kereszténység: 1. →vallás, a Jézus Krisztustól származó vallási örökség. A ~ a vallásos hitet Jézus Krisztusra építi, abban a meggyőződésben, hogy Ő tanításával, csodáival, jövendöléseivel, kereszthalálával és föltámadásával elégségesen igazolta termfölötti küldetését. - 2. közösség, a Jézus Krisztust Isten Fiának és Megváltónak valló emberek összessége. Hozzá tartoznak mindazok a népek, egyházak és egyházi közösségek, amelyek az újszövetségi Szentírás alapján elfogadják Jézust Isten Fiának, bár a tanítás részleteiben különbség van köztük. -

I. A ~ és más vallási közösségek. A fundamentális teológia (→alapvető hittan) elhatárolja a ~et a nem Krisztustól eredő vallásoktól, és pozitív módon igazolja a ~ krisztusi eredetét. A →dogmatika tárgya, hogy a Krisztus által hozott üdvösség hogyan realizálódik az →Egyházban, ill. a tört. ~ben. A ker. közösségek megítélésénél a döntő kérdés, hogy a →kinyilatkoztatás teljessége megvan-e az illető egyh-ban. Csak ilyen értelemben beszélhetünk a ~ről mint abszolút vallásról, és csak az a ker. egyh. követelheti magának ezt a címet, amely a kinyilatkoztatás teljességét hordozza, mégpedig úgy, hogy a tört. folyamán nem változtatta meg. A ~ nemcsak tanítás, nemcsak tantételek v. erkölcsi követelmények összessége, hanem →kegyelmi rend is, amely az embert megszenteli és képesíti az üdvösség elérésére. A teljességhez tehát a Krisztus által hozott kegyelmi eszközök (→szentségek) is hozzátartoznak. - Jézus Krisztus konkrét →Egyházat alapított: tanítással, szervezettel, istentiszt-tel, erkölcsi beállítottsággal és határozott küldetéssel, és ez a kat. egyh. - A kat. egyh. szerint a →Szentírás és a →hagyomány őrizte meg a maga teljességében mindazt, amit Krisztus az ap-oknak átadott. Ezért a ~ lényegét a Szentírásból úgy kell levezetni, ahogy azt az Egyh. a maga életével bemutatta. - A legtöbb ker. egyh. azonban csak a Szentírást veszi alapul, s ezt értelmezi újabb és újabb szempontok szerint. Ezért is lehetetlen a ~ről olyan meghatározást adni, amely kimerítő lenne, s amelyet mindenki elfogad. Az Egyh. élő szervezet, melynek tört. kibontakozása van, Krisztus maga is utalt erre a fejlődésre. Ezért a ~be nemcsak az a mag tartozik bele, ami ott volt Jézus kijelentéseiben, hanem mindaz, ami belőle akár tanításban, akár szervezetben kibontakozott. Az ilyen bontakozás mindig dialektikus úton megy végbe; az →eretnekségek is hozzájárultak azzal, hogy rákényszerítették a →tanítóhivatalt és a teológusokat a kérdések teljes összefüggésének tisztázására. - Amikor a ~ lényegéről beszélünk, már föltételezünk valamilyen normát, és ahhoz mérjük a tört. egyh-akat. E normát a vizsgálódók kritikai beállítottsága v. vallási hite határozza meg. Kívülről az keresi a ~ lényegét, aki maga nem hisz, a ~et csak tört. jelenségnek fogja föl, s úgy próbál eligazodni a különféle megnyilatkozások között; belülről az, aki hisz Krisztusban és a konkrét egyh-at vezeti vissza Krisztushoz. Akik kívülről vizsgálták, azok is föltehettek olyan kérdéseket, amelyek a hívőnek is problémái lehetnek. Befolyásolhatja őket az emberi term-ről v. a vallásos jelenségekről vallott fölfogás. Ezért nem csoda, ha az egész kérdéskomplexum éppen a →felvilágosodás és a →racionalizmus hatása alatt keletkezett. Azonban legtöbbször megvolt bennük a szándék, hogy a ~ből kimagyarázzák a misztériumot és a termfölöttiséget (→modernizmus, →reformkatolicizmus). A hit titkait a lélektani szimbólumok világába sorolták v. a →mítosz maradékának tekintették. -

