Magyar Katolikus Lexikon > H > hála


hála (lat. gratitudo): →erény, mely készségessé tesz a kapott jótétemény szóban és tettben való elismerésére és viszonzására. Kiváltó oka a →jótétemény, ezért szoros értelemben csak akkor beszélhetünk ~ról, ha →jóságból fakadó ajándékozás váltja ki. - A ~ nem sajátosan keresztény, még csak nem is vallásos erény. Általános emberi és közösségi vonás: természetes erény, azaz az ember szabadságának és méltóságának következménye. Sérülése magát az embervoltot érinti, ha kiölik az emberből, az ember lelkileg beleroppan (→fogyasztói társadalom, →szabadverseny, →piac). A ~ a gyakorlati életben az ember részéről nem spontán megnyilatkozás, hanem állandó belső, lelki tevékenységet igényel. Nem függ az érzelmi hullámzástól, gyakorlása föltételezi a tárgyilagosságot és az önismeretet; a ~ az →értelem cselekedete, az erkölcsileg érett ember alapmagatartása, aki fölismerte, hogy létét és fennmaradását nem csupán a maga teljesítményének, hanem folyamatosan másoknak is köszönheti. - A skolasztikus teol-ban a ~ az →igazságosság részerénye. Aquinói Szt Tamás Cicerót követve tartozásnak mondja a ~t: a kapott jókért Istennek →vallásossággal, a szülőknek pietással (→jámborság), a fölöttünk állóknak tisztelettel, jótevőinknek ~val tartozunk (STh II-II. 106). A ~ ellentétes →víciuma a →hálátlanság. - A Szentírásban a ~ mindig válasz a kapott szeretetre, elsősorban Isten szeretetére. Az ÓSz ismeri a →hálaáldozatot (Zsolt 56,13) és a →hálaéneket, de a héb-ben nincs külön szó a ~ra; Izr. úgy adott ~t Istennek, hogy dicsőítette és magasztalta. Ez volt a todah, 'dicsőítés, hálaadás'. A héb. barak gyökből képzett berakah szót ~nak is fordították. E szóval vallja meg a jámbor izraelita, hogy Isten szavával, tettével v. hallgatásával, rejtőzésével találkozott. Tehát e megnyilatkozása is elsősorban dicséret és hitvallás. Csak a LXX-ba került bele a gör. 'hála' és 'hálát ad' értelmű →Eucharisztia, amely az ÚSz-ben is szerepel a szemita kifejezések mellett. - Az ÚSz-ben az ember ~ja mindig Jézus ~jához csatlakozik: (Mt 11,25; Mk 8,6; 14,23; Lk 22,17;19; Jn 6,11; 11,41; 1Kor 11,24; Ef 5,20; vö. Kol 3,15-17; 1Tesz 5,18; 1Tim 2,1). Szt Pál levelei gyakran kezdődnek és fejeződnek be hálaadással, melyben mindig hivatkozik Jézusra. „Adjatok ~t mindenért, hiszen Isten ezt kívánja tőletek, akik az Ő Jézus Krisztusához tartoztok” (1Tesz 5,18). „Legyetek kitartók és éberek az imádságban és a hálaadásban” (Kol 4,2). - Az Isten iránti szeretet és ~ alapja mindenekelőtt az Ő dicsőségének és létezésének ismerete: „Hálát adunk neked mindenható Urunk, Istenünk, aki vagy és aki voltál, mert átvetted a hatalmat és uralkodol” (Jel 11,17; vö. 4,9; 7,12). A ~ legszebb kifejezései a Szentírásban a →három ifjú éneke, a Bold. Szűz Mária →Magnificatja (Lk 1,46-55), Zakariás →Benedictusa (Lk 69-79), a dicsőítő zsolt-ok (148-150). - Az emberek iránti ~ról ritkán esik szó: az emberek ajándékai is Isten ajándékainak, „felülről való, a világosság Atyjától alászálló” adománynak számítanak (Jak 1,17). Szt Pál az emberektől kapott jótéteményekért is kifejezi ~ját (Róm 16,3; Ef; Fil); a hálátlanságot erkölcsi hiányosságnak nevezi, és a végső idők meg a pogányok bűnei közé sorolja (Róm 1,21; 2Tim 3,2). **

Schütz 1993:114. - VC 8.