolatban fejt ki (Róm 5,12-21; 1Kor 15,44-49): a második Ádám éltető lélekké vált, s így adta meg az új életet. -

3. Krisztus nagysága ott van az ÚSz többi kv-ében is. 1Pt az újonnan megkereszteltek elé a hibátlan áldozati bárányt állítja, akinek vére megváltotta őket, azért az ő nyomába kell lépniük (2,21-24). - A pasztorális levelek gör. kifejezéseket használnak: szótér = megváltó (Tit 1,4; 3,6; 2Tim 3,10), epiphánia = kinyilvánulás, a kir-ok bevonulása (1Tim 6,14; 2Tim 1,10). Krisztus az egyetlen közvetítő Isten és ember között (1Tim 2,5), azért minden üdvösség tőle függ. - A Zsid, amely zsidó-hellénista talajon keletkezett, ismét új szempontokkal világítja meg Krisztus személyét és művét. Ő a Fiú, Isten dicsőségének a kisugárzása, lényegének képmása, azért több, mint a próf-k, Mózes v. az angyalok. A megváltás művét főpapi minőségében vitte végbe, s áldozata fölülmúl minden áldozatot. Ezért azt nem is lehet megismételni. Jézus úgy vezeti népét a földi vándorlás útján, ahogy Mózes vezette a pusztában, de Krisztus örök hazát, örök nyugalmat szerzett, s a mennyei szentélyben közbenjár értünk. -

4. Szt János kifejti a szinoptikusoknál is előforduló főbb tételeket, de Krisztus előrelétezése nála már egészen szentháromsági jellegű. A Fiú (a Logosz, a Szó) az Atyánál volt, s az Atya mindent általa teremtett. A Logosz maga is Isten, tehát az Atya és a Fiú különbözősége nem osztja meg Isten egységét. A Logosz Istennek teljes és végső szava az emberiséghez: ő az Atya képe, azért aki őt látja, az az Atyát látja (Jn 14,9). Ő maga az Atya megnyilatkozása. Ezért van olyan jelentősége az „én vagyok” kijelentéseinek. Üdvszerző erejét jelképek, hasonlatok szemléltetik. Ő az út, az igazság, az élet, a világosság, az élet kenyere, az élő víz forrása, az igaz szőlőtő, a jó pásztor. Ő felülről jött, azért csak ő közvetítheti az üdvösséget. Isteni sajátságai mellett valóságos ember, aki közöttünk lakik („ütötte fel sátorát”), dolgozik, tanít, elfárad, szenved és meghal, de föltámad, megadja a bűnök bocsánatát és kiárasztja a Szentlelket. - A Jel több forrásból gyűjtötte össze a Krisztusra vonatkozó adatokat, de teol-ilag nem fejtette ki őket, hanem csak képeket adott róla: ő a Bárány, akit megöltek, mégis él. Egyedül ő győz a bűn és a halál fölött, azért ő nyitotta meg az élet kv-ét. Az Egyh. földi küzdelmeit figyelemmel kíséri, és úgy irányítja a tört-et, hogy teljes legyen a választottak száma. A végső győzelem az övé, és övéi számára megvalósítja a mennyei Jeruzsálem boldogságát. -

