Magyar Katolikus Lexikon > B > barokk


barokk: Az elnevezés a 19. sz. második felétől használatos. Feltehető eredete a port. barocco, 'szabálytalan gyöngy' szó, de az ol-ban alkalmazták először. Eredetileg lekicsinylő, ironikus jelentése volt: különöset, furcsát jelentett. - 1. Az egyhtört-ben a ~ a 17-18. sz., főként a →trienti zsinat utáni megújulás, az →ellenreformáció kora. A belső megújuláshoz a külső veszélyek (reform., törökök) legyőzésének élménye társult, ami egy félelem nélküli, lelki és anyagi javakban bővelkedő életérzést hozott. Főként a Rómában felvirágzó műv-ekben mutatkozott meg, s onnan sugárzott szét Eu-szerte, területenként sajátos vonásokkal. Egyh. és világi körökben egyaránt eluralkodott a pompaszeretet és az udvari etikett. A reformáció →sola fides alapelvével szemben a ~ban az emberi tevékenység kapott hangsúlyt és derűs kifejezést. A népi jámborság virágkorát élte. Az egységesített lit. a szentségi életet tette termékennyé. Különös hangsúlyt kapott az Euch. (→szentségimádás, építészeti tükre a →baldachinos oltár) és a Mária-tisztelet (májusi ájtatosságok, rózsafüzér társulatok). A misztikában az érzelmi elemek kerültek előtérbe; a vallásos nyelvben elszaporodtak a kicsinyítőképzők (Jézuska, angyalkák) és a korábbi „mi” helyébe az „én” lépett. A személyesség nem egyszer eltakarta a lit. objektív tartalmát, uakkor növelte az igényt, hogy az igehirdetésben és a jámborságban az érzékelhető és természetes dolgok lelki-termfölötti jelentéssel teljenek meg. A ~ alapérzése, a végesség és végtelenség feszültsége a fest-ben és építészetben éppúgy tükröződik, mint a jámborsági formákban és a misztikusokban (Avilai Szt Teréz, Keresztes Szt János, Szalézi Szt Ferenc, Páli Szt Vince, P. de Bérulle), továbbá a drámairod-ban és a zenében. A ~ nagysága abban van, hogy az egész élet minden megnyilvánulását, a teret és a természetet is Isten- és Krisztus-centrikusan rendezte be. Gyengesége és korlátai a szubjektivitásban és az érzelmek hangsúlyozásában rejlenek. A bensőségnek és jámborságnak a ~ból fakadó új erői mindmáig éreztetik jótékony hatásukat. - 2. A teol. tört-ében a ~ kor 1550-1750-ig terjed, csúcsa 1590-1650 közé esik. E korszak teol-ját egy új istenélmény hatotta át, Isten végtelenségének és szabadságának megtapasztalása, aki mérhetetlenül fölöttünk áll, de végtelen jóságából a maga világosságát győzelmesen árasztja a világ sötétségébe. A világról is új élmény támadt, mert fölfedezték sokféle és mérhetetlen távlatokat is átfogó mozgását (a föld gömb alakját, tengelye és nap körüli forgását, Amerikával és Indiával kapcsolatban a világtengert). Újra fölfedezték Krisztust, főként emberségét és mindent átölelő, megváltó szeretetét (Jézus Szíve-tiszt.); újra föltámadt az emberben a bizalom Isten és önmaga iránt, újra átélte szabadságát és üdvössége lehetőségét. A kk. alkonyának tehetetlenségét új feladatoknak nekifeszülő lendület váltotta föl. Az egyh. is újra fölfedezte önmagát: a trienti zsin-on győzelmesen fölébe kerekedett a reformáció fenyegetéseinek, újra világosan megfogalmazta hitét és törv-es kereteket adott a belső megújulás erőinek. A