🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > E > ember
következő 🡲

ember (lat. homo): a klasszikus meghatározás szerint animal rationale, 'értelmes testi lény.' - 1. Az ~i jelenség. Az ~ teste szerint rokon az ún. főemlősökkel, de különbözik tőlük egyenes járásában, az arc és koponya alkatában, mellső végtagjainak használatában. Vele az →élet új formája jelent meg a földön, mert szellemi képességei lehetővé tették a →munkát, a →társadalom és a műveltség megalkotását. Az ősrégészet igazolja, hogy az ~ már a középső jégkorszakban jelen volt a föld különböző tájain (→ember származása). Alkalmazkodási képessége, szellemi rugalmassága és termékei (ruha, szerszám, fegyver) lehetővé tették a különböző éghajlatokon való letelepedését anélkül, hogy genetikusan megalapozott fajokra széthullott volna. Az ~ megjelenése óta a koponyaleletek alapján nem mutatható ki valódi lelki fejlődés, mert nem az agy külső barázdáltsága a döntő, hanem a belső szövevények finomsága. A szerszámok használata és a műveltségre vonatkozó leletek azt mutatják, hogy az ~ alapvető szellemi fölépítménye mindig azonos volt a mai ~ével. - Az ~ testisége szerint kötve van az anyagi világhoz, annak tér és időtörv-éhez. Testi életét csak a szerves és szervetlen anyag segítségével tudja fönntartani, sőt alkalmazhatók rá a szerves anyag fejlődésének törv-ei is. De bármennyire kötött környezetéhez, szabad szellemi term-ével fölülmúlja azt és kitárul a végtelen lét, a végtelen igazság és érték felé. Szellemi öntudatában megéli autonóm term-ét. A megismerés, az akarás és a cselekvés szabadsága jelzi az ~ transzcendens vonásait, melyek kiemelik az anyagi okság és az ösztönös kötöttség világából. Szabad állásfoglalásaival hat az anyagi természetre, beáll a közösségbe és a tört-be, döntéseket hoz, kifejleszti képességeit és megvalósítja önmagát. Személyi alkata által a külső term-en kívül más személyekre is rá van utalva, keresi velük a kapcsolatot, a párbeszédet, mert csak a közösségben bontakozik ki igazi élete. Az ismeret közlése, a szeretet igénye, a term. meghódítása, az élet biztonsága, a műveltség és a munkamegosztás kifejlesztése csak a közösség együttműködésével lehetséges. Az ~ tehát személyes autonómiája mellett egyúttal közösségi lény. - Szellemi képességei és szabadsága ellenére véges lény is. Hozzá van kötve a tér és idő, a tört. és a környezet egy részéhez. Fölismeri ugyan a határtalan létet, van fogalma az igazságról, a jóságról, a boldogságról, de korlátait is meg kell élnie. A term-től és a környezettől csak véges ismereteket és értékeket kaphat, s önmaga megvalósítása is csak bizonyos keretek közt sikerül. A végtelenre irányuló szellemi igény kielégítése csak világfölötti forrásból történhet. Amellett szabadsága sem teremtő erő, mert döntéseinek megvalósításában külső adottságokra van utalva, s az adottság és a feladat soha nincs egyensúlyban. A szellemi szabadságnak, a testiségnek, a világhoz való kötöttségnek, a végességnek és a tört-iségnek egyszerre való jelenléte követeli, hogy az ~ben az élettani elemeket (anyag, test, élet) is egy magasabb, sajátosan ~i síkon kell megítélni. - Végül az ~ erkölcsi lény: értelmével fölismer abszolút értékeket, változatlan törv-eket, az esetleges világ létéből és