Magyar Katolikus Lexikon > M > megismerés


megismerés (lat. cognitio): 1. a filozófiában a tárgyi világ adottságainak és a dolgok lényegi jegyeinek elsajátítása és földolgozása. Eredménye az →ismeret. - Szerkezete összetett. Nemcsak az →érzékelés adatait tartalmazza, summázza (asszociáció-lélektan), hanem inkább olyan szellemi tevékenység, mely a részleteket valamiféle „egész” kereteibe ágyazza. Egyik oldalról a tapasztalásra épít, másik oldalról a létezőre, sőt a →létre való →a priori ráirányulást hozza magával, és ennek alapján tud különbséget tenni lényegi és nem-lényegi elem között. A ~ tulajdonképpeni helye az ítélet, ti. a megismerő itt méri hozzá az egyest az ált-hoz. Az →empirizmus tagadja a lényegmegragadást és a ~ a priori föltételeit, s azt állítja: az ált-ig a tapasztalásból jutunk el rávezetés (indukció) révén. Ellenkező véglet a →platonizmus, mely megszemélyesíti az ált-t és elválasztja az egyes valóságától. A ~ itt végül is csak →látszat, visszaemlékezés azokra a „tiszta formák”-ra, melyeket szemlélt a lélek, mielőtt a „test börtönébe” került volna. - Arisztotelész Szókratésszel egyértelműen tartja, hogy igazi tudást csak a fogalmi ismeret nyújt, melynek tárgya egyetemes, ált. érvényű, szükségszerű. Az érzéki ~ csak az egyesre, esetlegesre vonatkozik, a dolog létéről, a „hogyan”-ról értesít, míg az értelmi ismeret a dolog okát, a „miért”-et (to dioti), a szükségszerű mozzanatot, a lényeget tárja fel. Arisztotelész azonban, az érzéki és értelmi ismeret értékének lényeges különbsége mellett is, a kettőt sokkal szorosabb vonatkozásba hozza egymással, mint Platón. Az értelmi ismeret előfeltétele az érzékelés, enélkül a gondolkodás lehetetlen. A dolgok lényegei ugyanis, melyek az értelmi ismeret tárgyai, nem léteznek különváltan, hanem a dolgok immanens léttartalmát képezik, s csak a szemlélet adataiból elvonás útján ismerhetők meg. Az ismeretszerzéshez az érzékelés szükségét igazolja az a tény, hogy valamelyik érzékszerv hiányában nem szerezhetünk fogalmat az illető szerv körébe tartozó tartalmukról (a vak a színekről, a süket a hangokról). Az érzékelés megbízható ismeretforrás, mert az érzékek a benyomásokat híven fogják fel, s mint ilyenek nem csalódhatnak. Csalódás az érzetminőségek helytelen vonatkoztatása, tehát az →ítélet által áll elő. Ami fehér, azt szemünk fehérnek fogja fel, tévedés akkor történik, ha ezt a tartalmat olyan tárgyra vonatkoztatjuk, melyet nem illet meg. - Az érzékelésben (aiszthészisz) adott egyes, konkrét benyomásokat az →emlékezet megőrzi, s azok ismétlődésével tehetővé teszi a tapasztalati ismeret (empeiria) kialakítását, melyből az értelem (nousz) az egyetemes, szükségszerű ismeret, a →tudás (episztémé) birtokába jut. Értelmi ~ünk kiindulási pontja a tapasztalat lévén, számunkra korábbi az egyes, bár a lényeg, az egyetemes létmozzanat önmagában korábbi. Lélektanilag, ismereteink időbeli sorrendjét illetőleg előbb ismerjük meg az egyest, mint az általánost, viszont az ismeret tud-os igazolása, a logikai összefüggés szempontjából korábbi, alapvetőbb az egyetemes, ált. érvényű tétel. - Az arisztotelészi és ágostoni ismerettan összeegyeztetésének a törekvése hozta magával a megkülönböztetést, mely szerint a léleknek az érzéki valókról elvonás útján szerzett, Istenről és önmagáról pedig közvetlen, intuitív ismerete van. Szt Bonaventura szerint a makrokozmosz az öt érzék kapuján át lép be lelkünkbe, a mikrokozmoszba. Az érzet a léleknek a benyomásra következő aktív visszahatásával, a sajátos érzetminőségnek (pl. fehér, fekete) ítéletfunkció által történő megállapításával alakul ki. A központi érzék által egybefoglalt érzeteket a képzelet őrzi meg. A képzetből a fogalmat a szenvedőleges