🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > B > bűn
következő 🡲

bűn: az isteni törvényt sértő erkölcsi →cselekedet. Teol. fogalom és vallástört. jelenség, melynek kielégítő magyarázata az embernek Istenhez való viszonya, amelyben döntő szerepet játszik Isten uralma teremtménye fölött, továbbá Isten szentsége és az üdvösség tört-ében kinyilvánított üdvözítő szeretete. - 1. Vallástörténetileg. a, A természeti vallásokban a ~ vétség a mágikus erők, tabuk, v. a közösségi berendezkedés ellen, s a kiengesztelés természetes megtorlás által történik. b, A kozmikus vallásokban a ~ világfölötti lények megsértése, és engesztelésükhöz különleges szert-ok kellenek. c, A politeista vallásokban e magasabbrendű lények már istenek, de megsértésüket még ritkán kíséri igazi etikai ~tudat. Ennek fő oka, hogy az ember személyi szabadsága nem tisztázott kérdés, ill. teljesen elvész a →determinizmusban. A gör. tragédiák sem elemzik a ~t erkölcsi v. teol. szempontból, hanem csak mint a korlátozott emberi lét elkerülhetetlen jelenségét. - 2. A kinyilatkoztatásban. a, Az ÓSz az embert elsősorban az Istennel kötött szöv. keretében szemléli, ezért érthető, ha a ~ök között különösen súlyosnak mondja azokat, amelyek az Istentől való elszakadást, az ő megtagadását v. sztségének semmibevételét fejezik ki (→bálványimádás, →varázslás, →káromlás; Kiv 22,19; Lev 20,2; 21,11-16). Emberi viszonylatban megbélyegzi a szülők megvetését (Lev 20,9), az emberölést (Kiv 11,16), a házasságtörést (Lev 18,6-23) és a 4 égbekiáltó ~t: a gyilkosságot, a →szodómiát, a szegények, árvák, özvegyek elnyomását, a megszolgált munkabér visszatartását. Ezek mellett az ÓSz ismeri az enyhébb, kisebb ~öket is, amelyeket az ember gyarlóságból követ el (Jób 13,26; Zsolt 25,7). - b, Az ÚSz-ben a megváltás hátterében az ember ~e áll (Mt 1,21; 4,17), de sem Jézus, sem az ap. Egyh. nem ad külön tanítást a ~ről. Magától értetődőnek veszi, hogy a ~ lényege az Istentől való elfordulás, a vele való kapcsolat megszakítása, szavának semmibevétele (Mt 7,24; Lk 15,11). Az ÓSz-nél erősebben hangoztatja, hogy a ~ forrása az ember szíve és lelkülete, amely semmibe veszi Isten atyai szeretetét. Jézus figyelmeztet, hogy vannak ~ök, amelyek nem nyernek megbocsátást (Mt 12,31, →Szentlélek elleni bűnök), s büntetésük az örök kárhozat (Mt 25,46); a ~ elmehet egészen Isten gyűlöletéig (Jn 3,19), melyben az ember a Sátán uralma alá veti magát. Szt Pál is hivatkozik arra, hogy a ~ uralkodhat az ember életében (Róm 3,9; 6,23); a test cselekedeteiként említi a köv. ~öket: „kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irígykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás” (Gal 5,19-21). - 3. Dogmatikailag a ~ fölötti eszmélkedés a →gnosztikusokkal folyó vitában kezdődött, akik a ~t úgy fogták föl, mint az anyag, a test hatását az emberben, s ezzel félretolták a személyes →erkölcsi felelősséget. A ~ lélektani értelmezését először Szt Ágoston adta: a gnosztikusok tanításával szemben minden teremtmény jó, az anyag is, a test is; az emberben azonban a belső ösztönös vágyak szembefordulhatnak a →lelkiismeret szavával és ~re vezethetnek; a ~ elfordulás Istentől és rendetlen odafordulás a teremtményekhez; ilyen értelemben a ~ az erkölcsi jó hiánya. Ágoston kiemeli a ~ben a rendetlen hajlamok (→concupiscentia) szerepét. A →halálos bűn és a →bocsánatos bűnt közötti különbséget szentirási alapon (vö. Mt 7,3; 23,24; Lk 16,10; Róm 1,29; 1Kor 6,9; 1Jn 1,8; Jak 3,2) már a  →pelagianizmussal folytatott vitában kidolgozták (karthágói zsin. D 107), s ezzel együtt azt a tételt is, hogy az ember számára nincs tisztán természetes állapot, hanem v. a kegyelem, v. a ~ állapotában van.

