gregorián ének: az emberi hang természetes dallamosságában gyökerező, modális hangrendszerű, funkciójában a középkor centrális intézményének, az Egyháznak szolgálatában álló egyszólamú zene, a középkori műveltség integráns része. - A ~ népzene és műzene egyaránt. A Kr. u. 1-4. sz. dallamkészlete, mely népzene módjára állt össze, jórészt az írásos korszakban is továbbélt. Ami tiszta kompozíciós munka, tehát műzenének számít, az is népzenei módon élt és terjedt az írásba foglalás előtt, sőt még annak jó darabján is, amire a variánsok beláthatatlan sorából lehet következtetni. - A fönnmaradt emlékek szerint a →gregorián elnevezést IV. Leó p. (847-55) használta először, amikor éles szavakkal megfeddte Honoratus apátot, mert nem tartja tiszteletben „dulcedinem Gregoriani carminis” (a ~ édességét), s Róma közvetlen közelében helyi hagyományú énekeket ápol. - A gregorián szöveganyaga (a bizánci úzustól eltérően) főként a Szentírásból való, v. szóról szóra, v. annak alapján megszerkesztve. A Sanctorale (szentek miséi és officiumai) már korán merített a vértanúk aktáiból (bírósági eljárás jegyzőkv-ei, gyakran átdolgozva és kibővítve). Az ismert egyh. írók szentírási magyarázatait (homília) és tanulmányait előszeretettel olvasták föl az officiumokban. Mindezek a szövegek kötetlen, rímtelen formák, melyek a szabad ritmust és a nem szimmetrikus periódusképzést segítik elő.

I. A szájhagyományos korszak első szakasza, a 3. sz-ig. A ~ első formái: a szentírási recitáció és a zsoltározás. A ~ története az írás nélküli zeneműv. idejére nyúlik vissza: egyik énekmester szájhagyomány útján adta tovább a másiknak. Az orális zenei műveltség nemcsak azzal járt, hogy nem maradtak ránk írásos emlékei. Az élő továbbadás előfeltétele az anyag szuverén elsajátítása, sőt azonfelül bizonyos fokú szabad kezelése is: az anyagnak egyéni színezése, egyéni hajlam szerinti formálása. A greg. szájhagyományos korszakát a szakirod. történeti, főként liturgiatört. adatok segítségével igyekezett megvilágítani. - A ~ gyökerei. A kerség kezdetei az ókorba, a róm. birod. korszakába nyúlnak vissza. A meghódított orsz-ok tarka és soknyelvű népességét a lat. nyelvű közp. adminisztráció és a gör. nyelvű →hellénizmus foglalta egységbe. A művelt réteg úgy használta a gör. nyelvet, mint a népvándorlásból kikerült népek a kk. folyamán a lat-t. Ez alól csak É-Afrika jelentett kivételt; itt készült a Biblia első lat. fordítása, az Itala is. A köznép természetesen mindenütt a saját anyanyelvét használta (a kisázsiai Antiochiáról, a „ragyogó görög város”-ról is följegyzik, hogy falai alatt közvetlenül a nép már szír nyelven beszélt). A kerség számára a birod. minden közp-jában fontos pont volt a szétszórtságban, diaszpórában élő zsidóság is. A gör. és szír kereskedőkhöz hasonlóan ez is zárt közösségeket alkotott; közp-juk mindenütt a zsinagóga, a település szellemi összetartója volt. Az ApCsel szerint Pál ap. és társai a szombati zsinagógai összejövetelen mutatkoztak be honfitársaiknak a zsidó hagyományokhoz kapcsolódó új tannal. Föllépésük a közösségben rendszerint megoszlást eredményezett az evangélium elfogadása v. visszautasítása szerint. Az utóbbi esetben a lakosság más részei felé fordult az ap. tevékenység, a létesülő közösségbe bevonva a zsidó hívőket is. Pozitív állásfoglalás esetén a zsinagóga szívta magába a város lakosságának más megtérőit. Mindkét lehetőség problémákat vetett föl, különös tekintettel a zsidó rituális előírások szigorúságára. Egyes nagyvárosok hitközségeiben, mint Rómában is, az új szellem betörése valóságos társad. forrongásba ment át; Suetonius közlése szerint ez Rómában Claudius alatt a zsidók időleges kiutasításához vezetett. A kerséget tehát kezdetben úgy tekintették, mint egyfajta zsidó szektát. A vallási gyakorlat színhelye szempontjából Jeruzsálem ostroma, 70 e. különbséget kell tenni az ottani és a diaszpórai közösségek között: az előbbiek tovább látogatták a tp-ot és részt vettek az istentiszt-en, a többiek a szombati zsinagógai szert-okra gyűltek össze.

A kettő között már Jézus életében nagy volt a különbség: míg a tp-ban hivatalos papság (külön törzs tagjai) végezte az áldozati szert-okat, énekkarral, hangszerekkel, addig a zsinagógák istentiszt-ét választott világiak, a rabbi és a kántor vezették, áldozat nélkül, bibliaolvasással és -magyarázattal, zsoltárénekléssel és imádságokkal. Mind a templomi, mind a zsinagógai forma lényeges zenei örökséget hagyott a 70 u. mind jobban önállósodó kerségre: a szentírási recitációt és a zsoltározást. A közös forrásra mutat az a körülmény, hogy e kettős gyakorlat a K-en és Ny-on vidékenként kialakuló lit-kban, nem zsidókeresztény környezetben is, kivétel nélkül alapanyagként szerepel mint jellemzően új szertartási forma, melynek sehol sincs előzménye, csak a zsidó lit-ban. - A zsoltározást a himnuszokkal és lelki énekekkel együtt (psalmi, hymni et cantica spiritualia) már Szt Pál ap. ajánlja a híveknek. Mivel a zsoltár később is gyakran szerepel himnusz v. canticum néven, a 3 név vsz. szinonima. Külön kérdés, hogy a szövegekben éneklésről van-e szó? Az Ef és Kol egyaránt „szívbeli” éneklésről beszél (amit Gorbin nem ajánl hangos énekkel fordítandónak), s biztosan éneklésre vall az ApCsel 16,25: Filippiben a megvesszőzés után bebörtönzött Pál és Szilás „éjfélkor imádkoztak és zsoltárt énekelve dicsőítették az Istent, a foglyok meg hallgatták őket”. Itt dallamos recitálásról lehet szó. Mivel a →katekumenekkel is megismertették a zsoltárokat, a zsoltározás gyakorlata a magánéletbe is bekerült. - A késő antik házizene kétféle célt szolgált: egyrészt az isteneket hívta segítségül, ill. a bajelhárító italáldozatot kísérte, másrészt vendégség, lakodalom alkalmával szórakoztató szerepe volt. Az újkeresztény házizene ezzel szemben kizárólag vallásos jelleget öltött. A karthágói Tertullianus (200 k.) szerint a házastársak versenyeztek egymással a zsoltározásban. A 2. sz. végén Alexandriai Kelemen úgy nyilatkozott, hogy a zsoltározás mindenkor a a legmegfelelőbb zene, evés előtt és után éppúgy, mint este. Az egyhatyák K-en és Ny-on egyaránt dicsérték és ajánlották a zsoltározást. A keletiek közül különösen Aranyszájú Szt János buzgólkodott, hogy a lakodalmakon és temetéseken ellensúlyozza a régi népszokásokat kísérő, főként hangszeres muzsikát, melynek kábító hangzásával szemben az elsősorban gondolati tartalmat közlő zsoltár puritán egyszerűséggel énekelt szöveg volt. A dallamos hang sem elsősorban az egyéni érzelemvilág emberközpontú kifejezése, hanem egy másik világ megnyilatkozása, mely a mondatok racionális jelentésén túl az éneklőben és a hallgatóban reveláció jellegű élményt kelt. A zsoltározás elemi hatása összefügg a zsoltárok költői formájával, a →gondolatritmussal. -

A reveláló jelleg elemi erővel nyilatkozott meg a recitált bibliaolvasásban, abban a félig éneklő modorban, melyet kantillációnak nevezünk, s mely csakúgy, mint Cicero cantus obscuriorja ('rejtett ének', azaz nagyszámú hallgatóságnak szóló, emelthangú előadás), a „túlvilági” mondanivaló erejével szakrális közösséget teremtett egy →fórum piaci sokadalmával szemben. - A zsinagógából örökölt ker. lit. magja a bibliaolvasás zsoltárkeretben. A 20. sz. elején Wagner és Gastoué irányította a figyelmet a liturgiatört. eredményeinek zenei érvényesítésére, egyelőre hipotetikus alapon, hiszen a zsidó dallamhagyomány ugyancsak a kk-ban került írásos rögzítésre, és így az őstörténetre való visszavetítés nagy nehézségekbe ütközött. Elméletük alátámasztása Idelsohn érdeme, akinek népzenegyűjtő munkája 1910-től került kiadásra. A publikált zsidó népzenekincsben olyan, két évezreden át teljesen elzárt anyag is felszínre került, mint a jemeni és babiloni zsidóságé. Ennek a ker. lit. dallamokkal való összevetése már döntő bizonyítékokkal szolgált a két repertoár összefüggésére. - Az őskeresztény istentiszt. másik formája, az eucharisztia ('hálaadás') már nem talált ugyan mintára a zsinagóga lit-jában, de szoros összefüggésben volt a zsidóság egyiptomi szabadulásának emlékét ünneplő →húsvéti vacsorával és annak szert-aival: az első és második kehellyel keretezett előétel vezette be a kivonulás elbeszélését (Haggada) és a 113. zsolt. éneklését (Hallel), melynél a résztvevők minden félvers után Allelujával feleltek. A főétkezés a dicsérettel (Beraka, Eucharistia) kezdődött a kovásztalan kenyér fölött, melyet megtörtek és szétosztottak. Ezt követte a húsvéti bárány elfogyasztása, majd felszólítás a hálaimára újból megtöltött kehellyel, a 114-118. zsolt. eléneklése (a Hallel nagyobbik része), s befejezésül dicséret a negyedik kehely fölött. A ker. lit. kenyér- és bor-átváltoztatása az első eucharisztia utánra és a harmadik kehely, az „áldás kelyhe” vételére esett. - A ~ és a hellénizmus. A 19. sz. kutatói elméleti és kompozíciós emlékek föltárása nyomán egy hanyatló gör. tudományosság és praxis képét állították a középpontba, melynek hatása alatt a róm. zeneélet és zenei nevelés, az ars musica is hellénista jelleget öltött. A 20. sz. művelődéstörténészei azonban kimutatták a Közel-K és É-Afrika szerepét a hellénista művelődésben, s rávilágítottak az egyes közel-keleti, főleg kisebb népek évezredes népi hagyományaira is. S bár még sok kutatásra van szükség, a szemléletváltozás Ny-on máris a róm. nép zenei hagyományainak és az arra épülő önálló zenekultúrának földerítéséhez vezetett (Wille: Musica Romana). -