értelem (intellectus possibilis), a cselekvő értelem (intellectus agens) segítségével alakítja ki. E két képességet Aquinói Szt Tamástól eltérően Bonaventura nem reálisan különbözőknek, hanem ugyanegy képesség kétféle működésének tartotta. - A gondolkodás és a cselekvés rendjét szabályozó észelvek velünk születettek, de feltételezik az empirikus úton szerzett tartalmat. Azt pl., hogy az egész nagyobb a résznél, csak a tapasztalat által adott tárgyon állapíthatjuk meg. Mivel a szellemi valóság nem merülhet el az anyagban, a szellemi dolgok ismeretére az érzéki ismerettől függetlenül jut el a lélek. Önmaga létét, tulajdonságait önmagára reflektálva, önszemléletben ismeri meg. De önmagában Isten képmását is felismeri, s így önmaga lelkén át megismeri a felette álló szellemi valóságot, az Istent. - Auvergne-i Vilmos az intellectus agens felvételét feleslegesnek találja. Az egységes lélekben nem lehetnek különböző erők, de különben sem tapasztalunk oly folytonos lelki tevékenységet, aminőt az intellectus agens fogalma feltételez. Szerinte az értelem öntevékenységgel hozza létre a fogalmakat (De anima 1. VII. c. 3-4). Szt Bonaventura szerint Isten biztosítja az ismeret igazságát, aki mint végső ok minden tevékenységünkben közreműködik. A lélek felsőbb, istenhasonlóságot hordozó része (ratio superior) az örök eszmék irányító hatása alatt áll, melyek a ~ bizonyosságát biztosítják. Isten örök eszméi az igazság számunkra felfoghatatlan, közvetlenül nem szemlélhető forrásai. - Az ágostoni és az arab fil. ismerettanában egyaránt nagy szerepet játszó isteni megvilágosítás következményének kell tekintenünk a hit és a tudás, a teol. és a fil. oly szoros kapcsolatát, mely a kettő közti határvonalat elhomályosítja, s mely az ágostonos irány egyik jellemző vonása. Ha a természetes ismeret is isteni megvilágosításra vezetendő vissza, az ismeretforrás azonossága révén a fil. önállósága megszűnik. Bonaventura szerint a kinyilatkoztatás derít fényt a tudás egész területére. Az értelmet megvilágító fényforrások különbözősége szerint állapítja meg a tud-ok hierarchikus rendjét (De reductione artium ad theologiam). Az érzéki világ, mint az emberi alakító tevékenység tere, szolgáltatja a mesterségek tudásának körét (artes mechanicae). Amennyiben az érzéki dolgok ránk hatnak, eredményezik a természet ismeretét. De az érzéki ismeretforrás csak külső világosság (lumen exterius); tisztább a belső világosság (lumen interius): a dolgoknak az értelem által látott igazsága. Ez a fil. ismeret világossága (lumen cognitionis philosophicae). Az értelmi igazság felett áll a kegyelem világossága (lumen gratiae), benne ismerjük meg minden más ismeretforrás voltaképpeni értelmét és célját. - Az ismeret kettős módjának megfelelően az →istenbizonyításban mind az →a posteriori, mind az a priori érveknek van helye. Az ok az okozatban nyilvánul meg, a teremtményekből következtetünk Istenre, a végső okra. E közvetett istenismeretre van értelmünk utalva, mivel természetes erőivel nem képes Istent, a legtökéletesebb ismerettárgyat felfogni. A világ nyitott kv., melyből a teremtő Szentháromság kiolvasható (Breviloq. II. 12. l). De az a posteriori okoskodás mellett Bonaventura és a korábbi ferences isk. éppoly nagyra értékeli Szt Anzelm istenérvét is. -

