Magyar Katolikus Lexikon > K > kultusz


kultusz (a lat. colo, colere, 'művel' szóból): szoros értelemben hivatalos istentisztelet; tág értelemben nyilvános tiszteletadás. - I. Szóhasználat. Az ÓSz-ben nincs rá külön kifejezés, hanem a 'szolgálat' (Szám 4,12; 2Krón 24,14), főleg pedig a 'szolgálattétel' áll a helyén. Ezek az eleinte profán kifejezések vallási műszóként az →istentisztelet bármely formájára utaltak. Ezért a Vg-ban a colere ige és a cultus főnév, melyekkel fordították őket, meglehetősen gyakori. - A LXX a kultikus szolgálat megfelelőjeként is többször alkalmazza az ált. értelmű katergon szót, de a ~ egyenértékeseként mégis inkább a szakrális latreia kifejezést (8x), ill. a latreuein szót (kb. 90x) használja legtágabb értelmében; a leiturgia ugyanakkor a sátorban v. a Tp-ban teljesített papi szolgálat műszava (8 kivétel: emberek szolgálata; Ez 44,12; 2Krón 15,16: pogány ~ra vonatkozóan). - Az ÚSz-ben a latreuein (21x) és a latreia (5x) szintén egyaránt utal általában az istentiszt-re (a bálványimádást is beleértve) és az imádságra. Csak a Zsid 8,5; 9,9; 10,2; 13,10 él vele 'papi szolgálat, áldozatbemutatás' értelemben, tehát olyan helyeken, ahol a LXX szóhasználata szerint a leiturgia volna helyén; ez utóbbi kifejezés az ÚSz-ben csak 3x fordul elő. Erre a szóhasználatra a Zsid szolgáltatja a legtöbb adatot, mely tárgyából következően megtartja a LXX papi kultikus szóhasználatát (Zsid 8,2.6; 9,21; 10,11; angyalok szolgálata: 1,14), ugyanígy Lk 1,23. Pál viszont átvehette a leiturgein szócsalád megkopott, köznapi 'szolgálattétel' jelentését: Róm 15,27; 2Kor 9,12; Fil 2,30; de Fil 2,17 és Róm 15,16: az ap. szolgálat kultikus színezetet kap; akik a hatalmat gyakorolják, Isten szolgái: 13,6; Epafroditusz Pál ap. szolgálatára van (Fil 2,25). Az ApCsel 13,2 fontos kiindulópont a közös ker. istentiszt. (liturgia) elnevezéséhez. -

II. Az ÓSz ~a a szó szorosabb értelmében erre hivatott személyek (→pap) szolgálata, s meghatározott időpontokhoz (→ünnep) kapcsolódik. Tehát a közösség Istentől rendelt és megkívánt szt szolgálata Isten tiszteletére, haragjának lecsillapítására, az üdvösség és a segítség kiesdése; benne nyilvánul meg látható formában a szövetségi viszony és az a rendeltetése, hogy a népet Ura és Királya szolgálatára szt, kultikus közösséggé formálja. Az ÓSz pontos szabályokat tartalmaz az áldozatbemutatás egész menetére vonatkozóan, beleértve a különféle eszközök használatát is, ha ezek ma már nem is világosak minden részletükben. A bonyolult előírások nemcsak a ~ méltó módját voltak hivatva biztosítani, hanem ezen túlmenően az áldozatnak a pogány ~okban szokásos halmozása ellen is irányultak. - Már a pátr-k idejéből ismeretesek kultikus cselekvések: oltárt emeltek és segítségül hívták Jahve nevét (Ter 12,7; 13,4-18; 26,25; 28,18; 35,7.14: italáldozat és felkenés), de azt, hogy a tört. előtti időben az áldozat (Kain és Ábel, Noé) miben állt, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy Mózes vetette meg a szervezett ~ alapját, ha a Pentateuchusnak (különösen a Lev-nek) a ~ra ill. az áldozatra vonatkozó sok szabálya különféle korokból ered is. Hogy a legrégibb időben a primitív kultikus formák és tárgyak (mágia, állat~, holdünnepek, termékenységi rítusok) még nem haltak egészen ki, az nem biztos; mindenesetre beépültek a Jahve-~ba (rézkígyó: →kígyó, →kitett kenyerek, →láda). A tisztára és tisztátalanra vonatkozó sok szabályba is minden bizonnyal belejátszottak a tabuval kapcsolatos régi képzetek. Az izr. ~ban azonban a szabályok az Isten szentségének tiszteletét segítették elő, és sok szempontból ellentétesek voltak a pogány szokásokkal. Mózes nagy tette az volt, hogy személyes kinyilatkoztatás alapján egyedül Jahvét ismertette el Istennek és ezzel a ~ tárgyának, mégpedig láthatatlan és minden anyagtól független, teljesen szellemi Istennek, akiről képmást sem volt szabad készíteni (→kép). A szt →sátor (= vándorszentély) is egész biztosan Mózes korára nyúlik vissza, a ládáról azonban ez nem állítható teljes bizonyossággal (Szám 10,35; Józs 3).

