Magyar Katolikus Lexikon > T > teremtés


teremtés (lat. creatio): semmiből való létrehozás. - I. Dogmatikailag. A teremtő Isten megvallása minden hitvallásban első helyen áll (D 1-76), s ezt a tételt az Egyh. kezdettől fogva szembeállította a →monizmus minden fajtájával és a gnosztikusok →dualizmusával. A ~ hite azt jelenti, hogy az egész tapasztalati világot visszavezetjük Isten szabad teremtő tettéhez. Ezzel ellene mondunk annak a fil. idealizmusnak is, amely a világot a szellemi „idea” tört. megjelenési formájának tekinti. A bibliai ~tört. Isten mindenható szavára utal, s ezt a 2Mak 7,28 úgy értelmezi, hogy Isten a mindenséget a semmiből hívta létre (Jn 1,3). A ~ hitében Isten az örök személyes létező, aki abszolút szabadságban elgondolta és létrehozta a világot. Kétségtelen, hogy csak egy őseredeti létező lehet, aki örök és végtelen. Ő a ~ben létrehoz valamit, ami nem ő, azért a létet mint tőle kapottat birtokolja. Isten és a világ között fönnáll a kettősség, mégpedig úgy, mint szó és felelet. Ebből a szempontból valljuk az anyag és a szellem kettősségét is, és nem kell két teremtőre gondolni. Amellett a ~ fogalmában már benne van a valóság dinamikus történelem-értékelése is. A világ kezdődött és valamilyen cél felé tart, amit a Teremtő tűzött eléje. A ~ hitében minden létet a végtelen személyes Istenre vezetünk vissza, míg a monizmus és a dualizmus ősi személytelen erőket tételez föl. Isten és a világ között fennáll az →okság elve, de a transzcendens okságé, ami más, mint az evilági okság. Isten okságát nem szabad úgy elgondolni, mint az evilági okság meghosszabbítását, amiben Isten csak az első lenne az okok láncolatában. Isten az egész lét fölött áll, az egész teremtett lét tőle van, vagyis ő a valóság transzcendens előföltétele és magyarázata. - A ~ hitét teológiailag úgy kell értékelni, hogy az nem kiszínezett ontológia. Erre mutat az is, hogy az üdvösség tört-ében is meglehetősen későn, kb. a babiloni fogság idején alakult ki (Jer 5,22; 27,5; 31,35; Ez 28,13; Ter 1-2; Iz 40-66), s később a bölcsességi irod. fejlesztette tovább. Tehát a ~ hitét megelőzte a szöv. hite. Hasonlóképpen az ÚSz-ben a Krisztusba vetett hit és a ~ hitének összekapcsolása elég későn ment végbe (Zsid 1,2; Kol 1,13-17; Jn 1,3). Itt Krisztus személy szerint mint a Fiú, mint az Ige már közvetítő, aki nélkül semmi sem lett (Jn 1,3). Ugyanilyen erővel mondja az 1Kor 8,6: „Csak egy Urunk van, Jézus Krisztus, aki által minden van, és mi is általa vagyunk.” Az üdvtört. ígéreteit azért lehet teljes odaadással elfogadni, mert a tört. ura egyúttal a mindenség teremtője, aki mindent beállíthat a cél elérésének vonalába. Azt is mondhatjuk, hogy a ~tört. valójában az első parancs illusztrálása: Én vagyok a te Istened, idegen isteneid ne legyenek... Az ÚSz a Krisztusra való utalással még jobban kiszélesíti a látókört. Itt a ~ egyúttal már a kegyelem illusztrálása is: a ~ az üdvösség miatt történt, tehát a szeretet megnyilatkozása volt. Ezért azt már az ősegyh. belefoglalta hálaadásába (Didakhé 10,3). Ugyanakkor a ~ annak a biztosítéka, hogy Isten végső uralma megvalósul. - A ~nek és a szöv-nek, ill. az üdvtört-nek az összefüggését már a kettős ~tört. érzékelteti (Ter 1,1-2,4a és 2,4b-25). Az első a