Erkölcsi tisztaság, Isten kegyelme Szt Bonaventura szerint a misztikus istenismeret előfeltétele és a teremtett világ ehhez a kiindulás. Az Istenhez emelkedés első foka a természet, mely Isten nyomait (vestigia) hordozza; a második fok az Isten képét (imago) hordozó lélek önmagába merülése; a harmadik a léleknek önmagán túlemelkedése: az isteni lényeg szemlélete. S mivel Isten mindegyik fokon vagy a tárgyak visszatükröződésében (per speculum), vagy az Istent visszatükröző lélekben (in speculo) szemlélhető, mindegyik fok megkettőződik, s így összesen 6 fokon emelkedik fel a lélek az Istenhez, melynek 6 lelkierő működése felel meg: érzék, képzelet, ész, értelem, megértés és szünthereszisz. Az utolsó a lélek legnemesebb része (apex mentis), mely a tudós tudatlanság (ignorantia docta) állapotában az örök üdvösség boldogító előízeképpen szemléli a teremtmény által soha teljesen fel nem fogható isteni lényeget (Itin. 1-7). - Nagy Szt Albert elvetette a visszaemlékezés platonikus tanát. Szerinte a lélek eredetileg üres táblához hasonlít (tabula rasa), s csak a tapasztalat útján jut ismerettartalomhoz. A fogalom tárgyát képező egyetemes lényeget, a formát a képzetből az esetleges vonások elhagyásával az értelemnek a szenvedőleges értelemtől (intellectus possibilis) különböző képessége, a cselekvő értelem (intellectus agens) alakítja ki. - Szt Tamás az ágostoni-arab irány misztikus értelmezésével szemben következetesen kitart amellett, hogy az emberben természeténél fogva megvan a képesség arra, hogy a világ lényegi törvényeinek, sőt Isten létének a ~ére is eljusson. Az isteni megvilágítás elméletét elutasítva minden természetes ismeretet a tapasztalatból eredeztet, s létrejöttét az →elvonatkoztatás (absztrakció) alapján magyarázza. A ~ lehetősége előfeltételének az alany és a tárgy célszerű, teleologikus egymáshoz rendeltségét tekinti. Az ember érzéki és értelmi megismerő képességgel rendelkezik, melynek megfelel a tárgyak érzéki és szellemi tartalma. Ezt a lét rendjében megalapozott egymáshoz rendeltséget föltételezve a ~ lényegét az alanynak a tárgyhoz hasonulásában látja. - E folyamat a tárgy lelki hasonmásának, az ismeretképnek (species, similitudo, intentio) a kialakításával megy végbe. A „kép” nem a tárgy anyagi lenyomatát jelenti, hanem mint már Arisztotelész a naiv realizmussal szemben leszögezte, a tárgy →formájának →anyaga nélküli felvételét, utánképzését az alany részéről, mely magának az alanyon túli dolognak az ismeretét közvetíti. A ~ Tamás szerint is egyszerre szenvedőleges és cselekvő tevékenység. Az ember nem születik kész ismeretekkel a világra, hanem az ismeretet meg kell szereznie, amihez a kiindulás az érzéki tapasztalat. Viszont az ismeret kialakítása lelki öntevékenység eredménye. - Az emberi elme eredeti magatartása a tárggyal szemben szenvedőleges, befogadó jellegű. Az eredetileg üres laphoz hasonló, szenvedőleges, megtermékenyülést váró értelem (intellectus possibilis) az érzékek közvetítésével jut ismerettartalomhoz (omnis cognitio incipit a sensu). A tárgy formáját annak anyaga nélkül híven felfogó érzékek adatai (species impressa) a központi érzékben tudatossá válván, a képzelet kialakítja a képzetet (phantasma), a tárgy anyagi és egyedi vonásait feltüntető lelki képet. Ez az érzéki tartalom közvetlenül nem hathat a szellemi természetű értelemre, mert a tárgy csak az alany természetének megfelelő módon létezhetik abban. A közvetítő tényező, melynek hatóképességét a lelki élet egysége teszi érthetővé, a cselekvő v. termékenyítő értelem (intellectus agens), mely elménknek a szenvedőleges értelemtől különböző képessége. Ez az aktív erő fényhez hasonlóan átvilágítja a képzetet (illuminatio phantasmatis): az anyagi vonások homályban hagyásával előtünteti a képzetben burkoltan bennfoglalt szellemi tartalmat, a →lényeget. E tudattalan aktussal kialakított ismeretkép (species impressa) alkalmas arra, hogy a termékenyítést váró értelemre hasson. Az e hatás által működésbe jövő szenvedőleges értelem részéről tudatosan felfogott, mintegy a szóhoz hasonlóan kimondott szellemi ismeretkép (species expressa) a →fogalom (STh I, 84, 6).