törvényszerűségéből következtethet a világ teremtőjére, s ugyanakkor önmagában fölismeri a szabadságot és a felelősséget. Ezek alapján működik benne egy belső szellemi érzék, amely különbséget tesz a jó és a rossz között, s amely ösztönöz v. visszatart, helyesel v. elmarasztal. Az ~ transzcendenciájának legvilágosabb bizonyítéka éppen a →lelkiismeret. Viszont erkölcsi élete is befejezetlen marad. Nem éli meg a jó teljes kibontakozását, nem kapja meg érdemei jutalmát, a lét birtoklásának és személyes boldogságának vágya nem kap kielégülést. Szellemi term-ében azonban benne van a lehetőség, hogy az élet megoldásában ahhoz meneküljön, akit úgy ismer föl, mint a lét szerzőjét, a mindenség teremtőjét és az erkölcsi rend biztosítékát. Vagyis a →vallás kifejlődése adva van az ~ term-ével. Az ~ tehát lehet végső állomása az élettani fejlődésnek, de a szellemi kibontakozást már tudatosan irányítja. - 2. Filozófiailag. A modern fil. Descartes dualizmusával (lét és gondolkodás) szemben az ~ egységét hangoztatta, és legjellemzőbb sajátságának a →történetiségét és a →beszéd képességét tartotta. A fejlődést másként fogta föl →Hegel és →Marx. →Nietzsche az ~t a hatalomra törő akarat oldaláról közelítette meg, Heidegger a konkrét létadottság (Dasein) megéléséből, Jaspers a lét és az értelem feszültségéből. Az ~re vonatkozó sokféle gondolatrendszer is annak a bizonyítéka, hogy az ~ több annál, mintsem léte fogalmakkal kimeríthető lenne. -

3. Teológiailag. A kereszténység a →kinyilatkoztatás szempontjai szerint ítéli meg az ~t. A Szentírás Isten teremtményének mondja és a vele való kapcsolatát fejti ki (→ember állapotai). Isten az üdvösség tört-ében termfölötti jelek kíséretében adott hírt magáról, és egyben föltárta az ~re vonatkozó szándékát is. Az ~ végső célja maga Isten, ill. az Ő életében való részesedés. Az →üdvtörténet rávilágít az ~ teremtésére, világban elfoglalt helyzetére, erkölcsi képességére, kegyelmi fölemelésére, megváltására és életének értékére. A teológiai ~tan ennek alapján rendszerezte az ~ről szóló vallási tanítást: abból indul ki, hogy Isten az ~t saját képmására teremtette, vagyis →szabad akaratú, autonóm személynek, s arra hívta meg, hogy partnere legyen, →én-te kapcsolatot alakítson ki Teremtőjével. Isten a termfölötti kinyilatkoztatást azért adta, hogy az ~ új fényt kapjon önértelmezéséhez, fölismerje hívatását és legyen ereje azt megélni. De Isten nemcsak üzent, hanem kitárult az ~ előtt, sőt a →megtestesülésben és a →megváltásban igazolta, hogy szellemi életközösséget akar kialakítani vele igazságban és szeretetben. Krisztusban az Atya örök képe, a Fiú lett ~ré, azért a Krisztus-esemény az ~ értelmezésének is a végső megvilágítását adja: megvilágítja a kezdetet, a teremtést és a célt, az üdvösséget. Az ~ elsősorban teremtmény, ezért kezdetét és létét Istenen kívül semmi más nem magyarázhatja meg maradéktalanul, s az ~ nem is támaszkodhat másra, ami a jövő reményét fölcsillantaná előtte. Ha teremtmény mivoltát nem veszi figyelembe, azt kell elfogadnia, hogy léte mindenestül föloldódik az anyagvilág szövevényében. A kinyilatkoztatás az ~ személyi mivoltát az anyagi test és a szellemi lélek egységével magyarázza. A tudat megjelenése a szellemi lélek hatása (→én). A lélek mint szellem