Szentháromság (lat. Trinitas Sancta): az egy, élő és igaz Isten misztériuma: Atya, Fiú és Szentlélek, három személy egyetlen lényegben. A →lét szempontjából mindenek kezdete, az ősforrás, az Alfa, ugyanakkor a vég is, mindenek célja, beteljesedése, az Ómega. A →megismerés szempontjából abszolút misztérium: teremtett lény számára kimerítően soha meg nem ismerhető. A ~ a kereszténység központi →hittétele, mert Isten a →kinyilatkoztatásban ezt mondta ki magáról mint legbensőbb igazságot, s ebben benne van belső életének kitárulása is az ember felé. A többi misztériumnak is ez az alapja, hiszen pl. nélküle a →megtestesülés sem lenne érthető. - 1. A ~ misztériumának teol. értelmezésénél alapjában figyelembe kell venni a következőket: a) Negatíve tudnunk kell, hogy a ~ titkához nem vezet út a →vallástörténetből. Igaz, több vallásban mutatkoznak hármasságok, de azok az istenségek hármas csoportjai v. a term-ben található hármasság utánzatai. Ugyanígy nem vezet a ~hoz út a →filozófiából sem. A ~ nem a lét dialektikus magyarázata, ahogy a →német idealizmus próbálkozott (tézis, antitézis, szintézis). E →dialektika már a háromság titkából kiinduló fil. eszmefuttatás volt. - b) Pozitíve azt kell tudnunk, hogy a ~ kinyilatkoztatásával Isten a maga legbensőbb létmódját tárta föl az ember előtt, s ezzel megkaptuk a kinyilatkoztatás teljességét. Isten feltárta a maga páratlan életét, ahogyan örök létében valóságosan él. A ~ tehát nem példabeszéd: az →Atya, a →Fiú és a →Szentlélek három valóságos →személy; egymástól különböznek, de úgy, hogy lényegük egy és oszthatatlan marad. A különbséget a →reláció, a személyes kapcsolat adja meg, nem a létbeli különbözőség. Isten azzal tárta föl atyaságát, hogy elküldte a vele egylényegű Fiút és az ugyancsak egylényegű Szentlelket. - Szem előtt kell tartanunk, hogy Isten a maga ~ voltát nem csak szóban közölte, nem puszta verbális magyarázatot adott róla, hanem üdvtört. folyamatban és eseményekben mutatta meg. E folyamat kezdete az ósz-i kinyilatkoztatás, beteljesedése Jézus Krisztus. Az ÓSz-ben Isten úgy mutatkozott meg, mint abszolút transzcendens örök szellem, mint teremtő, mint a tört. ura és az erkölcsi élet bírája. De éppen transzcendenciája miatt csak jelképekben közeledhetett az emberhez. Ilyen jelképek: Jahve angyala, Isten lelke, szó, bölcsesség, messiás. Isten lelke képviseli a teremtő erőt, amit szava hajt végre, s amit bölcsessége vezet. Ezek néha már megszemélyesítve is előfordulnak, de azért az ósz-i kinyilatkoztatás alapján még gondolni sem lehetett a ~ titkára. Csak az ÚSz-ből visszatekintve látjuk, hogy volt bizonyos hasonlatosság az ottani megszemélyesítések és a valódi személyek között. - A ~ titkának kinyilatkoztatása az úsz-i üdvrendben történt meg. A kiinduló pont a szövetségek Istene, aki egy és mindenható. Jézus Krisztus Őt nevezi Atyának, aki neki különleges módon atyja, de atyaságát kiterjeszti az emberekre is. A döntő újdonság az, hogy Jézus ezzel az Atyával szemben úgy viselkedik, mint a Fiú, aki ismeri őt, tőle jött, tőle kapta tudását és hatalmát, életével őt dicsőíti meg, s olyan szoros egységben van vele, hogy egynek mondhatja vele magát. Saját istenségét azzal igazolja, hogy föléje helyezi magát az ósz-i