Magyar Katolikus Lexikon > E > Eucharisztia


Eucharisztia (a gör. eu és kharisz szavakból): hálaadás. Tág értelemben →mise, szoros értelemben az →Oltáriszentség. - 1. A szó jelentése. Már az 1. sz. végétől az Oltáriszentség jelzésére használták (Didakhé 9, Antiochiai Szt Ignác: Levél a szmürnaiakhoz 7,9; Uő: Levél az efezusiakhoz 13,1) az →utolsó vacsora szavai alapján: 'Kezébe vette a kenyeret, hálát adott (gör. euchariszteszasz)...'  Más bibliai elnevezés a kenyértörés (ApCsel 2,42), és az Úr vacsorája (1Kor 11,20). Az ~ elnevezés bizonyára a benne levő kharisz, 'kegyelem, kegyelmi adomány' fogalom miatt lett általánosabb, hiszen az Egyh. úgy élte meg az utolsó vacsora titkát, mint Jézus szeretetének ajándékát. Teljes értelemben az ~ Jézus áldozati teste és vére a kenyér és a bor színe alatt, ahogy ő ebben a jelképben az utolsó vacsorán keresztáldozatát elővételezte és mint örök emlékezetét az Egyh-ra hagyta. Ezt az emlékezetet az Egyh. a legelső idők óta ünnepelte, s annak legrégibb írásos szövegét a Lk 22,19; 1Kor 11,23; Mk 14,22 és Mt 26,26 őrizte meg. A szöveg értelmezésénél meg kell jegyezni, hogy a gör. szóma, 'test' szó arám megfelelője, a beserah a személy, az én valóságát fejezi ki. Vagyis Jézus úgy beszél, mint Jahve szolgája (Iz 53,4-12), aki föláldozza magát. Vérével kapcsolatos az az új szövetség, melyet Isten a próf-kon keresztül megígért. A vér kiöntése is utalás az áldozatra. A kenyér és a bor fölött mondott szavak tehát Jézust úgy jelenítik meg, mint Jahve szolgáját, aki vállalja az erőszakos halált és ezáltal létrehozza az új szöv-et. - Az egyenes állítás: a kenyér az én testem, a bor az én vérem kizárja a jelképes értelmezést. Jézus szava csak akkor igaz, ha a kenyérben és a borban olyan termfölötti változás megy végbe, hogy az valóban az ő áldozati testének és vérének mondható. Ebből következik Jézus valóságos jelenléte a kenyér és a bor színe alatt. Uakkor a szavak értelme szerint mint áldozat van jelen, vagyis a megváltás misztériumával együtt. A rendelkezés, hogy ezt tegyék az ő emlékezetére, fölhatalmazza a tanítványokat, hogy megemlékező tettüknek olyan ereje és érvénye legyen, mint az övének volt, vagyis hogy a kenyeret és a bort hálaadás keretében az ő jelenlétének és megváltó művének kifejezőjévé tegyék. Maga a megemlékezés ósz-i fogalom: a jelképben benne van az eredeti üdvtört. esemény. Ha Jézus azt parancsolja, hogy ezt tegyék az ő emlékezetére, abban nemcsak az utolsó vacsora formai elemei vannak benne, hanem maga a kegyelmi tartalom: az ő áldozati teste és vére. Ezért az Egyh. liturgikus ténykedése nem sokszorozza meg Jézus személyét és megváltói művét, hanem megjeleníti, itt és most jelenvalóvá teszi. Vagyis az emlékezeti jelleg minden hálaadó ünnepet, minden misét tartalmi egységbe fog össze Jézus utolsó vacsorájával, ill. keresztáldozatával. Így az Egyh-ban megtartott hálaadó cselekmények bármennyire is távol vannak egymástól térben és időben, mégis egy valóságot fejeznek ki és egy tört. eseményt jelenítenek meg. Ezzel az Egyh. egyetemességét, katolicitását tükrözik. Az Egyh. mindig azt képviseli és közvetíti, amit Jézus mint megváltó adott az emberiségnek. Pál ap. szerint az ~ Jézus testében és vérében való részesedés, ill. a vele való közösség (→koinónia) megvalósulása, s ez is a reális jelenlét bizonyítéka. Vagyis az Egyh. euch. eledele azonos azzal, amit Jézus az