szombatra irányul, ami a zsidóknál a szöv. jele volt, a második pedig az első ember tört-ét kimondottan a szöv. elemeivel érzékelteti, s így megteszi a későbbi szöv. előképének. A Szentírás kétségtelenül a régi K-i ember nyelvén adja elő a ~tört-et, amiben meg lehet különböztetni a kinyilatkoztatott tartalmat és annak előadási formáját. Elsősorban azt kell meglátni, hogy a régi szöv. értelme az újban tárul föl egészen, s itt ismét a Jn 1,1-3-ra, a Kol 1,13-17-re, a Zsid 1,2-re és az 1Kor 8,6-ra kell hivatkozni, amely szerint Isten az öröktől fogva létező Logosz által teremt. - A ~ és a világ fenntartása. Jézus a szombati napon való gyógyítást megengedettnek tartotta (Jn 5,17), mert Isten, az Atya is állandóan munkálkodik, vagyis szerető tevékenységét nem vonta vissza. A ~ kifejezi a jelen világ kezdetét, de nem zárul le úgy, hogy a világ magára maradna. Isten magát a létet adta a világnak, s ez állandóan az ő akaratára támaszkodik. Isten a maga örök jelenében tartja fönn a változó mindenséget és segíti a kitűzött cél felé. Teremtő ereje benne van a teremtmények tevékenységében, még az ember szabad akarati megnyilatkozásaiban is. Uralmától semmi sem függetlenítheti magát. A hit ezt a célravezető tevékenységet gondviselésnek mondja. A világ az Istentől való függésében a transzcendens okkal áll szemben, nem valamilyen fiz. okkal. Ezért a teremtett világnak megvan a lehetősége a fejlődésre. A teremtő jelenléte és ereje nem jelent determinizmust, ezért lehetséges az emberi szabad akarat is, amelynek megvan a maga játéktere. Természetes, hogy a világ fejlődése azon erők és törv-ek alapján megy végbe, amelyeket Isten belé oltott. A ker. fil. a fejlődéselmélettel nem a ~ gondolata alapján állt szemben, hanem inkább az arisztotelészi létfogalom alapján. Arisztotelész elgondolásában a világnak megvan a harmóniája, belső összefüggése. A fejlődéselmélettel kapcsolatos probléma nem a term. bontakozásánál jelentkezik, hanem az →áteredő bűn és a →kegyelem is működik, nemcsak a fiz. és élettani erők. - Az ember küldetése a világban. A kinyilatkoztatás szerint ez az egész világ Isten műve, s az örök szellemnek nincs szüksége valamilyen Demiurgoszra, aki helyette az anyagvilággal foglalkozik. Isten maga adott küldetést az embernek, hogy a term-et hajtsa uralma alá, s ezzel a munkát gyökerében megszentelte. Amikor az ember megkapta az uralmat a világ fölött, ebben benne volt szabadságának érvényesítése is. Az ember saját szellemisége bélyegét rányomhatja a term-re, s ez megtörténik a technikában, a műveltség, a tud. kifejlesztésében. Ugyanakkor a Biblia elkerül minden naív derűlátást. Tudja, hogy az ember a maga szabadságát és képességeit rossz irányban is fölhasználhatja, s a term. fölötti uralma ellentmondhat Isten akaratának. Akkor viszont a term. már ellenségévé válik. Mk 10,1-12 a házassággal kapcsolatban mutat rá arra, hogy Isten magába a term-be is beleoltotta a törv-t, amely a rendet és a célszerűséget szolgálja. A hitnek ezt is meg kell látni, és a pozitív isteni törv-t erre kell ráépíteni. Isten magát a teremtett világot rendelte termfölötti célra, azért a kegyelmi rend nem idegen a term-től, hanem azt az örök élet vonalán tökéletesíti. -

