Magyar Katolikus Lexikon > B > brahmanizmus


brahmanizmus, óhinduizmus: a →hinduizmus első korszaka (Kr. e. 1500-Kr. u. 3-4. sz.). - A védikus ősidők (→árják) után a →brahmanok (papok) a →Védák örökségéből egészen más vallást alakítottak, és a társad-at is újjárendezték, ami az indoárja →kasztrendszer átformálásában mutatkozott meg. A papi rítusok mellett a családi rítusok is (születés, serdülés, esküvő, temetés, földművelés, állattenyésztés) központi szerephez jutottak. A kasztok áthághatatlanságának elvét a brahmanok az őslakosság megerősödésekor többször megszegték, mert mindenáron meg akarták erősíteni és őrizni uralmukat. Inkább engedték, hogy a bennszülött lakosság vezető rétege a harmadik és második kasztba juthasson, mintsem uralmukat kockáztassák. A papi kaszt uralma azonban a vallás ellaposodását és mágikussá válását is magával hozta. Ez ellen fordult az a mozg., mely a személyes üdvösséget a papok és rítusok nélkül, aszkézissel, elmélyüléssel, a pusztai magányos élettel kereste. Érthető módon e mozg. a legalsó kaszt, a szudrák körében terjedt el, s különösen kedvelték a védikus →jóga-gyakorlatokat. - A ~ e mozg-mal az asramák, 'életlépcsők' rendszerét állította szembe, mely szerint minden hindunak ifjúságát (legalább 12 évet) a Védák tanulmányozására kell fordítania, azután kell családot alapítania, majd családapaként addig kell helytállnia, míg a következő nemzedék az életet a kezébe veheti. Akkor a ffi ismét elhagyhatja családját, hogy az aszkézisnek és elmélkedésnek sztelje magát; ezzel a ~ az új, individualista vallásos szellem iránt akart megértőnek mutatkozni. Az aszkétaságot az öregkorra halasztották, s ezáltal az anarchista vallásos mozg. élét veszítette, de azt nem tudták megakadályozni, hogy ki ne alakuljon belőle a →buddhizmus és →dzsainizmus mozg-a és vallásos reformja. - A ~ mitológiája etiologikus, vagyis a rítusok megindokolását és magyarázását szolgálja, már nem a sokféle vallási élmény elbeszélése, mint a védák idejében. Az áldozati ideológiába be nem illeszthető aszurákat (Varuna és több istenség) kirekesztették és gonosz szellemekké tették, akiket az áldozattal lehet száműzni. Csupán a dévákat (újabb istenek) hagyták érvényesülni, ezek azonban az idők folyamán elveszítették minden tekintélyüket, egyéniségüket és személyiségüket, s már csak a földfölötti erők őrzői. Fölöttük trónol Pradzsapati (a teremtmények ura), aki örökölte a védikus ősember, Purusa tulajdonságait, tehát a világot ő teremti, a ffi és női elvet egyesíti magában (Purusa és Vac). Ő a Brahman (minden lét őslényege, s egyben az abszolútum és a legfőbb bölcsesség). - Fontos szerepet játszik a lélekzet, mint a legfontosabb életelv. Két formában jelenik meg: mint prána (lehelet, életlehelet), a legfőbb életenergia, lélek és életelv, és mint átman (az alaplélekzet) az ember igazi magva, az egyéni személyiségtől független kozmikus jelentőségű szubsztancia (lényeg). Az átmant azonosítják Pradzsapatival és a Brahmannal. A Ny-i ember számára nehezen érthető ez a dialektika, mely azt akarja magyarázni, hogy az ember legmélyebb lényegében részesül a teremtéselvben és a teremtő istenben. Az így ritualizált vallásban természetszerűen alárendelt szerepet játszanak az etikai elvek. Ez az a pont, ahol a buddhizmus és dzsainizmus reformja kezdődik. - A ~ jövőről szóló tanítását a Karma-tan határozza meg. Eszerint a reinkarnáció elkerülhetetlen törv-e biztosítja a jutalmazást és büntetést. A reinkarnáció, az újraszületések végtelen láncolatából az ember saját erejével kitörni képtelen. Az örökké forgó kereket, az újjászületések szamszáráját csak az állíthatja meg, aki fölismeri, hogy mindaz, ami mulandó, nem a lélekhez tartozik, s a lélek inkább az örökké boldog világszellemmel rokon, ill. lényegében azonos. Aki megérti ezt az igazságot, fölébe kerekedik szenvedésnek és halálnak, nem születik többé újjá, hanem az abszolútumba, a Brahmanba lép be. A Kr. e. 800-500 között keletkezett →upanisádok tanítják, hogyan lehet ezt a tudást megszerezni. **

König 1985:188.