Magyar Katolikus Lexikon > J > Jézus Krisztus ábrázolása


Jézus Krisztus ábrázolása: a Jézus Krisztusba, az Isten megtestesült Fiába, az emberiség Megváltójába vetett hit művészi megjelenítése. - Az Egyh. a 7. egyetemes, II. →niceai zsinaton (787) jogosnak ismerte el, hogy Krisztust szentképeken ábrázolják (vö. DS 600-603). Azt is kezdettől fogva vallotta, hogy „a Megváltó látható alakjában a láthatatlan Istent ismerjük meg” (karácsonyi prefáció). Krisztus testének egyéni vonásai Isten Fiának isteni személyét fejezik ki. Isten Fia a maga emberi testének vonásait annyira magáévá tette, hogy szentképre festetten tisztelhetők, mert a hívő, aki az ő képét tiszteli, „benne az ábrázolt személyt tiszteli” (DS 601). - Jézus emberi külsejéről az apostoli hagyomány nem beszél, és más forrásból sem maradt fönn adat. Az egyházatyák 2. sz-tól kezdődően jelentkező utalásai már teol. jellegűek: Iz 53,2-re, a →Fájdalmak férfiára vezethetők vissza. A későbbi egyházatyák a Zsolt 44,3 alapján („ékesebb vagy te az emberek fiainál”) szép emberi külsőről beszélnek. -

Története. I. A legkorábbi, 3. sz. ábrázolások →Dura Europoszban, valamint a római katakombákban és szarkofágokon láthatók: Krisztus rövid, göndörhajú ifjú a Lázár föltámasztása-, gyógyítások-, lakoma-jelenetekben. Az első önálló ábrázolás a →Jó Pásztor képtípus. Gyakoriak a →Krisztus-szimbólumok. - A 4. sz. eleje. Szarkofágokon továbbra is ábrázolták az ifjú, csodatévő Jézust. Emellett megjelent az evangéliumi történetek, főként a →gyermekségtörténet ábrázolása és a szakállas rétor Jézus-alak. - Az I. niceai zsinat (325) dogmája („a Fiú egylényegű az Atyával”) ~t is lényegesen meghatározta: Jézus részese az Atya dicsőségének, amit a császárkultusz elemeinek (→nimbusz, fölemelt →jobb, →felhő) átvételével fejeztek ki. Az ábrázolásokon Jézus kiemelkedik az ap-ok közül, Ő adja át nekik a törvényt. Tp-ok apszisában megjelent a trónon ülő 'győzelmes Krisztus'. Ettől kezdve Rómában a megdicsőült Krisztust ábrázolták szakállal. - Az 5. sz: Ny-on még inkább hangsúlyozták Jézus istenségét, s a korábbi császárkultusz-elemekhez a →Jelenések könyvének képei csatlakoztak: Krisztus gyöngyökkel és drágakövekkel díszített trónon ül a mennyei Jeruzsálemben, 12 ap-a körében, s mindkét egyház (zsidóságból és pogányokból megtértek) aranykoronával hódol. A szakáll a méltóság jele. A róm. Falakon kívüli Szt Pál-baz. diadalívén a →huszonnégy vén is látható. A század vége felé ~i egyre kevesebb cselekményt jelenítettek meg, s egyre inkább hangsúlyozták Krisztus méltóságát. A tanító ~ egészen háttérbe szorult. Jézust ált. könyvtekerccsel v. drágaköves kereszttel, oroszlánnal, kígyóval ábrázolták. - K-en az 5. sz: a Jel helyett Izajás és Ezekiel látomásos képeivel ábrázolták Jézust: az ifjú Krisztus mandorlában szivárványon trónol, körülötte a →négy élőlény (Szaloniki). Másik képtípus a →törvény átadása Pálnak és Péternek (→bizánci művészet, →képrombolás). Korszakzáró jelentőségű a ravennai S. Apollinare Nuovo-baz. 2x13 képe Jézus életéről és példabeszédeiről, ill. szenvedéséről és föltámadása utáni megjelenéseiről. - A 6. sz: ~ban főként K-i vonások érvényesülnek (→népvándorlás). Az itáliai baz-k apszisában ap-ok v. sztek kíséretében látható Krisztus, a világ Ura (Róma: Szt Kozma és Damján-, Szt Lőrinc-baz., Ravenna: S. Vitale-, S. Michéle-tp.). Újdonság a Krisztus-fej v. -mellkép (Ravenna, uo.). 