🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > A > áldozat
következő 🡲

áldozat, áldozatbemutatás (lat. sacrificium): az istentisztelet legnagyobb cselekménye, mellyel egy áldozati tárgyat teljes egészében Istennek ad az ember. - Gyökere a fölismerés, mellyel az ember az önmagára eszmélésben megéli végességét, függését, bűnösségét, s vele transzcendens igényeit, sőt azt is, hogy az istenség hívja, megszólítja, felelősségre vonja. Uakkor tudja, hogy az istenséggel való kapcsolatnak, párbeszédnek kifejezést kell adnia, s ezt csak emberi tettekkel és jelképekkel teheti. A vallástört. által föltárt ~ok ennek az alapvető élménynek a kifejezései. Az ajándékot meghatározott szertartás viszi át a profánból a szt világába. - I. A vallástörténet adatai szerint az ~bemutatás (a szóbeli ima mellett) megtalálható a legrégibb kultuszokban is, melyek anyagi javak, értékek fölajánlásával keresték a kapcsolatot a láthatatlan felsőbb hatalommal. Az ~ többnyire külső körülményekhez, szt időhöz, helyhez, oltárhoz kötött, s bemutatása bizonyos személyeknek van fönntartva: a család v. a törzs fejének, kir-nak v. papnak. Ezek a személyek tiszteletben, hatalomban részesülnek (a →brahmanizmusban pl. a papok valamiképpen az istenek fölé emelkednek). - 1. bizonyos szándék kíséri az ~ot. Az ember saját vallási meggyőződése szerint olykor gondolhat arra is, hogy az ~ automatikusan befolyásolja az istenséget, de amely vallás személyes istenfogalommal bír, az az ~ban az ajándék elfogadását várja Istentől. Az ajándék, az ~ lehet a hála a földi javakért (aratás, szüret, állatszaporodás) v. a bajból való szabadulásért; de lehet kérés is, hogy az istenség segítse vállalkozását. A kérések néha helyhez kötöttek (az istenek őrizzék a házat, a küszöböt, a hidat) v. az időjárás időszakaihoz igazodnak. Néha csak abból indulnak ki, hogy az istenek is rászorulnak ételre, italra, ruhára, s aki ezeket fölajánlja, az iránt jóakaratot tanúsítanak. Máskor az ~ egyszerű mágikus cselekmény marad, s nem irányul az istenségre (ilyen pl. a vadászat v. hadjárat előtt felajánlott adomány v. a nemi megtartóztatás). Ugyancsak varázslással kapcsolatos az az eljárás, hogy az ~i állat viselkedéséből v. belső szerveiből a jövőre következtetnek (etruszkok). A mexikói aztékok az esőistennek, Tlaloknak föláldozott gyermek sírását kedvező jelnek tekintették. Fejlettebb erkölcsi fokon azt is meglátták, hogy az ~ értéke a bemutató erkölcsi magatartásától függ. A →buddhizmus el is vetette az ~ot, és mindent az ember magatartásából akart levezetni. - 2. Formáját tekintve leghatékonyabbnak mindig a véres ~ számított a vérben föltételezett életerő miatt. Az ember~ nyomai is sokfelé megtalálhatók, mint gyermekek, szüzek, foglyok föláldozása. Az aztékok külön hadjáratokat szerveztek ilyen foglyok kézrekerítésére. A kelták öregedő kir-aikat áldozták föl, a rómaiaknál szokás volt az önfeláldozás (devotio), másutt a holtak temetésénél föláldozták szolgáikat, rabnőiket v. feleségeiket (India). Az önfeláldozásnál gyakran a halálhelyett csak egyes testrészeket adtak oda: hajat, ujjat, nemi szerv részeit (kasztráció). De ~i tárgy lehetett minden, amit az ember értéknek tartott: állat, növény, étel, ital, virág. illatszer, dísztárgy v. fegyver. Egyiptomban a holtak kísérőinek föláldozását meg lehetett váltani azzal, hogy munkát vállaltak a síremlékek építésénél. A lemondás, böjt, önfegyelmezés is tkp. az ~ egyik formája. - 3. Az ~ eredetének és szellemi hátterének megvilágításánál a vallástört. kutatók véleménye különböző. W. Schmidt úgy látta, hogy a primitív