II. A ~ kívülről nézve. 1. A ~ egyetemessége. A ~ lehet egyetemes vallás anélkül, hogy történetiségét meg kellene tagadni, sőt azzal az igénnyel lépett föl, hogy abszolút vallás legyen, mivel teljesen kifejezi Isten és az ember viszonyát, az emberi lét értelmét és célját, erkölcsiségének mértéke is Isten akarata. Csak az ilyen vallás adhat választ minden kor emberének lelki igényeire. Mivel a norma mindig a kinyilatkoztatás, azért a ~ben állandóan benne van a fölhívás, hogy arra visszatekintsen és ahhoz igazodjék. Itt a megújulás mindig belülről jöhet, maga a vallási berendezkedés követeli ezt, nem úgy, mint a term-es vallásoknál, ahol a reform mindig az egyének elgondolásának a következménye. A ~ben nem az alaptételeket, a hitet és a kegyelmi rendet kell reformálni, hanem annak emberi átélését. A kinyilatkoztatásból kiindulva a ~ kezdettől fogva úgy tekinti magát, mint az emberiség vallását és az egész ember vallását. Nem kötötte magát egyetlen néphez, fajhoz v. nyelvhez, nem a vallási tudat egyik megjelenési formája, hanem a vallás kifejeződése; nem valamilyen kor v. terület, hanem az ember örök igényét akarja kielégíteni, az üdvösséget. Világvallás jellegében nem akadályozzák olyan tér- és időbeli kötöttségek, mint a kultuszközpont, áldozatbemutatási és rituális formák, amelyeket túlhalad az idő. Lényegi megnyilatkozása mindig a „lélekben és igazságban való imádás”. -

2. A ~ műveltséget teremtő vallás. A termfölötti tartalom kifejezésre törekszik, márpedig a termfölöttit minden időben és minden helyen ki lehet fejezni. A vallási formákban megvan a fejlődés lehetősége, sőt követelik a magasabb, teljesebb kifejezési módot. Így a →hit követelte a tudományos megértést és a művészi kifejezést, s az élet fő törv-évé tette a →szeretetet és →igazságosságot, amit minden körülmény között lehet és kell gyakorolni. -

3. A ~ kinyilatkoztatott vallás maradt, akkor is, ha az Istenről, a világról és az emberről szóló tanítása ésszel is megközelíthető. A kinyilatkoztatást tört-ileg rögzíti a próféták és Jézus Krisztus személyében, s azt úgy hirdeti, mint Isten személyes beavatkozását és közeledését, mégpedig azzal a célzattal, hogy az üdvösséget megvalósítsa. Így a ~ az üdvösség vallása is akar lenni. A hitbeli meggyőződés az, hogy Jézus Krisztus személyét nem lehet a tört. előzményekből levezetni. Benne a második isteni személy, a →Fiú testesült meg, s ezért is követelt az embertől teljes hitet és föltétlen követést. Őbenne a kinyilatkoztatás teljessége jelent meg: az ember mindent megkapott, ami szükséges az üdvösségre és ami az →Isten országát egyáltalán kifejezheti a földi keretek között. Biztosított arról is, hogy Isten minden ember üdvét akarja, s kegyelme jelen is van mindenki számára, csak föl kell használni. -