- A 16. sz-i reformátorok igyekeztek visszatérni a bibliai ~-értelmezés realizmusához és →perszonalizmusához, de annyira hangsúlyozták az emberi term-nek az →áteredő bűn miatti megromlását, hogy kétségbe vonták az ember jótettekre való képességét. A ~t azonosították az emberi term. megromlottságával, s teljességét a →hitetlenségben látták. - →Bajus, M. és utána a →janzenizmus Ágoston tanításának egyoldalú magyarázatából jutott el arra a megállapításra, hogy „az ember kegyelem nélkül csak ~t követhet el”. E tételt az Egyh. elítélte (D 1025). - A modern fil. irányok, különösen azok, amelyek tagadják a szellemi lelket és a →szabad akaratot, úgy ítélik meg a ~t, mint a fejlődés hiányát. - A mai teol. a Szentírásra hivatkozva (Mt 23,32-35) beszél a világ bűnéről is az emberiség közös felelősségének alapján. - A ~ végső gyökere és a „gonoszság titka” (2Tesz 2,6). Miért van a világban a ~?; az abszolút tökéletes létező mellett hogyan lehetséges az erkölcsi rossz?; egy termfölötti célra irányított és az Istentől teljesen függő teremtmény hogyan szállhat szembe Urával? - e kérdésekre Szt Ágostonnal nyomán az a felelet, hogy Isten nem akarja a ~t, de azzal, hogy az embernek, a saját képére és hasonlatosságára teremtve őt, személyes →szabadságot adott, megadta a lehetőséget is a ~ elkövetésére. Így az alap igazában Isten jósága, a személyes szabadság ajándékozása. - Még mélyebbre mutat az üdvtörtörténei szemlélet, mert a ~ igazi természetét és súlyát csak a kinyilatkoztatás fényénél ismerjük föl: eszerint a teremtő Isten csak a megváltást előre látva engedte meg a ~t. A →megtestesülés és a kereszthalál mutat rá a ~ erejére, amely a →teremtés értelmét is képes fölforgatni. Egyedül a ~ a szó teljes értelmében az a →rossz, amit csak Isten igazságossága és irgalma orvosolhat. Az orvoslás egyben azt is igazolja, hogy Isten Úr a ~ fölött is: Ő, mint Atya a világ ~ét Krisztus engedelmességével és áldozatával orvosolta. A Fiú megtestesülése és →önkiüresítése mintegy ellenpólusa a ~ben megnyilvánuló →kevélységnek; Krisztus →igazsága, az isteni rendhez való igazodása föltárja a ~ →hazugságát, →engedelmessége rámutat az ember →engedetlenségének igazi term-ére. Ezzel a ~ negatív jellege nem változik, de jobban kidomborodik az, hogy a ~ minden erkölcsi rosszasága mellett nagyobb, természetfölötti javak kiváltója lehet. - A ~ gyökerét nem az →akaratban kell keresni, amely önmagában a jóra irányul és még a ~ben is a jót keresi; nem is a szabad válogatásban (→szabadság), hanem az öntudattal bíró teremtmény végességében, amely egyrészt nyitva áll a végtelen előtt, azt meg akarja közelíteni, másrészt bizonytalanságában átlépi a Teremtőtől adott korlátokat. Vagyis az emberben az akarat lényege és létmódja közötti különbség adja a ~ lehetőségét. Ide kell sorolni a rendetlen hajlamokat és a külső kísértés lehetőségét is. A kinyilatkoztatás a kívülről jövő kísértések között említi a bukott angyalok hatását is. A tapasztalat igazolja, hogy a ~ olykor démoni méreteket ölthet. - A ~ mint az Isten uralma elleni lázadás, együttjár a teremtmény öncélúságának és függetlenségének hajszolásával. Amennyiben az ember a ~nel elfordul a tárgyi rendtől és végső céljától, annyiban az öncélúság keresésével nem igazi önmagát találja meg és alakítja ki, hanem elidegenedik önmagától. Nemcsak a termfölötti →istenképiséget semmisíti meg magában, amit a kegyelem ad, hanem elhomályosítja azt a képet is, melyet a teremtés alapján birtokol. -

