sztoikusok: ókori filozófiai irányzat. - Alapítójuk kitioni Zénon (Kr. e. 336 k.-264). Nevüket a poiklé sztoáról ('tarka csarnok') kapták, ahol gyülekeztek. Fizikájuk a herakleitoszi kozmológiára nyúlik vissza: a világ az isteni tűz által jön létre és semmisül meg. A kozmoszban törv-szerűség uralkodik. Az ember mint a kozmosz része ennek alávetettje, s ezért lehetségesnek tartják (ellentétben az →epikureusokkal) a →jóslást. - Az ember lelke az isteni lélek kiáradása. A világégéskor (ekhpüroszisz) megsemmisül. - Az élet célja a jó lelkiállapot (eudaimonia), amely a lelki nyugalomban (attarakszia) és a szenvedésmentességben (apatheia) van. Ezt úgy lehet elérni, ha összhangban élünk a term-tel. Hogy erre képesek legyünk, ismerni kell a term. törv-eit. Ugyancsak a jó lelkiállapotot célozza az igazság ismerete, amiért szükség van a logikára. - ~ voltak még: Ariszton, Dionüsziosz, Kleanthész, Khrüszipposz, Panaitiosz. A kései ~ közé tartozik Seneca, Epiktetosz és Marcus Aurelius. Az ÚSz tanúsága szerint (ApCsel 17,18) Athénban az epikureusok mellett ~ is voltak. Hatást gyakoroltak Plutarkhosz és Seneca révén az utókorra. R.Z.

Barth, Paul: Die Stoa. 3. kiad. Stuttgart, 1941. - Arnim, Johannes: Veterum stoicorum fragmenta. Reprint. 1978. - Az Ige szolgálatában. Bp., 2003:179. (Rokay Zoltán: Egyesek az epikureus és sztoikus filozófusok közül vitába bocsátkoztak vele) - Diogenész Laertiosz: A fil-ban jeleskedők élete és nézetei. 2. köt. Ford. Rokay Zoltán. Bp., 2007:127.