A régi leírásokból olyan kultikus szokások is kikövetkeztethetők, melyeket a pentateuchusi törv-nyel nem lehet összeegyeztetni. Jiftach, bár csak fogadalom tragikus kényszeréből, emberáldozatot mutatott be. A legszembeötlőbb mégis, hogy a bírák és az első kir-ok korában még nem volt a Lévi törzséből való papoknak fenntartva az áldozatbemutatás. Az Ígéret földjének elfoglalása után mintha a kánaániak is hatottak volna az áldozatra és az ünnepekre, de elvben a Jahve-~ tisztaságát védték a pogány szörnyűségtől. A bálványimádás (Kiv 20,3; 23,24; MTörv 5,7), a varázslás és a mágia (Kiv 22,17; Lev 20,27; MTörv 18,10), a vallási indítékú kéjelgés (Lev 19,29; MTörv 23,18-19) és az emberáldozat (Lev 18,21; MTörv 12,31) teljesen ki volt tiltva a ~ból. A természeti és aratási ünnepek részben más tartalmat kaptak: Jahve nagy tört. tetteinek felidézését és a kultikus megújítást szolgálták (→emlékezés, →húsvét). Így a Jahve-~ szellemi és erkölcsi jelleget öltött, és ennek köszönhetően teljesen egyedülálló helyet foglalt el az antik világban; annál inkább, mivel a szövetség népének ~aként kezdettől az erkölcsi szabályok iránti hűséges szeretetre, tiszteletre és engedelmességre épült (Kiv 19,5-8; MTörv 5,29; 13,5; 1Sám 15,22; Jer 7,22 stb.). Ugyanakkor a sok külső rítus azzal a veszéllyel járt, hogy a levita formák túlságosan előtérbe kerültek, a belső érzületre viszont nem szenteltek elég figyelmet, ezért hallattak a próf-k ~- és Tp-ellenes szavakat (→áldozat). Az újabb kutatások kimutatták, hogy a próf-k elvi állásfoglalása - a mélyebb értelemben vett ~szal, a hagyományos és erkölcsileg is kötelező istentiszt-tel kapcsolatban - általában pozitív volt. A Tp. felépítésével Dávid és Salamon azt akarta elérni, hogy a ~nak új rendje és Jeruzsálemben közp-ja legyen. Jahvénak a ~ tárgyát jelentő üdvözítő jelenlétét megkísérelték teol-ilag összeegyeztetni égben lakásával, ennek jegyében a Tp-ot →neve kinyilatkoztatása helyének tekintették (MTörv), v. olyan helynek, ahol →Isten dicsősége megnyilatkozott (P), ahol a szövetség Istene a nyilvános tiszteletet fogadta, látni engedte az arcát és segítséget adott. De továbbra is megmaradtak az orsz-ban szerte található kultikus helyek; ezekben azonban kisebb v. nagyobb mértékben csakhamar helyet kaptak a kánaáni szokások, ha ugyan nem voltak teljesen pogányok (→magaslati kultusz), ahogy a próf-k éles hangú bírálata alapján feltehető. A Jahvéhoz hű kir-ok, mint Hiszkija (2Kir 18,4; 2Krón 31,1; 32,12) és Jozija (2Kir 23; 2Krón 34; vö. MTörv 12,2-14), erős kézzel küzdöttek ellenük. - Minthogy az áldozatbemutatás a jeruzsálemi szentélyhez kapcsolódott, és a pogány ter. tisztátalannak számított (Iz 52,11; Ám 7,17), a fogságban nem volt lehetséges (Ezd 8,17 nem bizonyíték arra, hogy Babilóniában kultikus helyük volt Izr. fiainak), csak visszatérésük után folytatódhatott a hivatalos ~. A tp. istentiszt-et a Krón tanúsága szerint ünnepélyes keretek közt tartották; a kései időből Sir 50,5-21 költői leírást ad róla. 1Mak 4,47-59 az újonnan bevezetett →templomszentelési ünnep leírását nyújtja. Imádság, ének és tanítás minden bizonnyal már előbb is hozzátartozott az áldozathoz, most azonban már annyira fontos, hogy a →zsinagógákban áldozat nélkül is tartanak istentiszt-et. Az áldozat értékének viszonylagossága egyre határozottabban megfogalmazódik (Zsolt 40,7; 50,8-23; 51,18), különösen a hellén időszakban, a szórványban (Philo). Az ima, a böjt és az alamizsna teljes mértékben pótolja az áldozatot. A kumráni közösség, bár egyébként szigorú szert. rendje volt, csak „az ajkak áldozatát” mutatta be, és ezenkívül csupán erkölcsi áldozatot ismert (1QS IX,4; X,6.14). Ez a fejlődés teszi érthetővé, hogy Jeruzsálem pusztulása után a rabbinista zsidóság ki tudta heverni az annyira közp. szerepet betöltő ósz-i áldozati ~ elvesztését. A Tóra helyettesítette az oltárt, a mindenütt és mindig jelen lévő →sekina pedig a Tp-ot. -

