Magyar Katolikus Lexikon > M > monogenizmus


monogenizmus (gör.): egy őstől való származás elmélete. - Az emberiségre vonatkoztatva azt jelenti, hogy az emberiség egy őstől (a bibliai Ádámtól), ill. egy emberpártól származik. Ádám azonban nemcsak testi értelemben mondható ősnek, hanem üdvrendi értelemben is, mert a kegyelmi-erkölcsi rendben is képviselte az emberiséget, s így az lett volna a hivatása, hogy a neki juttatott kegyelmi rendet is átadja utódainak. A hagyományos tanítás ilyen értelmű, és ez a bibliai kinyilatkoztatáson nyugszik. Bár az is igaz, hogy a Biblia képeket használ, nem termtud-os megállapításokat közöl, de a képek azt jelzik, hogy az emberiség Isten akaratából nemcsak egy faj, hanem egy család is, amelynek eredete csak a teremtő akarat közbejöttével megyarázható, s amely Isten akaratából üdvösségre, termfölötti célra kapott meghívást. Az újkori tud. a fejlődéselmélet alapján fölvetette a →poligenizmus kérdését az emberrel kapcsolatban is, vagyis azt a nézetet, hogy az emberiség több ágon és több helyen fejlődött ki az állatvilágból. Ennek igazolására fölhozzák a paleontológiai leleteket. Az ún. előemberek már több mint egy millió évvel ezelőtt éltek a Föld különböző pontjain. A másik ok az, hogy az egyetlen ős leszármazottai a földi körülmények között annyira veszélyeztetve vannak, hogy fennmaradásuk kétséges, ill. csak rendkívüli gondviseléssel gondolható el. A ~ hívei ezzel szemben hivatkoznak a „takarékosság” elvére, amely szerint: ha Isten egy őssel megoldhatja az emberiség eredetét, akkor nem fog a „sok ős”-elvhez folyamodni. Természetesen itt mindig föltételezzük a szellemi lélek teremtését az ember megjelenésénél. Az a metafiz. többlet, amit az ember az állattal szemben képvisel (a szellemi öntudat), nem pattanhatott ki egyszerűen az anyagi term. erőiből. A legerősebb érv azonban a ~ mellett az emberiség faji egysége. Az emberiség testi-lelki szempontból zárt faj. Egyformák a gondolkodás törv-ei, s a szaporodás képessége megvan a távol álló egyedek között is. Ennek az egységnek a biztosítéka kizárólag az ember szellemi lelkében keresendő, nem pedig az élettan törv-eiben. Teol. szempontból külön megfontolást kíván az áteredő bűn dogmája, amely a Szentírás adatain nyugszik (Róm 5,12; 1Kor 15,21) és kimondja, hogy az első ember bűne és vele együtt a kegyelem hiányának állapota átszállt minden emberre, éspedig nem utánzással terjed, hanem az élet továbbadásával (D 789). A Humani generis enc. (1950) is úgy nyilatkozott, hogy a poligenizmus nem látszik összeegyeztethetőnek az áteredő bűn tanával, amely föltételezi az egy őstől való származást. A mai teol-ok rámutattak, hogy maga a dogma nem mondja ki az egy őstől való élettani származást, legföljebb föltételezi. Az egyh. tanítás úgy beszél az első emberről, mint a Biblia. Ott viszont egyszerűen „az emberről” van szó, amit lehet egy egyénnek gondolni, v. jelentheti általában „az embert”. Az Ádám-Krisztus párhuzam kétségtelenül egy ősnek a tudatos vétkét tételezi föl, és éppen ebből lehet érvelni a ~ mellett. Viszont az is igaz, hogy főleg az ÓSz számtalanszor beszél korporatív személyiségről (pl. Ábrahám minden hívő ősatyja és előképe). Az Atya akaratából Krisztus is az egész emberiség képviselője a kegyelmi rendben. Tehát végső soron Isten a poligenizmus esetében is megbízhatott volna egy embert, hogy a kegyelmi és erkölcsi elindulásnál az egész emberiséget képviselje. G.F.

LThK VII:561.