utolsó vacsorán tanítványainak nyújtott (1Kor 11,26), s ugyanakkor azonos a kereszten föláldozott testével és vérével, hiszen az Egyh. az ~ban "az Úr halálát hirdeti, amíg el nem jön". Ugyanakkor azonos a feltámadt és megdicsőült Krisztus testével is, azért foglalhatja össze pneumatikus módon egy kenyérbe, egy testbe azokat, akik magukhoz veszik (1Kor 10,17). Ezért az a magyarázat, amit pl. Albert Schweitzer képviselt, hogy a test szó itt a misztikus testet jelentené, mindenképpen téves. Az ap-ok úgy értelmezték Jézus szavait, hogy a kenyér és a bor színe alatt valóságos testét és vérét adja áldozatul. Vagyis a kenyér és a bor nem más, mint a megfeszített és feltámadt Jézus testének és vérének szentségi megjelenési formája. A páli értelemben vett valóságos jelenlét nem a szentség eltárgyiasítása akar lenni, hanem Jézus felénk irányuló tettét jelzi, amely az ő lényegi jelenlétéből folyik. - A szinoptikusok szövege is föltételezi az ap. Egyh. liturgikus gyakorlatát. A kehely fölött elmondott szavakban visszacseng a Kiv 24,8, ahol Mózes az áldozati állat vérét a szöv. vérének mondja, és meghinti vele a népet. A Zsid 9,18 ki is fejezi az ap. Egyh. meggyőződését, hogy áldozati vér nélkül nincs bűnbocsánat és nincs szövetségkötés. De benne van a Jahve szolgájára való emlékezés is, hiszen a test és a vér egymás mellé állításában nem a szarx-haima, 'hús és vér' kapcsolatot használja, hanem a szarx-szoma kapcsolatot. A szoma pedig a fogható valóságban megjelenő személyt jelentette. Jn nem írja le az ~ rendelését, hanem csak megígéréséről beszél (6,26-63), de szavaiban már benne van az Egyh. hitbeli értelmezése. Ő itt a testet szarxnak mondja, mint amikor arról ír, hogy az Ige testté lett. De egész valóságát érti rajta, mert a "testemet enni" ugyanaz, mint "engem enni" (Jn 6,57); utalt Jézus mennybemenetelére is (Jn 6,62), tehát jelzi, hogy az ~ban megdicsőült teste van jelen, amely már átvette a "lélek és élet" sajátságait (Jn 6,63), tehát általa és benne már a Szentlélek működik. Az ~ban tehát ott van az üdvösség egész eseményének a megjelenítése: a megtestesülés, a kereszthalál, a feltámadás és a Szentlélek elküldése. - Az egyh. tanítóhiv. a tört. folyamán ilyen kijelentéseket tett az ~val kapcsolatban: valódi értelemben vett szentség, amelyet Krisztus rendelt (DS 718, 1601, 1866), jelen van benne Krisztus valóságos teste és vére (DS 700, 782, 1651, 1658, 1866), mindkét szín alatt, sőt minden részében jelen van egész Krisztus (DS 1198, 1320, 1639, 1612, 2535, 3231), Krisztus nemcsak a vétel pillanatában van jelen, hanem azon kívül is (DS 1639, 1654). A szentség anyaga a búzából készült kenyér és a szőlőből készült bor (DS 1320). A szentség akkor jön létre, amikor a fölszentelt pap az átváltoztatás szavait kimondja a misében (uo.), akkor a kenyér és a bor lényege átváltozik Krisztus testévé, ill. vérévé (DS 700, 1320, 1642, 2535), de a külső színek megmaradnak (DS 1652). A mise valóságos áldozat (DS 793, 834, 1739, 1866, 2535), amit Krisztus rendelt (DS 1752, 1764). Áldozat, mert megjeleníti Krisztus keresztáldozatát (DS 1739); az igazi főpap maga Krisztus, és egyben Ő az áldozat (DS 802, 1743), de a feláldozás vértelenül megy végbe (DS 1743), a mise nemcsak dicsőítő és hálaadó, hanem engesztelő áldozat is, élőkért és holtakért (DS 1743, 1866, 2535). -

