🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > H > halál
következő 🡲

halál (lat. mors): az emberi →élet vége. - 1. Az orvostudományban a biológiai ~ a szervezet életműködésének visszafordíthatatlan megszűnése, melyet változó sorrendben a szervrendszerek, szervek és szövetek elbomlása követ (exitus letalis). Előfordul, hogy csak egy szerv működése áll le, bomlik el, ilyenkor részleges v. helyi elhalásról beszélünk. A ~ ritka formája az ún. élettani ~, mely a szervezet természetes elöregedésének, végelgyengülésének eredménye; a ~ ált. kóros folyamatok, erőszakos behatások következtében áll be (pathológiás ~). A látszólagos v. tetsz~ lényege a szívműködés és légzés olyan fokú csökkenése, mely csak specifikus vizsgálatokkal állapítható meg. Igazságügyi orvostani értelemben beszélünk természetes és erőszakos ~ról. Utóbbi lehet →gyilkosság, →öngyilkosság v. baleset eredménye. Kórbonctani értelemben a ~ oka lehet elsődleges (életfontos szervműködések leállása) v. másodlagos (betegség szövődménye). - A ~ jelei: a központi idegrendszer működésének, a légzésnek, a szívműködésnek a leállása, sápadtság, lehűlés, hullamerevség, hullafoltok, rothadásos jelenségek. A ~ alapvetően nem állapot, hanem folyamat, melynek kezdeti, még visszafordítható szakaszát klinikai ~nak nevezzük. Jellemzői a légzés-keringés leállása, melynek következménye a központi idegrendszer tevékenységének megszűnése. Az agy és különösen a szürkeállomány anyagcseréje ált. 4-5 perces keringés-megállást, oxigénhiányt visel el. Ezen túl többnyire visszafordíthatatlan károkat szenved. Súlyos agykárosodás mellett a keringés és légzés rendezett lehet. Utóbbiak mesterségesen helyettesíthetők (műszív, gépi lélegeztetés). A központi idegrendszer nagyfokú károsodását agy~nak nevezzük. Az agy~ értelmezésében még nem született egységes álláspont, jóllehet ennek a szervátültetések szempontjából, a szervdonorok kijelölésében orvosi, jogi, vallási, gazd., morális szempontból rendkívüli jelentősége van (a szívműködés akár 4 órás keringés-megállás után is újraindítható). - Az agy~ 1998: érvényes kritériumai: a) tisztázott eredetű eszméletlenség, agykárosodás, az eszméletlenség visszafordítható okának kizárása (anyagcserezavar, gyógyszer, gyulladás, lehűlés); b) 35 C°-nál magasabb testhőmérséklet; c) agytörzsi reflexek teljes hiánya; d) a légzés teljes hiánya; e) legalább 6 órája fennálló mély kóma. - A ~ beálltának megállapítása és értelmezése nem a hit v. erkölcs feladata. Az orvosok felelőssége, hogy a legpontosabban használják föl a különböző klinikai módszereket és műszeres eljárásokat a ~ biztos kórismézésére, annak érdekében, hogy ne nyilvánítsanak betegeket halottá és ne bánjanak velük mint holttesttel, amikor még nem haltak meg. Tekintéllyel bíró módon járult hozzá ehhez a Pápai Tudományos Akadémia, amikor megfogalmazta: „Az egyén akkor hal meg, amikor visszavonhatatlanul elveszti minden képességét teste fizikai és mentális működéseinek rendezett egységbe fogására (integrálására és koordinálására). A ~ akkor következik be, amikor a) a spontán szívműködés és légzés végérvényesen (definitive) megszűnt; b) minden agyi tevékenység visszavonhatatlanul (irreverzibilisen) leállt.” -