550 u. festik K-en az első Krisztus-ikonokat. - A 7. sz: a nikaiai Koimeszisz ('Mária elszenderülése')-tp. képrombolás előtti, 1959: föltárt képprogramja a tp. apszisában a Madonnát állította a központba. A kupolában vsz. a hagyományos bizánci (Ezekiel- v. Izajás-látomásra alapozott) Krisztus-kép volt, s így a földi és a mennyei Krisztust állították szem elé. Rómában ~ egyre inkább átadta a helyet Mária és a helyi sztek képeinek. A S. Venantius-tp. apszisában az imádkozó Máriát (→orante) Szt Péter és Pál s más sztek veszik körül, fölöttük Krisztus mellképe. A képrombolás idején (726-843) a bizánci birod. ter-én ~i megszűntek, csak a kereszt, ill. növényi és állati motívumok maradtak. -

II. A bizánci művészet ~.

Teol. és tört. előzmények. A képrombolás 843: zárult, amikor Photiosz pátriárka idejében Teodóra csné helyreállította a →képtiszteletet. A →képvita elsősorban ~ra vonatkozott, és azzal a teol. megoldással zárult, hogy a tisztelet nem a materiális képnek, hanem az általa megjelenített személynek, nem az anyagnak, hanem a Teremtőjének szól. A képtől azonban elvárható, hogy hűségesen adja vissza ősképét. Ezért maradt változatlan évszázadokon át a bizánci műv. Krisztus-képe. - A 9. sz. A képrombolás után az első ábrázolások pénzérméken és pecséteken maradtak fönn: III. Mikhaél cs. (ur. 842-67) pecsétjén álló Mária a Gyermekkel, I. Baszileiosz (ur. 867-86) 870 k. pénzén a trónon ülő Krisztus REX REGNANTIUM körirattal. - Ált. jellemzők. A bizánci Krisztus-kép ált. keskeny, komoly tekintetű arc, melyből olykor megközelíthetetlen méltóság és szigor sugárzik. A →frontalitás törvénye szerint tekintete nem a nézőre, hanem az örökkévalóságba néz. A könyvfest-ben is hamar újjáéledt a hagyomány reprezentatív és elbeszélő képtípusa. - A kor monumentális művészete (Photiosz pátriárka és más egyh. írók tanúsága szerint) a tp-ot a mennyország képének tekintette. A tp. legfontosabb része a →kupola, ahol Krisztus mint a mennyei seregek Ura látható. A köv. fontos rész az →apszis, ahol az Istenanyát ábrázolták a Gyermekkel. - Rómában az I. Paszkál p. (ur. 817-24) idejéből fönnmaradt tp-ok mozaikjainak programja kissé más, mint a K-i tp-oké (mert a korabeli róm. baz-kban nincs kupola): Krisztus a szentély apszisában, a diadalíven v. a mennyezeten angyalok között látható. - A bizánci ábrázolásoknak jellegzetes alakja a beszélő, ill. áldó Krisztus: fölemelt jobbja a kinyújtott hüvelyk-, mutató- és középső ujjal isteni és emberi (3 + 2) természetére utal. Ruhája a reprezentatív képeken tunika →clavival és →palliummal, színe ált. sötétkék v. sötétlila (→bíbor); az Istenanya ölében a Gyermek uezt a ruhát viseli; a megdicsőült Krisztus ruhája →fehér. Haja →barna (és különböző árnyalatai), az Ősöreg-képeken ősz. - Attrib-ként szerepelhet: az evang-ot tartalmazó kódex v. kv-tekercs (a Kisded Jézus kezében is); kereszt a →Jézus pokolraszállása képeken mindig ; Ny-i hatást mutat a mindenségre utaló →gömb; a →nimbusz mindig kereszt alakú, gyakran a Kiv 3,14-re utaló „ho ón”, 'aki van' felirattal; →dicsfény, fénysugarak; királyi trónus, ill. trónusként a