A fönnmaradt adatok nagyobbik része kultikus vonatkozású. A kultikus zene funkciója többféle volt: áldozatkísérés, bajelhárító erő alkalmazása, epiklézis (istenség megidézése), misztériumba avató tisztulás, mágikus, temetési és varázsló eljárás. Plutarchos szerint leggyakrabban az ünnepi italáldozatokat kísérték paeannak nev. szent énekekkel (ezeket Rómában is gör-ül énekelték), az áldozatot kísérő hangszeres zene az áldozati állatok hörgésének elnyomására szolgált. Eredeti célja többnyire elhárító: az egyiptomi szisztrumok hangja az ártó Typhont, a frígiai csengők a veszedelmes árnyakat és démonokat tartották távol. Ilyen célra szolgált a zsidó főpap ruhájára varrt csengő is. A politeizmusban ált. felfogás szerint az istenek kedvüket lelik a zenében (már racionalista magyarázat): ez alapozta meg bizonyos hangszerek használatát a jó szellem odacsalogatására, mint a római áldozatok bemutatásánál a tíbia (síp), ünnepi állami szert-oknál a trombiták és kürtök zenéje. A zene bemutatására Rómában külön testületek alakultak, mint a Collegium tibicinum v. a fegyvertáncokat lejtő és Mars tiszteletére éneklő Saliusok együttese. Engesztelő célra, csapások, járványok megszüntetésére énekes körmeneteket tartottak, a második pun háború óta lányok, majd fiúk és lányok részvételével. A legismertebb ilyen processziós ének volt Horatius Carmen saecularéja. - A ritus Graecus bevezetése a róm. szakrális zenében a húros hangszereket is meghonosította. Így lett a lant a lectisterniumok (istenszobrok megvendégelése) hivatalos hangszere; a lantjátékosok is külön kollégiumba szervezkedtek. A trombiták és kürtök rituális tisztítására külön ünnepet ültek: a tubilustriumot (vsz. az áldozati és hadihangszerek számára egyaránt). - A hangszeres zene templomi polgárjoga ellenére a zsinagógák elöljárói minden hangszerrel szemben előítélettel viseltettek, mert a sokféle kultusz igen intenzív instrumentális gyakorlata, izgató hangszínei és ritmusai hitbeli kísértést jelentettek a vezetőség szemében. (A Talmud följegyezte, hogy Rabbi Elisha ben Abuya aposztáziája annak volt köszönhető, hogy sok gör. hangszert tartott a házában.) →Philo, akinek idejében Alexandria lakosságának 40%-a zsidó volt, erőteljesen kiállt egy tisztán spirituális vallásosság mellett, melyben a himnuszokat és dicséreteket hang nélkül, csak lélekben éneklik.

A jeruzsálemi tp. lerombolása után a hangszerektől való tartózkodás gyászjelleget is öltött, és ennek emlékezetében máig terjedő hagyományként meg is maradt. (Egyetlen kivétel a szt időket jelző sófár, a rituális kosszarvkürt, mint az ősi tp. előtti lit. tiszteletreméltó tanúja.) A zsinagógával együtt élő v. azzal filiációs viszonyban álló fiatal kerség ugyancsak nem vonatkozhatott el a környező hangszeres gyakorlat rituális szerepétől: a fuvola, a síp, a dob, a cintányér a ker. szemében a lenézett és utált pogány szert-okra invitáló szerszámok, melyek nem illenek hívő kézbe. A családi életben azonban, nyilván a régi szokások továbbélése miatt tovább tarthatta magát a lakodalom, vendégség, temetés alkalmával a világi ének és hangszeres zene. Alexandriai Kelemen 200 k. talán közvetítő megoldásra gondolt a kitharódia érdekében, melynek közismerten nagy szerepe volt a zeneokt-ban is: „Ha lírára v. kitharára akarsz zsoltárt énekelni, az nem hibáztatható, mert egy igaz lelkű zsidó királyt utánzol vele” (ti. Dávid kir-t). Szt Ágoston is így ír zsoltármagyarázatában: „A zsoltár ugyanis ének, nem akármilyen, hanem a pszaltériumkíséretes. A pszaltérium az éneknek bizonyos hangszere, mint a líra és a kithara, és az olyan hangszerek, melyeket az énekhez találtak föl. Aki tehát zsoltároz, nemcsak hanggal zsoltároz, hanem hozzávéve egy hangszert, amit pszaltériumnak hívnak; ez a kéz segítségével a hanghoz illeszkedik.” - Az őstörténet dallampéldáiból egyetlen egy maradt ránk hangjegyírással (gör. hangszeres betűjelzéssel): az oxyrhynchosi Szentháromság-himnusz töredéke kb. 270 tájáról, Egyiptomból. Görögös dallamképzés párosul benne dogmatikus, trinitárius tartalommal; jórészt kvantitatív, skandáló ritmus, egyes szavakhoz fűződő dallammenettel, de Eric Werner észrevétele szerint a kvartválaszra rímelő amenekben már zsoltárkadencia-reminiszcenciával. Egyedi dallama Mesomedes 2. sz. himnuszainak rokona, bár azok mértékesebb jellegűek. - A zsidó és ker. zsoltárdallam-típusokban a dallam nem szavanként formálódik, hanem egyenletes recitációban fut a szöveg, felezését és lezárását egy-egy formula jelöli. A szöveg gondolatpárhuzamos szakaszai állandóan ismétlődő dallamszakaszokhoz társulnak, függetlenül a pillanatnyi mondanivaló jelentésétől, melynek csak objektív hordozói. Alexandriai Kelemen említi, hogy egyes zsidó zsoltárok hangzása rokon a gör. Troposz Szpondeiakosz-nak nevezett dallammodusszal. Plutarkhosz és Kelemen leírásai alapján Eric Werner rekonstruálta a gör. modust, mely pentaton menetekben mozog. -

II. A szájhagyományos kor második szakasza és a ~ központjai, 4-7. sz. A szabaddá vált kerség ekkor szervezte meg az egyes tájakra jellemző énekes lit-kat (→ambrozián liturgia, →gallikán liturgia, →mozarab liturgia). A hellénista koiné (→bibliai görög) a 4. sz: visszahúzódott a K-i lit-kba. Gallia K-tel érintkező D-i részén még a 6. sz: is kétnyelvűség volt. Bizáncban a közig. és a katonaság nyelve a 7. sz-ig latin. Rómának, mely 476: megszűnt birod. főv. lenni, elsőbbségét szellemi síkon kellett biztosítania, Nagy Szt Leó (440-60), Geláz (492-96) és Nagy Szt Gergely (580-604) erre is törekedett. Amikor Gergely p. idejében a →Patrimonium Petri népjóléti feladatokat vállalt, a szellemi tőke egyben pol. hatalomra is irányult; a →longobárdok uralma erre meg is adta az alkalmat. - Rómában 250 u. vsz. nem egy közösség lat. nyelven végezte istentiszt-ét. A pápák sírfeliratai (Kornél p-val kezdődően, †253) lat-ra tértek át. Optatus Milevitanus (350 k.) szerint Rómában már Konstantin előtt 40 ker. tp. állt (ezeket az üldözések idején konfiskálták, ill. bezárták); vsz. már a 3/4. sz. fordulóján egyikükben gör., másikukban lat. volt a lit. nyelve, annyira feltűnő a lat. kánonszöveg néhány régi római fordulata. A 4. sz: készült alapformájában a róm. misekánon lat. szövege, s vele a Ny-it a K-i lit-któl megkülönböztető, az ünnepek sorával együtt állandóan változó ima (oratio)-sorozat, mint majd az Euch-t bevezető prefációk gazdag sora is. - A lit. zenei része is módosult a megváltozott körülmények szerint: a nagy bazilikák apszisába a papság az egész hajón keresztül vonult be, ez megfelelő énekkíséretet igényelt. Felajánlási menetre és áldozásra szolgáló énekek már nagyobb hangerőt követeltek, mint a régi magánházi v. kisebb tp. énekszámok. Vsz. nem sokáig váratott magára egy énekes →schola fölállítása (a schola itt nem isk-t, hanem collegiumot, együttest jelent). Különösen aktuális volt ez a →stációs liturgiában, amikor a szabad téren fölvonuló menet már éneket irányító kórust is igényelt. - A lat. nyelvű lit. nem jelentette a mindenütt kötelező egységet. Volt egy közös mag, mely a Ny-i és K-i lit-k őstörténeti közös alapjára mutatott, de ez nem akadályozta a helyi közp-ok körüli kristályosodást. Vsz. Rómában is egy-egy kerület kiemelkedő tp-a volt az irányadó a kisebbek számára; azok lehetőségeik szerint követték a példát. K-en Antiochia, Alexandria, Bizánc és Jeruzsálem a fejlődő lit. közp-ja.

A szír v. bizánci ter-en keletkezett Apostoli Konstitúciók (380 k.) 8. kv-ében találjuk a legrégibb teljes miseszöveget; az antiochiai Szerapion a 4. sz. közepéről hagyott ránk egy misekánont; a Basilius-lit. néven ismert formuláré is vsz. az ő 4. sz. redakciójára megy vissza (Basilius, †379). A zarándokok nemzetk. találkozóhelye, Jeruzsálem természetszerűleg újabb és újabb lit. fejlemények kiindulópontja is volt. - Ny-on Itália, Hispánia, Gallia és az ír sziget azok a nagyobb tájak, melyeken belül az egyes központok lit-ja és zenei stílusa kialakult. A zsoltározás és bizonyos közös alapdallamkészlet (prefáció, orációtónus, olvasmányformulák) mellett a lat. nyelvű Ny-i lit. megközelítőleg közös elrendezése képviseli a 4. sz-dal kezdődő korszak lényegi egységét, mely a különböző provinciák és azokon belül kialakult közp-ok sajátos szakrális szokásrendjét s vele a sajátos színezetű dallamanyagot is megengedhette anélkül, hogy Ny- és Közép-Eu. szellemi egybetartozását liturgiai téren veszélyeztette volna. Az óspanyol, ógallikán, kelta típusok esetleges K-i kapcsolataik ellenére is a Ny-i világ képviselői maradtak. Az írott források alapján Milánó, Beneventum előkelő szerepet játszott, de egy sor töredék arra mutat, hogy kisebb centrumok is helyi hagyományokat fejlesztettek ki. Beneventum és Milánó énekei egy régebbi stádium emlékei, melyek önálló helyi fejleményekre és a gör. hatások befogadására engednek következtetni. A székhely jelentőségének szintén pol. alapja van: az erősen önálló beneventumi hercegség, a longobárd birod. része, még a longobárdok 774-es bukása után is fönn tudott maradni. A helyi lit. a 7. sz: alakult ki; dallamai rokonok avval a régebbi róm. verzióval, mely ugyancsak egy óitáliai repertoár leszármazottja. - Milánó volt Róma rangutódja, ami pol. helyzetéből következett. A 4. sz-tól mint „Roma secunda” többször is császári székhelyként szerepelt. Mint a Vicarius Italiae-nek alárendelt vidék metropolitája, a milánói pp. amúgy is nagy tekintélynek örvendett, de még inkább Szt Ambrus hírneve révén. Az utókor főként az antifónia bevezetésének és himnusz-szerzeményeinek alapján éppoly liturgiarendezési tevékenységet tulajdonított Milánónak, mint Rómának.

