Magyar Katolikus Lexikon > T > természet


természet (a terem/teremt szó származéka), phüszisz (gör., a phüszein, 'növeszt' szóból), natura (lat., a nascor, 'születik' szóból): I. Fogalma. 1. metafizikai értelemben egy létező (egyed, faj, nem) tevékenységének és hatások fogadásának végső elve (principium agendi quo); fogalompárja a →lényeg, a létező mivoltát meghatározó elv (principium agendi quod) és a →szubsztancia, az önmagában létezés alapja (princiupium essendi in se). Istenben ez a három fogalom egybeesik: Tres quidem personae, sed una essentia, substantia seu natura simplex omnino (DS 428). - Az →angyalok és az ember esetében a →személy a birtokló alany (principium quod), a ~ a birtokolt tulajdonságok alapja (principium quo), mert a személy a maga ~ének minden tevékenységét és sajátosságát önmagára vonatkoztatja mint alanyra, s mivel értelmes lény, kötelességekkel és jogokkal bíró jogalanyként viselkedik. - 2. kozmológiai értelemben a világ kisebb-nagyobb részei és egésze, melyet emberi beavatkozás még nem változtatott meg; ellentétes fogalompárja a tudatos emberi tevékenységgel létrehozott →kultúra. A ~ előbb van, mint mi emberek. A ker. felfogásban a ~ a rajta kívülálló, transzcendens Teremtő alkotása, azaz →teremtmény (natura naturata), mely a belé oltott energiákkal kibontakoztatja lehetőségeit (natura naturans). A ~ ma nemcsak az élettelen és élő anyagi világot, hanem a pszichikai és a társadalmi ~et is jelenti. - Föltételezhetően az ember a nagyon korai időktől igyekezett uralma alá hajtani a ~et (tűz, szél befogása, vadállatok megszelídítése, tenyésztése, haszonnövények termesztése). A ~ használatbavétele Eu-ban a 16. sz: a ~tud-ok kialakulásához vezetett, melyek a ~i adottságokat már nemcsak a kipróbálás tapasztalati módszerével, hanem céltudatos kísérlettel próbálják használatba venni. Közben a ~tel szemben kialakult egy ember-uralta, ember-teremtette világ: a kultúra, mely a 19. sz: kiterjesztette befolyását az emberi társad-ra (gazdaságtan, politológia, szociológia) és az emberi pszichére is (pszichiátria, pszichológia, pedagógia). - Ezáltal veszélybe került a ~: egyetlen területe sem lehet biztonságban az emberi beavatkozástól. Megkezdődött annak kísérlete, hogy állatkertekben megvédjük a ~ világának maradványait. A siker annak ellenére elmarad, hogy mi emberek fölismertük: a ~ nem mellettünk, nélkülünk létezik, hanem személyes és társad. életünk →környezete, s ha az élőlények egy csoportja megsemmisíti sajátos környezetét, ez magának a csoportnak a pusztulásával jár. - A 20. sz. közepén az eu. emberek zöme úgy tekintette magát, mint aki a kultúrvilágnak, és nem a ~nek a tagja. Ezzel együtt eltűnt a →teremtés-fogalom. Mindinkább szem elől veszítették a ~ világának Teremtőjét, Istent, és helyébe a kultúra megteremtői, az emberek léptek; anélkül, hogy isteni tulajdonságaik volnának. Nemegyszer önmaguk bálványa lettek, mindentudást és mindenhatóságot tulajdonítottak maguknak, és egészen sajátos önistenítési kultuszt alakítottak ki. A 20. sz. végén ez a gondolkodás kezdett átalakulni. A ~hez fordulás célja a teremtő erővel való visszaélés megszüntetése v. legalább fékezése lett. A ~ ma már nem az a kimeríthetetlen kőbánya, amiből a technika fölépíti a maga katedrálisait. Környezetnek ismerjük, aminek sorsa szorosan összefügg az emberrel. Ezáltal ismét beláthatóvá válik, amit évszázadokon át elfelejtettünk: Isten nemcsak a Szentírás szavaiban, hanem és elsősorban a teremtett ~ben nyilatkozik meg. - II. A Szentírásban a ~ metafizikai és kozmológiai fogalmának nincs szerepe. A tapasztalati világ egyszerűen a teremtés, az ég és a föld, amit Isten az emberért alkotott s mely létével Isten dicsőségét hirdeti. Van benne szépség, rend és célszerűség (Sir 43,1-32; Jób 37,13). Jézus példabeszédei úgy jellemzik a ~et, mint a Teremtő művét. Pál ap. tanítja, hogy a ~ az emberrel