participáció (a lat. partem capere, 'részesedni' kifejezésből): filozófiai fogalom, mely szerint az egyes az általánosból, a létezők a létből, a látható dolgok az eszmékből vezethetők le. - Első megfogalmazója Platón, akinek alapgondolata, hogy a dolgok a bennük jelenlévő ideák révén lesznek a lét részesei. Az emberben sajátos módon valósul meg ez: mi már tudatosan és akaratlagosan vesszük föl a közösséget az ideákkal, ennyiben az ismeret és az erény a legteljesebb fokú ~ az azoknak megfelelő ideákból. Elméletét később úgy fejlesztette tovább, hogy föltételezte: ugyanabból az ideából több konkrét dolog is részesedhet. Ezzel az arisztotelészi materia prima fogalmához jutott közel. Maga Arisztotelész nem ontológiai értelemben használta a ~ fogalmát. Úgy vélte ui., hogy az „általános”, az eszme nem belső összetevője (vö. anyagi v. formai ok), nem oka, célja v. mozgatója az egyes dolgoknak. A →logika körén belül viszont ~nak tekinti azt, hogy a faj a nem fogalomból részesedik (bár ugyanakkor lényegi többletet is ad hozzá). De számára ~-viszony az is, hogy az egyedi lélek a „kívülről jövő” halhatatlan núszból merít. A ~-tan további útja az újplatonikusokon, Ágostonon és Boëthiuson át vezet a skolasztikáig, ahol aztán Scotus Eriugena, Canterbury Szt Anzelm, Suárez, később Nicolaus Cusanus azt tanították, hogy a véges létezők Isten végtelen létéből v. a véges lényegek Isten szellemiségéből részesednek. Descartes elvetette ugyan, hogy az anyagi dolgok szubsztanciális lényegi formái az Istenben szunnyadó mintaképekből származnának, kifejezetten tanította azonban, hogy az összes véges való Isten tökéletes létéből részesedik. A későbbiekben a ~-tan veszített addigi jelentőségéből. A →német idealizmus látásmódja szerint a végesek nem ~ révén származnak a végtelenből, hanem annak fejlődési fokai. Ez persze csak annyiban áll szemben a hagyományos ~-elméletekkel, hogy azt föltételezi: a kiáramlás révén maga az abszolút is fejlődik, sőt ez számára szükségszerű is ahhoz, hogy tökéletesen „magánál” legyen. A 20. sz: többen is megkísérelték a ~-tan fölélesztését. Így L. Lavelle szerint a tudat részesedik a létből, M. Scheler szerint a lényeg-ismeret a dolgok lényegéből való ~. Főként azonban az →újskolasztika, a →tomizmus képviselői törekedtek arra, hogy e tekintetben egybeolvasszák a platonista és arisztotelészi elemeket, épp Aquinói nyomán. Ezek szerint a ~nak 2 fajtája van. Egyik az összetettségből fakadó ~, ti. ha valamely nem önálló lételv (mint az ősanyag) részesedik a vele egységbe lépő lételvvel (a formával és így a lényegekkel). A másik a hasonlóság révén előálló ~. A szenttamási alapokon álló metafiz. ezen a ponton egyesíti a plátóni ~-elméletet a lét-analógia tanával. A lét teljessége az önmagában fönnálló isteni lét (az esse subsistens). Ebből, mint elsőnek teremtett, részesedik az ált. lét (esse commune). Ebből származnak a dolgok ált. lényegei, majd azokból az egyes konkrét magánvalók ill. azoknak összetevői. Ezen az úton haladva a teremtés úgy is leírható, mint kiáramlás, emanáció (ti. Istenből), ám nem szó szerinti, újplatonikus értelemben, hanem ahhoz hasonlóan, ahogy a szavaknak a nyelv egészén belül van értelme, úgy a konkrét létezők létének kiindulópontja (→alap) az ált., ill. végső soron az isteni lét. A ~ kategóriája kitűnően hasznosítható teológiai síkon is (vö. a kegyelem mint Isten önközlése, tehát mint Isten létéből való ~). Cs.I.

LThK VII:118.