népeknél csak az ún. zsenge ~ gyakori, abban elismerik az istenség tulajdonjogát a föld termésére vonatkozóan, s egyúttal hálát adnak neki. Mások úgy vélik, hogy az indító ok inkább a szt lakoma. Az a meggyőződés vezeti őket, hogy a felajánlott ~ elfogyasztása misztikus közösséget hoz létre az istenség és az ember között. Ismét mások a mitikus képek és események dramatizálását látják benne. - II. A gör-róm. kultúrkörben úgy hitték, hogy az istenek kegyét és jóindulatát ajándékokkal biztosíthatják, mert csak akkor adnak, ha ők is kapnak valamit. Ezért mind a köz-, mind a magánélet fontosabb megnyilvánulásaihoz ~ csatlakozott: városalapításkor, győzelem után, népgyűlés előtt, bűn engesztelésére, szinte minden ünnepen, házasságkötéskor, elutazás és megérkezés alkalmával, vállalkozások előtt stb. Az állami ~ot tisztviselők rendezték. Az ~ tárgya főként a termés és szaporodás zsengéje volt. Nem volt ismeretlen az ember~ sem, az ősidőkben az elsőszülött gyermeket is föláldozták, később megváltásaként papi szolgálatra v. gyarmati életre kötelezték. - Vértelen ~ként ételeket, fogadalmi tárgyakat, ruhákat ajánlottak föl. Az ital~ (libatio) bor, víz, méz, tej, olaj volt. Halotti ~nál bort, mézet és tejet öntöttek a sírra. Általában ivás előtt pár cseppet ~ul a földre v. az asztalra öntöttek. Tömjént az ital- és véres ~okkal együtt, de önállóan is áldoztak. - A véres ~ok gyakran alkalmat adtak a lakomára. Az égi isteneknek fehér, a vízi és alvilági isteneknek fekete állatot választottak. Poszeidonnak bikát és lovat, a folyók isteneinek lovat, Démétérnek disznót, Dionüszosznak bakkecskét, Aesculapiusnak kakast, Afroditénak galambot, Heraklésznak fürjet; a ffi istenségeknek rendszerint hímet, az istennőknek nőstényt áldoztak. Gyakori volt a marha-, juh-, kecske-, ill. disznó-~. Az állatok száma az áldozó gazdagságától függött, s 3 különböző állatot is vágtak egyszerre (suovetaurilia, 'disznó-, juh-, marha-~'). Nagy ünnepi ~on, a hekatombén 100 bikát is levágtak. Halotti és engesztelő ~nál az állatot elégették. Egyébként csak egy részt áldoztak föl, a többit az áldozók ették meg. - Az ~nak szertartásrendje volt: a pap tiszta ruhában jelent meg, s az áldozónak is meg kellett tisztulnia. A pap előimádkozott egy rövid imát, melyet az áldozó, ha ~a az égi istenekhez szólt, égre emelt, ha a vízieknek, kitárt, ha az alvilágiaknak, lefelé nyújtott karokkal mondott utána. Az állatot földíszítették, szarvait megkoszorúzták (ApCsel 14,13), sőt néha bearanyozták. Jó előjel volt, ha az állatot könnyen vezethették az oltárhoz, és rossznak számított, ha menekülni akart. - A gör-öknél a résztvevők fején koszorú volt. Az oltár tüzét, az oltárt és önmagukat vízzel meghintették. Fuvola intett csendre, ünnepeken az áldozók karban énekeltek és táncoltak, így kérték az istenek jóindulatát. Ha az égieknek áldoztak, a vért az oltár köré, ha az alvilágiaknak, árokba öntötték. A combokat és némely belső részeket elégették, s miután a papok megkapták részüket, a többit nyárson megsütötték és megették, hazavitték v. a piacon eladták. Az áll. ~okat a népnek rendezett lakoma követte. Az égi isteneknek reggel, az alvilágiaknak este áldoztak, a víziek ~át tengerbe v. folyóba dobták. - A rómaiaknál a szabályokat oly szigorúan vették, hogy egy elvétett szó v. mozdulat érvénytelenné és megismétlendővé tette az ~ot. Tiszta ruhában közeledtek az oltárhoz, a szert. kezdetét a favete linguis, 'csend legyen' kiáltás jelezte, a csendben fuvola szólt. Az áldozó az oltár mellett a tógát a fejére húzta, a koszorú használata már gör. hatást mutat.

