Magyar Katolikus Lexikon > V > vallásosság


vallásosság (lat. religiositas): az →igazságosság társerénye, az ötödik →sarkalatos erénynek is tekinthető. Ellentéte a →vallástalanság. – 1. Erkölcstanilag az →első parancsolat követeleménye. A teol. erények: a →hit, →remény és →szeretet éltetik és formálják. A ~ késztet arra, hogy megadjuk Istennek, amivel az igazságosság szerint mint teremtmények tartozunk neki. Feltétele a társadalom részéről a →vallásszabadság. Cselekedetei az →imádás, →imádság, →áldozat, →ígéret, →fogadalom, →képek tisztelete. Bűnök ellene: →istenkísértés, →szentségtörés, →simónia, →istentelenség, →agnoszticizmus. – 2. A Szentírásban. a) Az ÓSz-ben a ~ az ember istenkép mivoltával összhangban álló, személyes viszonya Istennel, az ember vallási érzülete és egész vallási magatartása. A ~nak 3, jellegzetesen ósz-i, alább külön-külön vizsgálandó összetevőjét legkifejezőbben talán Mik 6,8 foglalta össze: „Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr: Semmi mást, mint hogy váltsd tettekre az igazságot, szeresd hűségesen (a szövetséget megtartva) és járj alázatosan a te Isteneddel”. – Az ósz-i ~ először is az →istenfélelemmel azonosítható (pl. Iz 11,2): az vallásos, az jámbor, aki „féli” Istent, azaz elismeri és engedelmeskedik neki. Ez gyakorlatilag a →Törvény megtartását jelenti; épp ez különbözteti meg a jámbort a gonosztól (→istentelenség; vö. Zsolt 1,1), így bizonyul az ember igaznak (→igazság), egyenesnek és feddhetetlennek (vö. Jób 1,1). Ezek a tulajdonságok és a bennük kifejeződő „tettekre törekvés” eleve lehetetlenné tették, hogy a ~ valamiféle szentimentális érzelgősséggé sekélyesedjen, másfelől viszont magukban rejtették a formális, öncélú törv-teljesítésnek, a külsőségessé válásnak a veszélyét, ahogy azt a →farizeusok példája tanúsítja is. – Az istenfélelem a fölséges, magasságos, félelmetes Istenről alkotott képnek felel meg. Ugyanakkor azonban Isten közelségét, oltalmát is tapasztalták Izr. fiai (→Jahve); így kialakult az Istenhez tartozás tudata, melyből bizalom, szeretet fakadt. E vonatkozásban alighanem a héb. heszed a legátfogóbb és a legtöbbet mondó kifejezés; arra a bensőséges érzelmi kapcsolatra utal, mely a családtagokat (férfi és nő, szülők és gyermekek), a barátokat és az egymással szövetségre lépett feleket összekapcsolja, és melyet az ÓSz a →kiválasztás és a szövetség alapján a Jahve és Izr. közt fennálló kölcsönös szeretetkapcsolatra is átvitt. Ebből a szempontból a ~ nem egyéb, mint az Isten részéről megnyilvánult heszed (→kegyelem) keltette heszed az emberben, az ember válaszaként (vö. pl. Oz 2,21; 4,2; 6,6). Ezért a jámbor, vallásos embert, aki kap is, ad is heszedet, haszidnak nevezik. Párhuzamos, szinonim kifejezések: az a vallásos, jámbor ember, aki szereti Istent (Zsolt 145,20;. MTörv 5,10; 6,5; Iz 41,8), ragaszkodik hozzá (MTörv 11,22; 13,5; Zsolt 63,9), ismeri Istent (Oz 2,22; 6,6), hűséges hozzá (Zsolt 31,24), „nála van” (vö. 73,25) és vele, az ő útjain, az ő színe előtt jár (Mik 6,8;. Ter 6,9; 17,1); aki mint az ő szentje (vö. Zsolt 89,20; 132,16), szerelmese (108,7) és gyermeke (→istengyermekség) azt mondhatja neki, hogy „te vagy az én Istenem” (22,11). Az ósz-i ~nak ez a fő vonása, ha mégoly szubjektívnak és érzelmi jellegűnek látszik is, objektív tényeken alapszik, nevezetesen a kiválasztáson és a szövetségen, vagyis az üdvösség tört-ének azon tényein, melyeket Izr. az imádságban (→ima) és a →kultuszban újra meg újra szeme elé idézett, jelenvalóvá tett. Ezzel az ósz-i ~nak 2 fontos vonását érintettük; nevezetesen: liturgikus és közösségi jellegét; az egyén azért tartozott Istenhez (haszid), mert tagja volt a választott népnek, mely Istenhez tartozását (heszed) mindenekelőtt a kultuszban élte át és erősítette meg. – Az ósz-i ~nak ez utóbbi vonása magában rejti annak veszélyét, hogy amint az a →hasszideusok és →farizeusok körében valóban be is következett, elszigetelődéshez, gőghöz vezető hamis kiválasztottság-tudattá sekélyesedik. Ez vezetett az ósz-i ~ egy 3. vonásának kialakulásához: a vallásos, jámbor ember az ósz-i fejlődés során