együtt fölszabadul a bűn szolgasága alól (Róm 8,19-22); Krisztus fölötte áll a kozmosz erőinek is (Kol 1,15-20; Ef 1,3-10). - III. A teológiában a ~ metafizikai fogalma fontos szerepet játszik a →szentháromságtanban (három személy, egy isteni ~), a →krisztológiában (a megtestesült Ige egy személy isteni és emberi ~tel) és a →kegyelemtanban (az isteni ~ben való részesedés). - A gör. atyáknál a megváltottság azt jelenti, hogy az ember részesedik az isteni ~ben (→istenivé válás). Az egyh. tanítóhiv. hirdeti, hogy az ember tört. életét nem a →tiszta természet állapotában kezdte, hanem a kegyelmi rendbe fölemelt ~tel, és hogy az emberi ~ az →áteredő bűn következtében nem romlott meg, csak megsebesült, mert elvesztette kegyelmi kiváltságait (D 199, 793, 815), ezért a megigazulást adó kegyelemmel szabadon együttműködhet (D 797, 814). A hit és a kegyelem azonban nem lehet a ~ műve, hanem kegyelmi ajándék (D 177, 200); csak ez a kegyelem teheti megigazulttá a bűnöst (D 793). Az emberi ~ elég erős maradt ahhoz, hogy saját képességével fölismerje Istent mint teremtőt és az →erkölcsi rend urát (D 1785). - IV. A ~ és kegyelem kapcsolata. Teol. probléma, hogy miként viszonylik az ember veleszületett ~e az Istentől ajándékba kapott kegyelmi hatásokhoz. A Szentírásban a ~nek alárendelt szerepe van a →kegyelemmel szemben (Róm 2,14). Az Ef 1,3-5 együtt említi e fogalmakat, de a ~ itt is igazában az ember bűnös gyengesége. A dogmatört-ben a fogalmak szembeállítása először →Tertullianusnál található (De anima 21). Szt Ágoston a →pelagiánusokkal szemben hirdette, hogy az áteredő bűn következtében a ~ meg van sebezve, azért az üdvösséghez szükséges a kegyelmi segítség. Aquinói Szt Tamásnál a ~ olyan adottság, melyet a kegyelem tökéletesít. →Luther és →Baius egyrészt vallották a ~ teljes megromlását az áteredő bűn következtében, másrészt tagadták a kegyelem ingyenességét. - A →trienti zsinat (1545-63) utáni teol. a világos látás kedvéért megkülönböztette a tiszta (pura), a fölemelt (lapsa), a helyreállított (reparata) és a megdicsőült ~et (natura glorificata). - Az újskolasztikában a kegyelmet úgy tekintették, mint a ~ járulékos fölépítményét, tökéletesítőjét, tehát a kettő között inkább csak külső kapcsolatot láttak. H. de →Lubac (Surnaturel, 1946) hirdette, hogy a ~ben nemcsak valamilyen passzív befogadó képességet (→potentia oboedientialis) kell meglátni, hanem valamilyen ráirányulást is, hiszen ebben a világrendben az ember előtt nincs ~es végső cél, hanem csak ~fölötti, s annak meghiúsulása teljes felsülés, „örök halál”. - K. →Rahner úgy gondolta, hogy az emberben van valamilyen természetfölötti léthatározmány (übernatürliches Existenzial), ami abból adódik, hogy Isten eleve ~fölötti célra rendelte az embert, és különben is a megváltás rendjében élünk. - Az egyh. tanítóhiv. elítélte a →pelagianizmus tanítását, amely nem tett különbséget a kegyelem és a ~ között, és Krisztus kegyelmét csak úgy értelmezte, mint külső segítséget a jó könnyebb megtételére (D 103-108). - A trienti zsin. elutasította Luther magyarázatát, hogy az emberi ~ a bűn következtében lényegesen megromlott (D 793, 815). Baius tanítását V. Pius ítélte el (D 1021, 1027). A II. Vat. Zsin. (1962-65) elkerülte a természetfölöttiség fogalmát, és inkább az „emberről és Istenről” v. „teremtésről és megváltásról” beszélt. - A 20. sz. végi teol. arra törekedett, hogy az emberi ~et a →teremtettség és az →istenképiség oldaláról értékelje. Az istenképiség (Luther állításával ellentétben) megmarad a bűn ellenére is, azért megmarad az Istenre való ráirányulás és az emberi ~ nyitva áll a kegyelmi hatás előtt, s mivel Isten eszkat. képmása Jézus Krisztus, az ember az istenképiség alapján őrá is irányul. Az emberi ~ tehát Istenre irányul, tört-ileg a végső cél felé halad. G.F.-**

LThK 1933. VII:450. - Schütz 1993:387. - LThK 1993. VII:806, 830.