4. A ~ dogmatikus vallás. Az isteni közeledést emberi fogalmakkal és jelekkel ki lehet fejezni, s ezek a kifejezések tartalmazzák is Isten kitárulását. Az emberi kifejezés mindig hiányos, egyoldalú, de a →dogma állító értelemben mindig igaz, s mivel hitigazságot fejez ki, nem marad elméleti igazság, hanem valóban kapcsolatba hozza az embert a magát közlő Istennel, aki egyúttal teremtményét föl akarja emelni saját életközösségébe. Ezen a téren a →dogmafejlődés is elárulja egy transzcendens hatalom működését: az egyes igazságok között kapcsolatot teremt, jelentésüket kölcsönösen elmélyíti, s így lehetővé teszi annak meglátását, hogy az üdvrend mennyire a személyes Isten kitárulása a világ felé. A ~nek tehát megvan a megfogalmazott tanítása, amit az isteni jótállással működő tanítóhiv. tesz lehetővé. Ezzel az Egyh. megkülönbözteti magát azoktól a vallásoktól, amelyek lemondanak arról, hogy a →numinózum kultikus megélése fölé emelkedjenek, de azoktól a vallásoktól és →életfilozófiáktól is, amelyek szkeptikus módon úgy gondolják, hogy az abszolútum akkor is jelen van és törődik az ember sorsával, ha őt csak a maga névtelenségében, általánosságban tisztelik. -

5. A ~ eszkatologikus vallás is, amely a jelen történést azért veszi komolyan, mert hisz a túlvilágban. Ez először azt jelenti, hogy magát tartja a vallás utolsó és felülmúlhatatlan formájának, vagyis nem a →jövő egy lépcsője, hanem a végső idő kiteljesedése. Úgy éli meg magát, mint vándorló Egyh., amely úton van az örök haza felé, ahol már megszűnik az időlegesség. Ezért szükségszerűen relativizálja környezetét: a →világot, a →fejlődést, a →műveltséget, a tört-et. Ellene mond minden abszolutizálásnak a világban. A világnak ez az alakja elmúlik, de ez az élet mégis jelentős abban az értelemben, hogy csak rajta keresztül, helyes felhasználásával lehet elérni az örök életet. A műveltségnek, a technikának, a haladásnak, a tört-nek akkor van igazi értelme, ha segíti az embert kibontakozásában, ha megvalósul benne az igazságosság és a szeretet s az Isten előtti hódolat. -

6. A ~ integrális vallás olyan értelemben, hogy végső nagy egységbe fogja össze a való világot. Állandó felhívás az emberiség egységére és üdvösségére, s ezt a maga hitében, szervezetében, életközösségében be is kell mutatnia. Azt tükrözi, hogy Isten megváltó és üdvözítő kegyelme jelen van a világban és célhoz vezeti. Ebbe az irányba kell a hívőnek a maga munkáját, törekvését beállítani. A ~ nem maradhat érzelmi vallás.

III. A ~ belülről nézve. 1. A dogmatikai önértelmezés abból indul ki, hogy Isten abszolút transzcendens, de szabadon meghirdette az üdvösség rendjét, s azt a tört-ben valósítja meg. Ezért a ~ úgy tekinti magát, mint Isten szavának és akaratának közvetítőjét a világban. Azt képviseli, hogy az üdvösséget és az örök életet a feltámadt Krisztus már megvalósította és jelenvalóvá tette, s az ember azt az Egyh-on keresztül elérheti. A ker. vallásban tehát kapcsolatba kerülünk az abszolút misztériummal, a →Szentháromság életével. Isten kitárulása adva van minden ember felé a →kegyelemben. Ezt éppen a látható, intézményes ~ hirdeti, sőt a ~ ennek az üdvözítő kitárulásnak az intézményesítése. Benne van az új és örök →szövetség és Isten irgalmas elkötelezettsége. A Fiú megtestesülése bizonyítéka annak, hogy a teremtett ember részesülhet Isten életében és megérkezhet Hozzá. Isten éppen Jézus emberségében mondta ki magát maradék nélkül. Jelezte, hogy az emberi élet alkalmas az Isten hordozására. Jézus földi élete az örök isteni élet vetülete. Megvalósult benne a Fiúnak az Atya iránt való szeretete, s ez mutatja, hogy a földi élet rá van állítva az üdvösség útjára. A →föltámadás igazolja, hogy a →halál ellen is van orvosság. Mindezt még kiemeli az, hogy Isten a bűnös emberiség közé jött, Krisztus elvette a világ bűneit, s ezzel biztosított, hogy a gyarlóság nem lehet akadálya az üdvösségnek, mert megkapta orvoslását. Az Egyh. ennek az irgalomnak a hirdetője és megvalósítója: hatalmat kapott a bűnök megbocsátására és a gyógyító kegyelem közvetítésére. Ennek alapján a ~ az ember méltóságát hirdeti, nemcsak mint Isten képmásáét, hanem mint Isten gyermekéét és örököséét. -