Az elvonás fogalmi ismereteink tárgyi épségét, tartalmi eredetiségét érintetlenül hagyja. Jóllehet az egyedek kizárólagos léte mellett a fogalomban kifejezett egyetemesség mint ilyen (formaliter) elménk alkotása, azonban a fogalom alá tartozó dolgok lényegi azonosságában tárgyilag (fundamentaliter) meg van alapozva. Ha az ember ismereteiben csak a saját, alanyi lelki változásait fogná fel, nem a tárgyi világot, lehetetlen volna a tárgyi világ egyetemes és szükségszerű törv-eit megállapító →tudomány, s az →igazság és →tévedés megkülönböztetésének minden tárgyi alapja megszűnne. Mivel a ~ módja a megismerő létmódja szerint történik, ha a léleknek a testtel való benső egységét nem akarjuk hiábavalónak tekinteni, az emberi ismeretszerzés eredeti forrásának az elvonást kell tartanunk. Értelmi ismeretünk sajátos tárgya tehát az érzéki valók lényege. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ismeretünk kizárólag az anyagi valóságra korlátozódik. Ellenkezőleg, képesek vagyunk a valóság egész körét megismerni. Amennyiben működésük az anyagi világban megnyilvánul, →Isten és →lélek anyagtalan valóságok fogalmait is megszerezhetjük. De értelmünk érzéki létfeltételekhez kötöttsége miatt az érzékfeletti valókat sajátos lényegükben nem ismerhetjük meg. Róluk csak az érzéki vonások tagadásával szerzett analóg fogalmakat alkothatunk. Értelmi ismeretünk az egyedi vonásoktól függetlenített egyetemességre, a lényegre irányulván, az egyedeket csak a képzetben adott tárgyra történő ráeszmélés által, közvetett úton ismerhetjük meg. Testhez kötöttségénél fogva a lélek önmagát sem intuitíve, hanem aktusaiból következtetve ismeri meg. - Minthogy az ismeret tárgyát elvonás útján szerezzük, az elvonás fokának az arányában növekedik tudásunk egyetemessége. Ennek megfelelően állapítjuk meg az egyes tudományok helyét. Az egyedi tulajdonságoktól eltekint, de az egyetemes érzéki tulajdonságokat (mozgás, nyugalom, hő stb.) még fenntartja a →fizika, tárgya a változó lény. Az elvonás e fokán meghagyott valóságos mennyiségtől elvonatkoztat, de a mennyiséget logikai formájában megtartja a →matematika. Az anyagiság minden vonatkozásától eltekintve kizárólag a lét mint ilyen a →metafizika tárgya. - Az igazság a gondolat megegyezése a tárggyal önmagában: Veritas est adaequatio rei et intellectus. (De verit I, 1.; STh I, 16, l). Az igazságot az ítélet fejezi ki, mely a dolog létére vonatkozik. Igazságismeretünk biztos irányítói az észelvek (prima principia), a közvetlenül felismert s éppen ezért már nem bizonyítható alapelvek. Legelső ismeretünkre, a határozatlan létfogalomra ráeszmélve, értelmünk veleszületett készségénél fogva minden nehézség nélkül megállapítja a nemlétnek e tartalommal való összeegyeztethetetlenségét, vagyis az ellentmondás elvét. Ez az intuitíve tett belátás alapja és végső igazoló tényezője minden további ismeretünknek. Hasonló könnyedséggel alakítjuk ki a többi analitikus elveket is (azonosság, okság). Mivel az észelvek tudatosítására