II. A Szentírásban. 1. Az ÓSz-ben. a) A szóhasználat. Annak a meggyőződésnek kifejezésére, hogy minden létező Istennek köszönheti létét, az ÓSz az ember tevékenységére utaló szavakat használ: Isten alapot vet (jaszad) a mindenségnek, megszilárdítja (konen), fölépíti (banah), megformálja (jaszar), létbe szólítja (holid), megalkotja (aszah) a világot. E szavak egyrészt azzal az elképzeléssel függ össze, hogy a mindenség valamiféle építőmunka eredménye (alapot vet, fölépít, megszilárdít), másfelől antropomorf felfogásra vezethetők vissza. A 2 leggyakoribb kifejezés a kanah és a bara. Az ugariti szövegekből a karatepei és Leptis Magna-i (É-Afrika) feliratokból kimutatták, hogy a héb. kanah szónak nem csupán 'megszerezni', hanem 'teremteni' jelentése is van (Ter 14,20.22; MTörv 32,6; Zsolt 78,54; 139,13; Péld 8,22).  A bara ige a bibliai ~ teol. műszava, csak Isten tevékenységét jelöli; 53x szerepel, de a Kiv 34,10; Szám 16,30 és Jer 31,22 kivételével gyakorlatilag csak a fogság idején és a fogság utáni időben keletkezett kv-ekben szerepel (Iz 40-55; 56-66; Ter 1,1-2,4a; 5,1; Zsolt 51,12; 89,12.48; 102,19; 104,30; 148,5; MTörv 4,32; Sir 15,14). Bármi volt is a szó eredeti jelentése (az óarabban: 'építeni'), a Bibliában elsősorban a. m. 'valami csodálatosat, újat, meglepőt tenni'. A bara szót (teol. mellékjelentés nélkül) a Kiv 34,10 is tartalmazza azokra a csodákra vonatkozóan, melyeket Jahve népe javára tett, továbbá a Szám 16,30 és a Jer 31,32 is, ahol Dátán és Abirám hirtelen halálára utal, itt a soha nem hallott újnak szolgál kifejezésére, mely majd az üdvösség honában valósul meg (vö. Iz 42,9; 43,19; 48,7; 65,18). A ~ tárgya az ég és a föld (Ter 1,1-2,4a; Iz 42,5; 45,18), a nap, a hold és a csillagok (Zsolt 148,2-5; Iz 40,26), a világosság és a sötétség (45,7), a szél (Ám 4,13), a népek (Zsolt 102,19; Iz 43,1.15; Ez 21,35), az ember (Ter 1,27; 5,1; 6,7; MTörv 4,32; Iz 43,7; 45,12; 54,16; Ez 28,13.15; Mal 2,10), a tiszta szív (Zsolt 51,12) stb. -

b) A fogalom. Az a meggyőződés, hogy a világ és az ember egy teremtő istenség műve, az ókori K-en szerte el volt terjedve. On (Héliopolisz) kozmogóniájában az őstengerből (Nun) a maga erejéből keletkezett Atum saját magvát lenyelve és kihordva levegőt és nedvességet hoz létre. Ez az istenpár ad létet az égnek és a földnek. Memphisz teol-ja szerint Ptah isten a szívvel és a nyelvvel adott létet az isteneknek. Az embert Hnum kosisten fazekaskorongon formált alkotásaként értelmezték. A békés jellegű egyiptomi kozmognómiáktól eltérően a mezopotámiai és föníciai kozmognómiákat a harciasság jellemezte: egy teremtő istenségnek le kellett győznie a káosz erőit, csak így jöhetett létre a mindenség. A babilóniai ~eposzban (Enúma elis) Marduk a Tiámat tengeri szörnnyel folytatott elkeseredett harc után hozza létre a káoszból a kozmoszt. A karatepei és Leptis Magna-i feliratokban El a kánaáni istenek közt úgy szerepel, mint a föld alkotója. Az ugariti szövegek El nejét, Asera istennőt teremtő istennőként, az istenek szülőjeként említik, Aljan Baal „Teremtőnk”-nek, „Nemzőnk”-nek nevezi Elt. Hnummal és Mardukkal kapcsolatban nyilvánvalóan arról van szó, hogy a dolgok létüket egyesegyedül a teremtő istenségnek köszönhetik, de létük eredetét tekintve maguk az istenek is függnek az ősanyagtól, mely minden létező alapját képviseli. -