III. Az egyházi ~ abból indul ki, hogy az ÚSz ugyanarról a Jézusról isteni és emberi sajátságokat állít, ezért elsősorban az ő személyiségét, kilétét kellett megvilágítani. - 1. Már Antiochiai Szt Ignác és Szt Ireneusz állítja a →dokétákkal szemben, hogy Jézus valóságos Isten és valóságos ember. A Fiú kilétének tisztázásánál felhasználták az ósz-i bölcsességi irod. előképeit és kifejezéseit, amelyekkel a praeegzisztenciát meg lehetett magyarázni. →Isten szava és bölcsessége ui. már a teremtésben szerepet játszik. Voltak téves elgondolások is, mint a →szubordinacionizmus v. az →arianizmus, amely a Fiúnak alárendelt v. teremtményi szerepet tulajdonított, s legföljebb az Atyával való hasonlóságát állította, ezért 325: a →niceai zsinat meghatározta az egylényegűséget, s ezzel mind az egyisten-fogalmat, mind Krisztus titkát megvédte, és állította a valóságos →megtestesülést is. Ezt fejtette ki 451: a →kalkedoni zsinat, amikor egy és ugyanazon Krisztusról állította, hogy valóságos Isten és valóságos ember, mert az isteni és az emberi term. össze nem keveredve és elválaszthatatlanul egyesült a Fiú személyében. Ezzel a zsin. elutasította mind Makedoniosz (→makedonianizmus) állítását, aki szerint Krisztusban két személy erkölcsi egységet alkot, mind pedig a →monofizitákét, akik úgy gondolták, hogy az isteni term. egészen fölszívta az emberi term-et. A személy jelzésére a hüposztaszisz szót használták, azért nevezik a Krisztusban levő egységet →hüposztatikus egységnek is. Később a teol-nak közelebbről meg kellett világítani a →személy fogalmát is, és azt is, hogy miért nincs Krisztusban emberi személyiség, ha embersége teljes és tökéletes. -

2. A skolasztikus teol. azután kialakította a megfelelő terminológiát is (szubsztancia, accidens, esse in se, esse in alio, subsistentia, persona stb.). Kalkedon után egyesek még azzal próbálkoztak, hogy Krisztusban csak egy tevékenységet és egy akaratot ismerjenek el (→monotheletizmus), pedig az evang. világosan bemutatja az ő emberi akaratát is. Nála azonban beszélhetünk istenemberi (teandrikus) tevékenységről is, s azt értjük rajta, hogy emberi tetteit az isteni személy hordozza, s azok abból a kegyelmi teljességből születnek, amely együtt jár a személyes egységgel. Mivel emberi természete az örök fiúság földi kifejezése volt, azért viselkedése és tettei is fiúságát fejezték ki. -

3. A hagyományos teol. arról beszélt, hogy megvolt benne a tapasztalásból szerzett tudás, a beléje öntött tudás (scientia infusa) és az istenlátás adománya. Ezt a rétegződést azonban az ő földi élete nem árulja el. Belső szellemi élete sokkal egységesebb volt, de mindig emberi maradt. Ehhez ragaszkodnunk kell azért is, mert tettei érdemszerzők voltak, főleg az volt szenvedése. Márpedig az Isten boldogító színelátásában a tettek tovább nem érdemszerzők. Az evang. szerint Jézusban megvolt az Atyának valamilyen különleges ismerete, s abból kiindulva valóban a Fiúnak tudta magát, de hogy ez mennyiben különbözött attól a teljességtől, amelybe föltámadása után beöltözött, azt nem tudjuk. Akarati élete is ehhez az ismerethez igazodott. Afelől soha nem volt kétsége, hogy mi az Atya akarata, s azt maradék nélkül teljesítette is. Ezért mentes volt minden bűntől, sőt a bűn lehetőségétől is. Őt nem terhelte az áteredő bűn következménye: az értelem elhomályosodása és a rosszra való hajlam. Az Atya látása hozzásegítette ahhoz, hogy a nagyobb jót ne cserélje föl valamilyen kisebbel. Az Atya iránt való szeretet tökéletessége miatt sem fordulhatott el tőle. - Embersége azonban minden tökéletessége mellett is földi emberség volt, amely gyermekkorától kezdve szellemileg is bontakozott, s az adott körülmények hozzásegítették, hogy minden helyzetben fölismerje az Atya akaratát. A Zsid 5,8 szerint szenvedéséből is engedelmességet tanult. - Szentháromságtani megfontolás: bár az isteni term. oszthatatlanul egy, mégis csak a Fiú testesült meg, és nem az Atya v. a Szentlélek. A kk. teol. még nem hangolta össze a megtestesülést a szentháromsági élet struktúrájával, hanem csak az abszolút lehetőségről beszélt. Ezért ált. volt a nézet, hogy bármelyik személy fölvehette volna az emberi term-et. Ma abból indulunk ki, hogy a Fiú az Atya képe, kimondott szava a Háromságon belül, tehát kifelé is rajta keresztül nyilatkozik meg. Ha a Fiú, a Logosz volt a teremtés ősmintája (Jn 1,2), akkor éppen az ő személyében van meg az a vonás, hogy kapcsolatba kerüljön a teremtményekkel. A Fiú az Atyától születik, és az Atya általa teremti a világot, tehát illő, hogy ő vezesse vissza a világot az Atyához. A Fiú megtestesülését azonban nem szabad úgy értelmezni, hogy az ő személyében ment volna végbe valami változás. Jézus embersége egész létével az ő személyére irányul. Ezt a szoros kapcsolatot Szt Ágoston úgy fejezi ki, hogy a fölvételben lett megteremtve (PL 42,688).