2. A Szentírásban. Az ÓSz a ~t az ember teremtett mivoltával magyarázza: porból vagy és porrá leszel (Ter 2,7). Ez minden testi létező útja (1Kir 2,2; Jób 16,22), ezért az élet a legnagyobb jó (Péld 3,16). Isten az ura az életnek és a ~nak, ő ad hosszú életet és ő veszi el azt. A ~ annak kifejezője, hogy az ember nem Isten, hanem teremtmény, akinek földi élete véges. A ~ →büntetés, a →bűnbeesés következménye (Ter 3), a korai és hirtelen ~ még inkább az. Isten életre teremtette az embert, de az bűnével elszakadt tőle, azért elvesztette az élet ajándékát (→élet fája). Így a ~ az Istentől való elfordulás kifejezése is (Zsolt 88,6; Iz 38,11). Izr-ben tilos volt a halottkultusz: aki halottat v. sírt megérintett, maga is tisztátalanná vált. A ~ban az ember megtér atyáihoz, leszáll a sötétség birod-ába (seol). - A ~ elsősorban a teljes elerőtlenedés, az összes életerő elenyészése. Ami a ~ után az emberből marad, az csak árnyék (a héb-ben a refaim = az elesettek, gyengék); léte a régi K-i fölfogásnak megfelelően a holtak országában vigasztalan, földi életének tetteitől függetlenül (Zsolt 9,14; 107,18; Péld 7,27; Jób 28,22; 30,23; 38,17; Jel 20,13). Az életerő az utolsó lélegzetvétellel hagyja el az embert (Jób 11,20; Jer 15,9), ill. fölszáll a frissen kiontott vér párájával, amelyet az életerő székhelyének tekintettek (Lev 17,11.14; MTörv 12,23). Ezzel rokon az a fölfogás, amely szerint a ~ a lélegzés megszűnése (1Kir 17,17; Jób 27,3; Sir 9,13; Dán 10,17; vö. Ter 2,7; 7,22). Egy másik nézet szerint, melyet főleg a későbbi irod. tükröz, az életet az Isten adta lélek (ruah) tartja fenn; ha Isten megvonja az embertől v. az állattól a lelket, akkor beáll a ~ (Jób 34,14; Zsolt 104,29; 146,4; Préd 12,7 stb.). De sem a nefes, sem a ruah nem olyan része az embernek v. az állatnak, amely a ~ után is fönnmarad és leszáll az alvilágba (seol). Az alvilágba maga a halott megy le. A vallásos ember számára a ~ olyan rettenet volt, amelyet csak a magas kor enyhített, amely Isten jóságát és hűségét bizonyította. E fölfogás összefüggött Izr. közösségi szellemével és szemléletével: Jahve elsősorban a nép egészének sorsát viselte szívén; irgalma és jósága az egyén iránt inkább csak a közösség tagjaként nyilvánult meg: a ~ a kiszakadást jelentette e közösségből. Mindamellett idővel egyre erősödött a tudat, hogy az ember mint egyén is kedves Istennek, s ezzel a remény is fölébredt, hogy a ~ nem jelentheti a véget (Zsolt 73,26). - A Bölcsesség könyvében az emberi természet hellén hatásra anyagi és szellemi részből állónak mutatkozik, a ~ e kettő szétválása. Mindazonáltal a Bölcs-ben a ~ hagyományos értelmezése is megtalálható. Így az általános héb. embertani fölfogástól eltérően a 3,1 a lélek (pszükhé) testen kívüli továbbéléséről beszél; a 9,15 Platón szellemében a halandó testet tehernek minősíti a gondolkodó szellem számára (vö. 8,19). Megszemélyesíti a ~t a Zsolt 49,15; Iz 25,8; 38,18; Jer 9,20; Oz 13,14; Róm 5,12.14 stb. A megszemélyesített ~on a pestist kell érteni a Jel 6,8; a LXX-ban a Kiv 5,3; 9,3; Jer 21,7; Ez 14,21. - Az ÚSz-ben is a ~ a bűn mellett az ember legnagyobb terhe, sőt egyenesen az embernek az Istentől való távolságát fejezi ki. Tovább élnek az ósz-i képzetek: a pneuma, ill. a pszükhé nélkül a test halott (Mt 2,20; 16,25; 20,28; 27,50; Mk 3,4; Jn 10,11.15.17; 13,37; Lk 8,55; 23,46; 1Jn 3,16; 19,30; ApCsel 7,59; 17,25; Jel 11,11; 13,15). Másrészt azonban a ~ alapvetően új értelmet nyer attól, hogy Isten megtestesült Fia, a 'valóságos ember' Krisztus is halandó, és