A nagyobb állatok ~a, a victima, a kisebbeké a hostia volt. Az állatot megvizsgálták, hibátlan-e, majd átadták a szolgának (popa), aki a koszorúkkal és fűszerekkel borított oltárhoz vezette. A szolga az állatra mutatva tette föl a kérdést a papnak: agone? - mire az hoc age szavakkal sós darát és tömjént hintett az állat fejére, néhány szál szőrt a lángba dobott és kését végigvonta az ~ hátán. Ezzel az állat megérett az ~ra (macta est). Miután levágták, vérét egy csészébe felfogták, s az oltárra és köréje hintették. A beleket a haruspexek megvizsgálták, mert ha kedvezőtlen jeleket találtak, az ~ot meg kellett ismételni. Ha az állat hibátlannak bizonyult, borral leöntötték, és ~i részeit az oltáron elégették. A szertartást bor~ és füstölés fejezte be, majd egy könyörgés után a pap ilicet szóval elbocsátotta a résztvevőket. Az ~ot követő lakomát hivatalos ~ esetén a papoknál, egyébként otthon költötték el. - Száraz tárgyakat is, pl. dapes (háj), fruges (gyümölcsök), tura (tömjén) föláldoztak libatioként. - III. Az ósz-i kinyilatkoztatásban központi helyet foglal el az Istennek bemutatott ~. Általánosságban az ~ra nincs külön szavuk, hanem inkább fölajánlást, szt adományt (kadasim, kerem, minha) emlegetnek. A papi törv-hozás azután mindenféle ~ot külön szóval jelzett: égő-, engesztelő-, étel-, ital-, illat~. Ez a gyakorlat a fogság után alakult ki egészen, de sok ősi elemet is megőrzött a pátr-k, Mózes és a kir-ok korából. Az ~ értelmét és hatását a szigorú egyistenhit határozta meg: nincs más Isten, csak Jahve, ~ot csak neki szabad bemutatni. Ő egészen ura az embernek, azért az ember az ~tal nem befolyásolja őt, hanem csak kifejezi hódolatát, imádását, kérését. A törv. a varázslás minden fajtáját tiltotta (MTörv 18,9-13). Így az ~ nem vált öncélúvá, hanem az Istennel folytatott párbeszéd része maradt. - 1. Az ~ elsősorban Istennek felajánlott →ajándék. K-en az alattvaló ajándékkal fejezte ki hódolatát ura előtt. Így a vallásos ember sem járulhatott üres kézzel Jahve elé (Kiv 23,15; 34,20; MTörv 16,16). Az ajándék az adakozót urához köti, az viszont az elfogadással jelzi, hogy a magáénak vallja az ajándékozót. De az ember csak azt adhatja Istennek, amit tőle kapott (MTörv 16,16; Oz 2,7). Mégis, az ~ban benne van a lemondás, azért a nagyobb adomány értékesebb ~ (Mik 6,6). Ez a tudat néha a környező népek hatására ember~hoz is vezetett (Bír 11,24; 1Kir 16,34) de az ilyen ~ot az igazi vallási törv. mindig elítélte (Jer 7,31; Ez 16,20; MTörv 12,31). Adomány lehetett minden, ami az embernek kedves, de a nomád korból leginkább az állatok feláldozásának szokása maradt meg. Legsztebb volt az egészen elégő ~, a holocaustum. Ennek engesztelő jellegét csak a Papi kódex hangoztatja (Lev 1,4). - 2. Az ~ közösséget teremt Istennel, azért lehet a szövetség kifejezése (Jer 33,1; 1Sám 18,4). Az ilyen közösségi ~nál (minha) a vért az oltárra öntötték, az életfontosságú szervekhez tapadó hájat elégették az oltáron, az állat többi részét szt lakomán elfogyasztották (Lev 3,1). A papok számára külön részeket foglaltak le (Lev 7,14). A szt lakomát a sztély körül tartották meg abban a tudatban, hogy Isten vendégeivé váltak. Ez az asztalközösség a résztvevőket egymással is összekapcsolta, s mindig öröm, vidámság kísérte (Ám 6,4). Olykor a kézrátétel is kifejezte, hogy az ~ bemutatója azonosítja magát az adománnyal, amit Istennek sztelt (Lev 1,4; Kiv 29,15). Az oltárra öntött vér is az embernek Jahvéval való kapcsolatát szimbolizálta. Maga az oltár azért volt szt mert a meggyőződés szerint