Magyar Katolikus Lexikon > L > lét


lét (lat. esse): az egész bölcseletet megalapozó →ontológia alapfogalma: a minden →létezőt átfogó valóság-elv. A magyar nyelv és gondolkodás számára látszólag teljesen idegen, mivel a van állítmányrészben (gör. esztin, lat. est, s minden belőlük származó nyelv használja) volna megragadható, amit a magyar nem mond ki. - I. Fejlődéstörténete. A ~, a létező és a létrejövetel Parmenidész (Kr. e. 540 k.-480) óta a Ny-i bölcs. egyik alapkérdése. Parmenidész szinonimaként használta e két szót, s állította: megismerni és lenni ugyanaz, a kérdés csak az, minek köszönheti az egyes létező ~ét, s úgy vélte, a ~ mozdulatlan, nem állítható róla, hogy „lett”. - →Platón szerint a sokféle, a keletkező, változó dolgok, a részleges értékek a tökéletesben, az egy-ben gyökereznek, annak ideáiból részesednek (→participáció). -→Arisztotelész inkább a létezővel foglalkozott: az nem más, mint a magánvaló (→szubsztancia) és annak járulékai (→akcidens). A konkrét dolgok valami lehetőségi tényezőből (ősanyag) nőttek ki, s valamilyen lényegi elv (→forma) határozta meg őket ilyenné v. olyanná. A felsőbbrendű létezők önmagukban fönnálló formák, ezeknek végső létesítője a mozdulatlan Mozgató, az önmagát megismerő isteni értelem. Ilyen értelemben a metafiz. a legfőbb létező tudománya, teológia. - Az →újplatonikusok Platón öregkori tanítását vették át: a végső alap nem a ~, hanem a v. az egy eszménye, ebből származik a ~, abból aztán a →lényeg (úzia), de még az is fölötte áll a létezőknek. Egy Porfüriosznak tulajdonított Parmenidész-kommentár először fogalmazta meg ~ és létező ma is hangsúlyozott különbségét: „az Egy túl van a lényegen és a létezőn, nem létező és nem is lényeg”, az „egyedüli, aki valóban létezik”, a „tiszta ~” (esse sincerum). - →Boëthiusnál viszont egyértelmű ~ és létező megkülönböztetése: „Más a ~ és az, ami van”. A ~ mindenekelőtt Isten, az első ~, akiből származik az összes létezők ~e. - Ez a világos megkülönböztetés homályba merült a kk-ban, a skolasztika és így Aquinói Szt Tamás is az arisztotelészi metafiz-t követte. De Tamás is ismerte, alkalmazta a boëthiusi megkülönböztetést, hogy ~ és létező úgy állnak szemben, mint ige és melléknévi igenév. Tanította, hogy az egyes konkrét dolgok lényegét a ~-aktus „ténylegesíti”, de mindkettő (és így minden konkrét létező) mögött ott van az általános ~ (esse commune), amely minden tökéletesség foglalata (perfectio omnium perfectionum). Ez az ált. ~ azonban még magában foglalta a lehatárolhatóságot, ezért túlmutat önmagán az önmagában fennálló ~re (esse subsistens), Istenre. - →Duns Scotus a létezőt (ens), a mindenre érvényes „közös természetet” tekintette legfőbb fogalomnak, amiből az egyetemes lényegek és az egyedi létezők levezethetők. A létezők két összetevője: a lényegi ~ (esse essentiae) és a létezés (esse existentiae). Utóbbi az előbbinek módja, meghatározó tényezője, amely azonban nem változtatja meg a lényeget. - →Suárez és a sp. újskolasztika szintén a létezőt tekintette a metafiz. fő tárgyának, az ens azonban itt már nem a valóban létező, hanem csak annak neve, melynek fölosztása Suárez szerint: végtelen és véges létező, magánvaló és járulék, term. és észbeli létező. - A ~-fogalom →Descartes-tal jelent meg újra, elsősorban mint isteni ~, amelyhez a véges (emberi) szellem önmagába-tekintés, önismeret révén jutott el. - Az →empirizmus átvette a descartes-i önelemzést, de nem fogadta el elméletét a „velünk született eszmék”-ről. Wolff a metafiz-t mat. jellegű tud-nak tartotta, mely axiómákból indul ki. Szerinte a létező áll a középpontban, amely nem más, mint a lehetséges, vagyis ami ellentmondásmentesen elgondolható. I. →Kant az elméleti megismerést a tapasztalásra szűkítette le. Szerinte a ~nek v. ittlétnek nincs valós állítmánya, merő „adottság”, amely csak alanyi oldalról ragadható meg. - Ezen az úton továbbhaladva →Fichte és →Schelling