Magyar Katolikus Lexikon > T > teremtés és fejlődés


teremtés és fejlődés, teremtés és evolúció: Az Egyház ősi hitvallásai szerint a mindenható Isten „kezdetben”, az idő kezdetén a semmiből teremtette az eget és a földet, minden látható és láthatatlan lényt (DH 29, 60, 75). E →hitvallások azt fejezik ki, hogy a kinyilatkoztatás Istene öröktől fogva abszolút független, egyedül ő a világ alkotója és fenntartója. Filozófiailag: a világ, a fejlődő világegyetem létében függ a mindenható Istentől, tehát a →teremtés transzcendens okság, amely lényegében különbözik a teremtett világban működő, a természettud-ok által tanulmányozott immanens, másodlagos okságtól. - A teremtésteológia újabban összekapcsolja a →protológiát és az →eszkatológiát, és Jézus Krisztust helyezi a →kezdet és vég eseményeinek középpontjába: Ő a →kezdet és a →vég, minden Általa és Érte lett, és minden Őbenne áll fenn (vö. Jn 1,1-5; Kol 1,15-20; Ef 1; 1Kor 15). Mivel Isten a világot az emberért teremtette, valamiképpen már az ember előtti fejlődés is az üdvösség drámájának színterét készíti elő, amelynek középpontjában Jézus Krisztus áll (vö. RH 8). - Szellemtörténészek, pl. Pierre Duhem, rámutattak arra, hogy a teremtés kinyilatkoztatott, zsidó-keresztény eszméje segítette a gondolkodókat abban, hogy elkerüljék a →panteizmust. A →monoteizmusból, pontosabban a teremtés hitéből kibontakozó teol. szabadította fel az →észt, s ennek következtében válhatott a →mítoszba v. →teogóniába hajló →kozmogónia →kozmológiává. Így születtek meg az autonóm tudományok. Teol. forr-ra volt szükség, hogy az istenített égitestek elveszítsék rangjukat, és a tudósok ki merjék mondani, hogy az égitesteket, a Nap keringését, a tenger apályát és dagályát, a meteorok hullását ugyanazon törv-ek vezérlik. „A modern tudományt az a szikra gyújtotta meg, amely a hellén pogányság teológiája és a kereszténység teológiája közötti ütközésből pattant ki” (Pierre Duhem: Le systeme du monde. II:453). - 1. A ~ és Darwin. Napjainkban a →fejlődés természettudományosan bizonyított tény, bármilyen modellt v. elméletet fogadnak is el a szakemberek a tény magyarázatára. Az élővilág fejlődésének eszméje összekapcsolódott Charles →Darwinnal, aki 1859: adta ki A fajok eredete c. művét. Elméletének, melyet több kortárs tudós is átvett, lényege ez: a fajok fejlődését a külső környezethez való alkalmazkodás és a természetes kiválasztódás határozza meg a létért való küzdelemben, s az így szerzett tulajdonságok öröklődnek. Darwin művéből, bizonyos módosításokkal néhány év alatt 6 kiadás jelent meg. Darwin nem tudta megmagyarázni a tulajdonságok átöröklését, melynek nyitját csak 1865: Johann Gregor →Mendel OSA találta meg. A tudományos világ csak 35 évvel később ismerte el Mendel törvényeinek egyetemes érvényét. Darwin 1871: adta ki második fő művét Az ember származásáról és a nemmel kapcsolatos kiválasztásról. E műve még nagyobb feltűnést és ellenkezést váltott ki vallásos körökben, mivel a „majomtól származó” ember gondolatát népszerűsítő darwinizmus ideológusai a vallás és a Biblia ellen használták fel az elméletet. Darwin lényegében azt állította, hogy az emberi faj természetes kiválasztódással fejlődött ki a főemlősök családjából. Különös, hogy még 2000 k. is jelentkezik a félremagyarázott darwinizmus, s ennek ellenhatásaként a fejlődést tagadó →kreacianizmus. Darwin azt állítja, hogy az emberi faj olyan ősöktől származik, amelyek a majmokhoz hasonló tulajdonságokkal rendelkeztek, de ősidők óta kihaltak, csak kövületekből ismertek. Ezért nem is lehet azokat azonosítani a ma ismert majomfajtákkal. - A darwini elméletet lényegesen módosították a legújabb genetikai, főleg az emberi agy kifejlődésével kapcsolatos felfedezések. A paleontológiai kutatások eredményei, élőlényeknek a geológiai rétegekben talált kövületei is cáfolják, ill. módosítják Darwin elméletét a lassú változások folyamatáról, hiszen a gének módosulásával ugrásszerű változások történnek. - 2008: már senki sem állíthatja, hogy az ember a majomtól