egyre inkább anar (olykor ani) lett, vagyis szegény és alázatos, aki külső szorongatottsága következtében belső elégtelenségének is egyre jobban tudatára ébred, és csendes visszavonultságában egyedül Istentől várja üdvösségét (vö. Zsolt 62,2.6; 131,1; Iz 30,15). Ezért az ÓSz szóhasználatában az vallásos, az jámbor, aki mint Isten „szegénye” (vö. Zsolt 72,2; 74,19; Iz 49,13) Jahvéba veti minden reményét (Zsolt 31,7.15; 32,10; 37,3.5; 86,2) és nála keres menedéket (18,3.31; 31,2.20; 37,40 stb.). Ez a belső magatartás néha olyan formában is megnyilvánult, hogy némelyek a külső javakról lemondva boldogságukat egyedül az Istennel való bensőséges, szellemi kapcsolatban keresték (vö. 16,2.9–11; 63,4; 73,25–28). – Az ósz-i ~nak e vonásait, összetevőit az →Isten szolgája testesíti meg, aki mint Isten választottja és kedveltje a sokféle szenvedés és megaláztatás közepette is mindenben Isten akaratát keresi, annak ill. küldetésének teljesítésére törekszik (vö. 86,2.16; 116,16; 119,65.84). Az ósz-i ~ ez eszményének üdvösségtörténeti–előképi (tipológiai) megtestesítői Deutero-Izajás ebedjén kívül Istennek olyan szolgái, mint Ábrahám, Mózes és Dávid. – b) Az ÚSz-ben az ósz-i ~ alapvető vonásai elmélyültebben vannak jelen. Az úsz-i ~ Isten akaratának teljesítése (vö. Mt 7,21; 12,50), mely a szeretet „új” parancsában fogalmazódik meg, és az embereknek nem annyira írott törv-ként áll a szemük előtt, inkább a Lélek belső sugallata, ösztönzése formájában szolgál zsinórmértékül (vö. pl. Róm 8,2.14). Ebből következően az az ember számít az ÚSz-ben jámbornak, vallásosnak, aki engedi, hogy a Lélek vezesse, és – nem annyira érzelmileg, mint inkább tettekben megnyilvánuló módon – szeretetre ösztönözze (vö. 1Jn 3,18; 5,3). – Ennek a ~nak érzelmi szempontból az ÚSz-ben is a kiválasztottság tudata az alapja: a hit és a keresztség révén az Isten új népének tagjaként a ker. kiválasztott és szt, ezért egészen közel érzi, tudja magát Krisztushoz, így Krisztussal kedves gyermekeként bizalommal (pl. Zsid 4,16) Atyámnak szólítja Istent (Mt 6,9; Róm 8,15; Gal 4,6) és mindenben ráhagyatkozik (pl. Mt 6,25–34). – Mindazáltal: az úsz-i ember is tudatában van kicsiségének: azért lehet boldognak, áldottnak mondani, mert szegény (5,3; 11,5; 2Kor 6,10), kicsi és alázatos (Lk 1,48.52; Mt 18,4). Ha üldözik, félreértik (vö. 5,10–12; 2Tim 3,12), reményét Istenbe és az általa megígért végső üdvösségbe veti, mely felülmúlja a mostani látható világot. – Végső fokon tehát elmondható: az úsz-i ~ valójában nem más, mint a →hit, →remény és →szeretet gyakorlása. – Az úsz-i ~ Krisztuson alapszik, de Krisztus, az Isten szolgája nem egyszerűen az igaz, a szt (ApCsel 2,27; 13,35: hosziosz = haszid; vö. Zsid 5,7), hanem egyszersmind a tárgya is az úsz-i ~nak. Mert már az ÚSz-ben csak akkor lehet szó hiteles jézusi, krisztusi ~ról, ha a ker. szentségi alapon, a hitben egész életét átható személyes kapcsolatban van Krisztussal: úgy ragaszkodik hozzá, mint a szolga urához (pl. Róm 1,1), a tanítvány mesteréhez (Mt 10,24), egyszersmind azonban a barátjának (Jn 15,13–16;. 20,17) is tekintheti és érezheti magát. Szereti Krisztust és egész énjét áthatja Krisztus szeretetének tudata, várja újraeljövetelét és ennek reményében éli le egész földi életét (vö. pl. Gal 2,20; Ef 6,24; Fil 3,7–16). – Ebből nyilvánvaló, hogy az ÚSz-ben a ~ nem „gyakorlatok”-ból, „tettek”-ből áll, hanem Isten ajándékaként elsősorban hit, remény és szeretet. Isten üdvözítő akaratából és tetteiből következően. Így érthető, hogy az ÚSz-ben a görög–hellén kifejezések (euszebeia, teoszebeia) meglepően kevés helyet kaptak. Kifejezetten ker-ekkel kapcsolatban szinte csak a pasztorális levelek és 2Pt említi a ~ot (1Tim 3,16 kivételével, ahol a gör. euszebeia mögött ott állhatna a héb. heszed), de csak nagyon körvonalazottan, elmosódott értelemben: vallásos, jámbor (euszebész) az, aki (a lat. pietasnak megfelelő értelemben véve) buzgó lélekkel teljesíti vallási és állapotbeli kötelességeit (1Tim 2,2; 2Tim 3,12; Tit 2,12;. 1Tim 4,8; 5,4; 6,3.11; Tit 1,1; 2Pt 1,3.6). R.É.–**

BL:1902. – KEK 2095.