2. A történetiség tudata hozzátartozik a ~hez. A kinyilatkoztatás tört-ileg igazolható, s annak →emlékezete (anamnézis) él az Egyh-ban, amely várja a tört. befejeződését, Krisztus második eljövetelét és az ítéletet (→parúzia). Ezért beszélhetünk történelem-teol-ról is. Az →egyháztörténelem nem azonos a →vallástörténettel, hanem a →teológia körébe tartozik, mert a termfölötti erők jelenlétét és hatását is figyelembe veszi: Isten szavának hirdetését, meghallását és a kegyelem felhasználását. De az Egyh. tört-ében jelen van az ember egész természetével, →erényeivel és hibáival (→vícium) együtt. Ugyanakkor Isten megtartja abszolút uralmát a világ fölött. A ~ szükségszerűen a →küzdő Egyház és a →szenvedő Egyház képében mutatkozik meg, s az erények gyakorlása és a →tanúságtétel így éri el teljességét. Csak Krisztus napja, az →utolsó ítélet hozza meg a szétválasztást. Ebben a történésben benne van az egyének kibontakozása is, hiszen Isten országa itt a Földön az egyénekben alakul ki, nem külső szociális, kulturális formában. Ezért látni kell az egyének →megtérését, az erények gyakorlását, a vallásosság formáit és a tanúságtétel módozatait is. Az Egyh. egészét tekintve meg kell látni, hogyan lett világvallás, hogyan tárult ki a népek, a műveltségek, szellemi áramlatok befogadására, ill. hogyan adott választ az új kérdésekre a kinyilatkoztatás alapján.

3. A ~ és a politikai hatalom. A ~ tört-éhez tartozik a pol. hatalmakkal való kapcsolat is, hiszen az Egyh. tagjai egyúttal állampolgárok is (→egyház és állam). Ennek is több módja lehet, és Nagy →Konstantin idejétől kezdve különböző formákban mutatkozik meg. A ~ nem szívódhat föl az állam és a társad. életében. Mindig meg kell őriznie termfölöttiségét, sajátos célját, feladatát és a túlvilági üdvösségre való beállítottságát. Krisztus országa nem e világból való, még ha ebben a világban is van. Képviselnie kell Isten jogait, a neki kijáró tiszt-et, gyakorlattá kell tennie parancsait, főleg a felebaráti szeretetet, amely követeli az igazságosságot, az ember jogainak tiszt-ben tartását és a gyengék védelmét. A szeretet parancsa azonban követeli a technika, a műveltség és a civilizáció olyan fejlesztését is, amely lehetővé teszi az emberhez méltó életet a családok és az egyének számára. Ezért a ~nek termfölötti célja mellett feladata az is, hogy segítsen minden törekvést, amely a földi életet elviselhetővé és emelkedetté teszi. Az állam és az Egyh. kapcsolatában adódhatnak túlkapások, félreértések, súrlódások, hiszen az ember minden eszmény képviseletében hajlamos ilyenekre, de a jóakaratnak és az igazságosságnak kell felülkerekedni. A ~ csak ezzel a magatartással bizonyíthatja, hogy az üdvösség tört-e benne van az egyetemes emberi tört-ben, s hogy ez az élet minden ember számára az üdvösség megvalósulásának színtere.