származik, mert az ember és a majom egy korábbi, közös őstől ered, és a jelenlegi majmok nem az emberiség ősei. A Homo, az Ember a fejlődés fájának központi törzsét képviseli. A hominizáció, az emberré válás pontos idejét nem tudja megállapítani a kutatás, hiszen 10.000.000 éves fejlődésről van szó. A Homo sapiens, a hominizáció utolsó lépcsőfoka kb. 300.000 éves. - A Darwin halála óta eltelt időben a paleontológia, kozmológia, biológia, genetika és más tud-ok eredményei perdöntően igazolták az evolúció tényét, és Darwin néhány intuícióját módosítva több elmélet született a világ genezisének módjáról. A kb. 15 milliárd évvel ezelőtt történt ősrobbanástól („Big Bang”) a kozmogenezis-biogenezis-antropogenezis fázisain át az emberig, a fejlődés nyílhegyéig v. virágáig tart ez a felfelé ívelő lendület. Sőt, Pierre →Teilhard de Chardin szerint, aki a hívők körében népszerűsítette a kezdetben visszautasított fejlődéselméletet, a fejlődés tovább tart a szellem szférájában: a noogenezis, az összpontosulás, a planetáris egységesülés által egy Ómega-pont felé tart, aki nem más mint a feltámadott Krisztus, aki amorizálja, 'szeretettel hatja át' a ma még széthúzó, önzésektől megosztott emberiséget, azokat, akik megnyílnak a felülről ható szeretet-energiának. Ezen fordul meg az emberi fejlődés sikere, fajunk jövője: egységesülés vagy önpusztítás. - Teilhard volt, aki az elsők között hangoztatta: az evolúció ténye és eszméje nem ellentétes a teremtéssel, hiszen a fejlődés csak a transzcendens teremtő aktus kifejeződése térben és időben. A teremtés helyes felfogása, valamint a Biblia helyes - nem betű szerinti - értelmezése tette lehetővé, hogy a 3. évezred elején már bizonyos konkordizmus, a Biblia tanítása és a természettudományok egyeztetése révén vallhatjuk a fejlődéselméletet; a természettud. vitatkozhat a tényekről és különböző modelleket lehet vallani. Ugyanakkor elutasítjuk azt a fundalmentalizmust és kreacianizmust, amely a Biblia szó szerinti értelmezésével tagadja a fejlődést. Igaz, a kat. tanítás nagy utat tett meg a 20. sz. eleji →modernizmustól, ill. X. Pius p. antimodernista intézkedéseitől a II. Vatikáni Zsinatig (vö. Dei Verbum és Gaudium et spes konstitúciók). - 2. ~ és szentírásmagyarázat. A katolikus teol. 2008: már nem lát nehézséget abban, hogy a teremtéshit megvallása mellett elfogadja az immár autonómnak nyilvánított természettudományos eredményeket (vö. GS 36). A döntő fejlődés az egzegézisben történt. XII. Pius p. →Divino afflante körlevele (DH 3825-31) 1943: felszabadította a bibliakutatást: a X. Pius p. által - a modernista válság idején - előírt szó szerinti értelmezés helyett már lehet alkalmazni a történeti kritikai módszert és a bibliakutatás új eredményeit. Végül a II. Vat. Zsin. Dei Verbum konst-ja (DH 4201-35) összegezte a kat. Egyh. mai álláspontját a kinyilatkoztatásról és a Szentírásról. A fejlődéselmélet és a teremtéshit kapcsolatában az alapvető nehézséget ker. szempontból az okozta, hogy szó szerint értelmezték a bibliai teremtéstörténetet, miként →Galilei esetében Józsue könyvét. - II. János Pál p. a Galilei-ügy kivizsgálása után a Pápai Tud. Akad. tagjaihoz szólva, bírálva a Szt Offícium (→Hittani Kongregáció) bíborosait is, idézte a Galilei korabeli Caesar →Baronius bíb-t: „A Szentlélek nem azt akarja nekünk megmondani, hogy hogyan forog az ég, hanem hogy hogyan juthatunk az égbe”. Vagyis a Biblia nem természettud-os ismereteket akar közölni, hanem üdvösségünkre vonatkozó igazságokat egy adott kor és kultúra nyelvén. - II. János Pál p. 1996. X. 24: a Pápai Tud. Akad. teljes üléséhez szólva, miután utalt a Galilei-ügyre, hangsúlyozta, hogy helyesen kell értelmezni a Szentírást, s hogy az egzegéták és teológusok vegyék figyelembe a természettud-ok biztos eredményeit. Utalt XII. Pius p. →Humani generis körlevelére (DH 3875-99), amely a fejlődéselméletről mint hipotézisről beszélt. II. János Pál p. szerint viszont az elmúlt 50 év természettud-os és teol. eredményei alapján már a fejlődés elméletéről