Magyar Katolikus Lexikon > O > orante


orante (ol., a lat. oro, 'imádkozik' szóból): frontális beállításban, kitárt kezekkel ábrázolt imádkozó. - Az ókori pogányság is ismerte, főként szobrászati emlékeken látható. A Trajanus (ur. 98-117) korában vert róm. pénzeken pl. a Pietas megszemélyesítője, a 3. sz. szarkofágokon gyakori. - A kitárt, fölemelt kezek az imádság gesztusa (vö. Zsolt 88,10; 118,48; Siral 3,41); ósz-i mintája a kitárt karokkal imádkozó Mózes (Kiv 17,11). Órigenész De oratione c. művében kifejezetten utal rá, hogy a ker-ek a kéz fölemelésével a zsoltárost utánozzák. Tertullianus szerint az ~ kitárt karja az Úr szenvedésére utal. - Leggyakoribb ~ ábrázolások: a három ifjú a tüzes kemencében (Dán 3), Dániel próféta, vt-k (pl. Szt Ágnes). Az ~ szerepel paradicsomi tájban, fák között, kezében kv-tekerccsel (tanítás jelképe), 2 ap. v. más vt-k társaságában, akik az üdvözültet bevezetik a Paradicsomba, pálmaággal (győzelem jele). Az ~ figurák nem vágyat, szomorúságot sugároznak, hanem biztonságot és az üdvözült állapot maradandóságát fejezik ki. Síremlékeken való ábrázolásának alapja a temetési szert-okban énekelt 113. zsoltár szavai voltak: „Izrael kijövén Egyiptomból...”. - Amilyen mértékben a ker. műv. elszakadt a kerség előtti hagyománytól, úgy tűnt el az ábrázolásokból az ~ (kivétel Mária a →bizánci művészetben). A sztek közül főként Ménászt és Teklát ábrázolták ~ként. V.L.

Kirschbaum III:352. - Sachs 1980:273. - Onasch 1981:289. -Vanyó 1988:188.