törv-nek, csodákat tesz, bűnöket bocsát meg, hitet követel és mint törv-hozó saját nevében beszél: „én mondom... én vagyok". - A Szentlélek istenségét is kifejezetten tanítja az ÚSz. Ő nem valamilyen isteni erő, amely lélekben működik, hanem mint Isten Lelke, ő fejezi ki Istent, mint a mi üdvösségünket (Lk 4,18; Tit 3,5; 1Kor 12,4). Őt a Fiú küldi az Atyától v. az Atya küldi a Fiú nevében (Jn 14,26; 15,26), neki tehát mindkettőhöz személyes kapcsolata van, s léte belenyúlik az örökkévalóságba. Vagyis a Fiú és a Szentlélek földi megjelenése előtt létezett (praeegzisztencia). Isten tehát örök létében ~. Erre utalnak azok a szentírási helyek, amelyek az egy Isten valóságának fönntartása mellett a 3 személyt egymás mellett említik, mint létező és működő valóságot (Mt 26,19; Lk 24,49; Jn 14,16; 15,26; 16,7-10; ApCsel 2,37; Róm 5,1-5; 1Kor 12,3-10; 2Kor 13,13; Gal 4,6 stb.). Az ÚSz maradék nélkül kifejezi az egyistenhitet (monoteizmus), és szemben áll mindenféle →politeizmussal, ugyanakkor a Fiú és a Szentlélek létét nem úgy állítja elénk, mint valami közbeeső, elmosódott fogalmat, hanem mint Isten igazi valóságát. Ebből látszik, hogy magát a fölfoghatatlan titkot akarja kifejezni. Isten a maga világfölöttiségében és teljességében úgy létezik, hogy benne sokkal több a létgazdagság, mint amit a teremtett rend kifejezhet. De utalások vannak arra, hogy mi egy a 3 személyben és mi a különböző. A Fiút határozottan megkülönbözteti a teremtménytől, a szolgától (Mk 12,1-12), ő az Isten örök Szava (Jn 1,1), teljes képe (2Kor 4,4; Kol 1,15), dicsőségének kisugárzása (Zsid 1,3). A Szentlélek olyan személy, akiben Isten szeretettel közli magát, azért ő az abszolút ajándék az ember számára (Róm 5,5; ApCsel 2,38). - 2. A dogmatika elénk tárja a misztérium teol. földolgozását. Az Egyh. és a teol. igyekezete az volt, hogy tartsa magát az ÚSz kijelentéseihez: egy Isten van, s ez az Isten Atya, Fiú, Szentlélek. A 3 név igazi személyes valóságot fejez ki. Olyan teol. megoldást kellett keresni, ahol megmarad az abszolút egység, de kifejezésre jut a személyek valóságos különbsége is. - 3. A ~-eretnekségek (téves értelmezési próbálkozások), vagy az egységet hangsúlyozták annyira, hogy a 3 személyből csak a név, ill. valamilyen megjelenési forma maradt (→modalizmus, →szabellianizmus, →patripasszionizmus); vagy a Fiú és a Szentlélek Atyaistennek való alárendeltségét hirdették (→monarchianizmus, →szubordinacionizmus); ismét mások kitértek a misztérium elől, s azt állították, hogy a Fiú és a Szentlélek csak teremtmény (→arianizmus). - 4. Az igaz értelmezés csak az lehetett, amely a misztériumon belül kereste az egységet és a hármasságot. Itt kétségtelenül nagy szerepet játszott az Atya és a Fiú neve, továbbá a Logosz (Szó, Ige), amelyek fölhívták a figyelmet arra, hogy különbséget kell tenni az abszolút lét és a relatív lét között. Isten maga az élet, a tevékenység, de benne semmi új nem keletkezik, ő nem változhat. De ha a Fiú az ő Szava, aki egy vele, akkor bizonyára saját magát mondta ki benne. Ebbe a szóba belefoglalta egész lényegét, hiszen mint végtelen szellem egészen ismeri és ki is mondhatja magát. A kimondott szó tehát vele egylényegű, őbenne marad, mégis szembenáll vele, mint a kimondott