c) A ~ gondolata Izr-ben. A →babiloni fogság előtt keletkezett kv-ekben alig jutott hely a ~ gondolatának. A legrégibb szöveg, mely Isten teremtő tevékenységét bemutatja, a Jahvistának az ember eredetét bemutató részlete (Ter 2,4b-24). Isten teremtő tevékenységének itt minden bizonnyal a →föld ősállapota a kiindulópontja, mely kietlen →puszta képét öltötte: sem víz, sem növényzet nem volt rajta. A teremtő tevékenységet az jelenti, hogy Isten megöntözi a földet, kertet létesít, embert és állatot alkot. Az embernek és az állatnak a föld porából „alkotása” emlékeztet az egyiptomi Hnum eljárására. Külön figyelmet érdemel az asszony ~e, akit Isten Ádám „oldalbordá”-jából „fölépít” (banah; az ugariti iratokban Elnek, az emberiség atyjának a mellékneve: 'az alkotottak alkotója' v. a 'teremtmények teremtője'). Jóllehet itt pontosan véve nem lehet szó voltaképpeni értelemben vett ~ről (ex nihilo = semmiből), a szerző azáltal, hogy Isten teremtő munkáját minden mágikus elemtől tisztán megőrzi, azt juttatja kifejezésre, hogy Istent az anyag fölött föltétlen úrnak ismeri el. Ezenkívül ahogy elénk állítja az ember ~ét, az nem következik szükségszerűen a természet törv-eiből, hanem Istennek teljesen szabad tette, mely saját elhatározásából, sőt szerető gondoskodásából (vö. Ter 2,8.18) fakadt. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a ~ leírása itt nem önmagáért való, hanem Isten üdvözítő akaratának első jele. Talán a 2,7-re vonatkozik Iz 29,16; 45,9; 64,7 és Jer 18,1-6. A Ter 2-n kívül szinte csak Jeremiás említi, hogy a világot Jahve teremtette (Jer 27,5; 31,35;. 38,16), de egy utalást még 1Sám 2,8 is tartalmaz. A Ter 8,22-vel összhangban Jer 31,36 hangsúlyozza a dolgok Jahve teremtette rendjének állandóságát. Azt a gondolatot, hogy a tört. is Jahve műve és az ő előre elhatározott tervéhez igazodik, Izajás Szancherib támadásával kapcsolatban fogalmazta meg (Iz 22,11; 37,26); a gondolathoz Deutero-Izajás is szívesen visszatért. Végül biztos, hogy a Ter 14,19.22, ahol El Eljon (a →Magasságbeli, a magasságos Isten, akit a szerző Jahvéval azonosít) úgy jelenik meg, mint az ég és a föld alkotója, egy nagyon régi, már a kánaániaktól is ismert felfogást tükröz (teremtő istenség; vö. az El címmel). - A fogság idejétől a ~ gondolata jelentős szerepet töltött be Izr. fiainak vallásos gondolkodásában. Egész sor költői szöveg - a kánaáni és a babilóniai mitológiából átvett elképzelések felhasználásával - harcként mutatja be; ezt a harcot Isten vívja az →ősvíz ellen, mely →Rahab v. →Leviatán néven rettenetet keltő szörnyként jelenik meg (Jób 3,8: 7,12; 9,12: 26,12; Zsolt 74,13; 89,10; Iz 51,9). Miként Marduk (Enúma elis 4,7) kettészeli Tiámat szörnyet, mint egy kagylót, s egyik feléből megalkotja az ég óceánját, a vízét eltorlaszolva, úgy Jahve is kettéosztja a tengert (Zsolt 74,13; Iz 51,9), és gátak, kapuk mögé szorítja (Jób 38,10). - A bölcsességi irod., melyet az arányok iránti érzék és a gyakorlatiasság jellemez, szívesen állítja elénk a ~t építészeti alkotásként. Isten megszemélyesített →bölcsessége a teremtett világ minden részének: az őstengernek, a hegyeknek, az égboltozatnak, a felhőknek és a föld tartóoszlopainak egyaránt rendet