Jahvét képviselte (Kiv 29,20). - 3. Az ~ Istennek a teremtények fölötti uralmát is kifejezte. Miként a vér, az élet hordozója Istené volt, s az ember el volt tiltva tőle (Ter 9,4; MTörv 12,16) úgy az ember és az állat elsőszülötte és a termés zsengéje is az övé volt, ezért a profán használatból ki kellett venni. Az emberek elsőszülöttét meg kellett váltani, a tiszta állatokét föl kellett áldozni, a tisztátalanokét pénzen kellett megváltani. A gyümölcsfák termését az első 3 évben nem volt szabad megenni, mert tisztátalannak számított, a 4. év termését föl kellett áldozni, s csak az 5. évtől lett az ember tulajdona (Lev 19,23). Így az izraeliták igyekeztek Istennek visszaadni, amit tőle kaptak (Oz 2,1O). A föld termésének tizedét is át kellett adniuk a sztélynek, ill. a papoknak (MTörv 14,21). - 4. Az ~ Isten eledele. Ez az izr. felfogás hasonlít a többi népekéhez, bár tudatában vannak annak is, hogy Isten nem szorul földi táplálékra (Zsolt 50,9). A kiöntött vér és az elégetett étel jelképes ételnek számított (Jahve kenyere; Lev 3,11; 22,25). Ezért az étel~hoz olajat és sót is hoztak. Jahve érzi az ~ kellemes illatát (Lev 1,9; 3,16). Ezek a régi jelképes szert-ok a jeruzsálemi tp-ban is megmaradtak. - 5. Az ~ kiengesztel Istennel. A papi törv-hozás külön beszél a jóvátételi és az engesztelő ~ról (Lev 5,6-8), melyeket azzal a szándékkal mutattak be, hogy helyreállítsák a megsértett rendet és engeszteljék Isten haragját (2Sám 24,15; Jób 42,7). - 6. Az ~ az engedelmesség kifejezése. A próféták sokszor ostorozták az olyan külsőséges szertartást, ahol hiányzott a lelkület és az erkölcsi magatartás (Oz 6,6). A fogság utáni időben az ~bemutatás már nem is annyira odaadás és hódolat jele, hanem inkább engedelmesség a törv-ben megnyilvánuló isteni akarat előtt: azért kell az ~ot bemutatni, mert a törv. előírja. - IV. Az ~ az ÚSz-ben. Az ~ról szóló tanításban megfigyelhető a régi és az új feszültsége: az Egyh. egyrészt elszakad a régi ~i kultusztól és szertartásos felfogástól, másrészt az ~ról szóló tanítást egészen átalakítja azzal, hogy Jézusnak a kereszten végbevitt önátadásában meglátja a teljes és tökéletes ~ot, s ezt teszi meg életfelfogása alapjának. Már Jézus magatartásában benne volt ez az újdonság. A régi istentiszteleti rendet különlegesen nem bírálta, de annál jobban elítélte a kiüresedett, lélektelen istentiszteletet (Mt 7,6), s a szeretet kettős parancsát minden ~bemutatás fölé emelte. Mk 12,33, Mt 12,6 és Jn 4,21-14 jelzik, hogy Jézussal elérkezett az új kultusz. Azt nehéz megállapítani, hogy az első ker. közösség mennyire vett még részt a zsidó ~i szertartásokban, de bizonyos, hogy a zsidó húsvét helyett kezdettől fogva saját húsvétját ünnepelte. A Zsid 10,1-19 Jézus kereszt~át már úgy állítja be, mint ami minden más, régi ~ot hatályon kívül helyez, mert megjelent benne a várt teljesség. Az ap. egyh. csakhamar fölismerte Jézus kereszthalálában az engesztelő ~ot. Az ~i gondolat már ott volt az Ebed Jahve himnuszban (Iz 53), és Mk 14,24 szerint maga Jézus párhuzamba állította saját vérét a sinai szövetségkötésnél használt ~i vérrel. A Róm 8,32 szerint maga az Atya adta a Fiát ~ul mindnyájunkért. A Zsidóknak írt levélben Jézus kereszthalála már a megváltás lényege: Jézus saját vérével engesztelte ki bűneinket (9,22-26), s mint főpap adta magát ~ul népéért (10,5-9). Ő az ~i bárány, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1,29-36; 1Pt 1,19). A Jel 5,8-12: ő a föláldozott bárány, akinek vérében a megváltottak fehérre mosták ruhájukat (vö. 7,14).