magán hordozza a halhatatlanság jegyét, de csak a testtel együtt alkotja az ~i személyt. A kettő között olyan erős kapcsolat van, hogy a testet mondhatjuk a lélek tapinthatóságának, a lelket a test tudatosságának. Ez a személy éli meg az erkölcsi felelősséget Isten előtt, és ez van hivatva arra, hogy a többi ~rel együtt mi-közösségben elérje célját, amihez hozzátartozik a halál legyőzése a föltámadásban. - Az ~t a vallási szemléletben is történeti lénynek mondjuk. Tört-e a természetes adottságon kívül egyúttal erkölcsi és kegyelmi lényének kibontakozása is, hiszen a megváltás gyümölcseként Isten minden ~t meghívott az üdvösségre, s meg is adja hozzá a kegyelmi segítséget. A tört-iséget úgy értelmezzük, hogy az ~ beleszületik a természetes környezetbe, mely már át van itatva erkölcsi normákkal és Isten gondviselésének irányítása alatt áll. Az egyén innen kapja szellemi tartalmát, de maga is hozzájárul a közösség alakulásához. A tört. be van állítva →Isten országának megvalósulási folyamatába, s ez is nyomatékozza azt, hogy az ~ személyi létében mindig titok marad. A benne levő transzcendens vonások a kegyelem hatására az Istennel fönnálló személyes kapcsolat kifejezői lesznek. Ebből következik viszont, hogy a termfölötti hivatás és a kegyelmi rend nem idegen az ~től és nem tereli el önmaga megvalósításától, hanem inkább elősegíti azt. Az ~ szellemi term-e szerint rá van irányítva az abszolút titokra, s Isten mint abszolút transzcendens lény válik az ~ életének tartalmává. Isten a maga termfölöttisége miatt semmit nem szorít ki a helyéből, hanem mindent teljességre vezet; mindennek megadja igazi jelentését, értelmét, s maradandóvá teszi azt, aminek örök hivatása lehet. A term-nek és a termfölöttinek ez a találkozása az egyénen kívül ott van a társas kapcsolatokban, a házasságban, a családban és Isten népében, az Egyh-ban. - Az ~ önmagában megéli a →bűn és az →erény lehetőségét. Mindkettőt szabadon választhatja, ezért beszél a kinyilatkoztatás az →üdvösség és a →kárhozat lehetőségéről. A Krisztusban végbement →megváltás viszont fölhatalmazta az ~t arra, hogy →reményben éljen. Megkapta az eszközöket a bűn legyőzésére és az erény követésére. A II. Vat. Zsin. így nyilatkozik: „Össze vagyunk kötve Krisztussal az Egyházban és meg vagyunk jelölve a Szentlélekkel, aki foglaló örökségünkre (Ef 1,14). Ezért igazán Isten gyermekeinek hívnak bennünket, és azok is vagyunk” (1Jn 3,1). A földi tört. komolyságát az biztosítja, hogy az emberiségnek át kell menni az ítéleten, ahol minden erény megkapja jutalmát, és Isten igazságossága érvényesül a bűnnel szemben is. A föltámadásban Krisztus átalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez (Fil 3,21). Az ~i lét értelmét és értékét csak ebben az összefüggésben lehet fölismerni. -