a kimondóval, mint a Fiú az Atyával. A személyeket tehát csak az eredetből fakadó szembenállás különbözteti meg, de maga az isteni term., a lényeg ezzel nem osztódik meg. Az Atya tehát úgy szüli a Fiút, hogy egész lényegét közli vele, nem pedig valamit ad önmagából. Istennek ehhez a belső életnyilvánulásához meg kellett találni a megfelelő kifejezést. Ami egy és közös a 3 személyben, az a →lényeg (gör. ouszia, lat. essentia) és a →természet (phüszisz, natura), ami pedig 3, az a →személy (hüposztaszisz, persona). Az Atya és a Fiú egylényegűségét 325: a →niceai zsinat mondta ki az →arianizmus ellen; a Szentlélek istenségét 381: az I. →konstantinápolyi zsinat mondta ki dogmaként. - Meg kell azonban jegyeznünk, hogy amikor a gör. atyák az egyes személyekre a hüposztaszisz szót alkalmazták, nem abban az értelemben tették, ahogy mi ma a személyt fölfogjuk. Mai fogalmunk szerint „a személy külön, zárt, öntudattal rendelkező egyed". Istenben azonban csak egy öntudat van, nem három, s ezt az egyet birtokolja az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Az Atya a maga atyai módján birtokolja, vagyis úgy, ahogy közli a Fiúval, a Fiú pedig úgy, ahogy az Atyától kapja a kimondásban ill. szellemi nemzésben, a Szentlélek pedig úgy, ahogy az Atya és a Fiú végtelen szeretetben egynek tudják magukat. A gör. hüposztaszisz tehát csak a valóságot, a másiktól való különbséget akarta jelenteni. Így a 3 személy, bár az eredetből folyó szembenállás miatt egymástól valóságosan különbözik, befelé mégis teljesen nyitott, hiszen ugyanaz a lényegük és egész isteni életük. Ezt a teol. úgy fejezte ki, hogy a személyek egymásban vannak és kölcsönösen áthatják egymást. Ahogy Krisztus mondja: „Amint te, Atyám bennem vagy s én benned..." (Jn 17,21). Azért ahol egy személy jelen van, ott van a másik is, s kifelé a 3 személy mint egyetlen ok működik (→perichorészisz). - 5. A személyek különbözőségét és egymáshoz való viszonyát a háromsági eredés magyarázza. A Fiú születik az Atyától, a Szentlélek pedig az Atyától és a Fiútól (v. az Atyától a Fiú által) származik. Hogy ilyen eredés van, azt az Atya és a Fiú neve mutatja. Az atyaság a nemzés megjelölése, a fiúság a születésé. A Szentlélek származására közelebbi adat nincs. A gör. genneszisz, 'nemzés' és az ekporeuszisz, 'származás' különbségét már a →kappadókiai atyák kifejtették és Szt Ágoston is ezt vette át. Az Atya az eredet nélküli ősprincípium az isteni életben, a Fiú tőle születik, de ezt a nemzést és születést az örök végtelen szellem változatlanságában kell elgondolnunk. Amennyiben a Fiú egyúttal a Szó, a →Logosz, az Atyától való születését a szó megfogalmazásának képében kell gondolni. Az Atya öröktől ismeri magát, semmi sincs lényegében, amit föl ne fogna, azért egyetlen örök Szóban ki tudja magát mondani, úgy, hogy a Szó őbenne marad és egészen őt tükrözi. Mégis ő a kimondó, a Fiú pedig a kimondott Szó. De mivel ez a kimondott Szó az Atya tökéletes képe és benne van az egész isteni lényeg, azért származását lehet születésnek mondani. Mivel a megismerés az értelem munkája, azért mondhatjuk, hogy a Fiú születése értelmi tevékenység útján jön létre. - A Szentlélek származására a Szentírás kevesebb adatot tartalmaz. Amikor azonban