szabott, megfelelő méretet és kellő szilárdságot adott (Péld 3,18; 8,22-31; Bölcs 7,21; 9,9; Sir 24,1-6). Jób a föld ~ét egy épület berendezéséhez hasonlóan írja le: kimérik a helyét, alapot raknak, szegletköveket helyeznek el (38). Ezzel párhuzamosan folyik a föld gyomrából előtörő vad víztömegek megfékezése, gátak közé szorítása; Isten áthatolhatatlan gátat vet nekik. Ezt az elképzelést tükrözi: a Zsolt 104,8; 148,5; Péld 8,29; Jer 5,22, de a legtökéletesebben a Ter 1,1-2,4a fejezi ki ezt a gondolatot. Isten 6 logikusan egymásra épülő szakaszban megteremti a →káoszból a mindenséget. A föld fűszálaitól az ég csillagaiig minden Isten műve (→teremtéstörténet). A 2,4b-től eltérően itt elég az Isten szava, hogy a világosságot, a földet és a növényeket a létbe szólítsa. Az ókori K-en a →szónak, kivált ha átokkal v. áldással volt kapcsolatos, nagy hatékonyságot tulajdonítottak (pl. a varázsigének, ha egyszer már kimondták, saját ereje volt, s többé nem függött kimondója akaratától). De Izr. fiai a Tízparancsolatban és a próf-k szavaiban úgy találkoztak Isten szavával, mint Isten teljesen szabad üdvözítő akaratának kifejezésével, aki választott népéhez fordult és akaratát minden ellenállással szemben érvényesítette. Ezért ott, ahol a kozmosz keletkezésére és kibontakozására vonatkozott, eleve nem is értelmezhették az Isten szavát valami lappangva (látensen) már létezőnek szükségszerű v. mágikus létbe szólításaként, hanem egyes-egyedül egy mindenható és teljesen független (autonóm) akarat kifejezéseként, mely egy teljesen szabadon előre elhatározott tervet valósított meg. A Ter 1: Isten szava mintegy törv-e a ~nek. Egyszer kimondva oka egy önmagával azonos, mindig fennmaradó világrendnek: a nappal és az éjszaka váltakozása elkezdődött, hogy soha meg ne szűnjön (1,3); a föld mindvégig képes lesz növényzetet sarjasztani (1,11); a Nap és a Hold elkezdte járni és folyamatosan járja a pályáját (1,16-18) stb. Az égboltozattal, a nagy világítókkal és a vad állatokkal kapcsolatban Isten nemcsak szól, hanem cselekszik is. Épp ez a párhuzam világít rá a teremtő szó fogalmára; ugyanakkor a bara szó, mely a nagy tengeri állatokra, az emberre és a teremtett világ egészére vonatkozik, az Isten teremtő tevékenységének csodálatos és transzcendens voltát emeli ki. - Azt a gondolatot, hogy a teremtett világot a teremtő szó hozta létre, a Zsolt 33,6-9; 148,5, valamint a 104,7; 147,4.15 tartalmazza; Deutero-Izajásnál is megtalálható, bár némileg más értelemben. Ha Isten teremtő szavát a Ter 1: statikusabban kell értelmezni, akkor Deutero-Izajásnál dinamikusabban; a próf. Jahve hatalmát akarja kiemelni, aki egyetlen szavával irányítja és korlátok közé szorítja a kozmikus erőket, hatalmakat (Iz 40,26; 44,27; 48,13; 50,2). Ezzel arról akarja meggyőzni a száműzötteket, hogy Jahvénak hatalmában áll népét kiszabadítani és fölemelni. Hogy az egész világot Jahve teremtette, az Deutero-Izajás számára vitathatatlan alaptétel (40,26; 43,l.7.15; 45,7.12.18; 54,5: e helyeken bara szerepel; ezenkívül: 40,22; 44,24); még magát a sötétséget és a balsorsot is Isten teremtő erejének, hatalmának tulajdonítja (45,7). Ez a teremtő erő nem csupán a dologi világ létrehozásában és fenntartásában nyilatkozik meg, hanem