v. elméleteiről beszélhetünk, hiszen a kérdésben illetékes tud-ok (paleontológia, kozmológia, biológia, genetika) eredményeinek konvergenciája önmagában is jelentős érv a fejlődés elmélete mellett. A különböző elméletek, melyek tanulmányozzák és magyarázzák a fejlődés mikéntjét, módozatait és okait, s a hozzájuk kapcsolódó fil-k ma már kevésbé ellenségesek a teremtéshittel szemben, bár a spirituális értelmezések mellett ma is léteznek redukcionista v. akár materialista-ateista nézetek. - 3. Az emberi lélek közvetlen teremtése. II. János Pál p. előbbi beszédében utalt XII. Pius p. két fenntartására is: az emberi lélek közvetlen teremtésére (DH 3896), s a →poligenizmus és az →áteredő bűn kapcsolatára (DH 3897). Ez utóbbival kapcsolatban már olyan teol. megoldások születtek, melyek szerint a →monogenizmus és az áteredő bűn tana nem szükségszerűen tartozik össze, tehát a poligenizmus tana sem áll szemben a teol. igazsággal. - A p. a hominizációról szólva hangsúlyozta, hogy az ember ker. felfogása szerint ontológiai, 'létrendi' különbség van az ember és az alacsonyabbrendű élőlények között, tehát az evolúció során „minőségi ugrás” történt, amikor a gondolkodó ember megjelent. Ezt az „ugrást” csakis az isteni (teremtő) transzcendens oksággal magyarázhatjuk, a tud. a maga sajátos módszereivel nem figyelheti meg, csakis a metafizika és a teol. képes ennek felismerésére. A p. hivatkozott a Gaudium et spes 24. pontjára: „Az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart” (DH 4324). Az embert önmagáért, de végső soron Krisztusért akarta, akiért minden létezik, s akiben az Isten képére alkotott ember isteni életre rendeltetett: a világ teremtése előtt az Atya kiválasztott minket Krisztusban, hogy fogadott gyermekei legyünk (Ef 1), és azt akarja, hogy minden ember eljusson az üdvösségre (LG 16, GS 22). - Ezt tanítja a hitünk, és ez az Istenhez rendeltetés az alapja az emberi „lélek” sajátos teremtésének. De a ker. fil. és teol. is igyekszik megvilágítani a hagyományos tételt az evolúció összefüggésében, számolva a test és lélek szubsztanciális egységéről szóló egyh. tanítással (DH 902). Karl →Rahner SJ és Piet Schooneberg SJ, ill. korábban Antonin-Gilbert Sertillanges OP Aquinói Szt Tamást értelmezve igyekeztek megoldani az ember (az emberi lélek) közvetlen és sajátos teremtésének kérdését. Helyesen kell értenünk a teremtő (transzcendens) okság és a másodlagos okság összefüggését. Teremtve lenni annyit jelent, mint teljesen, a létben függeni Istentől. Az evolúció során a léttöbbletet az Istentől függő teremtmény önfelülmúlással hozza létre. Igazában a szenttamási gondolatot, a transzcendens és a másodlagos okság viszonyának helyes értelmét fejezi ki Teilhard de Chardin sokat idézett mondata: Dieu fait se faire le choses, 'Isten cselekvőkké teszi a dolgokat', az embert is, nem helyettük cselekszik. A két okság nem egymás melletti, nem egymást kiegészítő, hanem mindent Isten tesz és mindent a teremtmény tesz, de más-más síkon. - A teremtés transzcendens tette nem tartozik a tudomány hatáskörébe. A Teremtő állandóan létrehozza a világfolyamat egészét a maga fejlődésében, de ez a transzcendens okság „vertikálisan” hat (nem a lánc első szeme): minden pillanatban létet ad és felfokozza a másodlagos okok, a teremtmények öntevékenységét és önfelülmúlását. Tény, hogy naponta születnek új emberek a szülők nemző közreműködésével. Az ontogenezis (az egyed fejlődése) némiképpen hasonló a filogenezishez (a törzsfejlődéshez), tehát az emberi lélek közvetlen teremtésének kérdését tárgyalva a kettőt együtt vizsgálhatjuk. - Az emberi lélek közvetlen teremtése nem jelentheti azt, hogy Isten különlegesen, mintegy kívülről beavatkozva a fejlődő teremtés folyamatába teremti a lelket. Ez nem történhet sem az első hominizációkor, mintha a kellőképpen kifejlődött állati testbe Isten „belelehelné” a lelket, sem az embriogeneziskor, mintha a test a szülőktől származna és Isten csak egy bizonyos fejlettségi fokon „öntené” a lelket az embrióba, mert ellenkező