szivárvány; zsámoly (Zsolt 109 alapján). - A bizánci műv. főbb Krisztus-típusai: Emmánuel ('Velünk az Isten'), az Iz 7,14-re utaló kép a megtestesülés előtti örök Ige. A 11. sz. óta ábrázolták fiatal, szakálltalan arccal, rövid hajjal, bal kezében kv-tekerccsel, jobbjával áldást adva. A →Blakherniotissza és →Platütera Mária-képeken is látható (→Theotokosz). - →Pantokrátor ábrázolás: már II. Jusztinianosz cs. (ur. 565-78) pénzén megjelent, REX REGNANTIUM körirattal. A kupolákban legtöbb esetben mellkép. - Ősöreg-típus (szentírási alapja a Dán 7,9) csak a bizánci műv-ben fordul elő Krisztus-képként. Egy 9. sz. kódexben tűnt föl: ősz hajjal, fehér szakállal, kereszt-nimbusszal ábrázolja Krisztust. - Anapeszon ('nyugvó, pihenő') képtípus a halál álmát alvó Üdvözítőt ábrázolja: a Gyermek Jézus féloldalt fekszik egy drága textíliával takart ágyon, baljában kv-tekercs, jobbjával a fejét támasztja, szeme nyitva van. A kép utalás →Júda oroszlánjára (vö. Ter 49,9), mert a →Physiologus szerint az →oroszlán nyitott szemmel alszik, kölykei 3 napig élettelenül fekszenek, majd életre kelnek. Germanus pátriárka 1240 e. beszél e képtípusról, mely a 14. sz: terjedt el. - A nagy tanács angyala (Iz 9,6; Mal 3,1)-képtípus Krisztust az Atya küldötteként ábrázolta angyalok között (→Logosz). A Ny-i műv-ben a →Hortus deliciarum képei között szerepel. -

III. A román kor ~. A 8. sz. végén Ny-on is megjelent és uralkodó típus lett a bizánci Krisztus-kép: az óker. ifjú helyett a szakállas, portrészerű Krisztus-arc terjedt el. Ruhája azonban változatlanul a róm. tunika és pallium. - Képtípusok a román korban: Krisztus, a mindenség ura: →Maiestas Domini; a dicsőséges (trónon ülő) Krisztus (vö. Mt 19,28); a sárkányt v. oroszlánt eltipró (oroszlánon trónoló) Krisztus (vö. Zsolt 91); király-Krisztus, akit az Atya jobbja megkoronáz; pap-Krisztus, amint ap-ait áldoztatja; bíró (ítélő) Krisztus: a 11-12. sz: az utolsó ítélet szimbolikus ábrázolásait (→okos és balga szüzek, →kosok és juhok szétválasztása, vö. Mt 25. f.) rendszerint a tp-ok Ny-i kapujában fölváltotta az ítélő Krisztus képe. - Monumentális feszületek. Az első nagyméretű feszület a kölni dómban őrzött Gero-kereszt, melyről 1013: Merseburgi Thietmar azt írja, hogy a tp. közepén állt, kereszt-ereklyét rejtett magában a fej, és cibóriumként őrizte az Eucharisztiát. A Ny-i műv-ben ez a feszület a halott Krisztus a kereszten első ábrázolása. Mivel a 11. sz-ig az oltáron csak a kehely, a paténa és az evangéliumos kv. volt, az ereklyét is tartalmazó monumentális feszületek a szentmise misztériumának szemléltetését is szolgálták. E feszületek sajátos változata a luccai →Volto Santo. A 11. sz. végén jelenik meg az oltárra helyezett bronz feszület, amit körmeneti feszületként is használtak. - Az elbeszélő képciklusok a 8. sz. végétől készültek →elefántcsont-faragásokon, kv-festészetben, freskókon. A 12. sz. művészei Jézus életének eseményeihez szívesen kapcsoltak ósz-i előképeket (1144: a párizsi St. Denis-tp. feszületének lábazatán 17 eseményhez 3-3 előkép; 1181: a Verduni-oltáron 15 eseményhez 2-2 előkép). →Honorius Augustodunensis hatására a bibliai előképek sorát a természetből vett képekkel (Physiologus) bővítették. A 13. sz: a tipológia új formáit jelentik