Dogmatörténetileg meg kell jegyezni, hogy a K-i atyák elsősorban arra a kegyelmi gazdagságra mutattak rá, amelyet János evang-ából kiolvastak. Az ~ tanát azonban csak a fennmaradt katekézisekben és homíliákban érintik. Ennél fontosabb azonban a lit., amely egészen rámutat az Egyh. euch. berendezkedésére. Az ~ nem más, mint Krisztus személyének testi valóságban való megjelenítése, amit maga a megdicsőült Krisztus visz végbe, s amelyhez hozzá van kötve a megváltás misztériuma. A megemlékezés azért valóságos, mert az euch. test azonos Krisztus tört. testével, s benne van megváltói tette is. A K-i atyák képnek, szimbólumnak is nevezik az ~t, de a platoni fil. értelmében, ahol a kép mindig tartalmazza az eredeti valóságot. Az áldozati jelleg hangoztatásánál már használják a "relatív áldozat" megjelölést, mert tudatában vannak, hogy a mise nem külön áldozat, hanem a Kálvária egyetlen áldozatának megjelenítése. A valóságos jelenlétet úgy magyarázzák, hogy az ~ mintegy meghosszabbítása a megtestesülésnek (Szt Jusztinosz, Szt Ireneus, Alexandriai Kelemen). Az 5. sz-tól kezdve utalnak a kenyér és a bor átváltozására is. Az alexandriai isk. az ~ éltető erejét főleg abból vezette le, hogy a kenyér és a bor a Logosznak, az Igének a teste és vére, s a keresztáldozatra való utalás náluk háttérben marad. Az antiochiai isk. tanítása viszont közelebb áll a lit-hoz, amely az ~t elsősorban a keresztáldozathoz kapcsolja. Ny-on Tertullianus a valóságos jelenlétet emeli ki, Szt Ciprián pedig az áldozati jelleget. A két szín, a kenyér és a bor a test és a vér szétválasztását, tehát a halált, a föláldozást jelképezi. Szt Ambrus a kenyérrel és a borral kapcsolatban használja az átváltozás kifejezést, Szt Ágoston pedig megkülönbözteti a külső jelet és a szentségi tartalmat. Az ~ mind Jézus tört. testének, mind a misztikus testnek a jele. A kk. teol-ban a valóságos jelenlét a fő probléma, s a hívők figyelme egyre inkább a színek alatt jelen levő teljes Krisztusra irányult. Az első igazi teol. tárgyalás a 9. sz-ból Pascasiustól származik, s ő is vallja az ~ és Jézus tört. testének azonosságát. Ezzel szemben a 11. sz: Tours-i →Berengár tagadta az azonosságot és csak valamilyen szellemi szimbolizmust látott az ~ban. Az átváltozás tana helyett azt állította, hogy az ~ csak a mennyei Krisztussal fennálló egység jele. 1079: a róm. zsin. elítélte tanítását, s megerősítette az átváltozás tanát és a tört. testtel való azonosságot. Aversai →Guitmund vezette be a kifejezésmódot, hogy a kenyér és a bor lényege átváltozik Krisztus testének és vérének lényegévé. Ezt a transsubstantiatio (→átlényegülés) fogalmat a IV. lateráni zsin. is magáévá tette (DS 802). A 12. sz. teol-ok bevezették a materia-forma fogalmat, és a szentség formai elemét az utolsó vacsora szavaiban jelölték meg. Kialakult az a kifejezésmód is, hogy a szavak erejében a kenyér átváltozik Krisztus testévé, de Krisztus egysége miatt (per concomitantiam) jelen van benne vére és istensége is. Így a 2 szín jelképezi Jézus feláldozását, a test és a vér szétválasztását, de ugyanakkor megmarad oszthatatlan egysége is. A trienti zsin. ilyen értelmű határozatokat hozott a reformátorokkal szemben (DS 1651, 1653). Ezért az egy szín alatti vétel is teljes áldozást jelent. Az áldozati jelleg teol. értelmezésére a legelfogadottabb vélemény az, hogy az ~ mint szentségi jelkép jeleníti meg Krisztust a maga egyszeri áldozati cselekményében. Ezt vallja XII. Pius