megszokott eu. határokat szétfeszítette a világméretű missz., melyben az egyh. a maga katolicitását élte meg újra. Ebből nőttek ki a teol. újabb csúcsteljesítményei. A kat. öntudat visszanyerésében jelentős szerepe volt a vitatkozó teol-oknak (Bellarmin Szt Róbert, G. D. Lindanus, St. Hosius, Th. Stapleton, J-B. Bossuet). A dogmatikában a kk. Sententia-kommentárokat fölváltották Szt Tamás Summájának kommentárjai, de a kommentárok hagyományos formáját Suárez már 1580: fellazította. A fő témák: a Szentháromságtan, a krisztológia, a kegyelemtan (→bajanizmus, →janzenizmus, →molinizmus, →tomizmus), a hit elemzése (→analysis fidei) és a szeretet gyarapodása. A teol. megújulását F. de Vitoria Salamancában indította el. A salamancai isk. nagyjai D. Soto, M. Cano, D. Bañez. A →barokk skolasztika közp-jai lettek a jezsuita koll-ok (Dillingen, Ingolstadt, Bécs, Prága, Leuven, Párizs és főként Róma), s az evorai és coimbrai egyetemek. Nagy jezsuita teol-ok: L. de Molina, F. Suarez, L. Lessius, G. Vazquez, J. de Lugo, A. Cienfuegos. Jelentős domonkos teol-ok: D. Alvarez, F. de Araujo, P. Godoy, T. de Lemos. A ~ fil. legjelentősebb összefoglalása Suárez metafizikája. A ~ skolasztikával együtt járt a szentírástud-ok virágzása is. A trienti zsin. után 1592: jelent meg a →Vulgata új kiadása. 1569-72: Antwerpenben, 1629-45: Párizsban, 1657: Londonban adtak ki →poliglott bibliát. A szövegmagy-hoz kapcsolódott az introdukció, a héb. és gör. nyelv okt-a, a szövegkrit. és a szövegtört., az egyhatyák és az értelmezéstört. Előtérbe került a Szentírás szó szerinti értelme, de kapcsolták hozzá az erkölcsi és misztikus értelmet is. Különösen kedvelték az az evangéliumokat, az Énekek énekét misztikája, a Jel-t és Ez-t egyhképük miatt. - A ~ a nagy szövegkiadások korszaka is volt. 1567: a Summa Theologiae-t, 1587: Szt Bonaventura, 1639: Duns Scotus, 1651: Nagy Szt Albert, 1742: Raimundus Lullus műveit adták ki. Patrisztikai szövegkiadások, nagy rend-, irod- és egyhtörténeti, hagiográfiai sorozatok is napvilágot láttak (C. →Baronius, L. A. →Muratori, →Acta Sanctorum). Az erkölcstanban a →probabilizmus vitája uralkodott (J. Azor SJ, T. Sanchez SJ, P. Laymann SJ, H. Busenbaum SJ). Kimagasló jogtudósok: M. Azpilcueta, A. Barbosa, XIV. Benedek. - A korszak árnyoldalát adták a teol. viták (kegyelemtani, janzenizmus körüli, →gallikanizmus, →rítusvita). Az egyre bővebben áradó pozitív anyagot egyre kevésbé lehetett összefogni. Az ébredő empirikus-materialista gondolkodást nem vették elég komolyan. Nem fordítottak elég gondot az egyszerűbb nép nyomorúságának enyhítésére. 1700-tól a világ változni kezdett: a mérhetetlen terek helyett áttekinthető rendet, az érzelmek lobogása helyett az értelem józanságát, az elméletek helyett a hasznos, gyakorlati apróságokat, a tört. folyamatosság helyett az újrakezdést keresték. Az udvari etikettel szemben a polg. élet egyszerűsége és gyakorlatiassága került előtérbe. A hit mennyei világosságát az értelem és a term. fényével kezdték helyettesíteni, s az ébredő felvilágosodás embere a ~ megnyilvánulásait egyre távolabbinak és hitelt vesztettebbnek érezte.