a bölcs-et úgy tekintették, mint az abszolút Én tud-át. Az Én főleg a korai Schelling-művekben nem más, mint a ~, amely szemben áll az általa létrehozott dolgokkal, késői műveiben pedig az abszolút alap, amely maga a ~ ill. az egyedül valós létező. - A legátfogóbb és legegyedülállóbb képet →Hegel nyújtotta a ~ről, Logikájában (a ~ és a szellem fil-jában) a ~ a „meghatározatlan közvetlenség”, az „első, legabsztraktabb és legszegényesebb meghatározás” az Abszolútumról. Az Abszolútum azonban nem egyszerűen ~, azaz abszolút azonosság v. magánvaló, a spinozai panteizmus értelmében, hanem szellem és alany, amely idő fölött álló dialektikus folyamatban eszmévé határolta le magát, amely önmagáról tudó igazság, össz-igazság, hozzáférhetetlen élet, de aztán elidegenedett önmagától, és „világ”-gá, természetté lett, majd ismét visszatért önmagába. - Századunk egzisztencialista irányzatai a tárgyi ~ helyett az alanyi ~et (egzisztencia) helyezték előtérbe, ennek fenomenológiai elemzését kívánták nyújtani, bár épp →Heideggernek köszönhető, hogy napjainkra egyértelművé vált: az ontológia feladata nem a létező, hanem a ~ vizsgálata. N. Hartmann ezért nem-metafiz. ontológiáról beszél, de kat. gondolkodók (J. Maritain, E. Gilson) is igyekeztek a ~-kérdést árnyaltabban kezelni. - II. A ~-probléma mai állása. A ~ és létező különválasztásához a nyelv elemzésével juthatunk el. Nem véletlen az, hogy szinte minden nyelvben megkülönböztethető egy igei (főnévi igenévi) forma (lenni, esse, Sein) és egy melléknévi igenévi (létező, ens, Seiende). Előbbi valamilyen cselekvést, utóbbi a cselekvés alanyát v. valamilyen tárgyat akar kifejezni. Maga a nyelv is föltételezi tehát a mindent átfogó ~-folyamat és az általa éltetett egyes dolgok különbségét. Megerősíti ezt a különbségtételt a →logika is. A fogalomban mindig valamilyen dologról, létezőről állítunk valamit. Az már további kérdés, hogy ez lehet önmagában megálló (szubsztancia) v. hordozót (akcidens) föltételező állítás, de mindkét esetben a létezők köréről van szó. Az ítéletben már a ~ is hangsúlyozott szerepet kap, a copula (az est) formájában. Abban, hogy kimondjuk valamiről: „van”, azt föltételezzük, hogy lényege maga is a ~ valamilyen származéka, meghatározott megjelenési formája. Az ítéletben kifejezett ismeret így elvezet a legátfogóbb fogalomig, a ~ig. Az egyes létezők és azok tulajdonságai ennek az ált. ~nek módjai, a ~ megismerésük a priori előföltétele, megelőz minden lényeget. - III. Az ismeret-elemzés, mint láttuk, addig a minden lényegi tökéletességet magában foglaló, legátfogóbb fogalomig vezet el, melyet ~nek nevezünk. Az is belátható, hogy ez a ~-teljesség nem lehet szétrakható, időbe-térbe zárható, így nem anyag-jellegű. Mivel a létezők köréből viszonylag még az ember ragad meg legtöbbet belőle, épp megismerése és akarása révén, joggal mondhatjuk úgy, hogy az önmegfigyelésnek és a cél-kivetésnek (megismerés és akarás) meg kell lennie a ~-teljességben is, magyarán: az önmagában álló ~nek értelme és akarata van, nemcsak „fennáll”, hanem megismeri és akarja is önmagát (az általa képviselt tökéletességeket). A teológia mindebben a Szentháromság titkának „vázlatát” látja: az abszolút ~ben megismerhető és megismerő (~ és ismeret) kettőssége rajzolódik ki (vö. Atya-Fiú viszony), valamint az akarható és az akart fogalompárja (vö. a Szentlélek, mint az Atya és Fiú ~-egységének, érték-állításának, akarásának „eredménye”, összegzője, a Szeretet Lelke). Emberi megismerésünk és akarásunk az az „egzisztenciális szféra”, amelyben valami visszatükröződik ebből a ~en belüli folyamatból (ha nem is abban az értelemben, ahogy Hegel gondolta, hogy ti. az abszolút szellem bennünk térne vissza önmagához, bennünk ébredne öntudatra), de megismerése és akarása valóban bennünk válik leginkább „formálissá”, míg az öntudatlan létezőkben csak törv-ek, programok formájában van jelen. Cs.I.-R.Z.