ezt Ő egészen a keresztáldozatig vállalta. Krisztus átélte a ~félelmet és az elhagyatottság érzését (Mt 27,46; Mk 15,34). Föltámadása a ~ legyőzése. ~a és föltámadása megnyitja az ember előtt az örök életre vezető utat, és véglegesen megszünteti azt az űrt Isten és ember között, ami a bűn következménye. Jézus világosságot hoz azok számára is, akik a ~ országának árnyékában ülnek (Mt 4,16). Megváltása és annak üdvöthozó kegyelme az egész személyt érinti minden emberi állapotában: betegségében, szenvedésében és ~ában is. Aki hisz benne és a szeretet törvénye szerint próbál élni, meghal a bűnnek (Róm 6,2; 1Pt 2,24) és megszabadul a ~ hatalmától (1Jn 3,14). -

Szt Pál ap. igehirdetésének alapja Jézus két nagy üdvrendi tette: ~a és föltámadása. Az ap. az emberi létet az élet és a ~ ellentétében látta. Ádám bűne miatt jött a világba a ~ (Róm 5,12), és kényszerének mindenki alá van vetve. Az ósz-i törv. tehetetlen volt vele szemben, sőt amennyiben célján kívül szaporította a bűnt, azért a törv. szolgálata egyúttal a ~ szolgálata is volt (2Kor 3,7). A törv-t a test tette erőtlenné, amennyiben kívánságai törv-szegésre indították az embert. Isten úgy készített megváltást, hogy Fia a bűn testéhez hasonló alakban jelent meg, de egyúttal már a lélek törv-ét is birtokolta. A lélek törv-e mentett meg bennünket a ~ és a test törv-étől (Róm 8,2). Testünk ugyan még alá van vetve a fizikai ~nak, de a megigazult emberben ez már Krisztus ~ában való részesedés, s a bennünk lakó Szentlélek a föltámadás biztosítéka. Ezt az ap. főleg a keresztségről szóló tanításban fejti ki. A keresztségi alámerítés jelképezi Krisztus sírbaszállását és föltámadását (Róm 6,3-6), ezért a szentségen keresztül egybenövünk az ő ~ával és föltámadásával. Mindezt Isten ereje műveli bennünk (Kol 2,12). A megváltás misztériumába való beöltözésnek elsősorban erkölcsi követelményei vannak. Krisztussal együtt meghalunk a bűnnek, hogy Istennek éljünk. Aki azonban a test szerint él, az a ~ útját választja (Róm 8,13). Amennyiben magunkon hordozzuk Krisztus ~át és föltámadását, annyiban megéljük a testi ~ relativizálását, hiszen a ~ban már benne van az élet ígérete. -

3. A keresztény hagyomány szerint a ~ pillanatában a →lélek elválik a →testtől. Ez magában foglalja a test-lélek kettősségének és a lélek szellemiségének tanítását. A test és lélek szétválását azonban nem szabad úgy fölfogni, mintha a lélek egyszerűen elhagyná a testet és külön életet élne. - A ~ annyiban büntetés, amennyiben Isten kegyelmi adománya kezdetben megadta az embernek a képességet, hogy ne haljon meg, hanem más módon költözzék át az örök életbe. E kiváltságot azonban az első ember maga és utódai számára elveszítette. A megigazulás annyiban veszi el a ~ büntetés jellegét, hogy tudatosítja a Krisztus ~ában való osztozást és a vele való föltámadást. Az Egyh. tanítja a ~ egyetemességét is, az ÓSz Hénochról és Illésről szóló elbeszélése nincs ellentétben e tétellel. Mindkettő arra utal, hogy Isten az igazat különleges gondviselésében részesíti. Ha Krisztus vállalta a ~t, akkor föl kell tételeznünk →Mária halálát is, bár őt nem terhelte az →áteredő bűn. Az örök életbe való beöltözéshez szükséges valamilyen átalakulás, amely lényegében egyenlő a ~lal és a föltámadással (1Kor 15,51). - A ~ a földi élet végleges lezárása, melyben az ember sorsa örökre eldől (DS 854, 1000, 1070, 1488). A