Milánónak az 5. sz: önálló lit-ja és sajátos énekkészlete alakult ki, de előzményei régebbi gyakorlatra mehettek vissza. Ambrus utóda, Simplicianus Attila betörése után újraszervezte a scholát, és 3 magister cum ferulist, 'nádpálcás mestert' nevezett ki. Ambrus nevéhez kapcsolódik a második szájhagyományos szakasz 2 nagy újdonsága: az antifónia és a himnódia. - Az antifóniában két kar fölváltva énekli a verseket. 4. sz. föllendülése összefügg az ariánus harcok kiélesedésével: akárcsak a 2. sz. eretnekségek, az arianizmus is az utcára vonult jelszavaival; ezek ellensúlyozására az ortodoxia is kénytelen volt hasonló eszközökhöz folyamodni (erről Szókratész és Szódzomenosz egyhtört. munkái értesítenek). Basilius az antifóniát úgy ajánlja klérusának, mint bevált praxist Egyiptom, Líbia, Palesztina, Arábia és Szíria területén. Az antifonális zsoltárok végére énekelt kis doxológia (Gloria Patri et Filio et Spiritui Sancto...) is ariánus harcok emléke: az ortodox tanítás hangsúlyozása. Az antifonális éneklésmódot a Ny a K-i gyakorlat mintájára vezette be: eleinte a klérus 2 kórusának zsoltárénekébe a nép időnként refrénnel kapcsolódott bele. Itt még nem önálló antifóna-dallamról van tehát szó, csupán antifonális (keretezett) éneklési módról. →Aetheria szerint 400 k. a szerz-ek antifonálisan énekelték a zsoltárokat, a nép viszont a szólózsoltárra énekelt refrént. →Cassianus ugyanígy kétféle előadást tapasztalt Palesztinában: állva 3 zsoltárt antifonáltak, azután leülve 3-at a szólistától hallgattak meg, feleletet énekelve hozzá. Ez a „responsum” a legrégibb hagyományban alleluja betoldásából állt; ennek mintájára választottak később a zsoltárból más részletet. E részlet alakult önálló mondanivalóvá, amiről Cassianus azt írhatta, hogy „a zsoltározást megnyújtják az antifónák dallamai és bizonyos modulációk hozzátoldása”. (Az utóbbiak vsz. nem mások, mint a zárlati díszítő melizmák, a különböző típusú dallamformulák kivonatai.) Az „antifóna” mint különálló képződmény, mely a váltakozó kórusok zsoltárverseit vezeti be és zárja ill. azok közé illeszkedik, az 5. sz: tűnt föl. A különböző szerzetesi regulák az 5-6. sz-ra már elterjedt szokást föltételeznek. A későbbi írott források hatalmas antifónakészlete sejteti, milyen nagyméretű kompozíciós tevékenységet indíthatott meg az antifóna önállósodása. Eric Werner szerint a K-i eredetű zsoltározással szemben az antifóna-forma a ker. Ny-i géniusz alkotása, „talán a K és Ny szintézisének legfinomabb irodalmi-zenei produktuma, mely szintézisnek maga az egyh. a legnagyobb monumentuma”. -

Itália első központja Róma volt. A szert-ok a pol-társad. központ igényeinek megfelelően itt formálódtak ki a leggazdagabban. A szájhagyományos korszak 2 szakaszában már kiépült az énekelt lat. mise propriuma, a miseénekek változó része, mely követi a változó lit. időszakok menetét: →introitus, →graduále, →alleluja, →offertorium, →communio (az alleluját időszakonként helyettesítő →tractus függetlensége erre az időre még kétséges). A miseének állandó részei (→ordinárium) közül az ált. gör. nyelvű, de néha Domine misererével fordított →Kyrie eredetileg antik rítusokra visszamenő, sőt profán környezetből is ismert →akklamáció, s így jó példa egyes énekek szabadabb alkalmazására. Aetheria zarándoknő szerint Jeruzsálemben sok kisgyermek válaszolt vele a diákonus invokációira. A Gloria (→Dicsőség a magasságban Istennek) legrégibb szövegföljegyzése a 370-es évekből való, de dallamát annak zsidó megfelelőjével összevetve Eric Werner valószínűsítette antik világba visszanyúló korát. A →Sanctus a Liber Pontificalis 6. sz. adata szerint I. Sixtus p. (ur. 115-125) idejében került a misébe, Hüppolütosznál azonban 210. k. még hiányzik, először 350 k. az egyiptomi Serapion említi a mise részeként. A mise állandó részei közül az Agnus Dei jelent meg utoljára önálló énekként, a Liber Pontificalis szerint I. Sergius p. (ur. 687-701) idején, s a kenyértörés szert-át volt hivatva énekkel kísérni. Háromszori invokációja a ráfelelő miserere nobisszal még a régi litánia része, melynek utolsó válasza dona nobis pacemre módosult. - Tehát a hangjegyírás nélküli, szájhagyományos korszakban született meg az a változatos és gazdag alapanyag, melyet az írásbafoglalás idején kellő válogatási folyamat után rendszerbe önthettek. Ezt megelőzőleg a közös lit. örökség különféle változatokba tömörülhetett, egy-egy pp. tekintélyének súlyarányában, alapját vetve az egymástól elütő írásos hagyományoknak. -

A gallikán miselit-t és officiumot 700 k. a párizsi Germanus pp. foglalta írásba. Galliában, akár a sp. félszigeten, a 4. sz., Rómával közös kezdetektől az összefoglalásig a népvándorlás ariánus hullámzásában kellett megalapozni egy szokásrendet, mely késő latin műveltség és késő római társad. rend, valamint egy kialakuló germán törzshagyomány összeolvadásával párhuzamosan jött létre. (Ezen időkről Tours-i Szt Gergely 593 k. Historia Francorumja ad képet.) 405 szilveszter éjszakáján indult meg a Galliát érintő népvándorlás sora: vandálok, burgundok, Ny-i gótok K-ről (ÉK-en a frankok már 400-tól mutatkoztak) törtek be. 100 évbe telt, míg a frankok megtértek és a burgundok katolizáltak; a Ny-i gótok kiszorítása után 511: az orléans-i zsin. fölmérhette a helyzetet. A merovingok (457-751) alatti zavaros időkben, súlyos egyházfegyelmi állapotok között is kiemelkedő közp-ok és pp-eik Arles-ban Caesarius, Trierben Nicetius, Autunben Syagrius, Poitiers-ban Venantius Fortunatus, Tours-ban Gergely. A gall lit. sajátosságai párhuzamosak voltak a sp-okéval. Külön említést érdemel az offertoriumot helyettesítő Sonus nevű dicséret: vsz. hangszerek vettek részt benne. A római gyakorlattól az is eltért, hogy bizonyos szövegek egész éven át megmaradtak egyes szert. helyeken, de dallamaikat változtatták. Galliában is nagy szerepet játszottak a processziók, saját himnuszokkal ill. antifónákkal. - A brit szigeteken a rómaiak által meghódított lakosság a 4. sz: vette föl a kerséget, de 402: a légiók távoztával a skótok ellen a pogány angolszászokat hívták segítségül, akik a kerséget is kiirtották. Csak 596: Nagy Szt Gergely angol missziója szilárdította meg a helyzetet. Gergely az angolok megtérítésének befejeztével 678: Canterburyt és Yorkot tette központnak. Rómából jött misszionárius, Ninian működött Skóciában is 412-től, de az igazi térítést 563-tól az ír szerz., Szt Kolumbán végezte el a Hebridák Iona-szigeti ktorából. A legeredményesebb művelődési munkát az íro-i szerz-eknek köszönheti nemcsak Britannia, hanem a kontinens is. -

III. A ~ dallamtípusai. A 4-7. sz. egyh. zenéje népzene jellegű volt, tehát 1. szájhagyomány útján terjedt és maradt fenn, 2. különböző funkciókhoz alkalmazkodva különböző jellegű, vagyis egyszerűbb és komplikáltabb; 3. különböző korokból származó, azaz nem egységes stílusú; 4. különböző területekről eredő, azaz elütő jellegzetességeket fölmutató; 5. különböző területekre szóródva helyi változatokat felmutató dallamkészletű. A változatok jellege is népzenei, azaz a típus vonásait a szakrális voltra való tekintettel közösen őrző jelenségek. Amikor tehát az írásos feljegyzések elkezdődnek, azok történeti sora a benne közös vonásokkal, főként a struktúrák állandóságával az írásbeliség elé is vissza tud mutatni. „A 11. sz. vonalas kz-ok, servatis servandis, ugyanazt a dallamot adják, mint a 9-10. sz-iak vonaltalan neumákon, ezek pedig ellenkező jelzés hiányában a 8. sz. énekek föl nem jegyzett dallamait” (Hourlier). A 4-7. sz. liturgiatört. adatai azt a benyomást keltik, hogy a lit. énekek fő típusai abban az időben a miseordinárium és -proprium, s az officium lényeges igényeit a legfőbb dialektusterületeken már ki tudták elégíteni. Az írásos forrásokat igénylő kutatók szemléletmódja azonban nemegyszer keményen ütközik a szájhagyomány eredményeivel kalkuláló és a mai népzenekincset tekintetbe vevő szakemberekével. Az előbbiek jóval hajlamosabbak az evolúciós folyamatok föltételezésére és a komplikáltabb jelenségek későbbi datálására, míg az utóbbiak az ún. „primitív” és „fejlett” stílusok szimbiózisát tekintik kiindulási alapnak minden „hagyományos” zenében. A kutatás „nyílt ellentmondásnak” nevezi azt a helyzetet, hogy egyrészt nincs történeti és paleográfiai bizonyíték a melizmatikára (a legelső írott dallamfeljegyzések főként szillabikusak), másrészt a kutatás a díszített éneklés nagy múltját mutatta ki, mégpedig a zsidó, gör. és szír hagyományok légkörében. Az eu. népzenekutatás a kontinens hagyományát máris eredménnyel állítja a K-iek mellé, tehát nyugodtan föltételezhetjük, hogy a tárgyalt korszak szillabikus és melizmatikus énekekkel egyaránt rendelkezett. Kezdeti jelleget megőrző v. névhez kapcsolódó dallampéldákat keresve főként recitatív struktúrákat, himnuszpéldákat és kezdeti antifóna-formákat lehet bemutatni; a zsoltározást és a hozzá fűződő formavilágot már modálisan rendszerezett formájában, a feljegyzések korából kell ismertetni. - A recitatívokban egy egyenesen futó hang (ténor, túba) uralkodik mint accentus; ebben különbözik a dallamos mozgást feltüntető concentustól. Ez az ismert osztályozás a valóságban nem élesen elválasztott kategóriákat jelöl. A lit. zenére jellemző, hogy az ünnepélyesség fokát szívesen érzékelteti gazdagabb hangcsoportokkal. Így az egyszerű, dísztelen recitatív szinte csak a hétköznapok lit-jára marad; minden ünnepélyesebb momentum hajlításokkal, melizmákkal jár. - A kk. zenei gyakorlat az accentus és a concentus között az átmenetek egész sorát hozta létre, a teljesen egyhangú recitálástól a különböző díszes ariosókig; erre a folyamatra mutatnak a mai szertartáskv-ekben is a tonus simplex, tonus ferialis, tonus festivus, tonus solemnis, tonus solemnior stb. feliratai. Ugyanígy hatott a forma egyszerű v. díszített voltára a lit. funkció: a nagyobb kórus által énekelt officiumzsoltárok, melyekből többet kellett elénekelni, egyszerűbb formát kaptak, míg ugyanaz a zsoltárszöveg mint introitus kísérője, v. officiumot bevezető ún. invitatóriumzsoltár, v. szóló által énekelt olvasmányközi ének (hallgatni való „koncertdarab”) mind ünnepélyesebb ruhában lépett színre. - Az →Exsultet, a húsvéti ünnepet meghirdető és a húsvéti gyertyát fölajánló szóló-recitáció a diákonus ünnepi feladata volt már a 4. sz-tól. Művészien kiállított tekercsről (rotulus) adták elő. Nagyszámú szövegváltozata arra mutat, hogy hosszú időn keresztül egyben a művészi improvizációs készség bemutatásának alkalmául szolgált. Műfajilag a prefáció körébe tartozik; sajátos hangvétele az antik hagyományt utánzó prológusban alakult ki; ezt követi a hagyományos akklamációs prefációbevezetés után az ünnepi szöveg, díszített prefáció-dallamon. Dallama Karoling-kori. A recitatív egyéb műfajai: →oráció, →lekció, →evangélium, →litánia, →prefáció, →Pater noster. -