Mediator Dei enc-ja is. - A protestáns egyházak fölfogásában Isten szava az egyetlen kegyelmi eszköz, amelyben megkapjuk a bűnök bocsánatának ígéretét, s ez egyúttal az evang. lényege; mellette a szentségek jelentősége háttérbe szorul. Az ~ értelmezésében közöttük is vannak eltérések, de abban megegyeznek, hogy elutasítják annak áldozati jellegét, mert az szerintük ellentmondana Krisztus egyetlen áldozatának. Ugyancsak kétségbe vonják az átlényegülés tanát, amely a szentségnek a benső tárgyi kegyelemközlő hatását biztosítja. Luther vallja Krisztus valóságos jelenlétét az ~ban, legalábbis a vétel pillanatában, de a kenyérrel és a borral együtt, azaz nem átlényegülés szerint. Zwingli számára az ~ csak emlékeztető jel arra, hogy Krisztus feláldozta magát értünk. Kálvin középutat keresett Luther és Zwingli között, ezért megtartotta a test és a vér vételére vonatkozó reális kifejezésformát, de elvetette Krisztus lényegi jelenlétét a színek alatt, mert az ilyen megjelenés ellene mondana az égi test dicsőségének; mivel az egy Krisztus nem lehet mindenütt jelen, azért a lelki kapcsolat a Szentlélek által alakul ki vele. A szentség tehát úgy hat, mintha Krisztus valóban jelen lenne, a szentségi színek csak jelképek, az egész úrvacsora csak a Krisztussal való egyesülés jelszerű alakja. - A katolikus teológia igyekszik az ~ról szóló tanítást is rendszerbe foglalni és tartalmi gazdagságát lehetőleg egy átfogó vezérgondolatból levezetni. Korábban külön tárgyalták a valóságos jelenlétet, a szentségi és az áldozati jelleget. De a jelenlét és az áldozati jelleg csak a szentségi jelből érthető. Az Egyh. hite itt is a lit-ban fejeződött ki, azért legjobb azt alapul venni. Az igazi összefüggéseket akkor látjuk, ha rámutatunk a mise áldozati jellegére, amennyiben megjeleníti Krisztus üdvszerző művét, s ebből következik a valóságos jelenlét. De az egész cselekmény az áldozásra, a Krisztussal való egyesülésre mutat. Az ~ tehát a lit-ban és az Egyh. tekintélyi kijelentéseiben úgy jelentkezik, mint Krisztus egész valóságának szentségi megjelenítése abból a célból, hogy a hívő a szt lakomában annak részese legyen, s egyszerre találkozzék Jézussal és a megváltás művével. Ezért mondja a trienti zsin., hogy az ~ban Krisztus igazán, valósággal és lényeg szerint van jelen (DS 1651). A misében és a kereszten ugyanaz az áldozati tárgy és a bemutató - aki itt a pap által cselekszik -, csak a bemutatás módja más: a keresztáldozat itt vértelenül, szentségi módon jelenik meg. Az áldozati tett egysége is bele van foglalva a bemutató és az adomány azonosságába. Krisztus jelenlétét nem szabad úgy elgondolni, mintha ő minden misében új elhatározással jelenne meg. Ha ő a mennyben ilyen új formális fölajánlást tenne, az már új áldozat volna, ez viszont ellentmond a keresztáldozat egyszeri és fölülmúlhatatlan voltának. Az átváltoztató pap szavára hatékony megemlékezés, anamnézis megy végbe. A szentségi színek alatt jelenvalóvá válik a föláldozott és megdicsőült Krisztus, s az ő egyszeri áldozata ilyen módon válik az Egyh. áldozatává. A mise tehát annyiban áldozat, amennyiben képe, megjelenítése a keresztáldozatnak, ezért relatív áldozatnak mondjuk. Nem magában áll, hanem a keresztáldozatot teszi jelenvalóvá. De meg kell jegyezni, hogy Jézus kereszthalálának nem minden megjelenítése áldozat. Pl. a keresztség is annak képe, de nem áldozati képe.