4. A Szentírásban. a) Az ÓSz-ben az ~ a Teremtő legfontosabb alkotása (vö. Zsolt 8) mindkét teremtéstört-ben (Ter 1,1-2,4a; 2,4b-7). Isten az ~t utolsóként teremtette, a maga képmására; ebből következően az ~ a földön minden más teremtmény fölött áll (Ter 2,4b-7). Isten a föld porából alkotta, s belélehelte az élet leheletét (2,4b-7). Ugyanakkor az ~ adott nevet az állatoknak (2,20), ez jelzi, hogy ura a természetnek (vö. 1,26.28). Az ~ élete Isten színe előtt folyik (17,1-2; 24,40; 1Sám 2,35; Zsolt 56,14 stb.), aki törv-t szab neki és teljes odaadást vár tőle (MTörv 6,1; 1Kir 9,4). Az ~ nem bújhat ki a személyes felelősség alól: nem rejtőzhet el Isten elől (Ter 3,8; 4,9). - A fogamzás titok, a mindenható Isten műve (2Mak 7,22; Jób 10,8-12; 31,15; Zsolt 119,73; 139,13; Préd 11,5), az élet Isten akaratától függ (Jób 31,15; 34,14 ; Zsolt 104,29; Iz 42,5); ha megvonja az éltető erőt, az élet leheletét (Jób 34,14; vö. 27,3; Zsolt 104,30), az ~ visszatér a porba (Ter 3,19; Jób 10,9; Zsolt 146,4), amiből Isten alkotta (Ter 2,7; Jób 10,9). - Bár a szt szerzők megkülönböztették, nem állították egymással szembe az ~ lelkét és a testét; az egész ~t léleknek (= élő lénynek) és testnek (= mulandó, gyenge lénynek) tekintették. A testre csak egy 'hús' értelmű szavuk volt. A lelket nem tudták test nélkül elképzelni, az ~t mindig egészként szemlélték, így szinte minden különbség nélkül állították az ~ről, lélekről és testről (= a húsról) együtt, hogy érez, akar, remél, kíván, meghal. A test (= a hús) föltámadását (→halottak föltámadása) is úgy tekintették, mint a megváltás szükségszerű velejáróját. A →dichotomizmusnak és a →trichotomizmusnak semmi nyoma az ÓSz-ben. - Az ~ életének központja, mind fiz., mind lelki vonatkozásban,  lehet az éltető lélekben, a testben (= a húsban) és a szívben (pl. Bír 16,15; 1Sám 25,37; Zsolt 22,27; 102,5; Péld 5,12; 31,11; Iz 1,5), bár az értelmi tevékenységet és az akarati elhatározásokat elsősorban a szívnek tulajdonították (pl. 1Sám 14,7; Zsolt 19,15; Péld 15,30; Iz 10,7). De a gondolatok és érzelmek székhelye más testrészek is lehetnek (vese, belek, máj). - Az ~ az ÓSz-ben nem egyed, hanem a törzs, a nép tagja, annak sorsában osztozik, jó és rossz napokban egyaránt (Ter 34,7; Kiv 20,5; Bír 1,24 stb.; →szolidaritás). Az Isten előtti személyes felelősség tudata megvédte az ~t attól, hogy önálló személyiségét elvesztve olvadjon be a közösségbe (Kiv 15,26; MTörv 28; 1Sám 15,22; Zsolt 40,7-9; Oz 9,17; →engedelmesség, →megtérés). Mint az emberiségnek, ill. annak a népnek a tagja, melyet Isten tulajdonául lefoglalt  (Ter 8,21; 9,1; 12,1; Kiv 19,4), az egyes ~ részese annak a párbeszédnek, melyet Isten folytat a tört-ben az emberiséggel (MTörv 18,15.18; 30,11; Iz 45,18; Jer 21,8 stb.; →szövetség, →történelem). Az ~ azt is megtapasztalhatja, milyen bűnös, szíve mennyire szembe tud szegülni Istennel (Ter 6,5; 8,21; 1Kir 8,46; Jer 3,17.25: Zsolt 106,6 stb.; →bűn), ezért rászorul arra, hogy Istentől bocsánatot, irgalmat és új szívet kérjen ((Jer 3,21; 14,7.20; 31,31; Oz 14,3; Ez 36,26). - b) Az ÚSz-be sok kifejezés, fordulat átkerült az ÓSz-ből (test, lélek), s Pál a gör. hagyományból is merített (lelkiismeret, ész, értelem stb.). Az ÚSz (Philótól és a rabbiktól eltérően) mégsem tartalmaz tanítást az ~ természetére, alkotóelemeire és tulajdonságaira vonatkozóan; az ~, mint az ÓSz-ben, az ÚSz-ben is mindig a maga egészében jelenik meg (Mt 10,28; 6,25 stb.). A szinoptikusoknak nincs külön tanításuk az ~ről, de az evang-ok egyértelmű, tiszta ~képet tételeznek föl: az ~ a teremtés koronájaként Isten szerető gondviselésének tárgya (6,26-30; 10,29), Isten arra teremtette, hogy őt dicsőítse (5,16) és élete gyümölcsöt teremjen (7,17; Lk 13,6; 17,7).