III. Az ÚSz-ben Jézus nem utasította el az öröklött ~t, sőt a Tp-ba maga is felzarándokolt. Ugyanakkor fölötte állt a rituális törv-eknek, és szembe is helyezkedett velük, ha puszta formasággá váltak (→judaizmus). A szeretet parancsát fölébe helyezte a szombatra és az áldozatra vonatkozó szabályoknak és szokásoknak (Mt 5,23; 12,7; Mk 7,1-13; 12,33). Előre megmondta, hogy a Tp. elpusztul és azzal a ~ is megszűnik (13,2). Jn 4,23: (lélekben és igazságban imádni) Jézus nemcsak szembefordul a törvénytelen szamariai és a külsőségessé vált zsidó ~szal, hanem a Tp-tól és annak szert. rendjétől függetlennek látja a ~t („igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát”). Az ősegyh-ban az ósz-i tp. előírásoktól való elszakadás már Jeruzsálemben végbement István diákonus körében (ApCsel 6,13; 7,48), majd a pogányker. közösségekben is csakhamar bekövetkezett (pl. 17,24). Kereszthalálával Jézus az ósz-i áldozatot teljessé, tökéletessé tette. Az új szövetségnek az Ő feláldozott teste és vére a záloga. Mint Isten Báránya Jézus a végleges húsvéti bárány, a tökéletes áldozat; de Jézus nemcsak áldozati ajándék, hanem egyszersmind áldozatot bemutató pap is (Ef 5,2; Zsid 8,2; 9.28; 10,12.14). A Zsid elsősorban az Ő főpapságát mutatja be, azt fejtegeti. Jézus főpapi tisztét →közvetítőként gyakorolja (8,6; 9,15; 12,24) egy mennyei lit-ban, melyben egyszerre folyik Isten imádó tisztelete és az embereket üdvözítő megszentelés (Róm 8,34; Zsid 2,17; 7,25; 9,24; 1Jn 2,1). A Jel képei szerint létezik egy mennyei Tp. (11,19; 14,15; 15,5.8) illatáldozat bemutatására szolgáló oltárral (8,3); Isten trónján áll a feláldozott Bárány, s mint Isten, ő is fogadja hívei hódolatát (5,6-14; 7,10; 14,1.4); a Bárány menyasszonya az új Jeruzsálem, melyben maga Isten és a Bárány a Tp. (21,22). A Zsid és a Jel az ÚSz legkésőbbi kv-ei közé tartoznak. Jézus Lk 22,16.18 szerint is beszélt egy mennyei lakomáról, melynek az utolsó vacsora az elővételezése a földön. Pál szerint a ker-nek és a ker. közösségnek egész léte az Úr áldozatába való bekapcsolódással folyamatos istentiszt. Ez a „kultusz” tágabb értelemben nemcsak lelki és erkölcsi síkra való átvitele az ósz-i ~nak, mint a próf-knál, a bölcsességi irod-ban, a kumráni szövegekben és a hellén zsidóság körében, hanem alapjában az egész életnek krisztusivá, lelkivé és eszkatologikussá tétele. Ennek megfelelően az új szöv. létrejöttével új kultikus és szakramentális jelek léptek életbe, mint a keresztség, a gyónás szentsége, a betegek megkenése, a kézrátétel (az egyh. rend szentsége) és mindenekelőtt az Euch. (ApCsel 2,42; 1Kor 10,16; 11,20), valamint egy külön ige- és imádság-istentiszt. Kialakulására hatással lehetett a zsidó gyakorlat is; a misztériumvallások hatása kevésbé vsz. Kultikus szakkifejezések átvételével is számolhatunk, de ezek sajátos ker. tartalmat kaptak. Minden ~nak a Krisztus megváltó művébe való belekapcsolódás, a Krisztussal való közösség adja meg az értékét. Végső fokon a ker. ~ nem annyira cselekvő szolgálata Istennek, mint inkább hálás elfogadása üdvösséget szerző ajándékainak, a szentségben és a tanításban (B. Reicke). A ker. ~ elsősorban a jelenlevő Krisztusnak (Mt 18,20) és Lelkének (Pneuma) a műve (Jn 20,22-23; ApCsel 8,15-17; Ef 5,25-27; Fil 2,13; Zsid 9,14; 13,15; 1Pt 2,4). Következésképpen a közösségben a tisztségviselő és az elöljáró nem sáfára a lit-nak, így nem is egyenrangú utóda az ósz-i papoknak, hanem csak „Krisztus szolgája és Isten titkainak gondnoka” (1Kor 4,1;. Róm 15,16-19). Mégis, túlságosan egyoldalú volna, ha az ap-októl, Isten munkatársaitól (1Kor 3,9; 1Tesz 3,2) minden közvetítő papi szolgálatot el akarnánk vitatni. Az bizonyos, hogy a megdicsőült Úr (Küriosz) bennük és fölöttük az egy igaz papja (Zsid 8,2) a kereszten valóságos, most transzcendens ~nak, melynek részese a földi zarándokútját járó Egyh., mely a teljességet majd csak az idők végén éri el. **

BL:1072. - Schütz 1993:222.