A mise azért áldozat, mert nemcsak a jelképezett tárgy, hanem a feláldozás módja is benne van a képben, a lit. cselekményben. A kenyér és a bor a test és a vér szétválasztását, tehát a feláldozást jelképezi, s az Egyh. úgy ajánlja föl az adományt, ahogy Krisztus saját magát felajánlotta az Atyának. Krisztus tehát úgy van jelen a színek alatt, mint áldozat, s abban már benne van az Atya elfogadása is. S hogy ez a mi áldozatunk is, az kifejeződik az áldozásban, a szentségi színek magunkhoz vételében, vagyis az áldozás is beletartozik a mise áldozati jellegébe. Krisztus testi jelenlétét nem szabad úgy értelmezni, mintha megdicsőült alakjában valamilyen megsokszorozódással volna jelen, hanem úgy, hogy az egy és ugyanaz a megdicsőült Krisztus, aki a mennyben van, a Szentlélek közbejöttével valóságosan is jelen van a kenyér és a bor színe alatt. Nem köti magát a term. kereteihez, hanem éppen termfölötti módon van jelen. Az egyh. hagyomány a kenyérben és a borban végbemenő termfölötti változásra és a reális jelenlétre az átlényegülés (transsubstantiatio) szót találta alkalmasnak, mert kifejeződött benne, hogy ami a kenyeret kenyérré teszi, az változik át Krisztus testévé. Ha ma termtud. szempontból nem tartják megfelelőnek, hogy a kenyér és a bor "szubsztanciájáról" beszéljünk, ez magát a hitigazságot nem érinti. Ha új szót keresnek a termfölötti változás jelölésére, annak olyannak kell lenni, hogy tükrözze Jézus szavainak igazságát: a kenyér az ő teste, a bor az ő vére. Ezért az egyesek által ajánlott transsignificatio, 'új jelentés' és transfinalisatio, 'új cél' nem elegendő. Mivel a mise az Egyh. áldozata is, azért azt felajánlhatjuk saját szándékunkra. Önmagában a mise kegyelmi értéke végtelen, hiszen a keresztáldozat megjelenítéséről van szó, de alkalmazása, a kegyelem befogadása mindig függ a jelenlevők lelkületétől és szándékától. - Mivel az Egyh. "Isten népe, mely Krisztus testéből él és így egyre jobban Krisztus teste lesz" (J. Ratzinger), az ~ ünneplése az Egyh. és keresztény voltunk számára közp. fontosságú. A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint: "az ~ minden evangelizáció forrása és csúcsa" (PO 5). - Az ~ a hagyományban. Az Egyh. euch. ünneplésének és tanításának klasszikus ideje a 3-4. sz., főleg K-en. Azt a mélységet, amit a gör. egyhatyák az ~ról szólva elértek, azóta sem lehetett felülmúlni. Kiindulópontjuk az a tapasztalat volt, hogy a megdicsőült Úr jelen van és Lelke működik az Egyh-ban, főleg amikor a hívek összejönnek az ~ ünneplésére. A  küldetésének erejével a vendéglátó Krisztust megjelenítő pp. v. pap vezetésével tapasztalja meg az egyhközs. a találkozást a föltámadt Üdvözítővel. Mivel Ő egész földi létét magához ragadta, az ~ban egész életét: megtestesülését és keresztáldozatát hordozza és megjeleníti. Áldozata önmaga odaadása az Atyának a világért. Ez a felajánlás a szentmisében itt és most jelenné válik; testszerű, anyagi realitássá sűrűsödik össze (mert "a test az üdvösség tengelye" - mondja Tertullianus), olyannyira, hogy a kenyér és a bor színében a vendéglátó Krisztus önmagát adja a hívőknek. A hívőknek ezért eleven kapcsolatban kell lenniük az Egyh-zal, esetenként a megelőző gyónás által felkészülve, hogy ne csak szájukkal vegyék magukhoz ezeket az ajándékokat, hanem szívükbe fogadják azokat és erejükből éljenek. - A későbbi hagyomány, mindenekelőtt a korai kk-tól kezdve beszűkítette ezt a szemléletet, és Krisztus jelenlétét gyakran csupán a kenyér és a bor színe alatti jelenlétre korlátozta. Ez lett az oka a