az üvegablakok, a →Biblia illusztráció és a →Biblia pauperum. Különös hangsúllyal kapcsolták össze a feszületet Ádámmal (ti. az új Ádámot a régivel). - A román kor saját képtípusai. A →skolasztika kialakulásával párhuzamosan nőtt a „láthatás” igénye. Ezért vezette be az Egyház 1200. k. az →úrfelmutatást, ekkor készültek az első monstranciák s a nagy ereklyetartók. A húsvéttal kapcsolatban ekkor kezdték ábrázolni a →három Máriát és →Jézus föltámadását. Ez utóbbi első ábrázolása a Reichenaui Evangeliarium egyik iniciáléja: Szt Márk látomása a Föltámadottról (Márk evangélista-szimbóluma az oroszlán!). 1100 k. jelent meg a →Jessze fája és 1155-65: a →kegyelem trónusa. - A román tp-építészet Krisztus-képe. A 9-11. sz: a tp-ot az 'Úr Krisztus mennyei vára' képeként látták. Két fókusza a főkapu (Jn 10,9 szerint maga Krisztus) és a szentélyben Krisztus trónusa. Mindkettőt az uralkodó képével ékesítették: az apszisban a Maiestas Domini, a főkapu timpanonjában a világot ítélő Krisztus. Jézus életének és cselekedeteinek képei a mellékkapukon, ajtószárnyakon, oszlopfőkön, szószéken és szentélyrácson (→szentélyrekesztő) jelentek meg. A nagy falfelületek hatalmas →freskókra adtak lehetőséget, de a gótikus szobrászat előretörésével, 1100 u. a hangsúly az üvegablakokra került. Az első emlékek a fr. szegyh-akban láthatók (→Franciaország művészete). A román kor végén az ítélő Krisztus helyét a megváltó és tanító Krisztus képe foglalta el.

IV. A gótika ~. A) 13-14. sz. A korai gótika sajátos ábrázolása a →beau Dieu ('Szép Isten'), a vonzó külsejű, tanító Krisztus. Először a chartres-i szegyh. kapuján faragták ki, fölötte a timpanonban a bírói székében ülő Krisztus. Itáliai képtípus: a →Maiestas Domini. - A feszületeken az 1300-as évektől a korábbi uralkodói méltóság helyett egyre inkább a szenvedő Emberfia, a festett feszületek keresztszár végein a szenvedéstörténet jelent meg (Cimabue, Giotto). - A Jézus életét elbeszélő képciklusokhoz a strassburgi Münster adott példát a 13. sz. végén: az É-i mellékkapun a gyermekségtörténet, a főkapun a Jeruzsálembe való bevonulás, szenvedéstörténet, föltámadás és →mennybemenetel, a D-i mellékkapun az utolsó ítélet. A főkapu képprogramját úgy rendezték el, hogy a központba a Golgota kerüljön. A freiburgi Münster Golgotáján a kereszt mellett az Egyház és a zsinagóga, a százados és lándzsavivője áll. Gyakoriak a Physiologusból vett szimbolikus állatok (→egyszarvú, →főnix, →oroszlán, →sas). Nem merült feledésbe Krisztus királyságának gondolata, ezért a a tp-homlokzatokon Krisztus királyi őseit ábrázolták. Krisztus kirságát hangsúlyozták a Mária megkoronázása-képek is, főként a fr. szobrászatban. A nagy szegyh-ak üvegablakainak nagy képciklusait az →Üdvösség tüköre és a →Concordantia caritatis előkép-rendszere szerint alakították. A szenvedő Megváltóval való együttérzésből született alkotásokat Szt Ferenc stigmatizációja (1224) indította el, mely a gótika ~ra nagy hatással volt (→Fájfalmak férfia). - Két →akheiropoiétosz a K-i Emmánuel-képekhez hasonló fontosságú Krisztus-kép Ny-on: az egyik →Veronika kendője, a másik Krisztus halotti leplének arca (→torinói halotti lepel); ezeket hiteles Krisztus-portrénak tekintették. - B) A 15. sz: tovább részletezték a