Az ~ azonban teremtmény-voltát félreértve (Lk 16,15; 18,10) önkényesen megváltoztatja Isten törv-ét (Mt 5,21; Mk 7,9), kivonja magát Isten gondviseléséből (Mt 6,25; Mk 4,40), veszélyezteti az életét (8,35; Lk 13,1). Számára a Megváltó megtérést és bűnbocsánatot hirdet (Mk 1,15; 6,12; Lk 13,1; 15,11), megmutatja Isten üdvözítő akaratát (Mk 10,45; Lk 15; 23,34). A megváltott ~ alaptörv-e a felebaráti szeretet és az az alázatos szolgálat, melyet Isten Fia vállalt az ~ üdvösségéért (Mt 5-7; 11,28; Lk 22,24). - Szt Pál szerint az ~ létének alapja az, hogy Isten már az idő kezdete előtt szerette, és kiválasztotta, hogy Jézus Krisztusban a gyermeke legyen kegyelmének dicséretére (Ef 1,4; Róm 8,29). Az ~ fölismerte Őt (1,19; 1Kor 1,21), de nem akart hálás lenni neki, ezért a mindenség erőinek hatalmába került (→világ), ezek határozzák meg élete folyását (Ef 2,1; Kol 1,13). Hatásukra az  ~, aki hálátlanságában oktalanná vált, eltévelyedett (1,19.22; 1Kor 1,20; Ef 4,18), s nem képes többé az igazság fölismerésére (1Kor 1,18.23; 2,14). A léte alapját és értelmét nem látó ~ maga akarja az életét kitölteni és a létét biztosítani, ebből következően dicsekszik Isten és a többi ~ előtt (Róm 2,17; 3,27; 1Kor 4,7; 5,6; Ef 2,9) és kicsapongásra adja magát (Róm 1,24; Gal 5,16; Ef 2,3; 4,22). Egyre távolabb kerül az igazságtól, élete kiüresedik (Róm 1,28; 1Kor 4,6.18; 8,1). A reménytelenségnek ez az állapota minden ~re kiterjed (Róm 3,23; 7,7; 11,32; Ef 2,1), és a →Törvény révén válik az ~ben tudatossá (Róm 3,20; 7,7; Gal 2,16). Isten a saját Fia föláldozásával új életnek vetette meg az alapját, (Róm 3,21), s erre az evang. által minden ~t meghívott (3,24; 2Kor 5,19; Gal 1,6; 5,13). Az ~ tehát ismét odaadhatja életét Istennek, azáltal, hogy Krisztussal együtt meghal, aki tanú rá: Isten ereje föltámasztja az ~t a halálból (Róm 6,2-4; 1Kor 1,2.5.30; Gal 2,20; 5,24; Ef 1,3; 1,19; Kol 3,3). A hit és keresztség által tehát az ~ új teremtmény (Róm 8; 2Kor 3,4; 5,17; Gal 16,15; Ef 1,3). A régi ~ egyre inkább átalakul új ~ré (Ef 2,15; 4,24), Krisztus képmásává (2Kor 3,18). Krisztus, a második Ádám (Róm 5,14; 1Kor 15,45) az emberiséget saját testévé formálja át (Ef 4,4.16; Kol 3,15; →Egyház), és tökéletesen végbeviszi, amit Isten, az Atya eredetileg akart (Róm 8,29). Az ~nek ezt az új létét mindvégig fenyegeti a világ (Ef 6,10) és a saját szíve (Róm 13,14; Gal 5,16). Csak a régi ~ állandó legyőzésével, ismételt föláldozásával (Róm 13,12; Ef 4,22; Kol 3,8) lehet megőrizni, valamint a hitben való kitartással, amivel együtt kell járnia az Isten ismeretében (Ef 1,17; 3,14; Fil 3,10) és a szeretetben való gyarapodásnak (Róm 13,10; Ef 3,17; 4,1; 2Tesz 1,3), továbbá a reménynek, hogy Isten, aki életre kelti a halottakat és létbe szólítja a nem létezőket (Róm 4,17), mindent megad minden ~nek (4,18; 5,2.5; 8,24; Ef 1,18; 4,4; 1Tesz 2,16). - János evang-ának alapvető meggyőződése, hogy az ~t eredete határozza meg (Jn 1,13; 3,3; 8,44; 1Jn 3,10; 4,4). E