Milánó és általában az itáliai lit. gyakorlat önálló jellegének egyik tanúi a →himnuszok (melyek az →antifónával együtt Szt Ambrus pp. praktikus érzékének és határozott föllépésének, nemkülönben sokoldalú írói tehetségének eredménye). A lit. zene forrásvidékének föltárásában eléggé nem becsülhető műfaj, hiszen a késő antik népzene légkörét a kk-ba folyamatosan egyedül a himnuszok továbbították Itália, Gallia és Hispánia tájairól. - Az önálló antifóna-dallamot meg kell különböztetni az antifonális zsoltározástól. Ez nem minden nehézség nélküli, mert magukban a zsoltárszövegekben is találkozunk antifónákkal (a 8., 102., 103., 117. és 135. zsolt. ugyanazzal a verssel kezdődik és végződik). Vsz. a zsinagóga már mintát adott az antifóniára, de mivel az eddigi szövegadatok alapján az antifóna a 4. sz. előtt nem szerepelt a lit-ban, a zsinagógával bizonyos kapcsolattörést kell föltételezni. A kezdeti antifónia tulajdonképpen responzoriális zsoltár volt, de váltakozó kórusokkal (ilyenek voltak az ún. alleluja-zsoltárok: ezeket két kar váltakozva énekelte, időnként alleluját toldva bele; a különbség tehát csak annyi volt, hogy a responzoriálisban a zsoltárverseket szólista énekelte, a kar pedig a refrént). - A →benedeki regula a nyári munkák idejére az officiumban rövid olvasmányt (lectio brevis) és rövid responzóriumot (responsorium breve) írt elő. Ezek fölépítése teljesen megfelelt a fenti responzoriális zsoltárokénak; az Alleluja helyett a refrén a zsoltárvers 2. fele is lehetett. Claire kutatásai, melyek az 1960-70-es években az antifóna korai rétegeinek földerítésére és hangrendszerük megállapítására, ill. alakulásának megvilágítására irányultak, a responsorium brevékből indultak ki. Ezek rokondallamai a hétköznapi officium egyszerű antifónáiban találhatók. Kezdetben a responsorium brevék recitációja az előénekes kántor szólószerepe volt, a rövid felelet (responsa) a kórus éneke. A későbbi hétköznapi officium zsoltározásában a recitáció a váltakozó kórus feladata lett, s a responsa neve antifónára változott. Ilyen responzoriális formákat őrzött meg pl. a mozarab lit. szájhagyományos anyagából merítő Cisneros-féle Missale mixtum (15. sz.) Pater nostere, melyben a nép minden kérésre Amennel válaszolt.

IV. Az egységes ~ születése. A 7. sz. elején természetesnek látszott, hogy a jelentősebb egyh. székhelyeknek a lit-ja is helyi vonásokat mutat föl. Nagy Szt Gergely óta azonban Róma akarva-akaratlan egy biztosítandó hatalom gondolata felé irányult: a pápaság, a birod. legnagyobb földesura az ezzel járó társad. kötelezettségek terheltje lett, melyre a K-i központ segítsége híján az állandóan növekvő longobárd veszély elhárítása is nehezedett. Nem számítva a császárt helyettesítő exarchák kizsákmányoló visszaéléseit, melyek ellen már Nagy Szt Gergely is fölemelte szavát, a császári oltalom teljes hiánya miatt a 7. sz-tól a polgárság önvédelemre kényszerült. Zakariás p. alatt (741-52) már „Respublica Romanorum” néven saját hivatalnokai alatt szervezkedett. Miután Zakariás trónra segítette az első karoling kir-t, Kis Pipint, az pedig 754: hivatalosan is biztosította a Ducatus Romanust, a frank kir. és a pápa kapcsolata már a K-től való függetlenségre is irányult. 772-től már nem vertek gör. pénzt Rómában, és a pápai levelek keltezésében nem szerepelt a császár uralkodásának éve. Ny-i egység váltotta föl a K-it. Ennek Rómában már liturgiai előjelei is feltűntek: 670 u. a stációmiséket ünnepélyesebbé tették (Ewald Jammers szerint a Bizánccal szemben való önállóság hangsúlyozására). - Az új Ny-i hatalommal való kapcsolat liturgiai egységet is eredményezett. II. István papsága és énekesei 754: a Saint Denis-i húsvéti szert-okkal mély hatást tettek az új frank uralkodóra; a pápai schola másodkarmestere, Simeon Rouenban is maradt, hogy a Saint Ouen-i kórust a cantilena romanára oktassa. II. István utóda, I. Pál elküldte Pipinnek a római antifonále és responzoriále egy példányát néhány énekessel a kir. udvari lit. átképzésére; Chrodegang metzi pp., aki 753: Rómában járt, hogy a pápát Pipinhez kalauzolja, székhelyén schola cantorumot alapított a római mintájára. A metzi schola évszázadokon át a karoling birod. leghíresebb énekisk-ja maradt. Nagy Károly (ur. 800-14), akinek kérésére Adorján pápa két énekest küldött az udvarba „Szent Gergely antifonáriumával”, a 80. kapituláréban maga is megerősítette az egységesítést: Pipin gondosságából és buzgalmából honosodott meg a római ének („cantus Romanus”) Gallia összes egyházaiban. - A reform hamarosan áthatott Angliába is: az É-fr. Corbie apátja, Wala 824: II. Jenő p-nál tett látogatásakor antifonáriumot kapott ajándékba. Innen került át a római hagyomány Szt Wolstanhoz, aki Angliában a worcesteri ktort reformálta (1096). - A Nagy Károly-féle pol-val is találkozó egységesítés következtében a gallikán lit. megszűnt; maradványai a reform-gregoriánba szívódtak föl. 877: Kopasz Károly már reneszánsz szellemben történeti emlékként celebráltatott gallikán misét. Gallikán kz-os forrás nem is maradt az utókorra. - A mozarab zenei kódexek viszont hiába élték túl az arab megszállást: mire a vonalrendszerre való átírás segítségével leolvasható állapotba kerülhettek volna, a római egységesítő törekvéseknek Toledo visszafoglalása (1085) után sikerült a fölszabadított ter-eken megszüntetni a hagyományos lit-t. Jiménez →Cisneros bíb-nak (†1517) később sikerült 1500: egy Missale mixtumot, 1502: egy Breviarium Gothicumot megmenteni a toledói praxis számára (a dallamok sajnos későbbi korból valók). Egyedül Milánó tudta a mai napig megőrizni lit. és zenei önállóságát. -

A 9. sz. közepén megjelenő hangjegyes kz-ok már viszonylag egységes képet nyújtanak a dallamkészletről. A 10. sz: nagyobb számban feltűnő kódexek világosan megkülönböztethető hangjegyírás-típusokkal szolgálnak. E század római viszonyainak (→sötét század) számlájára írhatjuk biztosan azt is, hogy éppen Rómából egyetlen 10. sz. greg. forrás sem maradt (a mise rendjét szabályozó Ordo Romanusok elég nagy sorából sem találunk egyetlen római írású példányt sem, valamennyi frank följegyzés). A kk. hangjegyes kz-oknak kb. ezredrésze maradt az utókorra. Mai készletünk 30.000 db; ami elpusztult, az csaknem 30 millió. - Az egységes greg. egységes lit. keretben való terjedése nem volt problémamentes a Ny-i birod-ban. Vannak római hangjegyes kz-ok, melyeknek dallamai nem egyeznek az egységes greg. fogalmazásával. Három verzió különíthető el: órómai, újrómai (greg.), milánói. Az „órómai” anyag a Szt Péter- és Lateráni bazilikákhoz tartozó kz-ok, 9. sz-inál régiesebb jellegű anyaggal (bár a karoling reform eredményeitől sem maradtak teljesen mentesek). III. Miklós 1277: a ferencesek által terjesztett egységes „kuriális” verzió bevezetése érdekében a régi énekeskv-eket megsemmisíttette, ez magyarázza az órómai források kis számát: 5 teljes kz. és néhány töredék. Kérdés, mi volt a 7-8. sz: ennek az órómai verziónak a szerepe? Ebből készült-e az „újrómai” (greg.) verzió, és hol: Rómában-e, v. a frankoknál ? Ha Rómában: mikor és miért, és hogyan módosult a karoling környezetben? Ha az újrómai a frankoknál keletkezett: teljesen az ő munkájuk-e az órómaiból való átalakítás, v. egy római „újrómait” módosítottak gallikán anyaggal? Vagyis: amit eddig egységes greg-nak mondtunk, az újrómai, római-frank v. frank verzió-e? E kérdések megválaszolásában a Die Musik in Geschichte und Gegenwart (MGG) enciklopédián keresztül Bruno Stäblein teóriája lett a legismertebb: az órómai dallamanyagot már a 6. sz-ra föltételezi, de a lit. szervezést és az újrómai dallamanyagot Gergelyhez és környezetéhez kapcsolja. A dallamok átdolgozását Vitalianus pápasága alatt (657-72) Catolenus, Maurianus és Virbonus énekmesterek vezetése alatt végezték, az univerzális egyh. gondolatának megfelelő ars musica igényei alapján, melyek túlmutattak a helyi kvázi-folklorisztikus dallamhagyományon. Elsőnek egy Rómában járt frank szerz. tesz erről említést 860 táján; 1220 u. a szentgalleni V. Ekkehard említi a Vitalianit a pápai mise alatti énekükkel, 1379: Radulphus de Rivo együtt említi Gergelyt és Vitalianust, mint a cantus Romanus bevezetőit. Munkájuk eredménye az újrómai v. gregorián repertoár, melyet 668: egy római énekmester az angliai Wearmouth-ban (Durham) tanított meg a szerz-eknek, s a 8. sz. elején onnan a németeket térítő Bonifác hozott vissza a kontinensre. Bruno Stäblein legerősebb érve a római reform és a magasrendű zenei szakmunka mellett a greg. klasszikusan kiegyensúlyozott volta minden más dialektussal szemben. Az órómai további érvényére azonban csak „valamilyen okból való továbbmásolással” tud magyarázatot adni. Valószínűbb azonban a két nagy baz. hagyományának tisztelete, melynek kedvéért ott eltekintettek a reformált dallamoktól. - Huglo és Hucke a greg-t (újrómait) frank munkának tartják; Adhemarra hivatkoznak (1028 k.), aki szerint Metzben dolgozták át a római dallamokat. Szerintük a római hatás már jóval a reform előtt élt, maga a reform pedig több szakaszban zajlott le: Galliában, Ny-Germániában, az Alpok vidékén és É-Itáliában 754-814 között. Az órómait vsz. É- és K-Itáliában, Fuldában (Bonifác útján), Corbie-ban és Angliában is ismerték. Az egységesítés a karoling hatalom többszörös erőfeszítése árán sikerült. - Smits van Waesberghe úgy véli, hogy az ó- és újrómai változat egymás mellett élt és fejlődött, mégpedig az előbbi a világi papság, az utóbbi pedig a bazilika-ktorok szerz-einek szabványos éneke. A két repertoárnak eredetileg közös gyökere volt; ennek hagyományosabb változata a világiaké, reformált, temperáltabbra szerkesztett alakja a szerz-eké (610-775 között). - A 9. sz. feltűnő egység hosszabb kialakulási időt igényelt, ezért a reform már vsz. a 7. sz: befejeződött. De a gregorián és órómai közös ősének alakulása az 5-6. sz: ugyancsak vsz., és a Schola fejlődésével függhet össze. A lit. dialektusok egyező vonásai egy még régebbi stádium tartós bizonyítékai.