szenvedéstörténetet: megostorozás, →Ecce homo, →Jézus búcsúja Máriától, →Búsuló Krisztus, →Krisztus megostorozása, →levétel a keresztről stb. Nagy gondot fordítottak a Föltámadott megjelenéseinek ábrázolására. A misztikusok látomásaira alapszik a feszület előtt imádkozó szt-hez lehajló Krisztus, a →Gergely-mise ábrázolása. A megváltó szenvedés és az Euch. kapcsolatát érzékeltették a →Krisztus a szőlőprésben, a →misztikus malom és az Ostentatio Vulnerum (Szt Sebek és Szt Vér megmutatása) képek. A Jó Pásztor-képek Krisztus-alakja a Föltámadott lett. - A Krisztus király-ábrázolás új formája a →Salvator Mundi (jobbját áldásra emelő Krisztus, a bal kezében gömböt tart) és a →kegyelem trónusa (a trónuson ülő Atya a karjaiban tartja a kereszten függő Fiát, köztük a Szentlélek galambja). - Az utolsó ítélet-képeken Krisztus trónusa a szivárvány, sebhelyei láthatók. A →pestisképeken Mária közbenjárására fordítja el büntető haragját a bűnösöktől. - A 15. sz. végén a →könyvnyomtatás föltalálásával a fa- és rézmetszetek széles körben elterjedtek, kis szentképek formájában éppúgy, mint a nagy formátumú, illusztrált bibliákban és kv-ekben.

V. Reneszánsz és barokk ábrázolások. A) A 15/16. sz. fordulóján nagy jelentősége volt →Dürer műv-ének, aki uannak a témának a lehetőségeit különböző műfajokban bontotta ki. Az anatómiailag pontos ábrázolás mellett különös jelentőségű lett a fény, főként a megdicsőült Krisztus ábrázolásánál. Dürer alkalmazta először Krisztus alakjának hátterében a Nap-motívumot, s ő talált módot a krisztuskövetés megjelenítésére azáltal, hogy a saját arcvonásait vitte át a Veronika kendője, a Fájdalmak férfia, a Búsuló Krisztus, Jób stb. képekre. - A reneszánsz ~i a középkori hagyományt folytatták: így pl. a Krisztus temetése-képek a Krisztus siratása-, a →Pietà-képek és szobrok a Levétel a keresztről-képek folytatásai. A reneszánsz Krisztus-alakok (Leonardo, Michelangelo) szépsége nem szekularizáció gyümölcse, hanem az isteni szépség tükröződésének ábrázolása a korábbiaknál fejlettebb mesterségbeli tudással, s ezáltal a megcsúfolt és meggyötört Krisztus mellett megjelent a műv-ben a megdicsőült testében legszebb Megváltó (Raffaello). Kedvelt téma lett a →kánai menyegző, az →utolsó vacsora, az Egyház alapítása, a →kulcsok átadása Péternek. - A reformáció idejének ~i. Miközben a kat. országokban a késő kk. ábrázolások továbbfejlődtek, a reformáció ~it is nagyon leszűkítette. Csak a feszületet tartották meg, ill. az igehirdetés segédeszközeként a bibliai történetek illusztrációit. Luther imakv-ének, katekizmusának és Bibliájának fametszetei határozottan gyakorlati-pedagógiai célzatúak. Ennek megfelelően Jézus példabeszédeinek ábrázolása igen nagy hangsúlyt kapott, új témák tűntek föl, s korábban mellékes témák központivá váltak (L. Cranach: Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket). A reformáció ~ban is polemizál (pl. az Úr szőlőskertjét a reformátorok művelik, a kat-ok pusztítják; az élet forrásából az előbbiek merítenek, az utóbbiak elkerülik stb.). Luther szerint oltárképnek (főként →predellának) az utolsó vacsora ajánlatos; egyébként az evangélikus oltárkép-festészet szentírási helyek, valamint ősi szimbólumok és allegóriák (→Isten Báránya, →pelikán) ábrázolására