ker. hagyomány tehát tagadja a →lélekvándorlást és az újra kezdődő világciklust (→apokatasztaszisz) is. - A ~t úgy kell vennünk, mint ami az egész embert érinti, nemcsak a testet. A ~ csak ilyen értelemben lehetett Krisztus áldozata: odaadta egész emberségét engedelmességből; csak így lehet számunkra is a cél kapuja, az üdvösségbe való beöltözés, ill. mindennek elvesztése a kárhozatban. Ezért a ~ engedelmes elfogadása a személynek sokkal radikálisabb döntése, mint bármilyen más erkölcsi tette. A test és a lélek elválásáról annyiban beszélhetünk, hogy a lélek mint szellemi életprincípium más viszonyba lép azzal, amit testnek mondunk. Ennél többet nem állapíthatunk meg róla. Azt is mondhatjuk, hogy a ~ a tudatos ember földi vége, amely létének értelmét és célját érinti, nem pusztán olyan jelenség, amely elénk állítja a test tehetetlenségét. Az embernek mint Isten teremtményének végérvényessége fejeződik ki a ~ban, s a teol. nyelvnek ezt érzékeltetni kell. A lélek különben is a test egységesítő, éltető princípiuma, s ezért a személy kifejezője is. A földi élet folyamán a test anyagi része állandóan cserélődik, s az új részek mindig uabba a kapcsolatba kerülnek a lélekkel. A lélek viszont nem a platoni fil. szerinti külön, független létező, amely börtöneként éli meg a testet, hanem olyan szellemi princípium, amely lényege szerint a testre irányul, s ezt a jellegét a ~ban sem veszítheti el, de titok marad számunkra, hogy ez a jelleg a föltámadásig hogyan realizálódik. K. Rahner lehetségesnek mondta, hogy a lélek az egész kozmoszra támaszkodik, pánkozmikus lesz, de mivel a túlvilági élet termfölötti, vagyis olyan többlet, ami a kozmoszban nincs meg, azért ott kegyelmi hatásokat is föl kell tételeznünk. Annál inkább, mivel az ember már itt a földön a kegyelem hatása alatt él. A kegyelem valójában a föltámadt Krisztus élete bennünk, tehát már azt a megdicsőült állapotot képviseli, amely az üdvösség létezési formája. Ha föltételezzük a lélek kitárulását az egész kozmosz felé, akkor pl. a tisztulás folyamatát úgy is fölfoghatjuk, mint megélését annak, hogy a lélek milyen diszharmóniában áll még az Istentől elgondolt világrenddel és üdvrenddel. Éppen ezeket a hiányokat kell még rendbehoznia. - A ~ lényeges jegyei: a végérvényesség és a beteljesedés. Nem egyszerűen az ember létének vége, nem is átlépés a túlvilági életbe, hanem az idővel szemben az örökkévalóság kezdete, már amennyiben az örökkévalóságban kezdetről beszélhetünk. A földi vándorlás befejezését sem gondolhatjuk el csupán úgy, hogy az élet Isten rendelkezéséből a ~lal véget ér. Ez nem volna elég érv a lélekvándorlás tana ellen. A biológiai ~t inkább úgy kell néznünk, mint a sajátos emberi szabadsággal összefüggő eseményt, ahol az ember önértelmezése végérvényes lesz, és ahol az ember vállalja az elkerülhetetlen emberi sorsot is. A végnek ebben a tudatában az ember szabadon dönt magáról, ill. elfogadja kilétét, ahogy azt egzisztenciálisan és erkölcsileg megélte. Az elfogadásban benne van egy lehetséges ítéletnek az elfogadása v. visszautasítása is, s a hívőt éppen itt segíti az a tudat, hogy az irgalmas Isten elé kerül, aki nem csupán gyarlóságait akarja számonkérni, hanem erényeit jutalmazza. Az ember tehát egyrészt tehetetlenül kénytelen elfogadni a ~t mint a jelen élet végét, másrészt kifejezheti benne önmagát, és azt akkor saját ~ává teheti.