őt Léleknek és Szentnek nevezi és üdvrendi elküldésében ajándéknak mondja, ezzel utal arra, hogy az ő származását a másik szellemi képesség, az akarat működésében kell keresni. Az akarat nem képet hoz létre a megismert tárgyról, hanem birtokolni, szeretni akarja, mert értéknek, jónak tartja. Az Atya önmaga megismerésében kimondja magát, s ebben tükröződik az ő képe, azért végtelen szeretettel irányul rá, s a Fiú ugyanazzal a szeretettel tekint vissza az Atyára. Ez a kölcsönös szeretet egyetlen aktus, hiszen az Atya és a Fiú ugyanazt a lényeget birtokolja. A szeretet olyan eleven, hogy él mint személy, mint Szentlélek. Mivel a Szentírás a Szentlelket az Atya lelkének (Róm 8,9) és a Fiú lelkének mondja (Róm 8,10), azért mindkettővel megvan a származási kapcsolata. Azért mondhatjuk, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, de nem mint két elvtől, hanem mint egytől. Minden származás őselve az Atya, tőle származik elsődlegesen a Szentlélek is (Jn 15,26). Az Atya a nemzésben az egész lényegét átadja a Fiúnak, azért minden, ami az Atyáé, az a Fiúé is (Jn 16,15). Amikor az Atya a nemzésben saját lényegét közli a Fiúval, a lényegét úgy adja át, ahogy benne van a Szentlélek lehelése is. Az átadással sem a lényeg, sem a származtató képesség nem kétszereződik meg, ezért kell mondani, hogy a Szentlélek úgy származik az Atyától és a Fiútól, mint egyetlen életelvtől. Tehát semmi összetettség sincs benne, s ő is ugyanazt az egyetlen isteni lényeget birtokolja, mint az Atya és a Fiú, de a lehelés miatt megvan a származási szembeállás az Atyával és a Fiúval, azért különbözik tőlük. Innen magyarázható az is, hogy nincs több származás és nem is lehet. Isten a maga örök szellemi életgazdagságában ~, s ez az ő léttörvénye. Ahogy szükségszerűen létezik, úgy szükségszerűen ~ is, és ez őbenne az élet végtelen gazdagsága. A Szentlélek származásának módjában különbözik a Fiútól, azért tulajdoníthatunk neki már üdvrendi megnyilatkozást is. - 6. - A személyek valóságának megértéséhez még figyelmet kell szentelni a köztük levő relációnak, viszonynak. A teremtett dolgokban a viszony utólag keletkezik: egy ember apává válik, ha fia lesz, s ez az apaság járulék, nem azonos a lényeggel. Isten azonban nem volt előbb és nem utólag nemzette a Fiút, hanem öröktől fogva, ahogy szükségszerűen ismeri és kimondja magát. A ~ban az igazi titok az, hogy az Atyában a Fiúra vonatkozó reláció nem járulék, hanem befelé azonos a lényeggel. Itt tehát „létező relációval” találkozunk, s ebben áll a személyek valósága. Az atyaság mint reláció szembenéz a fiúsággal, tehát különbözik tőle, ugyanakkor egyik sem különbözik magától az isteni lényegtől, tehát a személyek különbözősége nem osztja meg az istenség egységét. Tehát az abszolút létnek és a relatív létnek csodálatos egységével és gazdagságával találkozunk, ami a teremtett világban nem fordul elő. Ez az abszolút szellem belső törv-e és létmódja, aki ismeri és szereti magát, s a 3 én szembenállása adja a benső öntudatot és boldogságot. Ezért Isten elég önmagának, s a teremtésben nem saját létének kiegészítése vezette, hanem inkább az, hogy megossza létét és boldogságát teremtményeivel, s így önmaga előtt is megdicsőüljön, mint irgalom és szeretet. - 