Ha az Atya mindent Krisztus által és őérte teremtett (Kol 1,15), akkor a világnak van valamilyen ~i vonása, s az ember is azért Isten képmása, mert az ősminta a megtestesült Fiú volt. Ha mármost az isteni személy az emberi term-et magára veszi, s annak ő lesz az én-je, akkor ebben az egységben az emberi természet megkapja azt a végső felemelést, amelyet teremtményi mivoltában egyáltalán megkaphat. Krisztus embersége tehát nem valamilyen álruhája a Fiúnak, hanem igazi véges megjelenési formája a test és a lélek valósága szerint. Ezért a megtestesülést nem lehet a mítosz világába utalni. Nem annak törv-eit viseli magán, hanem a teremtő Isten jegyét, aki a világot a maga számára, a szeretetben való életközösségre teremtette, s a Fiún keresztül magához kapcsolta. Így a megtestesült Krisztus egyúttal „kozmikus Krisztus”, vagyis biztosítéka és forrása annak, hogy a teremtett világ Isten életének és dicsőségének hordozója legyen. A megtestesülés nemcsak a megváltás végrehajtásának eszköze, s ezért a Fiú a kereszthalál után nem vetette le emberi természetét, hanem az lett minden kegyelem forrása, és mi mindnyájan az ő teljességében részesedünk (Jn 1,16). - Végül a megtestesülés által lett Krisztus igazi közvetítő Isten és ember között (1Tim 2,5). Mint Istenember képvisel bennünket az Atyánál és képviseli az Atyát nálunk. Így benne megvalósult az ósz-i jövendölés, hogy a Messiás igazi neve ez lesz: Emmanuel, 'velünk az Isten' (Iz 7,14; Mt 1,23). -