korlátozódott. Új mozzanat, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a lutheri rítus szerint áldoztat. Luther a szivárványon ülő, rettenetes Bíró helyett vonzó, barátságos, kedves Krisztust akart Bíróként is láttatni (vö. Cranach-képek Krisztusai). - Az ellenreformáció ~i. A →trienti zsinat után az érzelmeket megszólító ábrázolások kerültek előtérbe. III. Pál p. (ur. 1534-49) idejében ~iban hangsúlyeltolódás mutatkozott: a kat. megújulás teol. szempontjainak megfelelően fő téma lett a Megváltó a szenvedés eszközeivel, a szenvedéstörténet, ill. az eszkatológia. Ez figyelhető meg Michelangelo (1475-1564) művein a Sixtusi kápolnától a firenzei Pietàig. A zsin. dogmatikai és tört. pontosságra törekedett (25. sessio), ami a műv-re is hatással volt: a témaválasztás főként a szemlélő érzületének megragadását célozta, pl. Tintoretto, Albergo, El Greco képein. 1550 u. főként a németalföldi grafikusok rézmetszet-sorozatai határozták meg ~it (pl. H. Goltzius, 1558-1617). A jezsuita lelkiség hatására terjedtek el a feliratokkal magyarázott épületes allegóriák (→embléma). - B) A 17-18. sz. A barokk 2 újítást hozott ~ban: Krisztus embersége pszichológiai valóságának és az Istenember mindenekfölötti győzelmének tudatosítását. Az előbbi a kifejezés elmélyülésének, az utóbbi a mennyei dicsőség irányába mutat. A trienti zsin. hatására a tört. hűség és a meggyőzőerő összekapcsolása művészi program lett. Ezért nem lehet (e szempontból) lényeges különbséget tenni a prot. Rembrandt (1606-69) és a kat. Rubens (1577-1640) Krisztus-képei között (Rembrandt Emmauszi tanítványok c. képe a tört. hűség kedvéért Jézust ortodox zsidóként ábrázolja). - Caravaggiónak (1573-1610) sikerült a földi valóságban érzékeltetnie a termfölötti megjenését: a Szt Máté meghívása képen a sötétség és a fény játékával tette emberfölöttivé Krisztus alakját. Ettől kezdve a barokk képeken Krisztus isteni természetére a fény utal (kiemelkedő példa erre is Rembrandt: Emmauszi tanítványok). - Sp. ter-en mindehhez az eksztatikus vonás társul (Velasquez: Feszület, 1630 k., Emmausz, 1619-27). Kedvelt témák: →karácsony mint a fény és az éjszaka találkozása (Rembrandt), →Háromkirályok (Tiepolo), →bemutatás a templomban (Rembrandt), →körülmetélés (Rubens), →Jézus csodái (Rembrandt, 1649), gyermekek megáldása (van Dyck). A szenvedéstörténetből a kereszt fölállítását, a levételt a keresztről és →Jézus sírbatételét ábrázolták legtöbbször. A Krisztus siratása és a sírbatétel megrázó erejű szoborcsoportjai a 18. sz-ig a népműv-re is hatottak. A freskókkal díszített barokk boltozat v. kupola sajátos fényhatásaival addig ismeretlen lehetőséget nyújtott a megdicsőült Krisztus ábrázolásához, amit elsőként Correggio fedezett föl (Párma, Szt János-tp., 1520 -24).

VI. A 19. sz. A 18. sz. végén a fölvilágosult racionalizmus következtében ~ a műv-ben elveszítette fontosságát. A stílus (elsősorban Itáliában) egyre érzelmesebb lett. Egyedül a →Jézus Szíve-ábrázolások mutatnak eredetiséget (P. Battoni, 1760, A. Dossena, 1923). Mint az egész 19-20. sz. műv-ben, ~ban is mindinkább a →szubjektivizmus és a →szekularizáció uralkodott el. - 1999: a világ legnagyobb Krisztus szobra Rio de Janeiróban (Brazilia) van. **

Kirschbaum I:355.