7. Mo-on a hazai ~-kultusz virágzásáért sokat tettek a Spo-ból áttelepült →trinitáriusok (1693--1783: Pozsony, Illava, Óbuda, Eger, Sárospatak, Gyulafehérvár). Tp-aik mellett külön →Szentháromság Társulatot alapítottak, amelynek tagjai skapulárét viseltek, a →Szentháromság olvasójához hasonló olvasójuk volt. A rend emlékezetét és szakrális hatását Makkosmária búcsújáró hely őrzi, ahol a hívek a II. vh. idején fogságba esett családtagjaikért könyörögtek. - 8. Ikgr. A ~ ábrázolása (minden más témánál inkább) csak megközelítően, szimbolikus eszközökkel lehetséges, s így is szinte megoldhatatlan feladat a képzőműv. számára, mert egyszerre kell láthatóvá tennie az egységet és a háromságot. Bár kezdetben a teol-ok a félreérthetőség miatt szinte az összes ábrázolástípus ellen tiltakoztak, idővel a ~ is megjelent a műv-ekben, főként a 11-12. sz-tól. - A) Típusai: a) Egyalakos ~-ábrázolás a ravennai S. Michéle in Affricisco-tp. apszismozaikján Krisztus („Én és az Atya egy vagyunk” [Jn 10,30] fölirattal, ami az →arianizmus fölötti győzelemre is utal) és a Van Eyck testvérek genti oltárán az Atyaisten képe (St. Bavo-tp., 1426-32). - b) Három személy mint ~-kép a Ter 18,1-12-re utal: a 3 angyal látogatását Ábrahámnál már Szt Ágoston is a ~ előképeként értelmezte; a képtípus 440: a →Santa Maria Maggiore-bazilikában (430/40 k.) tűnt fel. Or. ikonfestők ebből alakították ki a Trojcának nevezett, 3 angyalt ábrázoló ~-képeiket (Rubljov, Moszkva, Tretyakov képtár, 15. sz. eleje). A Ny-i műv-ben 3 alakos ~-képtípus született a Ter 1,26 („teremtsünk”) ábrázolásából, az →angyali üdvözletből (→Atyaisten félalakja v. →Isten keze bocsátja ki a fénysugarat, melyen a Szentlélek galambja ereszkedik alá az égből, a gyermek Jézus kis alakja a kereszttel Mária fölött lebeg, v. a galamb hozza magával [Pavia, Certosa, kerengő]) és a →Mária megkoronázása témából; a 10. sz-tól az Atya égből kinyúló keze, a leereszkedő galamb és a megfeszített Krisztus v. a Bárány (Aachen, dómkincstár, feszület, 10. sz.). - c) A →három arc (trikephalosz) mint ~-kép ellen először az 1274. évi lateráni zsin-on, végérvényesen XIV. Benedek p. (ur. 1740-58) rendelkezésével tiltakozott a Tanítóhivatal, de csak az újkorban tűntek el teljesen (Bp., Alkantarai Szt Péter-tp., stallumán ma is látható. - d) A →kegyelem trónusa 12. sz: született ikgr-ját XIV. Benedek p. javasolta (1745) a ~ ábrázolására: trónszéken ül a tiarás Atya, ölében a keresztrefeszített Fiú, fölöttük galamb képében a Szentlélek. E típus →Szentháromság-oszlopokon is gyakori. - d) Az óker. bizánci és K-i egyházműv-ben gyakori szimbólum volt az etimászia, Isten trónusa, melyen az evang-os kv., a kereszt, a Bárány és a galamb van. - e) Mivel a ~ szimbólumai elsősorban a hármas számhoz kötöttek, misztériumának ábrázolására azok a geometriai hatású alkotások a legalkalmasabbnak, melyeket az eggyé váló három formaeleme határoz meg. A →háromszög önmagában is ~szimbólum. Többnyire azonban sugárzó Napot, az istenség archaikus jelképét keretezi, v. szemet fog közre, amely a mindeneket látó, megítélő, mégis gondviselő ~ egy Istenre emlékeztet (→Isten szeme). Ezen kívül ábrázolták a háromszöget Isten kezével v. nevével, a →tetragrammal, a Szentlélek galambjával; felhő- és