V. Gregorián és ars musica. A szájhagyományos greg. nem lehetett tud. alapon eltervezett művészet. Első megnyilatkozásai improvizatív, ösztönös jellegű művek; az ilyeneknek is lehettek szabályai, de csak mint a praxist irányító utasítások ('ezt így szoktuk'). Az ilyen orális gyakorlat számára azonban rendszerint a megokolások rendszere is hamarosan megszületett, amint ezt a régi nagykultúrák (Mezopotámia, Egyiptom, India, Kína) énekes és hangszeres iskolázása tanította. Sürgette ezt az az igény is, hogy az új Ny-i ker. birod. vallási egységét szolgáló dallamvilág elméleti megerősítést is nyerjen: könnyen és egységesen továbbadhatónak, isk-k útján taníthatónak kellett lennie. - A gör-róm. műveltség a zenét a →hét szabad művészet körébe sorolta. E klasszikus ismeretanyag egy részét →Boëthius, →Cassiodorus és Sevillai Szt Izidor munkái átmentették a kk-ba. Boëthius szerint (De institutione musica, De institutione arithmetica) a matematika és a zene a →quadriviumon belül (a név is tőle ered) mint instrumentum philosophiae a „számok szellemi-racionális megértetése” által fokozza a gondolkodóképességet, és a lelket az igazi lét körébe vonja, ugyanakkor az utóbbi a „hangzás fizikai-érzéki felfogása által” megkétszerezi az erkölcsi erőt. A zenei tanulmány I. kv-e elemi akusztikai kérdéseket tárgyalt, a II. és III. a két fő antik iskola: a püthagoreusok (kanonikusok, ezeket követte Boëthius) és az arisztoxéneusok (harmonikusok) tanítását ismertette, a negyedik a monochord nevű tanítóeszköz segítségével határozta meg a különböző konszonanciafajokat, míg az ötödik Ptolemaiosz (Kr. e. 2. sz. nagy zenei enciklopédikus) Harmonikáját és annak tetrachord-rendszerét mutatta be. A Boëthius által megformált zene-beosztás: musica mundana, humana és instrumentalis, azaz a mindenség harmóniája, az ember mikrokozmikus összhangja és a kettő utánzása, a praktikus zene, hosszú századokon át visszhangzott az irod-ban. - Cassiodorus (†580 k.) Institutiones divinarum et humanarum rerum ('Vallásos és világi dolgokról szóló tudnivalók') c. munkájával a bencés rend kk. művelődési programjának megalapozója lett. A mű zenei része antik és ker. forrásokból egyaránt merített, Varrótól Szt Ágostonig fölhasználta a rendelkezésére álló irod-at. A zenének tőle származó hármas beosztását: harmonica, rhythmica, metrica Sevillai Szt Izidor vette át. Keresztény tárgykörben nagy hatással volt a zsoltározás lelkes dicsérete, melyet már önmagában is istentiszt. ténykedésnek minősített. - A ktorok hatalmas kz-gyűjteményét a betörések elől É-ra menekítették, jó része Spo-tól Íro-ig eljutott, főként ajándékozás útján, majd visszakerült a kontinensre mint az antik kulturális javak iránti érdeklődés egyik ösztönzője. Zenei hatása a 10. sz-ig érezhető; azután Boëthius művei szorították háttérbe. - A kk. harmadik nagy enciklopédikus forrása Sevillai Szt Izidor (560-636) Etymologiae c., minden tud-ág terminológiája szempontjából nagy jelentőségű munkája, mely a tud. fogalmakat nyelvi eredetükre való tekintettel tárgyalta. A zene meghatározása ebben: Musica est peritia modulationis sono cantuque consistens, 'a zene dallamformálásban való jártasság, mely hangszerjátékból és éneklésből áll'. Sokat idézték ezt a megállapítását: Musica movet affectus et provocat in diversum habitum sensus, 'a zene érzelmeket ébreszt és a magatartást más viselkedésre ösztönzi'. A régi betűírás eltűnésére utalhat megállapítása, mely szerint „hacsak emlékezetben nem tartjuk a hangokat, elvesznek, mert nem lehet őket leírni”; s az orgona Ny-on ismert voltára lehet következtetni annak meghatározásából: „Az organum minden hangszernek általános neve. Azt azonban, melyhez fújtatókat használnak, a gör-ök más névvel illetik. Inkább népszerű szokás, hogy organumnak mondják.”

A lit. zenére vonatkozólag De ecclesiasticis officiis c. munkája fontos tájékoztatást ad a 7. sz. ibériai egyházzenei viszonyairól (cantor; antifonális és responzoriális ének; az ének és a lit. viszonya). A kialakuló új zenetud. örömmel nyúlt az antik műveltséget áthagyományozó nagyok írásaihoz, különösen amikor már az iskolás tudományosság kiépítésére került a sor. De a hagyományozott irod. éppen eggyel nem foglalkozott: az aktuális dallamanyag földolgozásával. Márpedig a kiépülő Ny-i elméletnek arra volt a legjobban szüksége, hiszen minél rövidebb idő alatt minél nagyobb adagokban kellett az újonnan átformált repertoárt elsajátítani. Ahhoz pedig elemzés, csoportosítás, osztályozás kellett, a rokon vonások és különbségek kimutatása után típusokat és stílusokat kellett megállapítani. Nagy a valószínűsége annak, hogy a rendszerező munkában tekintetbe vették a K-i egyh. eljárásmódját is. Bár ott inkább a Szentírás szövegétől független, költői műfajok terjedtek el (pl. a Ny-i antifónáknak megfelelő →tropárionok, a különböző himnusztípusok: a szír Romanosz [5-6. sz.] K-i hatás alatt készült →kontakionjai, majd a bibliai canticumok mintájára költött sokstrófás →kánonok). A K-i és Ny-i repertoárt tehát lényeges különbség választotta el egymástól, de utánzásra érdemesnek látszott hajlamuk a dallamfordulatok szerinti csoportosításra. →nyolchangú énektár -

A 9. sz-tól a karoling isk-k képviselői és utódaik Ny-on kísérelték meg a greg. dallamok rendszerezését. Munkájukon egyaránt meglátszik a fent említett Ny-i szerzők és a bizánci gyakorlat hatása. →Hrabanus Maurus ( †856) a fuldai ktori isk. számára állította össze tanulm-át Cassiodorus és Izidor műveiből; Réomé-i Aurelianus a Ny-iak között elsőnek tárgyalta behatóan a dallamformulák strukturális szerepét hangnemi szempontból (ő említi az enechémákat is, melyeknek jelentését igyekezett megtudni a bizánciaktól, de csak ált., alleluja-szerű értelmezést tudott kideríteni); Auxerre-i Remigius (†a 9. sz. végén) Boëthius előfutárának, Martianus Capellának (400 k.) közismert, a kk. iskolákban tankv-ül használt, a hét szabad mesterséget tárgyaló De nuptiis Mercurii et Philologiae, 'Mercurius és Filológia lakodalma' c. munkájából a zenei szakaszt értelmezte. Az →Alkuin neve alatt futó 9. sz. töredékek az oktoéchosz Ny-i megfelelőit állapították meg. Nagy tekintélyre emelkedett a 9. sz. Musica Enchiriadis, 'Zenei kézikönyv' c. munka: ez ún. dasiajelekkel már dallamokat is közölt, és értékes adatokkal szolgált az organumról. Szerzőségét a népszerű St. Amand-beli Hucbaldus (840 k.-930) mesternek tulajdonították (egy példánya a budai domonkosok isk-jában még a 15. sz: is használatban volt). - →Prümi Regino (†915) bencés apát az első, akitől ránk maradt egy tonárius: antifónák és responzóriumok szisztematikus jegyzéke, melyben a dallamok hangnemek (modusok) szerint vannak felsorolva. Ez és a hasonló jellegű művek egész sora jelzi, milyen gondos tipizáló munkát végeztek a kor szakemberei precíz hangjegyírás nélkül, emlékezet alapján. - Cluny apátja, →Odo (†942), jóllehet nem szerzője a neki tulajdonított iratoknak, de nagy tekintélynek örvendő zenetudós volt; Dialogusában először találkozunk a ma használatos hangsorjelzéssel. A zenei tárgyak iránti érdeklődés mértékére jellemző, hogy →Notker Labeo (†1022) szentgalleni énekmester már ném. nyelven írt ilyen kérdésekről. - →Arezzói Guidó (955 k.-1050) tökéletesítette a vonalrendszer használatát, újra fölélesztette a szolmizációt (Riemann figyelmeztetett, hogy rendszerének mintául szolgálhatott az antik gör-ök ta-té-tó-te tetrachordális szótagoló módszere), végül értékes adatokkal szolgált az organum tárgyában. Legelterjedtebb munkája a Micrologus ('Kis tanulmány'). - Reichenau bencés monostora St. Gallennel versenyzett kitűnő elméleti és komponista tehetségek dolgában. →Berno apát († 1048) egy tonárius szerzője, melynek bevezetése is ismert traktátus (Musica); szerzetese, →Béna Hermann (1013-54) nemcsak a →Salve Regina és az →Alma Redemptoris Mater valószínűsített szerzője, hanem kitűnő teoretikus is, aki a 8. modusnak a hipomixolid sort indítványozta. - A gyakran idézett szerzők közül meg kell említenünk a Johannes Cotto (legújabban Smits által Johannes Affligemensis) név alatt ismert teoretikus Musicáját (1100 k.); tonáriusán kívül jó megfigyeléseket közöl a greg. dallamok átírásának problémáiról, valamint az organumról. Guido törekvéseinek támogatója. - Két fontosabb traktátus még a 10. sz-ból az Alia musica, mely több író munkája, és a Commemoratio brevis de Tonis et Psalmis modulandis ('Rövid emlékezés a hangnemekről és a zsoltáréneklésről') anonim tonárius. Az Alia musica vezette be a különböző oktávsorok modális értelmezését a félhangtávolságok különböző helyzete szerint; ennek alapján fogadta el a kk. elmélet (és a mai praxis) a greg. dallamok modális rendjét. A D-E-F-G tetrachord egyes hangjaira épített oktávskálák a négy autentikus modust adják; alaphangjuk az illető modus finálisa, kvintjük (az ún. ténor v. túba) a modus konfinálisa (affinális, szociális, azaz recitáló hangja; a domináns elnevezés félrevezető). Összetételükre nézve egy pentachordból és a ráhelyezett tetrachordból állnak (kivéve a III. modust, melynek ténorja a kritikus h helyett a c-re tolódott). A páratlan számú autentikus modusok plagális sorai a tetrachordot a pentachord alá rakják, ugyanakkor finálisuk közös az autentikusokéval. Ténorjuk azonban nem a finális kvintje, hanem elvben a terc (a IV. és VIII. modusban a kvart). -