teol. harcoknak, s a 16. sz. folyamán a kat. egyh. és Luther között a mise áldozati jellegéről kirobbant vitának. A 20. sz. euch. mozgalmai ismét a szélesebbkörű látásmódhoz vezettek. -Egyházjog: Az ~ vétele a →szentáldozás, kiszolgáltatója az →áldoztató. Az ~ életadó és egyházépítő erejéből következik, hogy a hívőknek a legnagyobb tiszteletet kell tanúsítaniuk iránta (→áldozó). Ez a tiszt. az ~ hármas arculatának megfelelően azt jelenti, hogy a tevékenyen kell résztvenniük a szentmisén, gyakran és áhítattal kell szentáldozáshoz járulniuk, s a szentségben jelenlévő Krisztust imádniuk kell. A lpászt-ok feladata, hogy a rájuk bízottakat megtanítsák az ~nak erre a teol. értékelésére, s ennek alapján elvezessék őket az ezzel kapcsolatos kötelességek tudatosítására (898.k.). E hármas kötelezettség jogilag is általánosabb, mint amit ennek köréből a CIC különböző kánonjaiban konkrétan előír (pl. 920.k.: évi szentáldozás, 1247.k.: vasárnap és kötelező ünnepen részvétel a szentmisén). A krisztushívők egyes csoportjai számára az egyetemes (pl. 276.k. 2.§ 2, 528.k. 2.§, 663.k. 2.§, 719.k. 2.§, 904.k.) v. a részleges, ill. a saját jog (pl. szerzetes szabályzat) az ~ tiszt-ének bizonyos formáit nem ritkán - kiemelkedő összhangban a fenti általánosan fogalmazott jogi kötelezettséggel - konkrétabban is megszabja. - Az ~ anyaga a tiszta búzakenyér, melynek frissen készültnek - s ha latin rítusú pap misézik, kovásztalannak (926.k.) - kell lennie; valamint a szőlő terméséből készült, természetes és nem romlott bor, melyhez kevés vizet kell keverni (924.k.). A kenyérnek mint élelemnek felismerhetőnek és olyannak kell lennie, hogy a pap több részre törhesse. Az ~ érvényességéhez és megengedettségéhez szükséges anyagról a Rítuskongr. és más szentszéki hatóságok válaszai alapján kiterjedt kazuisztika alakult ki. - Ikgr. Az ~t a képzőműv-ben a kk. óta →kehellyel és →ostyával v. →monstranciában ábrázolják. A →hét szentség között és a sztek legendáiban a sztmise képe, a konszekráció, az áldozás, az Úrfelmutatás v. az áldás pillanata jeleníti meg. Jelentős ~-ábrázolási forma az angyalok ~-imádása  (Liptószentmiklós, ~-oltár, Szepesszombat, freskó, 1520 k.). Az →eucharisztikus csodák ábrázolásai között leggyakoribbak a →bolsenai misét megjelenítők. Az ~ imádásának legjelentősebb képe Raffaello →Disputája. - Ábel és Melkizedek áldozatát az ~ előképeként ábrázolták (Ravenna, S. Vitale, 6. sz.). A 12. sz-tól az előkép hangsúlyozására Melkizedek nem kenyeret ajánl föl, hanem a kelyhet ostyával. Az utolsó vacsora- és a megfeszítés-képek, ha nem egy elbeszélő passió-ciklusba tartoznak, gyakran az ~ra utalnak. A barokk épületfest-ében az utolsó vacsora képei viszont mindig az ~ra utalnak. Erre a prot. tp-okban is van példa (Asbach, 1747). - A K-i egyh. műv-ében a 6. sz-tól az ~ alapítását úgy ábrázolják, hogy Krisztus áldoztatja az ap-okat (Kijev, Bölcsesség-tp. és Mihály-ktor, 11-12. sz.). - Az ~ allegóriái: az →Egyház, a →hit, a →szeretet megszemélyesítése, ha kehely van a kezében; jelképei: →kalász, →Gergely-mise, →misztikus malom, az →élet forrása, →szőlőtő, →szőlőfürt, →hal, →kenyér. G.F.-E.P.-**

Az ~: áldozat, eledel, útravaló. Összegyűjt. Árvay-Nagy Bálint. Vác, 1938. - AAS 1967:566. (SC Rit.: Eucharisticum mysterium. Instr.); 1980:335. (SC SacrCult: Inaestimabile donum. Instr.) - RH 20. - DM 77. - Kirschbaum I:687. - Sachs 1980:123. - Onasch 1981:109. - LThK III:1141. - MS IV:263. - NCE V:594. - ÖD 1993:122-125. - BL:397. - CCEO 1990:698-99.k. - Erdő 1991:351, 356. - KEK 1322-1419. - Schütz 1993:87.