IV. A ~ abszolút igénye. A megállapítás, hogy a ~ „abszolút vallás”, →Hegelig vezethető vissza. Szerinte az abszolút szellem 3 formában valósul meg: a →művészetben, a vallásban és a →filozófiában. A vallás a magába tekintő, magához igazodó szellem eszméje, az abszolút szellem öntudata. Hegel a term-es és individualisztikus vallásokkal szemben mondja a ~et abszolút vallásnak: benne van minden vallás lényege, hiszen az Isten és ember kapcsolata, az ember önmegvalósításának lehetősége, azonossága az Istenemberben kifejeződött. Az abszolútság és az abszolút igény ezeket a szempontokat öleli föl: a nem relatív valóságot, ami mégis vonatkozást teremt; a föltétlen valóságot, amely minden mást relatívvá tesz; s végül a korlátozás nélküli egyetemesen érvényes valóságot, amely elég önmagának. - Később úgy látták, hogy e hegeli elgondolás nem alkalmazható a ~re. A vallástörténet azt hangoztatta, hogy a ~ sok idegen vallásos elemet vett föl magába; a →vallásfenomenológia azt állította, hogy a ~ csak egy módja az ember megvalósulásának. Mások úgy gondolták, hogy a ~nek nem szabad az abszolút vallás igényével fellépnie, ha egyáltalán tört. vallás akar lenni, elégedjék meg azzal, hogy a többi vallás magaslatát és konvergencia-pontját jelenti. Ismét mások arra mutattak rá, hogy milyen nagy szociológiai erők működnek a primitív vallásokban is, tehát az abszolút vallás megjelölés nem helytálló, annál inkább, mert egyes fil. elgondolás szerint a konkrét →lét és az abszolútság kizárja egymást. - Ennek ellenére az abszolút igénynek van jogosultsága. A ~ nemcsak a vallás tökéletes formája, a vallásos jelenségek konvergenciája és a szellemi értékek magaslata, hanem kizárólagos és egyetemes igényt hordoz. Úgy értelmezi magát, mint Isten önkinyilatkoztatását Krisztusban. Ő az út, az igazság, az élet, ő a Fiú, az Atya képmása, ő az egyetlen közvetítő, a teremtés feje. Egyáltalán nem lehetséges nagyobb kinyilatkoztatás, mint a Fiú emberré levése, és nincs nagyobb üdvözítő tett, mint amit Krisztus végbevitt. Nincs nagyobb kegyelem, mint amit a Szentlélek elküldésével tőle kaptunk. A ~ egyszerisége, különlegessége, utolérhetetlensége ezen alapszik. Krisztusban ui. minden változó, ideigvaló és relatív valóság föl lett véve az Isten személyes egységébe és életközösségbe anélkül, hogy teremtményi jellegét elvesztette volna. A ~ által hordozott abszolútság a fölvétel, az elfogadás abszolútsága. Nem lehet nagyobb kegyet és magasabb célt elgondolni a teremtmény számára, mint amit az üdvösség hirdet. Ahogy Krisztus embersége változás nélkül fölvételt nyert az isteni személy egységébe (→hüposztatikus egység), úgy a teremtmény is a maga teremtményi jellegével jut el az örök célra, a végtelen javak birtoklására. - Az abszolútság igénye nem akadályozza a ~et abban, hogy más vallások létét is elismerje és a bennük levő értékeket megbecsülje. Először is a kinyilatkoztatás fokozatosan ment végbe, ezért pl. az ósz-i vallás is igaz vallás volt, bár nem állhatott elő abszolút igénnyel. A kinyilatkoztatás az ember részéről föltételezi a fölismerést, és ebben fokozatok lehetnek. Aki nem jutott el az abszolút igazság fölismerésére, annak kötelessége a relatív igazságokhoz ragaszkodni. A vallásos élmény keresése, a transzcendencia vágya és a →végső cél felé való irányulás benne él az ember szellemiségében, és ezért az abszolút igazságnak a ~en keresztül egyre jobban meg kell mutatkoznia, hogy egyetemesen elfogadható legyen. G.F.

Schmaus, M.: Vom Wesen des Christentums. 1949. - LThK I:71; II:1100.