A gör. nevek használata nyilván bizánci kapcsolatokra vezethető vissza. A kétnyelvű, gör-lat. olvasmányok és énekek ünnepi alkalmakkor még századokon át szokásban voltak, ennek nyoma a nagypénteki lit. →Improperiáiban maradt fenn. A bizánci osztályozás annyiban különbözik a Ny-itól, hogy az első 4 modust a 4 autentikus sor teszi, míg a plagálisok V-től VIII-ig számozódnak. - A ~ek skálarendszerbe és tonális szabályokba foglalása nem volt olyan egyszerű folyamat, mint a fentiek ábrázolják. Ahány teoretikus, annyifelé kereste az elméleti hagyományban a kiindulást, és annyi módon igyekezett abból rendszert építeni. Az volt mindegyikük célja, hogy a greg. dallamkészlet lehetőleg maradék nélkül férjen el. Amíg a vonalrendszer a maga helyzeti kényszerével meg nem merevítette a dallamok lejegyzését, addig a tisztán neumatikus feljegyzés különböző interpretációkra adott lehetőséget, mihelyt azonban egy tisztán diatonikus, csak egész- és félhangok váltakozását feltételező keretbe kellett őket illeszteni, nehézségek jelentkeztek egyrészt a lejegyzés, másrészt a leolvasás szempontjából.

VI. Hangjegyírás. A szájhagyományos kor nem szorul írásra, elég megtartó erő egy-egy kisebb-nagyobb körzet helyi kultúrája. Megváltozik a helyzet, ha jelentkezik egy közp. hatalom azzal az igénnyel, hogy minden kisebb-nagyobb körzetnek egyforma kultúrája legyen. Akkor előbb-utóbb írásra lesz szükség. Így volt ez a karoling reformmal is: újra és újra Rómából kértek kv-eket és énekeseket a dallamok betanítására. Végül is íráshoz kellett folyamodni. - Az antik gör. hangjegyírás, úgy látszik, nem bizonyult alkalmasnak a melizmák rögzítésére. A 9. sz: alkalmazott hangjegyírás a dallamvonalat rajzoló gör. kheironomia, lat. khironomia, 'kézjelekkel való irányítás' utánaírása. Ez a Földközi-tenger térségében már régóta (Egyiptomban Kr. e. 4000-től) ismert eljárás: a hanglépéseknek kézzel való levegőbe rajzolása. Használatára Nagy Szt Gergely korában következtethetünk a pápának egy hasonlatából: azt írja, gyenge egészsége olyan, mint a beteg énekes, aki már nem tudja leénekelni a hozzáértő kéz által irányított éneket (canticum quod docta manus imperat). - A kheironomia alapján előálló hangjegyírás a neumaírás, egyes elemei a →neumák (a gör. szó szintén a kheironomiával szinonim 'intés' jelentésű). A terminust már →Amalarius említi, de még 'dallamformula' jelentésben. Az egyes hangok neve inkább nota volt; innen a notáció karoling hangjelzés-terminus. A neuma 'hangjegy' értelmű használatával a 11-15. sz. táblázatokban találkozunk. - Bruno Stäblein föltételezi, hogy mivel a reform elsősorban karoling érdek volt, az első kheironomikus hangjegyírás is paleofrank notáció. Ezt már Aurelianus, a 9. sz. praxis fontos leírója is ismerte, és az egyes írásjelek nevét is közölte (csak a fölfelé mozgást jelző ferde vonalat illette az antik accentus acutus névvel, különben kézmozdulatokat idéző szavakat használt: arsis, 'emelés'; thesis, 'letevés'; inflexio, 'hajlítás'; circumvolutio, 'kanyarítás'; manus verberans, 'ügető kéz = repercussio'). Még nem beszélt a Hucbaldus említette varietatesról, 'előadási finomságokról'. Ez az írás annyira elemi, hogy nemigen lehetett távolabbi előzménye, de kiindulásnak jó volt. Az erősebb fejlődés a breton notációból indult 900 előtt. Kisugárzása a Ny-i frank terület három körzetére esett: a déli Aquitániára, a központi fr. és a metzi területre (ez megfelelt a régi római provincia-beosztásnak). Az aquitán és a metzi írás a breton neumázás egyes-hang jellegét veszi át, az előbbi feltűnően diasztematikus (a hangokat magasságviszony szerint elrendező) jelleggel, az utóbbi csak a vertikális tendenciát. A központi fr. írás a 10. sz-ra meredek, karcsú, finom vonalú végleges formát nyert. Ebből alakult a még meredekebb és sűrűbb angol notáció. A fr. hatás alatt álló sp. hangjegyírás É-i és D-i csoportra oszlik; az előbbi vékony vonalú, az utóbbi arabizált, vastag vonásokkal. - A második nagy csoportnak számító olasz írásokban az É-ol. források az önálló városok életét tükrözik tarka, sajátos vonásaikkal, míg a közép- és D-itáliaiak a szögletes és diasztematikus írásra hajlamosak, az utóbbiak gazdag díszítőjel-készlettel. - A szentgalleni források révén már a 19. sz: közismert harmadik csoport a ném. neumaírásoké. A Ny-i függőleges írásiránnyal szemben a ném. neumák jobbra hajlanak; az egyik ág erős metzi hatás alatt áll. K-Közép-Eu. szintén a ném. és metzi körzetbe tartozik. - A ~ írásos rögzítésének ezen állomásai természetesen csak arra szolgáltak, hogy segítsék az énekesnek felidézni a szöveghez, annak egyes szótagjaihoz fűződő dallamfordulatokat. A diasztematikus írások már a dallamlépések relatív nagyságát is jelezték. E szempontból jelentős lépést tett az aquitán írás azzal, hogy egy vonalat karcolt a dallamtér közepére; amivel igen megkönnyítette az azonos hangok eltalálását. A biztos olvasást nyújtó terctávolságú vonalrendről, a kulcsrakásról és a vonalak színezéséről először Guidótól kapunk részletes tájékoztatást; a hagyomány is az ő nevéhez fűzi a módszert, melynek bemutatása végett Rómában is járt, és avval dicsekedhetett, hogy XXI. János p. saját maga próbálta ki, hogyan lehet ismeretlen dallamot lapról leénekelni. - Az újdonság gyorsan terjedt (Johannes Affligemensis 1100 k. már szabályos neumáknak nevezte a vonalas-kulcsos írást). Aquitániai és beneventumi területen a 11. sz. közepe a diasztematika teljes kialakulásának ideje; az előbbin még akkor tökéletesítették az ún. tónusvonal-rendszert, ami abban állt, hogy az egyes énekszámok hangnemének leggyakrabban énekelt hangja számára húztak hangnemenként más és más színű vonalat. Milánóban 1130: a kántor kapott kézhez egy vonalazott kódexet, míg az énekkar változatlanul hallás után tanulta és énekelte a műsort (ez volt még jó ideig az általános eu. gyakorlat). Az 1193-as ném. Ordinarius még a kheironomiát írja le: Cantoris officium est, chorum in cantuum elevatione et depressione regere, 'a kántor kötelessége a kórust irányítani, hogy emelje v. süllyessze a dallamokat'. Szentgallenből és Benediktbeuernből még a 15. sz-ból is vannak adatok arra, hogy vonal nélküli kódexekből énekeltek. -

A vonalrendszer bevezetésének első korszakában a neumák típusai ált. megmaradtak regionális változataikban. Míg a vonaltalan írás lényeges feladata a dallammozdulatok ábrázolása volt, most az egyes hangok helyének megállapítása és kijelölése az új módszer nyeresége. Ilyen irányban főként a fejlődő többszólamú zene hatott. - A 13. sz. fordulójára 3 nagy íráscsaládra egyszerűsödött a régebbi vidékenkénti változatosság. Ny-on és D-en az ún. kvadrátírás, K-en a német, ill. a metzi neumaírás gótikus változata uralkodott. Az elsőben az egyes hangok különálló jelei miatt már nemigen lehetett neumaírásról beszélni, míg a másik kettőből a 14. sz. folyamán az ún. gótikus hangjegyírás alakult ki. - A kvadrátírás a 12. sz. folyamán úgy keletkezett, hogy a fr. és aquitán neumák pontszerű fejei lassanként négyzetekké erősödtek. Ez Angliára és Itáliára is átterjedt, bár az utóbbira jóval későbben. Párizsban a domonkosok, ol. ter-en a ferencesek hatottak az új egység irányába; ugyanennek a két rendnek volt nagy része abban is, hogy hatása K-re átterjedt. Rómában III. Miklós p. új, kvadrátírású kv-ek készítését írta elő, a régi kódexeket megsemmisíttette. A régi írásmód a beneventumi neumákban maradt fönn legtovább. - A ném. és metzi írás a 12. sz. vonalrendszeren is megtartotta megszokott formáit; a vonalak vastagítása jelezte a bekövetkező változásokat. A 13-14. sz: léptek föl a megtört és kaligrafikus formák, hangjegyek nagyobbodásával együtt. A két csoport közti különbségként a német írás az egyes hangok jelzésére pontot és virgát használt (ezek a gótizálódás folyamán rombusszá és ún. patkószöggé változtak), míg az egyes hangokat kizárólag punctummal jelölő metzi írás légylábai később ugyancsak rombusszá vastagodtak. A korszak végére a hangjegyírás is kialakított egy ném. és metzi kurzív típust. - Magyar területen már a 12. sz. végén megállapítható egy saját írásváltozat, mely szintén végigjárta az utat a gótizáló kaligrafián keresztül a nagyformákig, majd a kurzív használatáig. (A magyar változat a pálosoknál lényegében még a 18. sz: is fennmaradt.) Az alakulás útját →Szendrei Janka disszertációja rajzolta meg. - A 13. sz. végén a metzi notációnak egy cseh változata is kialakult; ennek hatása néhány m. kódexen is észrevehető. A kvadrátnotációban eltűntek a díszítőhangok, elszegényedett mozgásjelzés szempontjából az egész kottakép, mégis ez az írástípus indította meg az eu. hangjegyírás fejlődését, mégpedig először a menzurális írás kialakításával, melynek formáit mai kottaírásunk is használja, majd az újkori greg. reform útján, mely ugyancsak a kvadrátírás formáira nyúlt vissza, néhány díszítőelemet adva hozzá.