késztető tartalom nem alanyi alkotás, hanem szenvedőlegesen felfogott tárgyi tartalom, az észelvek tárgyi értékűek, nemcsak a gondolkodás, hanem egyszersmind a lét egyetemes és szükségszerű törv-eit is képviselik. - A lét és a gondolkodás rendje közti megegyezés végeredményben a lényegek változhatatlan léttartalmán alapul. Ezek ugyanis az örök isteni eszme változhatatlan megvalósulásai. Értelmünk a teremtetlen isteni fényhez való hasonlóságánál fogva (quaedam participata similitudo luminis increati, I, 84, 5) a lényeg felfogására van rendelve, s az ismeret biztonságát irányító észelvek lehetővé teszik részére a valóság adatai közti viszonyok, összefüggések felfogását, örökérvényű (in rationibus aeternis) ismeret megszerzését (De verit. X, 6, 6). Szt Tamás realizmusa szerint tehát értelmünk nem mértéke az igazságnak, hanem mértékelt (mensuratus et non mensurans). Az igazság birtokába az őt mértéklő tárgyi világ (mensura mensurata) által jut, mely utóbbi mértékadó tényezője az isteni értelem, az első, más által meg nem határozott mérték. Ily módon találja meg Szt Tamás arisztotelikus kiindulású ismerettana az ismeret végső előfeltételei tekintetében Szt Ágoston platonizmusával a kapcsolatot. - →Duns Scotus a ~ben hangsúlyozza az értelem aktivitását, melyet szerinte mind a megvilágítás elmélete, mind a tomista elmélet egyaránt veszélyeztet. A ~ nem szenvedőleges folyamat, hanem aktív élettevékenység. Tárgy és alany mint rész-okok (activum partiale), együtt hozzák létre az ismeretet. A két létesítő ok közül az alany a főok, ezért ugyanazt a tárgyat különböző lények (emberek, tiszta szellemek) különböző módon ismerik meg. A ~ kétféle módja az →intuíció és az →elvonatkoztatás. - Az arisztotelészi-tomista hagyomány szerint az ált-at sem indukció, sem intuíció, hanem elvonatkoztatás révén alakítja ki a cselekvő értelem a lét egészének fényében. Az így nyert kép nem maga a →lényeg minden tökéletességével, de annak mása, a lényegiség. Az ált. (→univerzáliák) az egyes dolgokban valóságosan jelen van. Az ítélet a lényegiség és az ittlét szintézise, mikor kimondjuk: valami ez és ez (van). Így a ~ a dolog és az értelem egybevágósága, logikailag pedig: az igazság konkretizálása. A ~ „ontikus” (létbeli) lehetősége azon alapszik, hogy a létező és lényege (= ontikus igazság) és a lét egyaránt nyitott (= transzcendentális igazság), és ugyanígy a szellem is, mind önmaga, mind a megismerhető dolgok felé. Bár megismerő és a megismert lét fokban különbözik, a lényegmegragadásban mégis érintkezik, sőt azonos egymással, hiszen ez a találkozás a léten belül történik. Így, amikor az alany valamit megismer, ezen a „másik”-on keresztül önmagához tér vissza (reditio completa), a ~ben saját lehetőségeit teszi teljesebbé. Amikor a „dolgot önmagában” (→Ding an sich) megismerjük, ezzel nem deformáljuk (mint azt Kant vélte, hogy ti. „jelenség”-gé, „tárgy”-gyá alacsonyítjuk), mert ez az átemelés a dolgok nyitottságából adódik, a létezők számára is tökéletesedést jelent.