az Izr-nek ígért üdvösség csodáját is végbeviszi, mint egy új ~t (41,20; 45,8; 48,7). - Izr. fiait csodálat töltötte el Isten teremtő tevékenysége láttán; csodálatuknak himnuszokban (Zsolt 8; 19,1-7; 104) és dicsőítésekben (doxológiákban) adtak hangot (Jud 16,13; Ám 4,13; 5,8; 9,5); imákban fordultak Jahvéhoz, aki az eget és a földet teremtette (Jer 32,17; Neh 9,6; Jud 9,12; Eszt 13,10), és zsoltárok egész sora visszhangozza a ~ gondolatát (Zsolt 24,1; 33,6; 89,12; 93,2; 95,5; 119,73.90). Épp teremtő tevékenysége révén különbözik az igaz Isten a bálványoktól (Iz 17,7; 40,18-26; Jer 10,11; 51,15; Dán 14,5; Bölcs 13,1-9; 15,11; Zsolt 115,3.15; 135,6). - A jahvizmus nem ismeri a teogóniát. A teremtő Isten, Jahve nem az ősanyagtól vette létét, mindig volt. Ezt a meggyőződést fejezi ki Deutero-Izajás e szavakkal: „Én, az Úr, az első, aki még az utolsók közt is ugyanaz vagyok” és: „Én vagyok az első és az utolsó” (Iz 41,4; 44,6; 48,12). Ugyanerre utal a Ter 1,1: Isten teremtő munkája megelőzte az ég és a föld keletkezését, ez jelentette a kezdet kezdetét (kezdetkor). A Péld 8,22-26 még világosabban kifejezi a Teremtő abszolút elsőbbségét; itt ui. arról van szó, hogy az isteni bölcsesség előbb van, mint az anyagi világ, sőt még az ősvíznél is előbb létezik, melyet a Ter 1,2 még Isten teremtő munkája kiindulópontjának tekint (vö. Zsolt 90,2). Az a meggyőződés, hogy az anyag nem mindig létezett, logikusan elvezetett a semmiből ~ gondolatáig. Ezt kifejezetten csak 2Mak 7,28 tartalmazza; erre nézve, valamint a Ter 1,2 és a Bölcs 11,17 megértéséhez →káosz. - Izr. fiainak a ~sel kapcsolatos meggyőződése szoteriológiai jellegű volt. A Ter 1,1-2,4a kifejezetten kiemeli, hogy Isten mindent jónak alkotott, a 2,4b-24 pedig az első ember boldogságát mutatja be, de a bűn megzavarta az eredeti rendet, a vízözönnel a szép kozmosz újra visszasüllyedt a káosz állapotába. Egyszer a jelen világnak is vége lesz (Zsolt 102,26; Iz 34,4; 51,6), hogy elfoglalhassa helyét az →új ég és új föld, melyeket Isten teremt (65,17; 66,22), és melyek az idők végén az ősidők, a kezdeti állapotok visszatérését fogják jelenteni. -

2. Az ÚSz-ben. a) A szóhasználat. A gör. ktidzó szolgál műszóként a ~re vonatkozóan, melynek voltaképpeni értelme 'lakhatóvá tenni', 'alapítani'; az alany mindig Isten. A gör. szónak ez a jelentése még nem élhetett, amikor az ÓSz-et lefordították gör-re: a LXX a 46-ból csak 17 esetben adja vissza a héb. barát ktidzóval. - b) A fogalom. 1. Szemmel láthatóan hangsúlyt kap a ~ egyetemessége: mindent Isten teremtett (1Kor 8,6; Ef 3,9; Zsid 3,4; Jel 4,11); „mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat” (Kol 1,16;. ApCsel 4,24; 14,15; 17,24; Jel 10,6; 14,7). - A világ, a ~ kezdetére való gyakori hivatkozás (Mk 10,6; 13,19; Mt 24,21; 2Pt 3,4;. Mt 79,4.8), a ~ kezdetnek tekintése (Róm 1,20; Zsid 1,10;. Mt 13,35; 25,34; Lk 11,50; Zsid 4,3; 9,26; Jel 13,8; 17,8) és az az újra meg újra visszatérő kifejezés, hogy 'a világ ~e előtt' (Jn 17,24; Ef 1,4; 1Pt 1,20;. Jn 17,5), arra mutat, hogy az ÚSz (mint az ÓSz is) csak korlátozott létet tulajdonított a kozmosznak. Ez egyfelől azzal függ össze, hogy a szemléletességhez szokott embernek a hitigazságot legcélszerűbb volt olyan korhoz kapcsolódó