VII. A ~ klasszikus dallamkincse az a kutatás által 7-8. sz. dallamoknak tekintett anyag, mely 9-10. sz. följegyzések és a 11-12. sz. vonalas kz-ok segítségével maradtak fenn. A reform nyomán először írásba foglalt dallamanyag századok fejlődési folyamatát terelte egységes mederbe a pápai lit. hagyományos római vonásait őrizve: a tartózkodó, józan stílust, a világos rendet, a szentírási gondolatvilág szolgálatát tartva szem előtt. A dallam nem tartalmat és indukált érzelmeket ábrázolt, hanem ráillő, stílusos zenei ruhába öltöztette a szöveget, megfelelő dallamtagolással kiemelve annak mondatszerkezetét. Az egyes szakaszok záradékait lépcsőzetesen rendezték el, a nyelvtani jelentőség szerint válogatva a záróhangokat, ill. több v. kevesebb melizmával nyújtva őket. Világosságot és rendet vittek az egyes énekfajok kompozíciójába azok lit. funkciója szerint. Legegyszerűbbek az orációk és olvasmányok mondatvégjelzéses recitációjukkal, fejlettebb a zsoltárok zenei nyelvezete, fokozatosan haladva az officiumzsoltártól a tractusig; ugyanilyen fokozatokat mutat az antifóna és a responzórium, mindegyik szigorúan ragaszkodva lit. rendeltetéséhez. A reform szisztematikájához tartoznak az egyes énekfajok stílusmeghatározó technikái is: kezdő-, közép- és záróformulák a pszalmódiákban, típusdallamok az antifónákban, szabad kitöltésű interpunkciós melizmák a gradualékban, dallamismétlések sajátos melizmákon az allelujákban: az órómai v. milánói készletben nemigen található elrendezés. - Mindezek fölött klasszikussá avatja a ~et a dallami invenció ereje, a plasztikus vonalvezetés, mely életet ad a legegyszerűbb és legkomplikáltabb képleteknek. A két nagy dialektus: a spissim, 'lépcsősen' mozgó Ny-i és D-i, és a saltatim, 'ugrásokkal' haladó É-i és K-i körzet uazokat a struktúrákat örökölte a reformtól; csupán diatonikus és pentatonizáló mozdulatokban, horizontális és vertikális tendenciában térnek el egymástól. - A ~ dallamformái: 1. →zsoltár-formák (antifonális zsoltározás, →invitatorium, →tractus), 2. →responzoriális formák (→officium-responzórium, →graduále, →alleluja, →offertorium), 3. antifóna-formák (→officium-antifóna, →mise-antifóna).

VIII. Új stílusú kompozíciók. A 16. sz: a trienti zsinat, majd a 20. sz. vatikáni kiadás az új stílusú kompozíciók jó részét nem tekintette gregorián alkotásnak. Bár igaza volt, felfogása éppen történeti szempontból súlyos következményekkel járt: a történeti kép teljességét és a tört. folyamat valóságát elhanyagolva a klasszikus kor kiszűrt repertóriumát követő korszakot, tkp. az egész magas és késő kk-t a dekadencia terminussal minősítette. A kutatás ezzel abba a tragikomikus helyzetbe került, hogy a ~ kezdeti korszakát zenei és történeti adatok hiányában kénytelen volt hipotézisekkel ábrázolni, teljes második évezredbeli történetét pedig éppen a beláthatatlan tömegű forrás földolgozatlan volta miatt intézte el egy lebecsülő minősítéssel. A legújabb törekvések végre arra irányulnak, hogy az érett feudalizmussal járó 11. sz. román stílussal, majd a skolasztikával és gót stílussal találkozó újgreg. nyelvezetet a reneszánszig kövessék útjában (Bruno Stäblein szerint hozzáadva még a 16. sz. Medicea újraértékelését is).

IX. Előadás. A ~ legvitatottabb kérdése. Minden jel arra mutat, hogy a hangjegyírás fő problémája hangok magasságbeli különbségének (később pontos magasságának) és az egy csop-ba tartozó hangoknak a jelölése volt. Ütemezésnek nem találni nyomát; a hosszúság-rövidség váltakozására sem kapunk világos tájékoztatást (a Musica Enchiriadis első magyarázó scholionja szerint csupán az utolsó hangok hosszúak, a többi rövid - ez egyezik Guido mora ultimae vocisával). A Szentgallen, Metz és Chartres környéki kz-ok betűjelzései, az ún. →Romanus betűk eléggé határozatlan utalások a darab közben, nem állandó tempójelek. Az elméleti írások csak az előadásbeli túlzásoktól óvnak, és a túl gyors, túl lassú, túl erős stb. éneklésmóddal szemben a mediocriter cantarét, a mérsékelt előadást hangsúlyozzák. Így érhető, hogy a 19. sz. végétől a ~ előadói szabadon gyártják elméleteiket. Két csoportjuk: a menzuralisták és ekvalisták, a különböző és az egyenlő hangjegyértékek képviselői. - A betűjelzéses, ill. a nyújtott és rövidített mozdulatokat jelző ún. ritmikus kéziratok azt sejtetik, hogy a klasszikus gyakorlat ekvalizmus alapján állt: az apró ritmikai eltéréseket külön kellett jelezni. A szöveg és a melizmarajz szerint érzékenyen változó tempó biztosította, hogy az egyenlő alapérték nem jelentett monoton egyformaságot. Ezt az érzékenyen ingó tempót a népzenekutatás a parlando névvel illeti, hozzátéve, hogy ez az elóadásmód a cifrázatok felvételére is alkalmas. - Mind a két felfogás adós marad a dallami díszítések tudomásulvételével. A kutatás egyik legfontosabb feladata éppen ennek a rendszernek a feltárása. A 9. sz. írásba foglalás éppen a strukturális melizmák és a járulékos cifrázat megkülönböztetését mulasztotta el. Bescond a ritmikai kérdés megoldását a K-i zene tanulmányozásából és szisztematikus összevetésektől várja. Természetesebb sorrend azonban előbb a saját házunk táján körülnézni: az eu. népzene parlandói, cifrázatai és melizmatikája a ~ számára is útmutató lehet

X. Reformok a ~ tört-ében. A ~ nem egész területre kiható egységes repertoárral és előadásmóddal kezdődik. A lit. lényeges pontjaiban egységes kezdetekre mutat ugyan, de első szabad fejlődését a milánói rendelet után inkább legyezőszerű szétterüléssel és annak egyes szektoraiban való elszíneződéssel lehet összehasonlítani, mint állandó centripetális folyamattal. Jellemző erre Róma közvetlen szomszédainak (Beneventum, Monte Cassino, Milánó) önálló lit-ja, másrészt az onnan kiinduló olyan távoli térítés, mint Íro-é, mely saját hagyományának bevonásával fejlődött tovább. Legjellemzőbb azonban magának Rómának a lit. helyzete: az órómai énekkészlet a greg. redakció után még századokon át tarthatta magát. - Az eu. egység jegyében induló karoling reform sem tudta elcsitítani az egyes egyhm-k jogigényét a külön fejlődésre. A 13. sz-tól a helyi változatok mind erősebben lépnek föl, úgyhogy Fellerer a ném. területen nemcsak egyhm-k, hanem pléb-k és egyes tp-ok önálló verzióiról beszél, ami - tekintetbe véve a ném. területen fönnmaradt kz-ok nagy számát - nem látszik túlzásnak. Magyar területen uezt tapasztaljuk jóval kisebb számú kódex esetén is. - A változatlan egység gondolata először a szerz-rendek körében érvényesült. Már az első évezred bencés újjászervezései avval jártak, hogy az irányadó ktor énekes szokásait a megreformáltak is átvették. Az első elvi kritikai alapon álló, az ún. autentikus formákra visszamutató reform a ciszt-eké volt: egy Szt Bernát irányítása alatt álló csop. munkája. Ebben a dallamformálás alapelvéül a modális egyértelműséget választották, az autentikus és plagális keretek szigorú figyelembevételével és a dekachord terjedelem előírásával (a tízhúrú pszaltériumra hivatkozás nem kiindulásul, hanem csak az auktoritásra való hivatkozásképpen, megerősítésül szerepelt). Az ordináriumok közül csak a régibb egyszerűeket engedélyezték, a himnárium törzsanyagául az ambrozián készletet választották, trópusoknak és szekvenciáknak pedig nem adtak helyet; a nagy terjedelmű melizmákat is egyszerűsítették, ill. rövidítették. Erős közp. fegyelmük alapján és ellenőrző rendszerük segítségével sikerült is verziójukat napjainkig megőrizni. Zenei kz-aik egységes, különleges neumaírástípust mutatnak, a központi fr. írás sajátos variánsát. - Részben a ciszt-ekére támaszkodott a domonkosok restaurációja a 13. sz. közepén. Dallamanyagát a párizsi hagyományból vette; kidolgozása 1255: Humbertus Romanus nevéhez fűződik. A verzió ma is érvényes éppúgy, mint a prem-ek, ferencesek, kárm-k és karth-ak kiadványai. Ezekből kiemelkedik a ferenceseké Rómához való kapcsolata által: Szt Ferenc szerz-ei a pápai énekesek által a 12. sz: egyszerűsített officiumot fogadták el. Az ő énekeskv-eiket viszont III. Miklós p. ismerte el római érvénnyel; verziójukat kuriális néven említjük. -

