istenkísértés (lat. tentatio Dei): szó vagy tett, mellyel a teremtmény kényszeríteni és provokálni próbálja Istent, hogy rendkívüli módon mutassa meg magát vagy valamely tökéletességét; bűn a →vallásosság erénye ellen. - A kitartó →imádságot, mely Jézus ígérete szerint mindig meghallgatásra talál (vö. Jn 15,16; 16,23), az ~től az →alázat és az Isten előtti meghajlás különbözteti meg („Ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te, Atyám!”; Mt 26,42). Az ~ →vakmerőségből fakad és a →hamis istentisztelet cselekedete. Elkövetője kétségbe vonja Isten bölcsességét, jóakaratát és mindenhatóságát, vagyis azt, hogy Isten tudja és egyedül Ő tudja, mi jó az embernek, ezt a jót Ő meg akarja és meg is tudja tenni. A gyakori ~, mivel nem teljesül a követelt dolog, átmehet istenellenes indulatokba, sőt →istengyűlöletbe is. - A Szentírásban a →Tízparancsolat részletezésekor elhangzik ez a parancs is: „Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet” (MTörv 6,16). A →pusztai vándorlás során kimerült nép körében előfordult az ~ (→aranyborjú; vö. Kiv 32), melyre a zsoltáros is visszaemlékezik (vö. 77,40-42; 94,6-8). A Sátán részéről ~ volt, amikor arra akarta rábírni Jézust, hogy vesse le magát a templom párkányáról, így kényszerítve Istent beavatkozásra (vö. Lk 4,9). **

KEK 2119.