IV. A ~ helye a teológia egészében. A ker. közösség már kezdetben azzal különbözött az ósz-i vallástól, hogy Jézust Krisztusnak, Messiásnak, Úrnak vallotta (Róm 10,9; Fil 2,11). Azt is tudták, hogy Krisztusban Isten, az Atya megvalósította az üdvösség művét (ApCsel 2,36). A ~ be volt ágyazva az egy Istenről, a teremtésről és az üdvrendről szóló hitvallásba. Benne volt az is, hogy Istennek mint Atyának a Fiú és a Lélek által való kitárulását az Egyh. hordozza (Mt 28,19). Az →apostoli hitvallás már elénk tárja a Szentháromság üdvrendi kitárulásának fölismerését. A patrisztika a Fiúról szóló tételbe beilleszti Krisztus misztériumait. A skolasztikában kialakult a dogmatika beosztása: Isten, Szentháromság, teremtés, bűnbeesés, emberré levés és megváltás. A megtestesülés miértjének megválaszolásában fő helyet kapott az ágostoni-anzelmi irányzat: az indíték a bűntől való megváltás. →Petrus Lombardus Szentenciáiban már Jézus életének misztériumai is helyet kaptak, de pl. a szentségekről szóló tanításban csak az emlékeztet Krisztusra, hogy ő rendelte őket. Aquinói Szt Tamás már világosan elválasztotta az elméleti és a gyakorlati ~t. Az 1. részben beszélt a megtestesülés lehetőségéről és term-éről a kalkedoni dogma értelmében. A 2. részben bemutatta Jézus életének misztériumait (életének eseményeit, kereszthalálát, megdicsőülését). A ~ helyét Tamás sajátos elgondolása határozta meg: a bűn által az ember eltávolodott Istentől, s a visszatérést Krisztus tette lehetővé, azért kell őt hittel elfogadni és követni. Önmagában az elgondolás módszertanilag nagyon meggyőző és áttekinthető. Minden Istentől van a teremtés által, és ő visszavezet mindent magához Krisztus által. Tamás beosztásában azonban a kegyelemtan és az erények tana mint a visszatérés eszközei megelőzik a Krisztusról szóló tanítást, így nála nehéz az üdvtört. elgondolást megtalálni. - A 20. sz: prot. részről vetették föl a kérdést, hogy a ~ Jézus Krisztus kinyilatkoztatása-e, v. csak a tanítványok húsvét utáni hitéből ered? Akik nem veszik tudomásul a folyamatosságot a tört. Jézus és a hit Krisztusa között, azoknak Jézus mindvégig csak ember marad, aki valamilyen próf. szerepet tölt be, s a beléje vetett hitnek és a reá vonatkozó teol. fölismerésnek nincs gyökere a tört. személyben (Bultmann), így az →istenfiúság csak utólagos megnevezés, →mítosz terméke. A kat. teol. és nagyon sok prot. szerző joggal kérdezte meg, hogy mi hatalmazta föl és ösztönözte az ap. Egyh-at, hogy Jézust Messiásnak és Isten Fiának nevezze és valóban annak tartsa? - Az elégséges válasz csak a történeti Jézussal való kapcsolatból fakadhat. Az Egyh. ui. a →megváltást nem az ap-ok hitéhez, hanem mindig Jézus személyéhez kapcsolta, s az ÚSz ezt az állítást tartalmazza. Aki a különféleképpen megfogalmazott ősegyh. ~k értelmét csak abban látná, hogy azok az emberi lét értelmezésének módozatai, az nagyon félreismeri a ker. tanítást az üdvösségről. A kerség az üdvösséget csak Istentől várhatta és várta. Jézus éppen itt törte át a zsidó hit kereteit. -

A 20. sz. teol. újra átgondolta a ~t. Az →alapvető hittan beszél Krisztusról mint a kinyilatkoztatás közvetítőjéről és az Egyh. alapítójáról. Az →erkölcstan Jézus életében akarja bemutatni az erkölcsiség követelményeit és termfölötti eszközeit. Jézus életének a bemutatása egészen a legújabb időkig az épületes egyh. irod. témája maradt. Ma Jézus életének eseményei sokkal inkább előtérbe kerülnek, mint a misztériumok, amelyek bemutatják Istennek az emberrel való találkozását. A szentháromságtanban a Fiú küldése alapvető mozzanat a ~ számára. Azt a hagyományos elgondolást, hogy bármelyik személy megtestesülhetett volna, a mai teol. feladta. Arra hivatkozik, hogy az isteni személyek mindegyike más mozzanat által személy: az Atya a Fiú szülése által, a Fiú a születés által, a Szentlélek a kettőnek a szeretete által. Ezért nehéz volna elgondolni, hogy pl. az Atya a maga atyaságát éppen a földi születésben jelképezze és fejezze ki, v. hogy a Szentlélek mint az egyesítő szellemi szeretetnek a személyes léte, a maga valóságát testben érzékeltesse. Nem is beszélve arról, hogy Krisztusban éppen a küldetés elfogadása és az Atya iránt való engedelmesség lett a megváltás eszköze és a bűn által elferdült rend helyreállítása. Még nehezebb arra gondolni, hogy az Atya a maga eredetnélküliségét belevetítse a földi születésbe és származásba. Ma a teol. igyekszik kiemelni az →egyháztan és a →szentségtan ~i vonásait is. G.F.

LThK II:1157; V:922. - Kasper, W.: Jézus, a Krisztus. Bp., 1996.