- 3. A képzőművészetben a ~ a trienti zsin. után az Egyh. hivatalos jellegű műv. irányzatává vált, és az eu. műv-ben kb. 1600-1750: uralkodott. A ~ stílus önmagában homogén, de Eu. különböző orsz-aiban különféle formát öltő világnézetet fejezett ki. Legfontosabb jellemzői az építészetben, szobrászatban és fest-ben egyaránt érvényesülő festőiség, a fény-árnyék hatásokkal elérhető erőteljes mozgalmasság és tömeghatás, a szabálytalan formák és kompozíciók alkalmazása, a véletlenszerűség, a megfoghatatlan és a végtelen érzetének keltése. A mozgalmasság drámai hatásokat ért el, az érzelmek az extázisig fokozódtak, ált. a teatralitás érvényesült. Mindez az Egyh. mgújító törekvéseinek kiválóan megfelelt. - A ~ stílus Itáliában, Rómában született meg. Az építészetben megjelentek az egységes térhatású, monumentális tp-ok (Il Gesú, Róma; →jezsuita stílus), gyakori a centrális elrendezés (Győr, kárm. tp.; Bp-Víziváros, Szt Anna-tp.), a nagy és súlyos tömegek, hullámzó párkányok, hatalmas pillérekkel tagolt oldalfalak, íves nyílások és kpnák, csavart oszlopok alkalmazása. A tp-ok kupolájának, boltozatainak súlyosságát föloldják a festett látszatarchitektúrák, stukkók és a hatalmas égi látomásokat ábrázoló, illuzionisztikus falfestmények (Győr, Szt Ignác-tp.; Bp., Egyetemi tp.). A szobrászatban is festőiségre, az extázis, a pillanat megragadására törekszenek. A szobrokat szélsőséges mozgalmasság, a ruharedők viharos, atektonikus kavargása, drámai kifejezőerő jellemzi. A polikrómia, az arany és ezüst felületek használata fokozza a színpadszerűség és a nyugtalanság érzetét (Pápa, pálos tp., főoltár, J. J. Rössler és köre; Bp., Angolkisassz-ok tp-a, főoltár). A fest. megteremti az új egyhműv-et. Az egyöntetű allegorikus stílus állandó jelképeivel, ikgr. és kompozíciós megoldásaival a szeretet és szenvedés extázisainak ábrázolására törekszik (Székesfehérvár, jezsuita tp., C. E. Sambach falképei; Győr, kárm. tp., M. Altomonte oltárképei). A reprezentáció jelentősége hozta létre az udvari kat. ~ot. A világi uralkodók és főurak palotáihoz és kastélyaihoz hasonló hatalmas, díszes teremsorokat és lakosztályokat magukba foglaló főpapi rezidenciák épültek. - 4. A ~ zene monumentalitásra (53 szólamú mise), a kontrasztok halmozásával a zene érzéki hatásának növelésére törekedett. A 16-17. sz. fordulóján megszületett az önálló hangszeres zene. A formálás alapelve a koncertálás lett szólóhangszer és együttes, ill. kisebb hangszercsop-ok között. A szonáta egyh. változata, a sonata da chiesa 4 tételes (legtöbbször lassú, gyors, lassú, gyors), szemben az udvarok sonata da camerájával, mely táncok sorozata. A személyesség az egyh. zenében is előtérbe került, a gregoriánt mellőzték v. több szólamra földolgozva adták elő. A modális hangnemek helyébe mindinkább hétfokú, olykor kromatikus polifónia került. A tp-teret egészen betöltő hangzás érdekében megjelent az oltártól távoli karzaton elhelyezkedő kórus. Egyre nagyobb orgonákat építettek. A misék mellett leginkább zsoltárokat, himnuszokat, litániákat, →Tantum ergokat írtak. A zene a szöveg hatásos, programszerű kifejezésére törekedett. Rómában megszülettek a ~ vokális zene (az opera mellett) legjellegzetesebb műfajai, az oratórium és a kantáta. A népi jámborság az anyanyelvű egyh. éneket alakította. Sz.Á.-**

Wöfflin, H.: Renaissance und Barock. München, 1888. - Weisbach, W.: Der Barock als Kunst der Gegenreformation. Berlin, 1921. - Garas 1953; 1955. - Pigler, A.: Barockthemen. Vol. 1-2. Bp., 1956. - Aggházy 1959. - Mo-i reneszánsz és ~. Műv-tört. tanulm-ok. Szerk. Galavics Géza Uo., 1975. - LThK I:1258.