sugárkoszorúba foglaltan a barokk oltárok koronája. A háromszög a →körrel együtt az isteni kozmikus harmónia jele. A 14. sz: Suso Henrik hatására lett a 3 koncentrikus v. egymásba kapcsolódó kör a ~ jelképe. Attrib-szerűen is megjelenik a ~ pl. Leander pp- (harcolt az ariánusok ellen) v. Mathai Szt János-képeken. - B) Mo-on. Alig van barokk tp-unk, amelynek homlokzatán, szószékén, oltárain a sugárzó nappal ábrázolt háromszög-szimbólum ne fordulna elő. Az egri minorita tp. előzékein a fadomborművek háromszögbe vésett szemet, ill. kagylót ábrázolnak (utóbbi Szt Ágoston legendájára utal: a tenger partján sétáló és a ~ titkán töprengő Ágoston előtt megjelent egy gyermek, aki egy kagylóval akarta a tenger vizét kimerni, ezzel figyelmeztetve a pp-öt az emberi megoldás reménytelenségére). A győri apátúrház (múz.) barokk épületének homlokzatáról a restaurálás során 1951: meggondolatlanul leverték a háromságszimbólumot és a felírást. Ilyen látható a szeged-felsővárosi tp. homlokzatán is. A háromszögbe foglalt sugárzó nap szakrális szimbóluma oltalmazó céllal került a házak homlokzatára, kapubejáratokra, s több vidéken egészen elnépiesedett, népműv. motívummá vált. A 19. sz: a fenyőfaintarziás díszítések nemcsak a kisebb utcaajtókon, kemencék előte néven emlegetett nyílászáró lapján, vízimalmokon is jelentkeztek. A díszítést szerényebb formában ismerik a szomszédos kat. népek: szl-ok, csehek, osztrákok is. - A geometrikus elv jellemzi a kk. néhány játékos jellegű szimbólumát is: a 3 halból, 3 körbefutó nyúlból v. emberből képzett háromszög; 3 oroszlán v. sas egy fejjel. Ha a 3 nyúl küllőszerűen helyezkedik el, fülük háromszögben ér össze, de önmagukban nézve mind a háromnak megvan mindkét füle (gyulafehérvári szegyh., lőcsei Jakab-tp. kk. kőfaragásain láthatók). A motívum barokk utóéletében eljutott a fazekasság formavilágába is, a Népr. Múz. 1700 k. készült, ismeretlen lelőhelyről származó korsaján és az egri múz. hasonló korú tálacskáját is díszíti. Egyik baranyai népi kerámiánkat forgóban elhelyezett 3 hal ékesíti. Az ábrázolásnak svájci megfelelői is vannak. Egy kolozsvári reneszánsz kapuzat (1571) kőkeretbe foglalt emblémáját 3 küllősen elhelyezett emberi alak tölti ki: egyik alak bal kézzel a mögötte lévőnek középpontba helyezett bal bokáját, jobb kézzel pedig az előtte lévőnek körkeret mentén fekvő jobb lábafejét fogja. Három küllősen elhelyezett falevél látható a soproni ferences ktor kápt-termének boltazati zárókövén (1400 k.); párhuzamul egy 19. sz. püspökbogádi paraszttálon. A kk. esztergomi kir. palotának egyik zárókövén és a felsőörsi prépsági tp. timpanonjának román domborművén föltűnő, tengerből kinövő, 3 feltartott ujj vsz. szintén ~ jelkép. - Veleméren a ~ot 3 koncentrikus kör jelképezi. A kk-ban a ~ot ábrázolták 1 palástban 3 egymás mellett ülő emberalakkal is (lőcsei minorita, továbbá Szt Jakab-tp. 14. sz. freskói). Az Atya kezében néha a világot jelképező alma, a Fiúéban kereszt, a Szentlélekében galamb. - Zsegra, Gömörrákos és Muraszombat kk. freskóin a ~ 3 összenőtt fejű, ill. arcú, egytestű alakban jelenik meg. A kegyelem oltára-típus szoborcsoportként szerepel a pozsonyi Szt Márton-szegyh. ÉK-i kapujának ívmezején (14. sz. eleje), Podolin, Deáki, Nagytótlak