A ~ másik vonása az, hogy magán viseli a homályt, a bizonytalanságot. Lehet elszenvedés és lehet személyes tett. Kifejeződhet benne a megsemmisülés és a valamivé válás, a büntetés és a jutalom. Lehet osztozás Jézus ~ában és lehet a magárahagyatottság alkalma. Éppen ebben a teremtményi bizonytalanságban van meg az alap a hit és a kegyelem befogadásához, ill. fölébresztéséhez. A ~ban benne van az elszakadás nemcsak a földi értékektől, hanem magától a léttől is. A term-ben nincs olyan erő, amelybe bele lehetne kapaszkodni. A meghalás tehát kifejezi a term. ősi esetlegességét és tehetetlenségét. Mivel az ember a lét elvesztését idegennek, ellentétesnek érzi, azért a ~ban kifejeződik a büntetés is. Ezt nevezi a kinyilatkoztatás az áteredő bűn következményének. A ker. hit azzal jön segítségünkre, hogy beavat Krisztus ~ába és föltámadásába. A hit és a kereszténység Krisztushoz, az élet szerzőjéhez kapcsol, és ez az egyetlen biztosíték az örök élet mellett. A kegyelemközlő eszközök, főleg az Oltáriszentség, az élet kenyere annak a biztosítéka, hogy a hívő ember valóban az Úrban nyugszik el. A szentek szóhasználatában a ~ az Isten követe, Assisi Szt Ferencnél a ~ az ember testvére mint Isten akaratának hordozója (→Naphimnusz). →ars moriendi -

4. Az erkölcsteológia a →haldoklóval és a környezetével kapcsolatos magatartásformák és normák megítéléséhez elfogadja és figyelembe veszi a tud. által megállapított kritériumokat, melyek a ~ beálltát bizonyítják (→eutanázia, →szervátültetés). Az ember az egyetlen élőlény, aki tud halandóságáról és a ~ról. Földi életének felelős formálásával kell eljutnia végső céljához, Istenhez. A földi életet, mint egyszeri lehetőséget ajándékul kapta, hogy a véges időben az örök és vég nélküli életét megszerezze. Hogy ennek a lényeges feladatnak teljesítéséhez elég idő állt-e rendelkezésre, azt egyedül Isten, az élet kizárólagos ura és az örökkévalóság ajándékozója tudja: ezért nem szabad az embernek sem a saját, sem felebarátja ~át szándékosan előidéznie v. siettetnie. Az ember nem rendelkezhet sem a maga, sem mások élete v. halála fölött. Ezért súlyos bűn a gyilkosság és az eutanázia minden formája, de a ~nak az a felfogása is, mely azt a még élvezendő élet abszurd végének látja, ill. szabadulásnak a már értelmetlennek tekintett létezéstől. - Hívők részéről a ~ közeledte megköveteli, hogy tudatuknak teljesen birtokában legyenek, amikor bizonyos cselekedeteket elvégeznek, különösen a kiengesztelődést jelentő találkozást Istennel a bűnbánat szentségében. Emellett a ~ közeledtével időszerűvé válik az ember családja iránti kötelességeinek teljesítése, esetleges jogi ügyek elrendezése, harmadik fél iránti lekötelezettség megoldása stb. (→végrendelet). - A ~ban véget ér az az idő, amit az ember érlelődésére fordíthatott: alapállása Isten és környezete iránt állandósul, végérvényes lesz. A ker., aki a kinyilatkoztatásból ismeri hivatását és tudatában van annak, mit jelent ennek az életfeladatnak teljesítése v. elmulasztása, azt is tudja, hogy a ~lal nemcsak az átmenet vár ránk a várva várt hazába, hanem →utolsó ítélet (ami a →kárhozat is lehet) és a végső tisztulás is (→tisztítótűz). -

5. Ikgr. Az ókori ember számára a ~ képe az alvás, a csukott →szem (a nyitott nagy szem viszont a halhatatlanság szimbóluma). Megszemélyesítője melankolikus női alak v. a mulandóság jelvényeit, leggyakrabban föld felé fordított fáklyát tartó, alvó géniusz. A 9-14. sz. ker. műv-ében ábrázolták a →haláltánc, a ~ győzelme (csontváz v. hulla) és a →három élő, három holt témákat is a mulandóságra emlékeztetve (→hiúság képtípusaival rokon ábrázolások). Szimbóluma a →holló (Golgota-képeken a magasban kering v. a bal lator keresztjén ül). - A 14. sz. közepe után halott emberi alak v. csontváz képében ábrázolták, gyakran →kaszával a kezében (Pisa, Camposanto: A ~ győzelme c. kép), ill. lovon vágtatva, az Apokalipszis 4. lovasaként (Dürer). A késő kk-tól a ~ attrib-a a homokóra is. A késő gótikus és reneszánsz síremlék-szobrászatban a ~ gyakran az elhunyt oszló testének naturalista ábrázolásában, mint az élet és a földi dicsőség mulandósága mutatkozik meg. A ~ról vallott fölfogással áll összefüggésben a 16-18. sz: virágzó halotti portré és ravatalkép műfaj, valamint minden kor síremlék-művészete. G.F.-T.I.-**

Kirschbaum IV:213, 327. - Sachs 1980:338. - Schütz 1993:115. - BL:535. - LThK X:218. - NCE IV:685. - DVI 57. - EV 7, 15. - Insegnamenti XII/2:1523. - Charta 1995. - KEK 400, 1005-14.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.