4. Erkölcstanilag a ~ az Istentől teremtett rend elleni vétség, mellyel az ember „tudva és akarva nem engedelmeskedik Isten akaratának”. A rend, mely ellen a  irányul, nem egyszerűen a világ fizikai, v. értelemmel közvetlenül fölismerhető, természetes etikai rendje, hanem a termfölötti üdvösség rendje. Isten ui. külön megszólította az embert, termfölötti célt, az üdvösséget tűzte ki célul számára, amelyet a fölismert jó szolgálatával kell elérnie (→erkölcsiség). E termfölötti célhoz megkapja a belső segítséget (→kegyelem) és az atyai →gondviselést. Az első ember azonban e fölajánlott kegyelmi üdvrendet engedetlenségével visszautasította, ezáltal elvesztette az Istennel való kegyelmi kapcsolatát, s utódai ebbe a  bűnös állapotba születnek bele (áteredő bűn). A személyes ~ akkor következik be, amikor az ember tudatos és szabad elhatározással száll szembe az Istentől adott törv-nyel és renddel. Bár az ember a teremtés alapján is köteles Isten uralmát elismerni, s így a teremtés rendje elleni vétség is lehet ~, súlyosabb ~ az, amikor az ember a kinyilatkoztatás alapján fölismeri Isten üdvözítő szeretetét és visszautasítja. E személyes ~öket érintett tárgyuk (sértett erények v. parancsolatok), a sértett személy (Isten, a felebarát v. önmaga), tárgyuk természete (testi v. lelki), és elkövetésük módja (gondolatban, szóban v. cselekedetben) szerint különböztetjük meg. A ~ erkölcsi megítélése súlyossága szerint történik, amit a szándékból és tárgyából lehet „mérni”. - Személyes szabadsága miatt az ember felelős tetteiért és magatartásáért, ugyanakkor belülről és kívülről állandóan →kísértés éri vágyai és igényei által, melyek állandóan több ismeretre és birtoklásra törekszenek. A rendetlen vágy (Ter 8,21) és a gonosz lélek (Bölcs 2,24) azonban csak mint kísértő szerepel, nem mint a ~ oka. Az ember maga felelős ~éért, jóllehet szabadságának korlátai, tévedhetősége és más kényszerítő körülmények gyengíthetik a felelősségét (→beszámíthatóság). - Az egyes ember nincs mindig tudatában a ~ igazi term-ének és romboló erejének, melynek ki van téve a környező világban. Ami ui. az egyes emberben végbemegy, az hatással van (és nemcsak lélektanilag) a természetes közösségre (család, szomszédság), sőt arra a kegyelmi közösségre (egyázközség, Egyház) is, melyet az emberiség Isten előtt Krisztus fősége alatt alkot (Ef 1,10), s melynek egysége sérül a ~ által. - Az egyh. úgy él a világban, hogy tudja: a ~ jelen van, veszedelme mindenkit fenyeget, de minden egyes ember kap elegendő kegyelmet ahhoz, hogy döntsön a jó és a rossz között, ill., hogy ~eiből kiemelkedjék. - 5. Ikgr. A ~ ábrázolása főleg a 16. sz-tól gyakori. leginkább a főbűnöket ábrázolták, →allegóriaként is (→erények és víciumok; Giotto). A ~ lényegének, a rossznak jelképei növények, állatok, elvont formák, melyek a ~ rabságára és legyőzésére utalnak (→sárkány, →kígyó, →csomó, stb.); a ~ az →irgalmasság cselekedeteinek ellentéteként is előfordul (Lőcse, Szt Jakab-tp., 14. sz. vége). - →botrány, →bűnre vezető alkalom, →égbekiáltó bűnök, →főbűnök, →megátalkodottság, →tökéletlenség, →vícium, →állhatatosság, →bűnbánat, →erkölcsi törvény, →gyónás →isteni erények, →sarkalatos erények, →szeplőtelen fogantatás, →Tízparancsolat. G.F.-**

HtG II:597. - MS V:350. - SM IV:766. - Kirschbaum IV:224. - Sachs 1980:323. - Schütz 1988:45. - BL:198. - Római Katekizmus 1993:1846.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.