Az ember és a létezők között a tapasztalás hídja ível át, az emberi ~ ebben tér el az isteni ~től: bár vannak a priori föltételei is, ugyanakkor nem kerülheti el a diszkurzivitást, az araszolva-haladást és ami ezzel együtt jár: a ~ történelmiségét, időhöz-kötöttségét. - Ami a ~ fokozatait illeti, legbensőségesebb formája a tapasztalás, mely v. a külső adottságokra, v. belső lelki élményekre irányul. Az emlékezet és a fantázia munkájához viszonyítva a tapasztalás jellemzője, hogy a „tárgy” közvetlenül „jelen van”. Tágabb értelemben akkor is tapasztalásról beszélünk, ha már nem konkrét tárgyakra gondolunk, hanem jelenségek egész sorozatára, melyekből valamilyen teljesebb kép bontakozik ki. Ez a fajta ~ főleg a természettudományok sajátja. A tapasztaláson nyugszik, de lényegi jegyeket tár föl a szoros értelemben vett tudás. Irányulhat a dolgok „így-lété”-re (lényegek) és „itt-lété”-re (létezés). Aszerint aztán, hogy fiz., tört., bölcs., lélektani síkon elemzi a lényegi összefüggéseket, különböző tud-os ~i módszerekről beszélhetünk. A tudományok egy-egy ~i terület alapszerkezetét, okait, összefüggésrendszerét dolgozzák föl. -

2. A Szentírásban a héb., akkád, szír és arab nyelvben, valamint a LXX-ban gyakran a nemi egyesülést is jelenti; ez a gör-ben csak szemitizmusként ismert jelentés számos bibliafordításba átkerült, és még a modern bibliaford-okban is föllelhető. A cselekvő alany rendszerint a ffi (Ter 1,17; Mt 1,25 stb.); természetellenes formában is (Ter 19,5; Bír 19,22), de olykor lehet a nő is (pl. 11,39; Jud 16,22; Lk 1,34). Ez a nyelvhasználat nem annyira onnan érthető, hogy a ffi először a nemi aktus alkalmával láthatta (= ismerhette meg) a menyasszonya ill. a felesége arcát; sokkal inkább azzal magyarázható, ahogyan a bibliai-szemita gondolkodásmód a ~t értelmezte. A gör. (elvont) ~sel szemben a bibliai felfogás személyes kapcsolatot tételez fel ~ címén a cselekvő és a cselekvés tárgya között, így az ismerést, ~t a megtapasztalás, érzékelés, megragadás fogalmi körébe vonja. Ez teszi érthetővé azt is, hogy a jogi nyelvben a ~ 'szövetségesként elismerni' (vö. Oz 13,4; Ám 3,2). -

3. A lelki életben a ~ Isten ~e (→istenismeret). A Szt Ágostonra és Aquinói Szt Tamásra épülő teol. különbséget tesz a természetes, a természetfölötti és a misztikus istenismeret között. - a) Isten természetes ~ét az érzékszervek határozzák meg. A szemével, fülével, stb. érzékelheti az ember a világot, és mint értelmes lény megláthatja benne „Isten lábnyomát” (Bölcs 13; Róm 1,20). A szem és a fül a lélek természetes kapui a Szentírásban őrzött és az Egyh. által hirdetett isteni kinyilatkoztatás befogadására. - b) Természetfölötti istenismereten (nem szigorúan teol., hanem a modern transzpszichikai v. érzéken kívüli értelemben) azt a tapasztalatot értik, mely a lélek belső érzékeivel isteni igazságokat tud közölni. Ezek az igazságok nem kívülről jönnek, hanem a Lélek közlései a szemlélődésben v. hallható sugalmazásként. A lelkiélet mesterei általában megegyeznek abban, hogy az ilyen természetfölötti módon nem magát Istent ismerik meg, hanem egyik küldöttét, egy teremtett értelmes lényt - angyalokat, a Szűzanyát, szenteket v. a földön élő embereket, akik önmagukról adnak hírt v. Isten üzenetét közvetítik. Az ilyen ismeretek gonosz szellemektől (ördögöktől v. emberektől) is származhatnak és istenellenes mondanivalót tartalmazhatnak. Ezért az ilyen ismereteket mindig össze kell vetni a Szentírás és az Egyh. tanításával (→magánkinyilatkoztatás). - c) A misztikus ~mód nem külső v. belső érzékszervek közvetítésével történik, hanem Isten közvetlenül „megérinti” a lélek személyes magvát, a lélek szubsztanciáját. Isten örök, boldogító színelátásától ez a ~i mód abban különbözik, hogy nem Istent, hanem a saját emberi természetét tapasztalja meg az ember, a maga legmélyebb valóságában. Olyannak ismeri meg, mint amit Isten lényegileg átformált, az Ő természetében való részesedés által. A misztikus ~ ezért mindig „homályos”, a tapasztalatot nem lehet megfelelő fogalmakba önteni, de a lélek „tudja”, hogy nem csupán Isten „nyomait” látta, v. Isten „üzenetét” hallotta, hanem Isten lényegét érinti.  G.F.-**

Kecskés 1943:123, 246, 250, 259. - LThK II:1000. - BL:1202. - Schütz 1993:255.