kifejezéssel élve megfogalmazni, mint amilyen a Ter 1,1; az említett helyek mind erre utalnak. A 'kezdetkor' kifejezéssel az 1,1 elsőrendűen Isten teremtő művét akarja megtenni a kozmosz kiindulópontjául, és semmiképp nem abban a fil. kérdésben kíván állást foglalni, vajon elképzelhető-e egy mozgásban lévő anyagi lét függősége egy nem lett, tehát egy kezdet nélküli léttől (creatio ab aeterno). Másfelől szerepe volt a ~ korhoz kötött módon való értelmezésének abban is, hogy Izr. az emberiség tört-ét úgy értelmezte, mint utat a boldogság eredeti állapotának elvesztésétől teljes visszaszerzéséig: a ~ épp e tört. szolgálatába állítva kapta meg a megfogalmazását. Hogy a világnak kezdete volt, az vsz. nem egyéb a Bibliában, mint az Isten teremtő munkájában való hit konkrét formában való kifejezése. - Hogy az ÚSz szerzői a semmiből való ~t vallották, az abból következik, hogy mindennek az eredetét kifejezetten Istenre vezetik vissza. A Zsid 11,3 megfogalmazásában: „A látható a láthatatlanból lett”, azaz Istentől való. A szerzőnek itt 2Mak 7,28 negatív megfogalmazásával (semmiből) szemben (vö. Róm 4,17) sikerült az időfogalom kikapcsolásával pozitívan kifejeznie, hogy az anyagi, mint olyan, létében függ az anyagtalantól. - Zsid 11,3 (vö. 2Kor 4,6): „a világot az Isten szava alkotta”. Azt a szerepet, melyet a bölcsességi irod-ban a megszemélyesített bölcsesség játszik a ~ben, Pál ap. (1Kor 8,6; Kol 1,16; Zsid 1,2.10) Krisztusnak tulajdonítja: általa teremtette a világot (vö. Péld 8,22). János a →Logoszt látja benne, az Isten szavát (Jn 1,1), aki személyében különbözik Istentől, de isteni természete szempontjából azonos vele (vö. az ósz-i megalapozással: Iz 55,10; Zsolt 147,15; Bölcs 18,14-16); a Ter 1 neki tulajdonítja a ~t (Isten szólt). - 5. Egy új ~ gondolata: 2Kor 5,17; Gal 6,15; Ef 2,10.15; 4,23; Kol 3,10; 2Pt 3,13; Jel 21,2. Ezt sóvárogva várja a teremtett világ a mulandóság szolgai állapotában (Róm 8,19). →új teremtés -

III. A szent hagyományban. Szt Bonaventura a világ öröktől való ~ét bölcseletileg lehetetlennek tartja: az, ami nemlét után lett, mint a semmiből teremtett világ, nem lehet örökkévaló. A világrend is, mint minden rend, egy első principiumot tételez fel. S ha a lélekvándorlás tanát kizárjuk, az örökkévaló világban a halhatatlan lelkek végtelen sokasága létezne, ami lehetetlen. Isten a világot akarata által, a semmiből teremtette, örök eszméi szerint. A világ teljes létében, mind anyag, mind forma tekintetében Isten ~e. A legtökéletesebb oknak épp az a sajátsága, hogy az okozatot teljes egészében létesíti. Az anyag nem öröktől való, hanem az időben lett, s kezdettől fogva bizonyos formával rendelkezett: fénnyel. A →fény minden teremtett való közös alapformája. Ez a legnemesebb, az örök fényhez való hasonlóságot legjobban kifejező forma (nobilissima formarum). E formában való részesedés mértéke határozza meg a valók méltóságát. - Szt Tamás szerint a világ időbeni ~e hitigazság. Bölcseleti érvekkel az időbeni v. az öröktől való ~ kérdése nem dönthető el. Magának a ~nek a tényét azonban Szt Tamás Nagy Szt Alberttal és Maimonidesszel szemben bölcseletileg is bizonyíthatónak tartja: mivel Isten egyedüli birtokosa lényegénél fogva a létnek, mindennek, ami kívüle