Az ált. érvényt igénylő reform lehetőségét a kv-nyomtatás és az annak nyomán kialakuló kiadóvállalkozás ajánlotta a lit. egységre törekvő Kúriának. Tud. alátámasztást a mindenütt befolyásos humanisták zenei hangsúlyfelfogása kínált hozzá. Miután V. Pius p. liturgiaszabályozása 1570: a Missale Romanum kiadásával lezárult, XIII. Gergely p. 1577: →Palestrinát és Zoilót bízta meg a gregorián-reformmal (de annak bevezetése elvben a pp-ök belátására volt bízva). Palestrina deklamációs elvei alapján meg is indult a munka, de a sp. követ kritikájára és II. Fülöp sp. kir. tiltakozására félbeszakadt; Palestrina végleg meg is vált tőle. Fia, Hygino hiába kísérelte meg az általa befejezett művet a Medici-nyomda ig-jának segítségével kiadni, nem kapott rá engedélyt. Végül is VIII. Kelemen p. 1608: hattagú biz. gondjaira bízta a reformot. 1611: Anerio és Suriano megbízást kapott a Graduale átdolgozására, amit ők 1 év alatt el is végeztek. 1614-15: megjelent a Medicaea nevezetű kiadás. Bár Palestrinának ehhez semmi kapcsolata nem volt, a revízió az ő elvei alapján készült, sőt még azokon is túlment: rövidített a melizmákon, a hangsúlyos szótagok kapták a hosszú dallamrészeket, az utolsó előtti rövid szótag elvből nem kaphatott melizmát. - Bár a kiadást Róma nem tette kötelezővé az egész Egyh-ban (az egyes ppségek önrendelkezési joga zenei dolgokban megmaradt mint a kk. helyzet folytatása), hatása mindenütt érezhető volt: a humanista prozódiai szabályok érvényesültek, a dallamok megcsonkultak, a dúr és moll hangnemek hatása érezhetővé vált. Ekkor jött szokásba a machicotage-nak nevezett előadásmód is: az igen lassú tempóra széthúzott gregorián dallam minden hangját megcifrázták a tercére. A 19. sz: Mendelssohn így írta le a Sixtina-kórus ~ét: „Az intonáció a szoprán szólistára van bízva; az az első hangot erősen énekli ki, megrakja appoggiatúrákkal, és az utolsó szótagot hosszú trillával zárja le. Akkor a szopránok és tenorok úgy v. olyasféleképpen éneklik a dallamot, amint a könyvben van, míg az altok és basszusok a tercet éneklik. A finálisra egy dúr akkordot énekelnek.” -

1851: a reimsi és cambrai-i érs. véget akart vetni a fro-i zavaros helyzetnek, és egy biz-gal új kiadást készíttetett az 1847: Danjou által fölfedezett montpellier-i neuma- és betűírásos kódexek alapján. Ezt 20 egyhm. el is fogadta. Lambillotte, aki 1849: fölfedezte a szentgalleni 359. sz. kódexet, 1858: szintén készített egyet. - A restauráció igénye fr. területen mind erősebben jelentkezett. Az ideigl. kezdeményeket végül is egy testület szervezett munkája váltotta föl és juttatta eredményhez. A bencés ktor, Solesmes apátja, →Guéranger mondta ki az alapelvet: „Jogosan hihetjük, hogy a tiszta gregorián frázis birtokában vagyunk, ha több távoli egyház példányai megegyeznek ugyanabban az olvasatban” (Institutions liturgiques, 1840). 1859: alapította meg Jausions a híres solesmes-i Scriptoriumot egy ang. processzionále kópiájával; uabban az évben lépett a ktor szerz-ei közé Pothier világi pap, aki megoldotta a vonaltalan neumák olvasását, összevetve őket azonos szövegű későbbi vonalas példányokkal (e1 is nevezték a neumák Champollionjának, zenei hieroglifák megfejtőjének). Mint énekmester a szerz-ekkel ki is próbálta a kz-ok dallamait. Jausions-nal kidolgozott elméletét 1880: adta ki Les mélodies grégoriennes aprés la tradition címen, majd 1883: a Liber Gradualist, az első nagy dallamkiadványt. Ez kiérdemelte ugyan a p., XIII. Leó dicséretét, de csak korlátozott területen mehetett át a praxisba, mert 1868: a regensburgi Pustet cég 30 évre engedélyt kapott a Medicaea-kiadás kizárólagos terjesztésére. A cég sikeresen meg is akadályozta a solesmes-i verzió érvényesülését; még az arezzói kongresszus kedvező döntését is megváltoztatta Róma által, sőt még a lelkes Solesmes-párti jezsuita, De Santi és Sarto bíb. (a későbbi X. Pius p.) közbenjárását is hatálytalanítani tudta. - A Liber Gradualis alátámasztására Pothier fiatal munkatársa, Mocquereau 1889: megindította a Paléographie Musicale-t, a fontosabb kódexek facsimile-kiadását. Hogy az új Graduale nem csupán az I. kötetként közölt szentgalleni 339-es kz. nyomán készült, hanem a régi greg. hagyomány egészére támaszkodott, annak bizonyítására a II. és III. kötetben a Justus ut palma-gradualét 219 kódexból mutatta be ol., svájci, ném., fr., belga, ang. és sp. ter-ről, a 9-17. sz-ból. A Scriptorium fotokópiakészlete 1904: már 250 teljes kz-ot ölelt föl. - 1901: lejárt a Pustet cég 30 éves privilégiuma, és szabad volt az út a reformkiadványok előtt. 1903: az a Giuseppe Sarto bíb. lett a p., aki 1893: De Santi elaborátumából készített Solesmes-et támogató beadványt, majd annak sikertelensége után 1895: saját egyhm-je számára pásztorlevelet formált belőle. Pápasága első intézkedései közé tartozott egy egyházzenei reformirat szerkesztése. De Santi emlékeztette 6 évvel azelőtti körlevelére: így az lett a nevezetes egyházzenei Motu Proprio alapja (1903. XI. 22.). Ennek első tétele:

Az egyh. zene a lit. integráns része; hatása művészi értékén alapszik; a greg-t és Palestrina polifóniáját új életre kell kelteni. - Mocquereau azonban a maga ritmusrendszerét minden kiadványban érvényesíteni akarta; így Solesmes Pothier Gradualéját is ún. ritmikai jelekkel látta el. Ez nemcsak Pothier szándéka ellen volt, hanem a vatikáni körökben sem talált kedvező fogadtatásra. E véleménykülönbség mélyebb ellentéteken is alapult: Solesmes magának akarta biztosítani a kezdeményezést, Pothier-nek pedig (aki akkor már a St. Wandrille ktor apátja volt) csak reprezentációs szerepet szánt, még akkor is, mikor őt a pápa az Editio Vaticana szerkesztőbiz-ának elnökévé nevezte ki. Mocquereau célja az autentikus greg. dallamok tud. kiadása volt, míg a Vatikán Pothier-tól és a biz-tól egy pasztorális szempontokat érvényesítő és belátható időn belül megjelenő praktikus kiadványt várt. -

Ugyanakkor Wagner egy Kyrialét adott közre, Gastoué pedig a reims-cambrai-i graduále revideált kiadását, míg Pustet egy graduále közzétételére gondolt, ném. kz-ok alapján, de ált. használat céljából: csupa kedvezőtlen, a sürgősséget követelő körülmény. - Így a nehézségeket tekintve nem csoda, hogy a Kyriale (az ordinárium dallamaival) sok huzavona után csak 1905, a Graduale Romanum (a mise propriumával) 1908, az Antiphonale Romanum (az officium válogatott dallamaival) 1912: jelent meg. Ez végül is nem kis teljesítmény a biz. részéről. Ha meggondoljuk, hogy Solesmes Antiphonale Monasticuma (revideált antifonále-kiadás, ugyancsak válogatott dallamokkal) 1934: jelent meg, a graduále kritikai kiadásának munkálatai pedig csak az 1950-es években indulhattak meg; csak nyereségnek mondható, hogy egy évtizeden belül olyan kiadványokat tettek közzé, melyek nemcsak egy régen elfelejtett nagy zenekincset közvetítenek a ma emberének, hanem a zenetud-nak is egy új terület munkálásához készítettek alapot.

XI. A ~ első hazai emlékei a 11. sz-ból valók. A római-frank énekreform eredményei alapján honosodott meg Mo-on a ~. A 12. sz. 2. felében már nemcsak repertoárja, hanem hangjegyírás-rendszere is kialakult, miként ezt a →Pray-kódex két Mária-himnusza is tanúsítja (Mira mater, Clemens et benigna). A hazai ~ megragadóan változatos variánsaival, önállóan formált ordinárium- és proprium-tételeivel, himnuszdallamaival és szekvencia-kompozícióival már a 13. sz. óta eu. színvonalú. Annak ellenére, hogy a sajátos m. ~ gyakorlatában a trienti zsin. után a róm. ~ jutott túlsúlyba, a pálosok énekeskv-ei megőrizték a kk. hagyatékot. Az Editio Vaticana az 1920-as évektől éreztette hatását, mely a M. Kórus működése nyomán az 1930-as években országszerte kiterebélyesedett. - A mo-i ~ forrásainak számbavétele az 1920-as évek elején indult meg (Isoz Kálmán: Lat. zenei paleográfia és a Pray-kódex zenei hangjelzései. Bp., 1922). A tud. föltáráshoz Bartha Dénes is hozzájárult (pl. Szalkai érs. zenei jegyzetei 1490-ből. Bp., 1934. Közölte: a Musicologia Hungarica I. köt.); →Rajeczky Benjámin megkezdte a dallamok ismertetését (M. Kórus, 1941: A Pray-kódex két Mária-himnusza; M. Zenei Szle, 1941: Kk. missaléink praefatio-dallamai). Értékes adatokkal gazdagították a hazai ~ tört-ét: Falvy Zoltán (1928-), →Mezey László, →Szigeti Kilián. A m. ~ kutatása lényegében az 1970-es években kapott nagy lendületet →Szendrei Janka, →Dobszay László munkássága nyomán. A templomi → class="szerkmegj">szkólák és a →Schola Hungarica megalakulása, valamint az →Éneklő Egyház és a Magyar gregoriánum lemezsorozat kiadása folytán a m. ~ ismét élő zenei kincs lett. Rajeczky Benjámin-H.B.

Wagner, P.: Einführung in die gregorianischen Melodien 1-3. köt. Leipzig, 1901-21. - Idelsohn, A. C.: Hebräisch-orientalischer Melodienschatz 1-9. köt. Uo., 1914-32. - Ferretti, P.: Estetica gregoriana. Roma, 1934. - M. Zenei Szle 1941. (Radó Polikárp: A m. kk. kótás kz-ai; Rajeczky Benjamin: Kk. missaléink praefatio-dallamai) - Teller Frigyes: Mo. kk. hangjelzett kódexei. Bp., 1944. (OSZK Kiadv. 20.) (Klny. Theológia) - Die Musik in Geschichte und Gegenwart. 1-16. köt. Kassel, 1949-79. - Wiora, Walter: Europäischer Volksgesang. Köln, 1952. - Johner, D.: Wort und Ton im Choral. Leipzig, 1953. - Stäblein, Bruno: Monumenta Monodica Medii Aevi I., Hymnen. Kassel, 1956. - Wiora, W.: Europäische Volksmusik und abendländische Tonkunst. Uo., 1957. - Werner, Eric: The Sacred Bridge. London-New York, 1959. - Corbin, S.: L'église á la conquéte de la musique. Paris, 1960. - Smits van Waesberghe, J.: Musikerziehung (Musikgeschichte in Bildern III/3). Leipzig, 1969. - Dobszay László: M. gregoriánum. Szendrei Jankával és Rajeczky Benjaminnal. Bp., 1969. - Bescond, A. J.: Le chant grégorien. Paris, 1972. - Radó Polikárp: Libri liturgici manuscripti bibliothecarum. Uo., 1973. - Stäblein, B.: Schriftbild der einstimmigen Musik (Musikgeschichte in Bildern III/4). Leipzig, 1975. - Rajeczky 1981. - Dobszay László: A ~ kézikv-e. Bp., 1993.