Bölcseleti Folyóirat 1889:486. (Szilvek Lajos: Pláton v. Aristoteles); 1890:491. (Braun abbé: Az abszolút meghatározása); 1891:559. (Szabó Sadocus: A rossz eredete Aquinói szt Tamásnál), 667. (Kiss János: Az állag, az önálló állag és a személy fogalma); 1894:708. (Uő: A lényegről és a létezőről); 1900:529. (Rapaics Rajmund: A metafizika jogosultsága és szükségessége) - Sartre, Jean Paul: L'étre et le néant. Gallimard, 1943. - Levinas, E.: De l'existance á l'existant. Paris, 1947. - Coreth: Das dialektische Sein in Hegels Logik. H.n., 1962. - Przywara, Erich: Analogia entis. Einsiedeln, 1962. - Küng, Georg: Ontologie und logistische Analyse der Sprache. Wien, 1963. - Mühlenberg, E.: Die Unendlichkeit Gottes bei Gregor v. Nyssa. Gregors Kritik am Gottesbegriff der klassischen Metaphysik. H.n., 1966. - LThK IX:601. - Tugendhat, E.: Der Wahrheitsbegriff bei Husserl und Heidegger. H.n., 1967. - The Verb „Be” and its Synonyms. Kiad. J. W. M. Verhaar. 1-5. köt. Dordrecht, 1967-72. - Mérleg 1969:1. sz. (A mai tomizmus vezető iránya) - Grundproblemen der grossen Philosophen. H.n., 1972:177. (Kluxen, W.: Thomas von Aquin: Das Seiende und seine Prinzipien) - A bécsi kör fil-ja. Bp., 1972. (Carnap, Rudolph: A metafizika kiküszöbölése) - Aquinói Szt Tamás: A létezőről és a lényegről. Bp., é.n. - Hübner, W.: Scientia de aliquo et nihilo. H.n., 1975. - Honefelder, L.: Ens inquantum ens. H.n., 1979. - Thennissen, Michael: Sein und Schein. H.n., 1980. - Jacobi, K.: Peter Abaelards investigation into the speech signification „Est”. Dordrecht, 1982. - Ricoeur, Paul: Etre, essence et substance chez Platon et Aristotelei. Paris, 1982. - Heidegger, Martin: Lét és idő. Ford. Vajda Mihály. Bp., 1984. - La Parola del Passato 1988:143. (Gadamer, Hans Georg: Parmenides oder das Diesseits des Seins) - Descartes, René: Értekezés a módszerről. Ford., bev., jegyz. Alexander Bernát. Bp., 1991. - Szt Bonaventura misztikus művei. Ford. Barsi Balázs-Várnai Jakab. Bp., 1991. (A lélek zarándokútja Istenhez) - Levinas, E.: Jenseits des Seins. Frankfurt, 1992. - Husserl, Edmund: Logische Untersuchungen. Meiner-kiad. H.n., 1992. - Bevezetés a fil-ba. Bp., 1992. (Schlick, Moritz: A fil. fordulata) - Anzenbacher, Arno: Bevezetés a fil-ba. Bp., 1994:177. - Die Lehre vom Sein in der modernen Philosophie. Kiad. Karl Heinz Haag. Frankfurt, é.n. (benne J. P. Sartre, Gustav Siewerth, Karl Jaspers, Caspar Nink SJ, Paul Tillich, Karl Barth, Alfred North Whithead írásai) - Weissmahr Béla SJ: Ontológia. Bécs-Bp-München, 1995. - Bolberitz Pál: A metafizika alapjai. Bp., 2000. - Mivégett vagyunk? Bolberitz-emlékkv. 2001:113. (Cselényi István Gábor: Szt Tamás kontra tomisták)