esetben Isten transzcendens (teremtő) okságát a világ okláncolatába iktatnánk be, s egy szintre hoznánk a másodlagos okokkal. Az ember teremtése akkor történik, amikor a petesejtek egyesülésekor (a beágyazódáskor) Isten transzcendens oksága folytán megtörténik az önfelülmúlás, megjelenik a léttöblet, az „ugrás”, mint az első hominizációkor. De ez nem pusztán a véletlen és szükségszerűség vak játéka folytán történik, hanem Isten akarja, teremti ezt az emberi lényt, potenciálisan személyt. Az embrió már a megtermékenyüléskor rendelkezik minden olyan kóddal, amelyek meghatározzák emberi kibontakozását, jóllehet az öntudatosodás és a személyesedés csak később, a szabad szellem öntevékenysége révén valósul meg. - Sertillanges Szt Ágoston és Szt Tamás tanítására is hivatkozva kifejtette a teremtés helyes eszméjét. Szt Tamás a teremtésről szóló traktátusban állítja: homo generat hominem, 'az ember nemzi az embert'. A lélek szoros értelemben nem a nemzés gyümölcse, hanem annak terminusa, vagyis a nemzési folyamat végén jelenik meg. A teremtés transzcendens (isteni) aktusa immanens, felfokozza a másodlagos okságot. Szt Ágoston szerint a teremtés Isten tette, „amely alkotásainak tevékenységéhez vegyül”. - Alszeghy Zoltán így magyarázza: „A lélek teremtését nem úgy értjük, hogy Isten a semmiből előhív egy önmagában álló valóságot, a lelket, s 'aztán' egyesíti egy más úton létrejött anyagi szervezettel. Nincs lélek, mielőtt ember lenne, s nincs emberi szervezet, mielőtt élő, lélektől éltetett ember lenne. Ami létrejön, az a lelki és testi síkon létező ember. Az egy és oszthatatlan embert Isten a szülők egyesülésével kezdődő genetikus folyamat felhasználásával hozza létre. A genetikus folyamatot Isten teremtő befolyása sajátos 'eszköz-oksággal' mozgatja, vezeti, áthatja, felemeli, hogy olyan valóságba torkolljon, amit önmagától nem tudott volna létrehozni, azaz testben élő szellemet, élő embert teremjen. Ez az egy és osztatlan ember amennyiben élő szervezet, a szülőktől kiinduló genetikus folyamat eredménye, amennyiben szellemi 'én', annyiban Isten közvetlen teremtménye. A két szempont elválaszthatatlan, mégis különböző. Ugyanez vonatkozik az evolúció során megjelenő első emberre, ill. emberekre. Ezek szervezete szintén Isten különös „közbelépése” erejével lesz egy állati genetikus folyamat gyümölcse. Még pontosabban: Isten különleges „közbelépése” a testből és lélekből álló ember létrejöttében különbözik az egyes élőlények létrejöttét, fenntartását és szaporodását előidéző állandó teremtéstől olyan szempontból, hogy Isten az embert önmagáért akarta (öncél, finis sui) és végső soron Önmagáért akarja, azaz Magához rendelte. Az Efezusi levél elején olvassuk: az Atya örök szeretettel szeretett engem és a világ teremtése előtt kiválasztott Krisztusban, magához rendelt, hogy fogadott gyermekként részesedjek isteni természetében (vö. 1,4-10). Isten minden embert személyesen szeret, és ezt a fejlődő világmindenséget az emberért alkotta. - A teremtés krisztológiai szempontjairól lásd Teilhard de Chardin vízióját az egyetemes és kozmikus Krisztusról. Teilhard a Szt Pál-i krisztológiát áthelyezte az evolutív világképbe. Ez a szemlélet ihlette a II. Vat. Zsin. egyes atyáit, amikor a Gaudium et spes-ben megfogalmazták a földi valóságok teol-ját és megmutatták az ember teremtő tevékenysége, a munka, a technika, a tud-os kutatás, egyáltalán a világot humanizáló erőfeszítések isteni értelmét. Sz.F.

Sertillanges, Antonin-Gilbert OP: L'Idée de création et ses resentissements en philosophie. Paris, 1945. - Richard, Louis: Le mystere de la rédemption. Tournai, 1959. - Schmulder, P. SJ: La vision de Teilhard de Chardin. Paris, 1969. - Alszeghy Zoltán: A kezdetek teol-ja. Róma, 1979. - LThK 1993. IX:216. - Puskás Attila: A teremtés teológiája. Bp., 2006:265. - A fejlődéselmélet és a földön kívüli élet kérdései. Szerk. Hetesi Zsolt-Teres Ágoston SJ. Bp., 2007. (Teres Ágoston: A fejlődéselmélet története; Szabó Ferenc SJ: A fejlődő teremtés) - Távlatok 2008/1:46.