freskóin, a lőcsei Szt Jakab-tp. predellaképén (15. sz.), a nagyőri Mária-oltáron (15. sz.) és a Kálmáncsehi-kódex egy iniciáléján. - Az angyali üdvözlet mint ~-ábrázolás szép példái Székelyzsombor (1540), Almakerék és Gecelfalva képei: Almakerék tp-ának (1400 k.) kettős freskója egyik része az Angyali üdvözlet, a másik részen az Atya ölében a Fiú, kisgyermek alakjában, jobbjukon Gábor, aki a Szentlelket kijelenti; Gecelfalva freskóján Mária felé száll a Szentlélek galambja, az Atya pedig a Kisdedet nyújtja feléje. A rozsnyai szegyh. Mettertia-képén (1517) a Kisded fölött a Szentlélek galambja, a felhők között az Atya. - Alig van a 18. sz: épült tp-unk, amelyben a ~ oltárképével, freskójával, más tit-ú oltárormára helyezett ábrázolásával ne találkoznánk. Fontosabbak: Aszár, Bakonykoppány, Besztercebánya, Buda (Szt Anna-tp., 1772), Galambok (1801), Gyöngyös (Erzsébet-tp.), Jászdózsa, Kenyeri (1779), Komárom, Kopócsapáti, Lenti, Mosonszentmiklós, Nagyvárad (szegyh.), Nógrád, Nova, Nyitra, Őrszentmiklós, Páka, Páli, Peremarton, Pozsony (Grassalkovich-palota kpnája, Maulbertsch), Ruszt, Sitke (1774, Dorffmeister), Sümeg (1757, Maulbertsch), Székesfehérvár (jezsuita tp.), Szilsárkány, Tápióbicske, Türje (1761, Dorffmeister), Vác (szegyh., 1770, Maulbertsch), Vértessomló, Zalaegerszeg, Zics, Zirc (1744). - Falusi ~-szobrainkat ált. tp-kertben állították, előttük (a 20. sz. közepéig) köztéri ájtatosságok is voltak: imádkoztak, énekeltek a ~ dicsőségére. Egyikük-másikuk az alig ismert hazai parasztbarokknak valóságos remeklése: Detk (1719), Jászdózsa (1885), Lövő (1908), Szőreg, Búcsúszentlászló (1942), Zalaszentmihály (1868), Gyöngyöstarján (1914), Tápiósáp, Drégelypalánk (1762). G.F.-**

Kirschbaum I:525. - LThK III:543, 562. - Lipffert 1976:140. - Sachs 1980:101. - Onasch 1981:87. - Bálint I:392. - KML 1986:286. - KEK 232-267.

Szentháromság, Szentrontás, v. Maros-Torda vm. (Troița, Ro.): plébánia a v. erdélyi egyhm. marosi főesp. ker-ében. - 1332: már létezett, papja Petrus. Tp-át Szentháromság tiszt-ére sztelték, a mait 1904: építették. Lakói 1552 u. unit-ok lettek. A kat-ok 1764: kapták vissza a tp-ot. Anyakönyvei 1754-től. Anyanyelve 1880: m.; 1940: m. - Filiái 1917: Bede, Demeterfalva, Havad, Kisadorján, Nagyadorján, Nyárádgálfalva, Nyárádszentlászló, Nyomát, Rigmány, Süketfalva, Székelybós, Székelytompa, Szentgerice, Vadasd. - Plébánosai: 1773: Bodor János, 1775: Kovács József, 1782: Sánta Ferenc, 1792: Rimonnai József, 1805: Fülöp Márton, 1806. Józsa János, 1810: Imre Sándor, 1813: Hosperg József, 1854: Antalfi Dániel, 1861: Bede Antal, 1865: Pálfi Mózes, 1880: Pásztor György, 1882: Miske Gyula, 1886: Szabó György, 1896: Kiss András, 1900: Nagy Antal, 1906: Szabó Dénes, 1907: Erőss József, 1924: Ágotha Endre, 1928: Oláh Károly, 1930: Simonfi József, 1932: Antal János, 1940: Illyés Lajos, 1946: Bajkó László, 1962: Petres Károly, 1976: Braun Jenő (1996: is). - Bajkó László (1906-84) plnos kb. 2. é. börtönben. - Lakói 1910: 1158 r.k., 368 g.k., össz. 8020 (filiákkal);1940: 686 r.k., 49 g.k., 1 g.kel., 4 ev., 194 ref., 7 izr., 419 unit., össz. 1360. **-Sz.B.

Gerecze II:493. - Schem. Trans. 1913:194. - Hetényi Varga II:348. - Léstyán 2000. I:446.