Ezért a ker-ek, akiket Krisztus ~a megsztelt, kötelesek egész életüket dicsőítő ~tá tenni (Zsid 13,15). Ez a követelmény nem egyszerű spiritualizálás, hanem Krisztus eszkatologikus ~ának következménye. A vele való hitbeli és kegyelmi azonosulás megkívánja a ker-ektől, hogy élő, szt és Istennek tetsző ~ot mutassanak be életükkel (Róm 12,1). Az ~ gondolata jut kifejezésre az önmegtagadásra való felhívásban is (Mk 8,34). Pál ap. saját szolgálatát is ilyennek fogja fel (Fil 2,17; 2Tim 4,6). A hívők lelki ~a átfogja az Istennek való önátadás és a szeretet tetteit (1Pét 2,5). - V. Dogmatikailag az ~ fogalmát úgy kell kifejezni, hogy beleférjenek a vallástört. adatok, továbbá Krisztus kereszt~a és az Egyh. ~a, az Eucharisztia ünneplése. Nem járhatunk el úgy, hogy a vallástört-ből vett ~-fogalmat alkalmazzuk Krisztus kereszt~ára, s így állítjuk róla a teljességet, hanem éppen fordítva: a kinyilatkoztatás alapján igazoljuk, hogy Krisztus kereszthalála valóban engesztelő  ~  volt a világ bűneiért, s ez újul meg a szentmiseáldozatban. A kinyilatkoztatásból tudjuk azt is, hogy Krisztus ~ában valóság lett mindaz, amit az első idők ~i törekvései jelképeztek. Az ~ természete szerint szimbolikus emberi tett, ahol a forma, a szándék és a cselekmény változhat, azért Krisztus kereszt~ának és az előképeknek összehasonlításánál nem szabad elvesznünk a részletekben. - VI. Az aszkétikában ~ról beszélünk, amennyiben az önmegtagadás, a lemondás tettei kifejezik az Isten előtti hódolatot és uralmának elismerését. Sőt, ilyen átvitt értelemben vett ~ lehet Isten adományainak örömteljes elfogadása és felhasználása is, legalábbis annyiban, hogy amikor ezeket elfogadjuk, vállaljuk a velük járó küldetést, kötelességet, s ezért lemondunk ösztönös elgondolásainkról. A ker. élet termfölötti sajátsága az, hogy magunkban hordozzuk Krisztus halálát és feltámadását, azért Krisztus kereszt~ában részesedve szüntelenül meg kell halnunk a világnak, a világ kísértéseinek, hogy az Isten akarata szerint éljünk. Minden ker. aszkézisnak, lemondásnak az a célja, hogy az ember a szeretetben ~ként adhassa magát Istennek. - VII. A magyarok életében a kerség felvétele előtt is nagy szerepe lehetett az ~nak. Az ~ szó áld alapszava vsz. finnugor kori örökség, a 12. sz-tól szerepel írásos emlékekben éppúgy, mint származékszava, az →áldomás. Az áldozik, áldozás szavakat a 14. sz-tól jegyezték fel. Már Ipolyi Arnold s utána mások is rituális ember~nak fogták fel a krónikának azt az értesítését, hogy a honfoglaló magyarok vezérét, →Álmost az új hazába való érkezés előtt megölték. Állat~ról is megemlékeznek latin krónikáink, a magyaroknál a legelőkelőbb ~i állat a fehér ló lehetett, mely az obiugoroknál még a 19. sz-ban is értékes ~i állatnak számított. - A kerség felvétele után, mint a törv-kv-ek, rendelkezések bizonyítják, az ~bemutatás pogány formái titokban éltek tovább, v. ker. formát öltöttek: az elhunytak lovát pl. nem ölték le, hanem az egyh-nak ajándékozták. - A népszokások és népkölt. fenntartotta az →építőáldozat, a halottaknak bemutatott ~ emlékét (→halotti tor), a szentnek tartott források körüli fákra napjainkig is aggatnak rongyokat, szúrnak hajtűket a fákba, a forrásokba pénzt dobálnak, az állat v. ember alakú sütemények, fonott kalácsformák is régi ~ emlékét őrizhetik, éppúgy, mint a →tűzbe hajított étel, a földre loccsantott bor. Az ~bemutatás kat. formái közé tartoznak a tp-okban, →búcsújáró helyeken található, nemesfémből, viaszból v. más anyagból készített →fogadalmi tárgyak (offerek), feliratos táblák, emberi testrészeket v. állatokat utánzó tárgyak, viaszgyertyák stb. G.F.-**

Vorbichler, A.: Das Opfer auf dem uns heute noch erreichbaren ältesten Stufen der Menschheitsgeschichte. Mödling, 1956. - Rad: Theologie des Alten Testaments. 1957 - LThK VIII:1166. - Pecz 1985:86. - BL:35.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.