létezik, tőle kell létét bírnia; Isten egyedül szükségszerű és végtelen tökéletességű lény, minden másnak a léte és tökéletessége viszonylagos, melynek Isten abszolút oka. Isten, mint a lét egyetemleges oka, a teljes teremtményi létet adja, ami nemcsak a dolog megelőző nemlétét, hanem mindennemű anyag hiányát is jelenti. A semmiből való létesítés a ~ (Creatio quae est emanatio totius esse ex non ente, quod est nihil. STh I, 45, 1). A teremtmény és a Teremtő közt ezen aktus által a részesedés (participatio) viszonya jön létre, ami semmi esetre sem azt jelenti, hogy a teremtmény Isten része, hanem hogy létét Istentől kapja. Véges, korlátolt módon valósul meg benne oly tökéletesség, melynek abszolút fokban Isten a birtokosa, ki a teremtmény létrejöttével semminemű immanens változást nem szenved. A ~ egyetemes ténye a reális lehetőségű létű ősanyagra s a szellemi valókra is kiterjed. - Amint minden alkotó önmaga hasonmását igyekszik művében létrehozni, Isten is hasonmását oly tökéletesen akarta kifejezni a dolgokban, amennyire azok azt kifejezni képesek. Egyetlen faj ehhez nem lett volna elégséges, mert annak Istennel egyenlőnek kellene lennie, ami lehetetlen. A véges dolgok nagy számára van szükség, hogy az isteni lét tökéletességét megközelítőleg kifejezhessék. Azonban a fajok különféleségével már a tökéletességi különbségek is adva vannak; ami a lét hierarchikus tagozódását eredményezi. A különböző lények célos egymáshoz vonatkozása a világegyetem rendjének alapja. Szt Tamás négyféle célvalósulást lát a világban. Először is minden teremtmény a neki megfelelő tevékenység végzéséért és a saját tökéletességéért létezik. De emellett az alacsonyabbrendű teremtmény a magasabbért is létezik. Továbbá az egyes teremtmények a világ-egész tökéletességét is szolgálják, mint annak részei. Végül a világ egészében és minden részében Istenhez, mint végcélhoz van hozzá rendelve. A világot tehát úgy kell szemlélnünk, mint egy tervszerűen alkotott műremeket. Minden dolognak kijelölte a Teremtő a világban a maga helyét. Ez a célszerű elrendezettség a világ sajátos jósága (bonum universi). - A teremtményi lét célszerűen rendezett rangsorának legmagasabb fokán állnak a tiszta szellemek (angyalok, démonok, égitesteket mozgató szellemek). A létezésből és lényegből való összetettségen kívül egyéb (anyagból és formából álló) összetettséget nem mutat fel lényegük. A szellemek, mint tiszta formák, mindegyike teljesen megvalósítja a faji tökéletességet, s ezzel ki is meríti azt, tehát önálló fajt képez mindegyik. -

IV. Ikgr. A ker. műv-ben a leggyakrabban ábrázolt ósz-i tört (Ter 1,1-2,4a; 2,4b-25). Első emlékei a 4. sz-ból valók. A sokjelenetes, ciklikus ábrázolásmódot a bizánci Biblia illusztrációk alakították ki (Cotton Genesis, London). A teljes ~tört. ciklusok a 12. sz-tól terjedtek el az épületdíszítésben és a könyvfest-ben (Velence, S. Marco előcsarnokának mozaikjai, 13. sz.). Ezek a ~ 6 napja után a megpihenő Teremtőt ábrázolják, majd Ádám és Éva ~ét mutatják be a paradicsomi tört-tel összekapcsolva. A ~ legismertebb ciklikus ábrázolása Michelangelo freskósorozata (Róma, Sixtusi kpna). G.F.-T.I.-R.É.-**

Kecskés 1943:244, 267. - Kirschbaum IV:99.- BL:1792. - LThK IX:460. - Schütz 1993:383.