világnak a Sátán az ura (Jn 12,31; 14,30; 16,11), aki maga a sötétség (8,12; 12,25.46; 1Jn 1,5; 2,8.11), az az ~, aki belőle származik (Jn 3,6) szükségszerűen vak (9,39; 12,40; 1Jn 2,11), a hazugság tartja fogva, így nem képes fölfogni az igazságot, mely Krisztussal jött a világba, aki a világosság (Jn 1,5.10; 3,19; 14,6; 1Jn 2,21). Amíg az ~ ragaszkodik a világhoz, nem érti Isten szavát (Jn 8,43). Mivel a világ, mely az ~ számára az életteret jelenti, Isten szavára lett (1,3), az ~ben eleve él a sejtelem: van Isten; sőt a vágy is fölébred a szívében Isten után, aki világosság, élet és kenyér számára (4,15; 6,32; 7,34; 8,11). - 5. Ikgr. Önálló ábrázolásában alapvető a →makrokozmosz és mikrokozmosz elmélete: az ~ kicsiben az egész világ. Megjelenik benne a →négy elem: a →levegő a lélegzésben és a hallásban; a →tűz a vérben, a szem fényében és a mozgásban; a →víz különböző nedveiben, az ízlelésben és a vérben; a →föld a húsban. Az ~ arányainak vizsgálatában geometriai ősformák tűnnek föl (→kör, →háromszög, →négyszög, →aranymetszés). A →pentagrammát ősidőktől az ~ jelképének tekintették. G.F.

Pallas VI:101. - KL II:8. - Lubac, H. de: Le surnaturel. Paris, 1946. - Overhage, P.: Um das Erscheinungsbild des Menschen. 1959. - Renckens, A.: Urgeschichte und Heilsgeschichte. 1961. II:568. - Overhage, P.: Die Evolution des Lebendigen. Freiburg, 1963. - SM III:395. - LThK IX:635. - II. Vatikáni Zsinat: AA 31, GS 4-10, 11-45, 12, 13, 14, 19, 22-32, 27, 33-39, 55. - Kirschbaum III:246. - BL:338. - II. János Pál: CA 41, DM 2, EV 8, 19, 21, 103; FC 11, 32; GRS 1, 11, 20; LE 12, 14, 29, 30, 70, 119, 124; MD 6, 7; RH 14, 16; RP 13, SRS 4, VS 28, 36, 41, 64, 72. - RK 1993:342.

Ember Károly (Felsőbánya, Szatmár vm., 1863. szept. 16.-Pomáz, 1938. jún. 9.): tanítóképzői igazgató. - A bpi Pedagógiumban végzett, nev., majd Felsőbányán ig-tanító, 1894-1919: a bpi kir. kat. tanítóképző ig-tanára, a szfőv. tvhat. biz. tagja; megszervezte a szfőv. ped. szem-át. 1919-ig világi elnöke volt az Orsz. Kat. Tanügyi Tanácsnak; ~ tervei, módszertani utasításai és előadói tervezete alapján készítették el a kat. el., polg. és f. leányisk-k, tanító- és óvónőképzők tanterveit. - 1915-20: a SZIA I. o. tagja. Tankv-eket írt és dolgozott át r.k. isk-k számára. - Fm: Jellemképzés a népisk-ban. Nagybánya, 1888. - Emlékkönyvecske a ker. Mo. kilencszázados évford-jára. Bp., 1900. - A m. kat. népokt. tört-ének áttekintése. Uo., 1900. - Mayer István... emlékezete. Uo., 1903. - Népokt-unk függő kérdései. Uo., 1911. (Klny. Népnevelő) - A m. népokt. szervezete és állapota. Uo., 1913. - Útmutató a községi és hitfelekezeti tanítók ellátásáról... Wohlmuth Ernővel. Uo., 1913. - Módszertani és neveléstani jegyzetek. Uo., é.n. - Szerk. Felsőbányán 1891-93: az Iskola c. havilapot, 1895-1919: Bpen a Népnevelő c. r.k. tanügyi hetilapot. 88

SZIA Értes. 1920:78, 194. - Nemz. Újs. 1938. VI. 11. - MÉL I:420. - Gulyás VII:305.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.